Egyszer felmentem sétálni a Csiki-hegyekbe, virítottak éppen a virágok és nagy erővel szóltak a madarak is. De úgy mentem el, hogy rengeteg belső feszültség volt bennem. Emberi konfliktusokra gondoltam séta közben. Mindannyian úgy vagyunk, hogy amikor valami konfliktusba keveredünk, akkor magunkban folytatjuk le azokat a párbeszédeket, amikre képtelenek vagyunk a valóságban. Akkor is magamban elképzelem, mit kellett volna mondani, mit kellett volna tenni abban az adott helyzetben? A kirándulás végén arra lettem figyelmes, hogy amikor magamban ezt a sértett párbeszédet folytatom, akkor nem hallom a madarakat. Hirtelen megtorpantam. Felfigyeltem a gyönyörű trillákra, aztán sétáltam tovább úgy, hogy figyeltem a körülöttem lévő hangokat. Aztán megint eszembe jutott az, ami bánt megint nem hallottam a madarakat.
Különös tapasztalatom volt ez. Nincs fülem a hallásra, ha dédelgetem sértettségemet. Ha belső hallásomat nem Isten szép világára irányítom, akkor süket maradok a jóra. Mintha ez lenne lelkünk örökös tékozlása, mintha a bennünk élő tékozló fiút kellene újra és újra visszahívni a messzeségből: gyere, legyél itt jelen, mert ez sokkal szebb és jobb! Ez a te igazi házad, és nem azok a sérelmes gondolatok, amikbe bele tudod élni magadat. De jó lenne igazán hallani! De jó lenne a fülünket kinyitni! Sajnos ezen a földön folyamatosan ez nem megy, de legalább térjünk vissza Isten szép és jelenvaló világába minden alkalommal, amikor észrevesszük, hogy elkódorogtunk tőle, már nem Ő a fontos, már nem Istenre koncentrálunk.
A hallóképességünk megőrzése talán az egyik legfontosabb ebben az életben. És itt nem a fülünk dobhártya nevű szervére gondolok, meg arra az egész különös szerkezetre, amivel hallunk. Sokszor tapasztalom, amikor emberekkel beszélgetek, hogy elmondják, nem hallom Isten hangját. Nem látom, nem tapasztalom jelenlétét. Amikor bezsélgetünk kiderül, hogy képtelenek a jelent, saját jelenüket elfogadni. Pedig csak így válunk hallóképes emberekké. Itt vagyok, és figyelek, mert tudom, hogy Isten kapcsolatba szeretne velem lépni most. Istennek a lényege a kapcsolat itt és most. Nem a cselekedetekben, nem az eredményeinkben, hanem a szívünkben van Ő jelen.
A molnár, aki egy szélmalom mestere volt, valószínűleg nehezen élte meg azokat az időszakokat, amikor hosszú szélcsendek voltak, amikor nem fújt a szél. Nem őrölhettek a malomban, mert csendes volt az ég. Mégis ekkor volt idő arra, hogy rendbe szedjék magukat. Minden a helyére kerülhetett. Nehéz a lélek figyelmét fenntartani a szélcsendben. De Isten jelenléte nem az eredményeinkben van. Ő ott van akkor is, amikor nem tudjuk már megtenni azt,a mit szeretnénk, mert talán betegek vagyunk. Valamit akkor is ad. De ehhez figyelni kell rá.
Azért választottam a Csendember címet, mert ezt a figyelő utat szeretném járni, és erre hívok másokat is.
Fekete Ágnes
A gyenge az erős
Az ember erős akar lenni. Isten pedig gyengeségünkben érint meg minket. Amikor közelebb kerülünk önmagunk mélyebb rétegeihez, azt a személyt találjuk meg, aki igazán vagyunk, aki nem mások elvárásai után
Csépeljük a szavakat
Csépeljük, elcsépeljük a szavakat. Kiverjük a magját, és a sok használattól csak az üres toklász vagy héj marad. Jézus képes a szavak helyreállítására, újjáteremtésére. Jól eső érzés ma az, ami
Zűrzavar helyett harmónia
Sutyorognak. Nagy a tanácstalanság. Mintha szemük eltakarná a lényeget. A vőlegény mutatja, megjött az étel! De a kupa zárva. Éjszaka van, csak a pislákoló fény sejteti, valami hiányzik. Jézus keze
Forró vágyainkat dobjuk fel!
Amikor erősen vágyunk valamire, gyakran éppen vágyakozásunk akadályozza meg, hogy megkapjuk azt. Ennek az az oka, hogy hatalmas vágyaink valójában egyfajta hiányállapotban tartanak minket. Minél erősebb az érzés, annál inkább
Lapos figyelem
Ki ez a fickó? Fogalmam sincs, mert csak egy nagy, sötét árnyékot látok magam előtt. Nem ismerem meg igazi valómat ebben az árny-masszában. Hátam mögül vetítenek. Takarásban vagyok. Sötét alak
Glóriátlan szent család
Isten akarata nem mézes-mázos cukiság. Isten valódi családja nem aranyos-glóriás, hanem szétszakított, mégis összetaláló. Thomas Merton versének részlete jut az eszembe: „Szerencsés szél fújt, és elsöpörte a tanítvány glóriáját, a
Az elengedett őrangyal
Két megdöbbenés. Két csodálkozó tekintet. Az egyik ajtót nyit a jövőnek, a másik a múltnak. Zakariás, Keresztelő apjának a kérdése: Honnan tudom én ezt meg? Mária kérdése: Hogyan lehetséges ez?
Várakozásunkra vár
„Ha távolra láthattam, az is csak azért volt, mert óriások vállán álltam.” Ez Isaac Newton gondolata, aki látta, hogy a fizikától kezdve a lélek világáig igaz az, hogy egy nagy
Ajtó-emberek
Két ember nyitott kaput Isten útjának ebbe a világba. Az egyik testében, a másik lelkében. Egyik sem tudta, mi vár rá. Egyenes emberek voltak, akik magukba engedték a fényt. Ez
Mind-egy
Mindegy. Tök mindegy. Néha talán bánatunkban mondogatjuk. Pedig mennyi szépség van ebben a szóban! A magyar nem azt mondja, hogy egyforma, nem valamiféle mérleget lát maga előtt (mint a francia
Remény csak a jelenben van
Mi a remény? Hogy most minden rossz, de majd holnap jó lesz? A keresztény egyházban sokan ma is valahogy így képzelik a jövőt: Ebben az önpusztító világban egyre nagyobb a
Kukába került adomány
Jézus igazsága a történeteinkben van jelen. Az ő története történetekké akar válni. Láttam adakozókat. Sokan szeretik azt, ha pénzükkel befolyást tudnak gyakorolni. Ez érthető is, hiszen mindenkinek van valami jó