2006-01-04

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Boldog, áldott és békés új évet kívánunk minden kedves hallgatónknak az év első szerdai adásában. Sokat gondolkodtam, mi is legyen az év első témája? Mi legyen az a csapás, aminek a nyomán elindulhatunk? Végül úgy döntöttem, legyen ez a misszió, azaz a küldetés. A mi nemzedékünknek nem sok jó jut eszébe a misszióról. Imperialista hódítók ideológiája – tanították a történelem órán. Nem kétséges, hogy sokszor kihasználták ezt a szót, és rosszul használták. De nem csak ez történt. Nem csak ez a misszió. Ez a szó mindannyiunk küldetését is takarja. Az új évben imádkozott valaki így: add, hogy ne felemésszük, hanem gondozzuk ezt a ránk következő évet. Belém vésődött ez a két véglet. Lehet emészteni, tölteni az időt, és lehet gondozni, azaz mint egy kis virágot, felnöveszteni, mások gyönyörködésére. Most egy kerekasztal beszélgetést hallhatunk a misszióról. Az apropót egy könyv adta, David Bosch: Paradigmaváltások a misszió teológiájában. Tavaly jelent meg ez a kötet a Harmat Kiadónál. A nagyon elvontnak tűnő cím egyszerű gondolatot takar. Ahogyan a nyelvtanban egy-egy mintára ragozunk, alakítjuk a szavakat, ugyanúgy a misszióban változó mintákra alakítjuk az egyetlen üzenet átadásának módját. Beszélgetőtársaink dr. Szűcs Ferenc, a Károlyi Egyetem rektora, Tóth Sára, a könyv szerkesztője és Kránitz Mihály, a könyv lektora, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektor helyettese. Először őt hallják.

Kránitz Mihály: A misszió válságának lényege tulajdonképp. egy jóléti helyzetbe kerülés, Hamvas Béla szavaival a kicsinyke jólét ideje, amikor az embernek látszólag mindene megvan, és nincs szüksége arra, hogy bárki is megmondja, mit tegyen, mit gondoljon.

Szűcs Ferenc: A könyvhöz is kapcsolódva én úgy látom, hogy David Bosch nem a misszió válságáról beszél, hanem arról, hogy különböző helyzetekben új válaszokat kellett találni, és ő erre a történetre építi rá a paradigmaváltásokat. A paradigma szót ismerjük a nyelvtanból is, amikor elragozunk egy ismert szót, majd ennek mintájára ragozhatjuk a többi szót is. Amikor valamilyen válságról beszélünk, akkor nem érvényes az előző paradigma, újat kell találni. A régi paradigma az volt, a felvilágosodás ellenére is, hogy a kereszténység a társadalmi életet is átszőtte, az ünnepeket és a hétköznapokat is, benne volt a társadalmi életben. Az új paradigmát már nem állíthatjuk fel erre a helyzetre.

Fekete Ágnes: Sokan mondják, hogy vissza kellene térni az őskeresztény formákhoz, mert megint olyan a helyzet, holott ugyanabban a vízben kétszer nem járhat az ember. Tehát úgy kellene felépíteni ezt az újat, hogy a régiben gyökerezzen, mégse legyen ugyanaz, ami volt.

Szűcs Ferenc: Bosch mégis a bibliai idők paradigmáját dolgozza ki a legrészletesebben. Az őskeresztény paradigma feldolgozását látjuk, de nagyon érdekes, hogy nem egyfélét fejt ki, hanem külön tárgyalja a Máté evangéliumában található missziói parancsot, a Lukács evangéliumában találhatót, Pál paradigmáját. Ezek nem egymás ellentétei voltak, hanem egymást kiegészítették. Maga a paradigma szó is szinonimájával szerepel a lábmosás történetében, a János ev. 13. fejezetében. Jézus azt mondja: "Mindenben példát adtam nektek." Az alapvető paradigma mégiscsak Jézus Krisztus. Őt kellene megjeleníteni ebben a világban, azt kellene újra elmondani az embereknek, hogy közel van az Isten. Nem olyan messze, mint ahogy sokan gondolják. Hol van az Atya, mutasd meg nekünk az Atyát! – mondja Fülöp. Jézus pedig azt feleli, hogy itt van, már olyan régóta velük vagyok. Tehát Jézus bemutatta az atyai ház paradigmáját is. Annak az embernek, aki hátat fordított az Istennek, azt kellene elmondani, hogy az Atya szemben jön veled. Nem lehet hátat fordítani, áltatás az, hogy otthagytuk az Istent. Nem hagytuk ott, mert nem lehet otthagyni, újra és újra elénk jön.

Tóth Sára: Abban látom az egyik fő gondolatát, hogy ne keseredjünk el a válság miatt, mert a válság annak a következménye, hogy paradigmaváltás történik, ugyanazok az előfeltételezések, fogalmak már nem alkalmasak hitünk megfogalmazására, amelyek az elmúlt pár száz évben, a felvilágosodástól kezdve érvényben voltak. Nekem ez volt frissítő és szemléletet tágító ebben a könyvben: óriási történeti perspektívába helyezi az egészet, és így láthatjuk, hogy valóban nincs ok aggodalomra, hiszen mindez már többször megtörtént. És a keresztények minden alkalommal újrafogalmazták az evangéliumot. Nagyon erősen hangsúlyozza a kulturális beágyazottságot, nincs vegytiszta, értelmezéstől mentes evangélium, hanem mindenkor, mindenkinek meg kell fogalmaznia. Ugyanakkor van az egyháznak egy folyamatossága, melyről így ír: "Ebben a nemzetközi közösségben korrigáljuk, kritizáljuk és kiegészítjük egymás teológiai nézeteit." Ez a perspektíva abban segít, hogy ne keseredjünk el. Ha a kérdés az, hogy miért van most válság, akkor azt válaszolhatjuk, hogy a felvilágosodás korszakában azok misszióztak legintenzívebben, akik fekete-fehéren látták a dolgokat, akik meg voltak győződve arról, hogy ők a tudományos értelemben vett abszolút igazságot hirdetik, kizárták a kételyeket és térítettek. Azóta átalakult a gondolkodás, és már nem gondolkodunk abszolútban és relatívban. Bosch egy keskeny utat vázol fel, mely szerint a hitbeli elkötelezettség és a saját nézetek ideiglenes és megközelítőleges volta kreatív feszültségben állnak egymással. Azt a hasonlatot használja, hogy a dogmák és a meggyőződések olyanok, mint egy térkép, azaz nem a valóság, hanem annak egy térképe. Hihetjük, hogy a mi térképünk a legjobb, de vannak más térképek is.

Fekete Ágnes: Ez jó kérdés: létezik-e úgy misszió, hogy nem az az egyedül üdvözítő módszer?

Szűcs Ferenc: Virágozzék minden virág, mert sokféle út vezet Istenhez. Bosch nem követi el ezt a hibát. Egy üzenetet kell a kereszténységnek hirdetnie, mert ránk ez van bízva. Ugyanakkor nem foglalkozik olyan kérdésekkel, amelyek nincsenek ránk bízva. Pl. a nem keresztények üdvössége. Gyakran felvetődik a kérdés, hogy mi van azokkal a milliókkal, akik még nem ismerik a kereszténységet. Azt gondolom, hogy ez nem a mi dolgunk. Ránk az van bízva, hogy arról az egy névről tegyünk bizonyságot, amelyben Isten közel jött ehhez a világhoz. Vitatkoznék Sárával a sokféleségről, amely kulturálisan érvényes, de a pluralizmus, mint ideológia veszélyes. A pluralitás, mint adottság, mint kulturális tény valóban fontos kérdés, de a pluralizmus, mint ideológia korunk veszélyes gondolata.

Tóth Sára: Én azt akartam mondani, hogy rész szerint látunk, de látunk. Ahogy professzor úr is mondja, a másik oldalt is hangsúlyozza Bosch. "Ha a posztmodern világban a vallás megint elfogadhatónak és természetesnek tűnik, miként sokan állítják, akkor hangsúlyoznunk kell, hogy a kereszt vallása nem lehet természetes, a kereszt állandó veszélyt jelent mindennemű vallásosság számára." A végső szó tehát a kereszt és a kereszténység megkülönböztető jegye, csak ennek filozófiai státuszát értelmezi máshogy.

Kránitz Mihály: Fontos, hogy ne egy termék legyen a sok között. Sok évszázados szembenállás után a XX. század meghozta a keresztény egység keresést is. Nem katolikus területről indult ki, ez igaz, de a katolikus egyház is csatlakozott ehhez. A nemrég meghalt II. János Pál azt mondta, hogy visszafordíthatatlan az az elkötelezettség, amelyet a katolikus egyház az ökumené irányába tesz. És látva a mai összetett világot, mely tényleg posztmodern, ahol sokszínűség és sokféleség uralkodik, lehet ez érték, de lehet gát is, hiszen ez a sokféleség ki is tölti az életünket, az idő pedig halad.

Fekete Ágnes: Tehát nem elveszni a pluralizmusban, és mégis megmaradni az egynél.

Szűcs Ferenc: A pluralitás a reformáció utáni Európa, ha tetszik, ha nem. A westfáliai béke zárta le, és nem véletlen, hogy a felvilágosodás kikezdte a keresztény gondolkodást. Azt a gondolatot, hogy egymás mellett élhetnek különböző meggyőződések, nem kellene senkinek feladni a saját igazságát, ugyanakkor nem kell feltétlenül a másik megsemmisítésével érvényesíteni ezt, hanem hagyni, hogy ezek egymásra hassanak. Most érkezett el az az idő, amikor ezek a kölcsönhatások láthatókká válnak. A katolikus egyházban megfigyelhetőek azok a megújulási törekvések, amelyek teljesen egybeesnek a XVI. századi reformáció gondolataival. És fordítva is, a protestantizmus, a maga szervezeti szétesettségében nagyon sokat tanulhatna attól az egyháztól, ami meg tudta őrizni a különböző nemzetekre való tagozódásában is az egységet.

Fekete Ágnes: Eljutottunk most a válság belső olvasatához? Képesek vagyunk-e kinyílni, képesek vagyunk-e szólni?

Kránitz Mihály: Lelkiismeretvizsgálatra biztosan szükség van. Mi most kényelmes helyzetünk, hátradőlhetünk a székben. A misszióra elindulni mindig jelent erőfeszítést is. Égető kérdés lett a misszió. Hadd utaljak a Római Katolikus Egyház egyik törekvésére, az ún. "Stadtmission"-ra. Néhány évvel ezelőtt indult el, az Európai Püspöki Konferencia dolgozta ki, amelyben először Bécs, majd Párizs, jelenleg Lisszabon és 2007-ben majd Budapest kerül sorra, feladatul tűzve, hogy Európának újra felmutassa Krisztust. Elsősorban önmagunknak kell ezt kimondanunk, hiszen ha mi nem erősödünk meg, akkor a megosztás, megoszlás irányába mozdulunk el, nem pedig az egységesülés irányába.

Ének

Tóth Sára: A könyv egyik erőssége, hogy nagyon finoman és tisztelettudóan kritizál és bírál mindenféle lelkiséget és történelmi kort. Én úgy éreztem, hogy minél közelebb jön korunkhoz, annál kritikusabb lesz, tudniillik négy dologban érzi a válság okát: az imperialista törekvésekben, melyeknek eszközévé vált a misszió; a kulturális hódításban, melynek során szintén eszközként használták a missziót; abban, hogy az egzotikum vágya a mozgatórugója a missziónak; végezetül abban, hogy az egyházak térnyerési törekvéseit szolgálta a misszió. Bosch ezekkel szemben mutat meg más utakat. Könnyebbé vált számomra a könyv elolvasása után megérteni azt a sok amerikai misszionáriust, akik úgy jelentek meg itt közöttünk, mintha ők hozták volna el a sötétségbe a fényt. Mindezt történelmi összefüggésben láttatja Bosch. A puritánoknál gyökerezik ez a nyilvánvaló elhivatottság eszméje. Ők azt gondolták magukról, hogy Isten kiválasztottai, akiknek feladatuk van.

Fekete Ágnes: Csak az a kérdés, hogy ha mindent lebontunk, akkor mi marad.

Tóth Sára: Professzor úr cikkére hivatkoznék, amiben azt írta, hogy elmarad a prófétai áttörés, amiben megoldaná a kérdést, a gordiusi csomót egy kardcsapással átvágná.

Szűcs Ferenc: A modern paradigma valóban hiányzik. Az ökumenikus paradigmát idézi Hans Künck-től. Az ökumenikus mozgalom a misszió területéről indult. Éppen ott fedezték fel, hogy a különböző akolba való hívogatás gátja lehet annak, hogy Krisztusról beszéljünk. Jogos lehetne a kérdés: melyik az igazság? Egy német professzortól hallottam, hogyan magyarázta meg egyszer unokájának azt, miért van annyi templom. Nem az idegenség hangján szólt a másikról. Azt mondta neki, hogy a római katolikus templom is a miénk, az evangélikus is a miénk, ott is testvéreink vannak, mint ahogy a házak esetében is így van ez, mindenhol laknak testvéreink, de mi csak egy helyre megyünk haza. Tehát azt éreztette, hogy mindegyik felekezet színesíti az egyházat. Igazából egy helyen tudunk otthon lenni, de attól még a másik is a miénk. Hiszen este is egy helyre megyünk haza.

Kránitz Mihály: Teljesen egyet értek ezekkel a gondolatokkal, hiszen ha mi nem értünk egyet az alapvető kérdésekben, akkor ezt kifelé nagyon nehezen tudjuk kommunikálni. Az első keresztények olyan bensőséges életet tudtak élni, hogy a kívül állók mondták: "Lám, mennyire szeretik egymást! A kívülállók állapítsák meg és mondják, hogy mennyire szeretik őket a keresztények. A mai ember egy szellemi vákuumban él, de előbb utóbb rátalál egy jó közösségre, egy szellemi oázisra, ami létfontosságú számára. Tehát nagyon helyes volt a kérdésfeltevés: egy belső önkritika, önvizsgálat után léphetünk ki a misszió területére.

Fekete Ágnes: Érdekes, hogy Bosch milyen hangsúlyt fektet az ökumenére.

Szűcs Ferenc: Annak a felfedezéséről, hogy mennyire szeretnek minket jutott eszembe, hogy mostanában többször van alkalmam mások igehirdetését is hallgatni, és megpróbáltam ezek közben egy általános tanulságot levonni magamnak arról, hogy miről szól igehirdetéseink többsége. A korszellemet ostorozzuk a legtöbbször, harcot indítunk a világ ellen, és nem biztos, hogy ezt a legjobb helyen tesszük, hiszen azok, akik a templomban ülnek az igehirdetést hallgatva, nem biztos, hogy a korszellemet képviselik. De hát kinek mondjuk el? Ők kéznél vannak. Ez egy nagyon fontos paradigmaváltás lehetne: az apokaliptikus gondolkodásnak fontos szerepe van, a romlás őszinte feltárásának úgyszintén, de az igazi misszió nem Jónás missziója, aki meghirdeti az ítéletet, aztán leül a tökbokor alá és elkezd visszafelé számolni, Ninive pusztulására várva. Nyilvánvalóan Ábrahám missziója az igazi, aki a menthetetlen Sodómáért és Gomoráért alkudozik Istennel. 10 alá már ő sem mer lejjebb menni. Az Úrnak tetszik ez, és Ábrahámot tekintjük a hívők atyjának. Az egyházban ennek a felelősségnek kell uralkodnia a világért, városunkért, Budapestért: alkudozni kellene Istennel érte. Hiszen van itt szeretetreméltó dolog, vannak itt jó dolgok, szeretjük, és azt szeretnénk, ha Isten is egy kicsit jobban szeretné. Persze szereti Isten. Ez volna igazán a misszió, nem pedig az, amikor a szószék magasságából megdobáljuk a látható és a láthatatlan ellenséget. Álljunk oda prófétailag a szenvedő, a kétségek között élők közé, a fiatalok közé, akiknek problémáik vannak. Itt van Sárának igaza: a szabadság nem lelki dolog, hanem fizikai dolog is, politikai is. Az elnyomásban nem lehet jó lelki életet élni. Abban mindig van szorongás és deformáció. Ki kell mondani azok panaszát, akik nem tudják kimondani.

Kránitz Mihály: Az emberért vagyunk, és nem feltétlenül a numerikus előrehaladás a cél, nem az a fontos, hogy minél többen legyünk. Jézus azt mondta, hogy menjünk és tanítsunk. Enni kell adni, gyógyítani kell, a léleknek és a szellemnek is kell táplálékot adni, főleg egy olyan világban, ami racionálisan gondolkodik. Hiszen van egy természetfölötti valóság is, és ezt akár a saját személyünk által is közel hozhatjuk másokhoz. Kijózaníthatunk embereket, hogy ne csak a földre nézzenek, hanem felfelé és befelé is.

Tóth Sára: Bosch is megfogalmazza azt, hogy a misszió tulajdonképpen együtt szenvedés a világgal. Nem szabad, hogy felülről jöjjön. "Akit Krisztus elhív, meghalni hívja – írta Bonhoeffer a német egyházi harc tusái közben. Ebben rejlik a kereszt missziói jelentősége. A szenvedés az isteni cselekvésmód a történelemben. Az egyház missziója is szenvedés a világban, részvétel Isten e világban való létezésében."

Szűcs Ferenc: Nekem nagyon fontos mostanában a Pál apostoli színház képe: "Látványossága lettünk a világnak." Az amfiteátrumnak, a gladiátorharcoknak a képe jelenik meg. Az egyház aréna, ahol az Isten szeretetének drámája játszódik. Ez egy olyan darab, amiben mi szereplők vagyunk, a néző pedig a kozmosz, a világ. A lelátókon ott ülnek az angyalok is az emberekkel. És figyel minket a megdicsőült egyház is, azok, akik előttünk jártak, és mi ebben a közösségben próbálunk megjeleníteni valamit abból a drámából, ami néha életre-halálra való küzdelem. Ha nem látszik semmi az egyházból, akkor nagy baj van. A paradigmaváltás talán éppen abban lehet, ha belátjuk, hogy a mi korunk már nem a rádió, hanem a televízió kora, mert az emberek látni akarnak. "Uram, látni akarjuk Jézust." – mondják Fülöpnek a görögök. És ezek a jó értelemben vett látványosságok, mert most nem az önmagukért való látványosságokról beszélek, igazán fontos dolgok, nem a mennyiségek számítanak. Az egyház számára az iskola is a kultúrán keresztül ható misszió. Nem lehet a világot két térfélre osztani. Egy egységes életet élünk, az a világ, amiben élünk, az Isten világa. A földrajz is hittan. Természetesen nem indirekt módon, hiszen nem a Bibliáról beszélnek matematika helyett, de Isten teremtett világáról, törvényeiről igen, és ilyen értelemben hittan a földrajz és a matematika is.

Fekete Ágnes: A súlypontok nincsenek a helyükön néha, és emiatt is döcöghet a misszió.

Tóth Sára: Ha az egyházi iskolákra gondolok, akkor mindig azt kérdezem magamtól, hogy hogyan tudna kitörni az egyház a kényelmes középosztálybeli létezéséből. Időnként bűntudatom van amiatt, hogy a gyerek egy hermetikusan elzárt, kis létszámú, keresztény osztályba jár, minden család konszolidált, sokgyermekes, keresztény, jól haladnak az írással, olvasással, minden nagyon csodálatos. Nem arra lenne inkább szükség, hogy az egyház kimenjen az utcára és összeszedje azokat, akiknek kevésbé jók a körülményei?

Szűcs Ferenc: Hadd védjem meg azért a Julianna Iskolát…

Tóth Sára: Ezzel egy dicséretet is mondtam.

Szűcs Ferenc: Egy bizonyos korig nem baj, ha üvegbúra alatt él a gyermek, és nem tapasztal meg mindent rögtön.

Fekete Ágnes: Az a kérdés, hogy kialakul-e a húzóerő azok számára, akikről itt szó esett?

Kránitz Mihály: Néha keresztények is ezt kérdezik. Meddig nem bűn? Meddig mehet el bizonyos kérdésekben? Kevesen vannak az igazi elkötelezettséget, áldozatot vállalók. Hadd idézzem itt VI. Pált, aki úgy fogalmazott, hogy a mai világnak tanukra van szüksége, nem feltétlenül tanítókra. Ha pedig valakit meghallgatnak, mert tanító, azt azért hallgatják, mert egyúttal tanúságtevő is. Tehát úgy kell beszélni akár az alsóoktatásban, akár a felsőoktatásban, hogy akár egy búra alatt, akár átérezve a világ hatásait nevelődjön, hogy amikor kilép, akkor a kereszténységet fel tudja mutatni hiteles módon. Az ellenszél mindig erősebb a misszió vitorlájánál.

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliuma 7. részének 6. verséből:
"Az én időm nincs itt, de a ti időtök mindig készen van."

Jézust testvérei unszolják, hogy menjen el Jeruzsálembe a sátoros ünnepre. Jézus ebből a helyzetből is valami többet üzen, mintsem egy egyszerű elutasítást, ahogyan mi szoktunk egymással beszélni: "Nem megyek. Ne erőszakoskodjatok! Hagyjátok, hadd tegyem a dolgomat!" Ő inkább így válaszol nekik egy másik fordítás szerint: "Nekem még nem érkezett el az időm, de nektek mindig megfelelő az idő." Ebből az egyszerű helyzetből egy kemény tanítás született, amely szól nekünk is, akik 2006 küszöbén állunk. A fogyasztói világban harapdáljuk az időt. A perceket, pillanatokat nagy kincsnek tartjuk, mert valami megmagyarázhatatlan motor hajt bennünket. Csak horizontális síkokat látunk, és valóban, mindig megfelelő az idő. Még az egyházi létezés is egy ilyen hajsza a jótettekre, a szolgálatra, minél több embert elérni, minél jobban tenni a dolgunkat, szaladni, hogy eredményesebbek legyünk. Persze távol álljon tőlem, hogy ne kívánjam a fejlődést és az előremenetelt. De ez a jézusi mondat mégis megkérdezi tőlünk: Látunk-e minősített időket? Tudunk-e várni? Van-e bölcsességünk megkülönböztetni megfelelő időt a nem megfelelőtől? Nem könnyű kérdések ezek, mindannyian naponta megbukunk az idő próbáin. Mégis érdemes végiggondolnunk a 2006-os esztendőt ebből a szempontból: mire adott Isten időt nekünk. Melyik az a virág, amit segítenünk kell felnőni, hogy gondozzuk és ne emésszük ezt az évet? A szétszóródás talán az egyik legnagyobb kisértése korunk "jó" embereinek. Ha mindenre van időnk, ha mindig minden jöhet – ahogyan mondani szokták, akkor kenyér helyett felhígult levest tudunk csak nyújtani egymásnak. Ez az év talán arra is esély lehet, hogy a dolgok mélyére hatoljunk. Hogy ne az ünnepre menjünk Jézus testvéreivel, hanem maradjunk otthon Vele, a Mesterrel, az Úrral. Tudom, hogy nehéz ezt a szót meghallani egy olyan világban, ahol mindenki ezt sutyorogja: menni- menni, indulj, tied a világ! Ahol nem ünneplik azokat a hősöket, akik otthon élnek nagyon küzdelmes és nemes életet. Ismert regény az "És köntösömre sorsot vetettek…". Ebben szerepel egy lány, akinek ugyanúgy, mint sok más betegnek elmondta Jézus: "Ne szólj senkinek arról, amit veled tettem!" Ez a lány megtartotta Jézus kérését, mindenki csak a mosolyát látta, megváltozott életét, de sosem tudták meg mi történt akkor, amikor Jézussal találkozott. Az idő nem volt kész arra, hogy szavakkal mondja el Jézus üzenetét. Nyilván van idő, amikor erre is készeknek kell lennünk. Érdemes azonban meghallani Jézusnak ezt a kemény tanítását: "Az én időm még nem jött el, de a ti időtök mindig készen van." Adja Isten, hogy meglássuk, megértsük és megérezzük, mire adott Isten időt életünkben!
Ámen

Énekajánló 2006. január 15.

Vízkereszt utáni 2. vasárnap

Az újév utáni vasárnapok a karácsonyi ünnepkör második részéhez tartoznak, tematikájuk a Vízkereszt ünnepéhez (január 6.) kapcsolódva Krisztus istenségének bizonyságairól beszélnek, erre utal vízkereszt ünnepének eredeti neve: epifánia – megjelenés. Ebből kiindulva a januári vasárnapokat az egyházi esztendő beosztása szerint vízkereszt utáni – névvel illetjük. Vízkereszt ünnepének énekei a XVIII. század végéig megtalálhatók az énekeskönyvekben, azóta nálunk elmaradt ez a szép evangéliumi tartalmú ünnep. Szénási Sándor "Ünnepeink" című könyvében az 54-55. oldalakon ezt idézi Ravasz Lászlótól: "Az epifánia-vasárnapok sorozata a Jézus Krisztus dicsőségének a világban való megjelenését ünnepli… Ezeken a vasárnapokon a Jézus életének első felét állítsuk hallgatóink elé."

A második vasárnap evangéliumi története (János 1,1-11.) Jézusnak a Galileai Kánában tett első csodáját állítja elénk, melyet istenfiúságának bizonyítékaként említ János evangélista (11. v.) Az igerész fontos üzenete, hogy Jézus nemcsak egykor jött le egy időre e földi létbe (incarnatio), hanem ma is ott van mindazoknak személyes, mindennapi életében – akár hétköznapi gondjaikban is – akik őt félik. Ugyanúgy el lehet neki mondani a gondot, ahogyan azt Mária tette és bizalommal, hittel várni az ő cselekvését. Az epistola szokás szerint arra tanít, hogy mi a mi feladatunk egymás felé, hisz Isten (a 112. zsoltár tanúsága szerint is) a szeretet gyakorló, szolgálatkész, adakozó, diakóniai lelkületű tanítványait tudja megáldani és az ő életükben valósulhatnak meg a kicsi mindennapi csodák. Így kapcsolódik ehhez a vasárnaphoz a "Boldog-zsoltárok" közül a 112., a 128. és 133., melyek az előbbi üzenetet erősítik.. (Az egyházi év vasárnapjainak 2006. évi rendjét és az összesített énekrend-táblázatot a www.egyhazzene.reformatus.hu oldalon találják meg az érdeklődők.)

Énekek Vízkereszt utáni 2. vasárnap igéihez

Bevezető ige: Zsolt. 66,5.

Fennálló ének: 66,1-2. Örvendj egész föld az Istennek / A te isteni felségedet

Főének: 128. Boldog az ember nyilván…, vagy 236. Mindenek meghallják

Igehirdetés előtti ének: 162, 1., 3. vagy 1., 7. Ím béjöttünk / Úgy kívánkozik / Prédikáltasd

Ráfelelő ének: 112. Boldog az ember…

Záró ének: 296. Szép tündöklő hajnalcsillag (ajánlott rövidítés: 1., 4-5.)