Füstölgök magamban. Nem kap lángra egyetlen gondolat sem, teszem-veszem magam. A kedvem füstbe ment.
De ugyanez a kép átforgat bennem valamit.
Valami elfogy itt a földön, és felszáll egy másik világba.
Ami itt felemás módon ég csak el, amott feloldódik.
Amit szóval nem tudunk átküldeni egy másik világba, azt viszi az illat, a szag.
A füst átforgatja az elmúlást az Istennel való párbeszéddé.
Ha innen nézem, azt mondom, nagyobb a füstje, mint a lángja. Ha onnan nézem, akkor jó illatot küldök az Istennek, akivel elveszítettem a beszélgetés fonalát. Ugyanaz a jelkép szól az elmúlásról és az örökkévalóságról. A láthatóról és a láthatatlanról. A kérdés csak az, hogy mit érzékelünk? Mit szagol ki az orrunk: a halál szagát, vagy az élet illatát?
Valami nagyon bensőséges módon érzékel az orrunk. És át is alakít: Krisztus halála füstjéből az élet jó illata lett. Az imádságban kicsit az orrunkkal közelítjük meg Istent, érzékeljük áradását mindenfelé. Az ima illat, amely életre ébreszt. Szinte láthatatlan módon száll, mégis valós erő. Beillatozza a világot. Kis Szent Teréz mondatai: Szeretnélek elhalmozni téged illataimmal és virágaimmal. Neked dobni őket a te szeled szárnyán. Szeretném lángra lobbantani az eget!
Michael Ende, Momo című regényében egy nagyvárosban a szürke urak csoportosulása eléri, hogy mindenki rohanjon. Érdekes jelképe ennek a kapkodásnak a füst, a könyvben a szürke urak tápláléka. A virág pedig a megélt idő jelképe. A füst elillan. Egy pillanat alatt semmivé lesz pénz, erő, egészség. Ezzel szemben áll a virág képe. Mert emellett elidőzni, és csak úgy nézegetni, nem kerül semmibe. Nem tehetem a zsebembe – hiszen akkor elhervad –, csak nézhetem, csak az időmet adhatom neki. Mintha életünk ezt a kalandot adná nekünk: érkezzünk meg a futó jelenből ebbe az időtlen jelenbe. Az oltár füstjébe.