2003-09-03

Tőkéczky László, Albert Gábor, Horváthné, Donavetzky Leona

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nyár utóján a családunkkal néhány napot a Balatonon tölthettünk. Nem volt könnyű kiszabadulni életünk forgatagából. Engedjék meg, hogy ennek az utazásnak két élményét megosszam Önökkel. Először Balatonszárszón jártunk, ahol részt vehettünk az 1943-as híres Balatonszárszói Konferencia emlékülésén. Azután, többek között, egy látássérült családdal nyaraltunk. Úgy gondolom, mindenki számára érdekes élményeket hallhatunk majd az észlelésről, Isten látásáról. Először a balatonszárszói értelmiségi konferenciáról hallunk Tőkéczky Lászlótól és Albert Gábortól. Tőkéczky Lászlót arról kérdeztem, milyen társadalmi helyzetre reagálva gyűltek össze 1943 augusztusában Balatonszárszón.

Tőkéczky László: Az akkori Soli Deo Gloria szövetség vezetősége úgy gondolta, itt van a társadalom rengeteg baja, nyomorúsága, itt van a református egyház, amely mindig azonosult ezzel a társadalommal, de milyen válaszokat tudnak adni, mégpedig hitbelileg megalapozott válaszokat, ezekre a nagy társadalmi kérdésekre és bajokra. Bár, teológusok indították el ezt a szerveződést 1922 körül, de végül is a szárszói táborozással indult el a folyamat, amikor ez a teológus mozgalom kiszélesedett. Én ugyan sok mindenben nem értek egyet az 1943-as konferencián elhangzottakkal, főleg a nem keresztyén szellemű előadásoknak az összefüggésében, de sok embernek ez volt például a megtartó szellemiség. Annak a tudata, hogy ezt nem lehetett egy "szélsőjobboldali retrográd, ilyen "úri magyarországos" dolognak minősíteni. Még akkor sem, ha Ravasz László püspök úr támogatása és finanszírozása nélkül nem jöhetett volna létre.

Fekete Ágnes: Sokan azt mondják, hogy akkor egy kicsit "eső után köpönyeg" volt ez az egész. Tehát 1943-ban gyakorlatilag már eldőlt sok minden.

Tőkéczky László: Ilyen alapon minden eldől előtte már, mielőtt az ember egyáltalán felfogná, hogy miről van szó. A történelem azért nem egészen ennyire determinisztikus. Az Úr Isten akaratából mindenki valamilyen talentummal, mozgástérrel születik, és közösségeknek is van mozgásterük. Néha azért ezek kényszerpályás mozgásterek.

Fekete Ágnes: Lehet mondani, hogy volt annak mégis súlya, ami 1943-ban elhangzott? Tehát, volt hatása?

Tőkéczky László: Minden szellemi dolognak van utóélete. Jó és rossz. És, egyáltalán a valamihez való viszonyításnak a pontjait teremti meg. Vitatkozva vagy egyetértve. A szellemi életben nagyon sokszor olyan dolgok kezdenek el fontos szerepet játszani, amelyek a maguk korában például nem vetettek olyan nagy hullámot. Nem véletlen, hogy az antiklerikális propaganda a keresztyénségnek és Jézus személyének a tagadásában éppen arra hivatkozhatott, hogy a kor forrásaiban igen kicsi a jelentősége. Nem nagyon hivatkoznak rá, és akkor hirtelenjében ebből mégis egy világalakító mozgás lett. Nálunk, sajnos az elmúlt évszázadra vonatkozólag és zömmel még most is, klisék vannak. Az igazi jelentősége ennek majd akkor alakul ki, amikor az egész múlthoz való viszonyunk egy kicsit átalakul.

Fekete Ágnes: Azt mondják, hogy az SDG-re amúgy is az volt a jellemző, hogy ott tényleg mindenki szót kapott.

Albert Gábor: Ha megnézzük a konferenciát, olyan volt, hogy ott a magát a történelmi materializmus hívének valló Erdei Ferenc is szót kapott, mint ahogy szót kapott Németh László, vagy Karátsony Sándor, aki hitbeli alapokról mondta el a véleményét az egész magyar nevelésről. Nyílt vita alakult ki. Szerintem a Németh László perspektívája volt az, amelyik igazán jelentős volt ott ezen a találkozón. Teljesen világosan látta, hogy a háborút elvesztettük, pontosan látta, hogy melyik érdekszférába fogunk kerülni és ő volt az, aki megfogalmazta azt, hogy mire kell vigyázni a rendszerváltozás után. A nagy figyelmeztetések közül, pl. az egyik: nehogy, akik uralomra kerülnek, bevérezzék a kezüket.

Fekete Ágnes: Az egész konferenciában volt egy ilyen balos identitás?

Tőkéczky László: Pontosabban, volt egy ilyen korhangulat a Horthy- rendszer 30-as éveiben, hogy mindenképpen változtatni kell. No, most a változtatásnak abban az időszakban nemcsak egy balos irányzata volt, hanem a szélsőjobboldal, a nyilas mozgalom is a változások jegyében ment. Sőt, a változásoknak a tartalma és az iránya sokszor megegyezett azzal, amit a baloldal képviselt. Ilyen alapon azt mondani, hogy csak baloldali szempontok domináltak, többnyire, akik megjelentek személy szerint magukat odarendelték, de amit kértek, azok bizony nagyon sokban egybecsengtek a radikális jobboldali törekvésekkel. Inkább azt lehet mondani, hogy a fennálló politikai rendszerrel kapcsolatos változtatásnak a dominanciája jellemezte ezt a mozgalmat. Hiányzott belőle a szükségszerű folyamatosságot és a stabilitást sokkal jobban figyelembe vevő – mondjuk – keresztyén értékrend. A klisék azóta még inkább besulykolták: no, most akkor ez progresszív, az meg nem azt. Szárszót azért tűrték el, amennyire eltűrték. A felelősséget vállaló emberek véleménycseréjének egy nagyon jó kiinduló pontja Szárszó minden tévedésével és minden erényével együtt.

Fekete Ágnes: Abban az időben a Solideo Gloria Szövetségnek nagyon fontos eszménye volt a társadalmi rétegek közötti eszmecsere. Ma Magyarországon tényleg nagyon kevés ez a párbeszéd és mintha ide sem gyűrűzne talán eléggé. Van erre törekvés ma?

Albert Gábor: Mi is sokkal nyíltabbak szeretnénk lenni. Sajnos, azért még az értelmiségi réteget sem tudtunk mindent elérni. Például a tanár réteget nem tudtuk ide mozgósítani.

Fekete Ágnes: Miért van ez?

Albert Gábor: Nem tudom. Valamilyen tehetetlenség van. Az ember azt gondolná, hogy az egyházi iskoláknak a tanári kara özönlik ide, nem tudunk elég helyet adni, nincs erről szó. Sajnos. Természetesen vannak tanárok itt, de nem tudtuk igazán megszólítani őket, hogy úgy érezzék, hogy ez az ő ügyük.

Fekete Ágnes: Igen. Nagyon nehéz ma motiválni az embereket, 1943-ban forrott a levegő. Ma ez nem így van.

Albert Gábor: Igen, pedig éppen 1943-mal összehasonlítva majdnem azt mondhatjuk, hogy ugyanannak a kérdésnek a visszája van itt. Lehet úgy mondani, hogy az valójában búcsúnk volt Európától. Ez a mostani konferenciánk pedig pontosan annak a belépésünk előtt, az utolsó konferencia. Akkor rendkívül nagy krízis előtt állt a magyar társadalom: vesztett háború után minden át fog rendeződni. Érzésem szerint nagyon hasonlóan és nagy krízisek előtt állunk most is.

Fekete Ágnes: Ha jól tudom, akkor a föld-kérdés volt az, ami itt a leginkább foglalkoztatta a résztvevőket és, amivel kapcsolatban sok mindent beszéltek és egy memorandumot is megfogalmaztak.

Albert Gábor: Igen. A föld-kérdésben egy olyan előadást hallgattunk Tanka Endrétől, amelyben az összes, lehetséges variációkat ő felsorolta. Az az elszomorító kép derült ki, hogy abban az esetben, ha nem teszünk az utolsó pillanatban valamit annak érdekében, hogy a földnek a tulajdonjoga, a használata ne kerülhessen idegen kézbe és nem is csak az idegen kéz, hanem az, hogy ne lehessen újra visszaállítani egy másféle nagybirtokrendszert. Ha nem teszünk meg óvintézkedéseket, akkor szinte hihetetlen, de kicsúszhat a magyar birtokos kezéből az egész magyar termőföld.

Fekete Ágnes: Hogyan alakult ennek a kérdésnek a megvitatása?

Albert Gábor: Mi csak egy ilyen felszólítást fogalmaztunk meg. Az utolsó mondata az, hogy: "Legitim politikusainktól azt várjuk, hogy törvényes intézkedéseket, megfelelő intézményrendszer kiépítésével foganatosítsanak európai és magyar keresztyénségünk érdekeinek védelmében." Egyik tanulsága volt ennek a mostani konferenciának más vonatkozásban is, hogy mindig lehet valamit tenni az ügy érdekében

Fekete Ágnes: Amint hallottuk, nagyon sokféle hiteles látás létezik. Nem is gondolunk arra, hogy vannak, akik testi szemükkel nem látnak és mégis van valamiféle látásuk az életről és Istenről. Horváthné, Donavetzky Leonát hallják.

Horváthné, Donavetzky Leona: Édesanyám meghalt nyolcéves koromban, édesapám pedig alkoholbeteg. Igazából ő nem vett részt a nevelésemben. Én a nagymamához kerültem édesanyám halála utána és utána, amikor ő is meghalt, 14 évesen a nagynénémhez kerültem, anyukám testvéréhez. Ő nevelt engem 19 éves koromig, amíg Budapestre nem kerültem. Ő vallásos volt, de ő úgy fogalmazott, hogy: Én hiszek Istenben a magam módján, én nem járok templomba, mert oda csak bejönnek az emberek és közben ugyanúgy viselkednek és az nem ér semmit.

Fekete Ágnes: Hogyan kerültél a református egyház vonzáskörébe?

Horváthné, Donavetzky Leona: Ez egy nagyon érdekes dolog. Majdnem hasonló úton, mint a férjem, Csaba. Amikor Budapestre kerültem, akkor a Miskolci Szabad Keresztyén Gyülekezetben mondták, hogy menjek az Élő Ige Gyülekezetbe, mert velük nagyon jóban vannak Budapesten. Odajártam egy évig. Közben megismerkedtem egy fiúval, aki viszont a Kőbányai Református Ifibe járt. Egy idő után elkezdtem kétfelé járni. Ott valahogy ez a beállítottság, hogy: történelmi egyház, halott egyház. Ott nincs élet, halott emberek… Volt arra is egy ideológiám. A mérleg másik serpenyője: én, aki képviselem a fényt, legyek én is Istennel segítségre. Fény lesz az egyházban, megyek a sivatagba az oázisból. Én ilyen lelkülettel voltam akkor.

Fekete Ágnes: Ma mindezt hogy látod?

Horváthné, Donavetzky Leona: Ez ma már megváltozott, mert az a barátom, aki odahívott, azt mondta, hogy neked Jézus nem elég? Életem egyik legnagyobb megszégyenülése volt ez a kérdés. Akkor dőlt el bennem igazából, hogy igen, református ifibe fogok járni. Akkor még ezzel a gőgös lelkülettel és utána láttam, hogy. imatémák! No, mindenki, menjünk körbe! Ez volt az ifin a szokás, hogy mindenki elmondta, hogy kiért, miért, hogyan imádkozunk. Akkor tele voltak hálaadással, mindenki mondta, hogy a szomszédba ezért a lányért imádkozzunk, mert most ez van vele, az van vele, stb. Jaj, a kórházban van valaki, a harmadik a munkahelyemen van valaki, akiért. Láttam, hogy emberekben él a hit. Akkor én szégyenültem meg, én, aki akartam oda vinni a fényt, én, aki mentem a sivatagba az oázisból: nem tudtam semmit mondani. Ez a szellemi gőg nagyon átjárt. Most hála Istennek, most már látom kívülállóként, hogy miért kellett onnan eljönni. Akkor nem tudtam, hogy miért. Egyszerűen csak arra kérdésre válaszoltam az Istennek, hogy Jézus neked nem elég? Akkor azt mondtam, hogy elég. Így sikerült jól dönteni, hogy Isten feltett egy velejéig ható kérdést.

Fekete Ágnes: A szemeddel azután mi történt?

Horváthné, Donavetzky Leona: A látásom azóta is romlik, elvileg valamikor meg fogok teljesen vakulni, most még fényt látok. Én szürkehályoggal születtem, de azt megműtötték és mindig vastag szemüveget hordtam, gyengén látó voltam, de láttam. Tudtam egyedül közlekedni, írni, olvasni, csak speciális szemüveggel. Történt egy ideghártya leválás is, aminek a következtében egyfolytában romlik a látásom. Vagy egy év, vagy ötven év múlva meg fogok vakulni – mondták. Úgy néz ki, hogy talán az ötven év jön be, mert elég lassan romlik. Van időm hozzászokni. Ha már így van, akkor jobb ez így, mintha hirtelen vakultam volna meg. Így azt hiszem jobban el lehet viselni.

Fekete Ágnes: És most mit látsz? A színeket vagy amikor öltözöl, ezt hogyan éled meg?

Horváthné, Donavetzky Leona: Amikor kapok egy ruhát, akkor megpróbálom megjegyezni, hogy milyen a tapintása, megkérdezem, hogy milyen színű, hogy áll. Amikor van egy alkalom, akkor gondolatban kigondolom, hogy vajon, most melyiket kellene felvenni és utána, ha én biztos vagyok abban, hogy jól áll, akkor felveszem. Ha rámondják valamelyik összeállításra, hogy hú de jó, nekem ez a tükör. Az emberek, ha rögtön rámondják, akkor az biztos. Ha már meg kell kérdezni, hogy ez hogy áll? – akkor azt hagyom a hétköznapi alkalmakra, mert utcára jó. Van, amire a Csaba rögtön mondja, hogy megfogta a piros a ruhát, akkor rögtön félrerakom, vagy pedig mindenegyes alkalommal meg kell kérdeznem, hogy melyik az a póló, ami meg lett fogva.

Fekete Ágnes: Mind e közben a hallásod javult?

Horváthné, Donavetzky Leona: A koncentrációképességem finomult ki. Főleg a közlekedés során a hallásomat használom legtöbbször. Sokszor a szél irányít, merről fúj, vagy ahogy bot kopog, akkor hol visszhangzik, hol nem. Sokszor már érzem az épületnek az oldalát. Érdekes, valaki így fejezte ki, hogy hangárnyékok vannak. Nem szeretem, mert nagyon hangosan kopog, nem szeretem magamra felhívni a figyelmet. Kidolgoztam magamnak egy technikát, minél halkabban menjek. Gyakorlatilag hat éve közlekedem egyedül az utcán, de csak mostanára alakult ez ki. A fal mellett egy méterrel tudok menni. Ez azért is fontos, mert az aluljáróban sok koldus van, hajléktalan ül és volt már úgy, hogy majdnem felbotlottam bennük. Akkor hallgatom, hogy hol nyílik meg a tér, a metrónál nagy a huzat, akkor jön a metró. Vannak nagyon egyszerű információk, amire megtanulok odafigyelni. Mindenki hallja, csak az ember nem figyel rá, mert nincs rá szüksége. Maga a hallásom nem javult – úgy érzem.

Fekete Ágnes: Szépen énekelsz, énekelsz is egy együttesben.

Horváthné, Donavetzky Leona: A Cédrus együttesben énekeltem. Most valószínűleg egy újabb műfajban fogok tovább lépni. Most musical éneklést szeretnék tanulni. Kaptam egy ajándékot, hogy- úgymond- jó a hangom, úgy érzem, ezt ki kell aknázni, fejleszteni, gyakorolni kell nagyon sokat.

Fekete Ágnes: A hited mennyiben változott meg, hogy romlott a szemed világa?

Horváthné, Donavetzky Leona: Én is keresztül mentem azon a történeten, hogy mindenki meg akart gyógyítani. Higgyek és látni fogok. Voltak olyan évek, amikor azt hittem, hogy ez meg fog történni.

Fekete Ágnes: Ott a miskolci gyülekezetben, vagy Budapesten is mondták?

Horváthné, Donavetzky Leona: Igen. A karizmatikus gyülekezetekben ez nagyon fontos momentum, hogy a hitből fakadó jelenségek működnek ma is. Tehát, amit Krisztus urunk véghez vitt, azt ma is véghez viszi ugyanabban a formában. Saját magamat – úgy érzem, hogy becsaptam azzal, hogy hitegettem magam, hogy majd csak fogok látni, majd csak fogok látni, azután nem láttam. Már a Csabát ismertem és valahogy beszélgettünk arról, hogy az Isten dicsőségét teljességében még senki nem látta. Nem is vagyok hátrányos helyzetben ebből a szempontból. Mindenki rész szerint lát, rész szerint ismer. Isten mindig eljuttatja az emberhez a mondanivalóját. Neki az az akadály, ha az ember nem akar látni, ha az ember nem akar járni és ha az ember nem akar hallani. Ő munkálja az akarást is és hálás vagyok azért, hogy kimunkálta bennem, hogy akartam látni és végre a lényeget akartam látni. Sámsonnak a története engem annyira megrázott.

Fekete Ágnes: Egy filmet néztél meg vagy hallgattál?

Horváthné, Donavetzky Leona: Azt a szót szoktuk használni, hogy tévét nézünk. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a kép az agyban keletkezik és aki a szemével lát, az a fény útján keletkező képet látja, de nekem nem a fény útján, hanem másképp. Szerencse, hogy sosem szemcsés a kép és mindenki úgy néz ki rajta, ahogy én akarom és ilyesmi. Sokkal szabadabban látok. Vannak látós élményeim, és ha valaki azt mondja, hogy ennyi fa, megy ilyen virág, én látom magam előtt. Valószínűleg nem úgy néz ki, ahogy én látom, de ez nem is fontos, csak az, hogy legyen egy kép és ha szép, akkor jó, annak lehet örülni. Láttam a Sámsont, amikor megvakították, leégették a haját és akkor, mintha magamat láttam volna, amikor kezdő vak vagyok. Kirázott a hideg és ő azt mondta, hogy őt ez a világ nagyon elkápráztatta, és most már csak az Istent látja. Egyszerűen ez a helyzet iszonyú. Elképzeltem magam az ő helyében, megvakítanak, leégetik a hajamat. Tehát, nem ilyen szép szolídan, ahogy most történik velem. Nyilván ő is kereste a választ, erősödött és volt az a mondata a filmben, hogy most már csak az Istent látom. Ez nekem egy akkora nagy bizonyság volt, hogy: más a szemszög. Amikor innen látom, vagy onnan látom. Most honnan nézzük. Így is lehet gondolni? Nagymamám mindig azt mondta, hogy ne lázongjál fiam, mert az Isten jó. Én ezt elhiszem és, ha én ezzel az indulattal nézek vissza, hogy mi miért, meg hogyan, akkor ő azt megmutatja. Ha azzal a szándékkal keresem az Isten, hogy én elhiszem róla, hogy ő jó, bizalommal fordulok hozzá. De, ha haraggal és gyűlölettel, akkor az Isten azt mondja, hogy: ha te így, akkor én nem mutatok neked semmit, mert mindenben csak a rosszat látnád, inkább ne láss semmit. Elpityeredem mondjuk egy fél óráig, rossz kedvem van, lehet, hogy egy napig, de nem ez uralja az életemet és ez egy hihetetlen nagy dolog, amikor nem minden napom erről szól, hogy miért vagyok vak? Csak egy fél óráig dühöngök. Nem érem el a buszt, akkor nem lehet a busz után futni. Gyömrőn ülök a buszmegállóban 59 percig, mert egy perccel előttem ment el a busz, akkor másokra vagyok utalva, ő meg indul el időben én meg hozzá vagyok kötve, akkor én föl tudok robbanni. Akkor iszonyú dühös tudok lenni és akkor bevallhatom, hogy dühös vagyok. Megkérdezem az Istent, hogy: miért, már megint ez a vakság. Nyavalygok egy sort, mert néha vannak ilyen lázadós korszakaim. De, kinek nincs? Nem erről szól az élet. Mindig megmutatja azokat az embereket, azokat a dolgokat, amelyek szépek az életben. Isten annyira valóságosan tud vígasztalni, csak az a lényeg, hogy én akarjak látni.

Fekete Ágnes: Van ilyen élményed, amit mondtál, hogy látja az Istent Sámson? Benned van egy másikfajta látás végül is.

Horváthné, Donavetzky Leona: Ez nagyon érdekes. Kétféle kép szokott bennem lenni. Az egyik az, hogy elképzelem, milyen tájon járunk – mondjuk – egy kiránduláskor. A másik az, amikor vannak helyzetek például vendégségben vagyunk, vagy közösségben, és onnan elmegyünk biciklivel és elbeszéljük, hogy mit láttunk. Te észrevetted, hogy XY most nyugodtabb volt, mint szokott lenni? Vagy: Észrevetted, hogy milyen figyelmes volt..? Az Isten mikor és ki mellett és hogy sétált el?

Fekete Ágnes: Azt mondod, hogy ez a belső látás ilyen figyelmességekben vagy észrevevésekben bontható le?

Horváthné, Donavetzky Leona: Igen. Szerintem a vakság ilyen szempontból előny, mert könnyebb odafigyelni, mert amúgy is ilyesmire vagyok ráutalva. Krisztus Urunk is arra bíztat minket, hogy szered felebarátodat, mint önmagadat. Magunkra eléggé oda szoktunk figyelni, hol fáj, hol nem. Nagyon érdekes az, hogy a másikra odafigyelni, az apróságokra. Például most itt, a kisgyereknek az anyukája nem hozta el a kiskanalat, amivel szokott enni. Eszünkbe jutott, hogy nekünk van teáskanalunk és odavittük, hogy hátha az jó. Ennek nagyon örültem, hogy észrevettük és annak még jobban, hogy erre az egész dologra megnyílt a másik ember. Az Isten sokszor így, ilyen apróságokon keresztül munkálkodik közöttünk. Isten is ahhoz megy, aki azt mondja, hogy szükségem van rád Uram. Ő ennyire tapintatos. Nagy álmom vált valóra, hogy egyszer össze akartam az összes embert szervezni, mindenkit, akit szeretek, hogy egy helyen legyen. Ez az esküvőn 90%-ban teljesült, mindenki ott volt, aki minket szeret. Ezt látni, nagyon jó volt. Isten ebben teljesen benne van. A mennyegző. Krisztus Urunk első csodája. Igen.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács Evangéliuma 7. fejezetéből.

”Miután János követői elmentek, Jánosról kezdett beszélni Jézus a sokaságnak. Mit látni mentetek ki a pusztába? Szél ingatta nádszálat? Hát miért mentetek ki? Puha ruhába öltözött embert látni? Ime, aki pompás öltözetben jár, bőségben él, a királyok palotájában él. De, mit látni mentetek ki? Prófétát látni? Bizony, mondom nektek: prófétánál is nagyobbat.”


Grünewald híres középkori oltárképén Keresztelő Jánost festette oda a Feszület alá. Elképzelhetetlen, hosszú mutatóujjával a Keresztre mutat, alatta egy kicsi bárány. Szikáran, de mélységes nyugalommal áll ott a felfestett mondat alatt: Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom. Keresztelő János, ez a Krisztus és emberek között, az égiek és földiek között kiáltó valóság. Mit látni mentetek a pusztába? Puha ruhába öltözött embert? Nem. Bőr övvel és teveszőrrel bebugyolált embert igen. János nem volt állatvédő, nem volt vegetáriánus, nem vett magára szent ruhát, már öltözetével kizárta magát mindenféle kategóriából. Ezért jogos a kérdés: Mit látni mentetek ki? Nem lehet besorolni Keresztelő Jánost sehova. Egy egyszerű nomád ember volt. Az volt, aki. Sem több, sem kevesebb. Talán ez az önazonosság jellemezte őt a leginkább. Ez vagyok. Útkészítő. Nem fent, nem is lent. A cifra ruha talán éppen annak a világnak a jelképe lehet, ahol ez a belső azonosság hiányzik. A bonyolultság mindig leplez valamit. Az egyszerűség az, ahol tudjuk: ki kicsoda és milyen szándékkal jön felénk. Keresztelő János nem akarta megváltani a világot, de nem is volt alázatoskodó. Keményen szólt, ha kellett és megalázta magát Jézus előtt. Békessége e kettő egyensúlyában rejlett. Mi hol alázatoskodunk, hol pedig dirigálunk. Az emberek az egyensúlyért mentek ki a pusztába, de maguk sem tudták, mit látnak valójában. Mit látni mentetek ki a pusztába? Mély meghajlás. Téged Uram! Viperák fajzata, mit akartok itt? – mondta János. Gondolkodjunk a képen egy kicsit tovább. Mi reformátusok, egyszerűnek valljuk magunkat. A cifraság helyett a pucér igazságot, a Szentírást tettük a középre. A forma helyett a tartalomra tették a hangsúlyt eleink. A látvány helyett a hallásra. Ma ezt az üzentet egy olyan korban kell megéljük, ahol a pusztaság, a lemondás furcsa fogalommá lettek. Egyél még többet, fogyassz! Cseréld le azt, amid van! Ez a jelszó. Ráadásul, elsősorban a látásunkkal próbálnak bennünket ösztökélni. Ma mit látni megyünk ki a pusztába? Mit hallunk meg a csupasz falakon belül és azokon kívül? Ahogy eleinknek elég volt a jó szó, vajon mi ki tudjuk-e azt mondani, hogy elég? Elég az, ami van, elég a krisztusi szó. A csupasz templomban elég vagy nekem Istenem.
Ámen

Similar Posts