2007-07-04

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Amikor egy-egy példaértékű életutat látok magam előtt, az mindig megmelengeti a szívemet. Különösen, ha hiteles, földön járó és mégis önzetlen emberrel találkozom. Most egy ilyen életutat szeretnék a hallgatók elé tárni. Ikafalvi Farkas Béla Kaposváron volt lelkész. Ahogy mondták, teleprédikálta a templomot. 1956 márciusában lelkészi állásából kitették. Utóda pedig magas állami kitüntetést kapott, de a templom kiürült. Ő viszont egy kis faluban hűségesen szolgált. Fiait, Ikafalvi Farkas Bélát és Miklóst hallják, valamint Magai Tamást.

Ikafalvi Farkas Miklós: Édesapám 15 éves korában árván maradt. Először az édesapja tűnt el a román megszállás idején, a mai napig sem tudtuk meg, hogy hogyan. Homály fedi az eltűnését. Édesapámat befogadta egy református lelkész, és ő nevelte édesapámat és a testvérét, Farkas Tibit. A negyedik gimnáziumtól kezdve a Nagyenyedi Kollégiumba járt. Korán feltűnt, hogy mennyire tehetséges zeneileg, és az ottani tanár bevette az énekkarba. A nagyapjától kapott egy kopott hegedűt, azon tanult meg hegedülni. Kiváló tanárai voltak, többek között Áprily Lajos, a híres költő is tanította. Kosztos diáknak került Nagyenyedre, szolgadiáknak is csúfolták őket. Pénze nem sok volt, mert az a református lelkész, aki nevelte már nagyon idős volt. A református teológiára vették fel akkoriban a tehetségesebb diákokat, amit ő Kolozsváron el is végzett. Rögtön beiratkozott a konzervatóriumba is.

1922-ben és 1923-ban Bartók Béla két erdélyi hangversenykörutat tett, mindkét alkalommal négy-négy koncertet adva, a román hatóságok ezt már nem nagyon akarták engedni. Bartók az ott ajánlott énekeseket elvetette, mert azt mondta, hogy az operához jobban illik a hangjuk, mint a népdalfeldolgozásokhoz, és miközben más énekesek után kutatott, ajánlottak neki egy nagyon jó hangú teológust. Nagyon megszerette apámat, és mind a két hangversenykörútján apám volt a szólóénekese. Trianon után a Református Teológia volt a magyar kultúra egyik központja. Énekelte például Ady megzenésített verseit is.

Ravasz Lászlót megválasztották dunamelléki református püspöknek, apám pedig felkereste azzal a kéréssel, hogy Magyarországra jöhessen. Mindenki azt hitte, hogy nagy operaénekesi karrier előtt áll. A Zeneakadémián szeretett volna tanulni. Ravasz László azt mondta neki, hogy egy év múlva jelentkezni fog, ennyi időre ugyanis szüksége volt ahhoz, hogy körbenézzen, kapcsolatokat építsen, megtalálja a segítség útját. Édesapám már majdnem meg is feledkezett erről az ígéretről, amikor egy év múlva Ravasz László jelentkezett. Maga mellé vette segédlelkésznek a Kálvin téri gyülekezetbe. Még azt is megtette Ravasz László, hogy olyan beosztást, olyan feladatokat adott apámnak, amelyekkel össze tudta egyeztetni a Zeneakadémián folytatott tanulmányait. Olyan jó eredménnyel végzett, hogy bekerült a két legjobb énekes közé, és elnyert egy egyéves operaházi ösztöndíjat. Ez egy mesterkurzus volt az Operaházban.

Amikor az egyetemet elvégezte és letette a mesterkurzusi vizsgát, Ravasz László behívta magához, és válaszút elé állította. Azt mondta: "Tiszteletes Úr, gondolja végig! A kettő együtt nem megy. Vagy lelkipásztor akar lenni vagy operaénekes. Én nem tudom, hogy hogyan dönt, de ezt meg kell fontolnia, mert nem lehet úgy lelkész, hogy esténként az operaházban énekel." Édesapámat ez egy kicsit szíven ütötte, de végiggondolta. Nem voltak gyökerei Magyarországon, rokonai nem éltek itt, Pesten ismerősei nem voltak, még ha jól is énekel, kapcsolatok nélkül nagyon nehéz volt kitörni. Ahogy utólag ezt emlegette – Isten akaratából elfogadta a kecskeméti segédlelkészi kinevezést a püspöktől. Kecskeméten megismerkedett az ottani kántor lányával, elvette feleségül. Először Lajosmizsén voltak egy éven át, majd Dévaványán majdnem 15 éven át szolgált lelkészként. Ez a falu Tiszántúlon van, már két kisgyermekkel költöztek oda. A presbitérium azt ígérte, hogy a régi, kis ütött-kopott parókiát felújítja. Édesapám ezt nem fogadta el, mert úgy gondolta, hogy először egy új iskolát kell építeni. Ezért a parókia csak négy vagy öt év múlva épült fel. Olyan iskolát építettek, hogy 10 évvel ezelőtt is még abban az iskolában tanultak az általános iskola alsó osztályos gyermekei.

1938-ban, amikor a két nagyobb gyermek már iskolás lett, érkezett egy meghívás Kaposvárról, ahova édesapám mellett meghívtak még vagy 16 másik lelkészt is. Meghívták egy előkelő ebédre, ahol a városi és a környező földbirtokosok kitettek magukért, volt minden, ami szemnek, szájnak ingere. Kíváncsiak voltak arra is, hogy hogyan tud viselkedni a tiszteletes egy ilyen társaságban. Szerencsére a Matolcsy Sándor és a Magai Tamás édesapja felkészítették őt, és Ravasz püspök is odahatott még egy kicsit. Egyhangúlag őt választották meg Kaposvárra. Édesanyám ekkor már terhes volt a legkisebb fiúval. Dévaványán a második gyermeke, Béla meghalt. Közben születtek lányok is: 1930-ban Márta, majd Ágnes, aki rajz-földrajz szakos tanár lett, aztán születtem én, majd pedig egy öcsém, akit Bélának neveztek el. Székely Bertalan díjas festő, akvarista. Második Béla születése utáni napon édesanyám meghalt, apám ott maradt négy pici gyermekkel.

Fekete Ágnes: Emlékszik erre?

Ikafalvi Farkas Miklós: Egy homályos emlékem van. Egy kórházi ágyban fekszik valaki, és a mai napig elkísért ennek az emléknek egy furcsa momentuma: ahogy megölelt engem az édesanyám, háttal lehetett csak felé közeledni, és végigtapogatott. Nem látott már a szülés utáni második napon. Veseelégtelenségben halt meg.

Édesapánk három vagy négy év múlva nősült meg, addig az erdélyi rokonságból való nők segítették a gyermeknevelésben, illetve a Református Egyház Nőegylete is rengeteget segített.

Magai Tamás: Emlékszem arra, amikor Bélust keresztelte. Ma is magam előtt látom, a fényképet is meg tudom mutatni, amint egy szoborhoz vagy sziklához hasonló szilárdsággal állt az Úr asztala előtt, és zengő hangján mondja: "Te vérrel és vízzel keresztelt gyermek!" Zokogott az egész gyülekezet, én is, kivéve őt.

Egy másik emlékem, amikor az oroszok bejöttek Kaposvárra 1944-ben, az első istentiszteleten, amelyre elmerészkedtünk a templomba olyan döbbenetesen jól prédikált. Arról beszélt, hogy valami elmúlt, és most valami újnak kell kezdődnie. A kaposvári gyülekezetben nagyon sok új elkezdődött. Eljött hozzánk Dobos Károly evangelizálni.

Több lelkész is tartott bemutatkozó igehirdetést, de ő volt messzemenően a legjobb. Nem csak a tartalma miatt, hanem az orgánuma is csodálatos volt. Zengő baritonja, orgona nélkül is betöltötte volna a templomot, de volt orgonánk is, lábbal fújtatós, magam is fújtattam néhányszor. Operai szinten énekelt. Előttem van, ahogy összekulcsolt kézzel mindig felfelé nézett, és egy mosoly volt az arcán.

Ikafalvi Farkas Béla: Én voltam az ötödik gyerek. Elmesélték, hogy az édesanyám sok beteget vígasztalt meg. Tudták, hogy meg fog halni. Képeket láttam csak róla. A somogyi újság is megemlékezett róla képes cikkben.

Egy nagy kanapénk volt, azon ültünk négyen, néha öten is. Sokat vitatkoztunk azon, hogy ki hova üljön. Ha édesapám vacsora előtt leült oda, mindig magához hívott bennünket, mi pedig rohantunk oda hozzá. Hallgattuk, amiket mesélt, közben gyakran átölelt valamelyikünket, és úgy beszélgettünk. Mindig csodáltam, hogy a hite ennyire meg tudta tartani. Soha egy szóval nem zúgolódott, úgy fogadta el ezeket, ahogy az Isten adta neki. Tudomásul vette.

Ikafalvi Farkas Miklós: Édesapám már a harmincas években tagjai lett annak az evangelizációs mozgalomnak, amelynek egy kis CE volt a monogramja. Célegyenest előre a krisztusi úton a jelentése ennek a kis monogramnak. Amikor Kaposvárra került, a pályázatában négy dolgot tartott fontosnak megemlíteni. Az első az igehirdetés és az evangelizáció, a második az ifjúsági munka, a harmadik a gyülekezet megszervezése. Felkeresni azokat a tehetős polgári családokat, akik tudnak segíteni másoknak, és ebből egy mozgalmat indítani. Több száz családot meglátogatott a feleségével együtt, aki akkor állapotos volt. Felélesztették a Lorántffy Zsuzsanna Református Nőegyletet, újraállította a presbitériumot, akkor lett a Dunántúli Bank igazgatója, a cukorgyár igazgatója, a Magai Feri tanácselnök tagja a presbitériumnak. Próbálta a polgárságot összefogni. A negyedik dolog a szeretetszolgálat volt, a rászorultak, idősek, egyedül maradtak, árvák megsegítése. 1943-ban, amikor Erdélyből tömegével menekültek, a fronton maradt katonák feleségeit, családját azonnal kisemmizték. A magyar hadsereg akkor már Románia ellen harcolt. A hadiárvák: kisgyermek, csecsemők az édesanyjukkal együtt érkeztek Kaposvárra segítséget kérni. Jellemző édesapámra, hogy a mai napig nincs nyoma annak, hogy 1944-45-ben majdnem egy éven át a gyülekezeti házban lévő színpados teremben berendezett egy csecsemő-anyaotthont. A kiürített kórházakból, ahová korábban sebesült katonákat szállítottak, elkérte a gyermekágyakat. Megszervezte az ellátást úgy, hogy az anyák felváltva voltak a gondozók is. Két református diakonissza és egy nőegyleti tag volt a vezetője. A 16 szórvány gyülekezet, amelyek Kaposvárhoz közel voltak, élelemmel támogatta ezeket a családokat. Egy szekér minden nap végighajtott egy útvonalon, és az emberek megrakták krumplival, tejjel, liszttel. Az egyik mosókonyhában berendeztek egy konyhát: egy vasgyáros adott két légbefúvós kályhát, a vasút szenet, hogy tudjanak fűteni. Mindenki úgy segített, ahogy tudott. Emlékszem rá, hogy mindenféle színű kórházi ágyakon feküdtek a kisgyermekek. Ahogy közeledett a front, felszámoltak ezt a helyet.

Megszervezte a református Nőegylettel a magára maradt idősek látogatását. A háborús időkben történt, amikor nem volt már élelmiszer, hogy beszervezte a piacoló gyülekezeti tagokat, hogy jövet-menet mindig egy zsákkal több krumplit, vagy egy üveggel több tejet hozzanak, és ha valami megmaradt, azt hozzák fel az egyházhoz és osszák szét ott.

1942-ben, amikor a bécsi döntés következtében Erdély nagyobb része Magyarországhoz került, egy egyhónapos erdélyi körutat tett édesapám. Kaposváron egy öregek otthonát szeretett volna berendezni a gyülekezeti házhoz tartozó telken, ami közel volt a templomhoz. Erdélyből jött a fenyő, a kaposvári téglagyárból a tégla. Öt évig legalább ott álltak ezek az alapanyagok az intézet udvarán, amíg szét nem hordták onnan. A fa- és téglarakások között játszottunk Pál utcai fiúkat. Később sajnos a telket eladták.

Fekete Ágnes: Ha jól értem, akkor a felesége teljesen egy lélekként vele volt.

Ikafalvi Farkas Miklós: Igen. Volt olyan gyülekezet, amely majdnem jobban szerette édesanyánkat, mint édesapánkat, mert ott volt mellette a családlátogatáskor, a vasárnapi iskolában. Anyám tanítónő volt, részt vett a bibliaórákon, összefogta a nőket, kézimunka-szakkört szervezett, rengeteget dolgozott már Kaposvár előtt is, és így maradt ez a kaposvári időkben is. Az ő feladata volt a nőegylet vezetése, és négy gyermek mellett rengeteget dolgozott ebben.

Magai Tamás: Szintén az édesapám emlékirataiból tudható meg, hogy mi minden volt az 1930-as években Kaposváron: a Bethlen Gábor Szövetség ünnepséget rendezett, amelyen részt vett Szent-Györgyi Albert is. Vagy a Protestáns Irodalmi Társaság estéjén Ravasz László, Áprily Lajos, Török Pál járt ott. Az ébredési mozgalom nagyon szép eredményeket ért el. Béla bácsi inkább profetikus lelkületű lelkész volt.

Fekete Ágnes: Hogyan alakult ez a barátság az édesapja és közötte?

Magai Tamás: Nem egy olyan behízelgő típusú ember volt. Kemény, szálegyenes tartású, és minden szempontból egyenes férfiú volt. Volt egy hármas triumvirátus akkoriban: Matolcsy Sándor, a Dunántúli Bank igazgatója volt a főgondnok, édesapám a gondnok, Béla bácsi pedig a lelkész.

Fekete Ágnes: Hallottam, hogy volt, aki a kaposvári templomot összeprédikálta, volt, aki teleprédikálta és volt, aki üresre prédikálta.

Magai Tamás: A "tele" Farkas Béla volt. Amikor aztán Farkas Bélát elűzték Kaposvárról, az ifjú Nyáry Pál volt az, aki ebben főszerepet játszott. Farkas Béla lehetett volna esperes is, de nem így lett, mert Nyáry Pál más vizeken evezett. Farkas Bélának el kellett távoznia.

Ikafalvi Farkas Miklós: Kaposváron 1951-ben vagy ’52-ben alá kellett írni egy békenyilatkozatot. Meg kellett fogadni, hogy a gyülekezetben a szocializmus építésére buzdítják az embereket. Aki ezt aláírta, a kommunizmus mellett kötelezte el magát. Édesapám ezt aláírta, de rögtön ki is egészítette azzal, hogy lelkészi hivatását papi esküje, a Biblia és Jézus Krisztus tanítása szerint fogja végezni a jövőben is, ahogy a múltban is így tett.

1952-ben sokakat kitelepítettek, közöttük reformátusokat is úgy, hogy pár óra alatt kellett összeszedniük néhány csomagra való holmit. A kitelepítés indoka az volt, hogy az akkor alakult pártbizottságoknak fájt a foguk a polgári lakásokra. Berendezve akarták megkapni azokat. Egy éjszaka alatt a református gyülekezet nagyterme bútorraktárrá alakult át. Mindenki odavitte az értékeit. Egyházi rendezvényeket már úgysem lehetett tartani, üresen állt volna. Akkor már csak a templomban lehetett egyházi rendezvényt tartani. El akarták marasztalni apámat, de a presbitérium kiállt mellette, és nem voltak hajlandóak lemondásra szólítani.

Ekkor kitalálták azt, hogy Kaposvár esperesi központ lesz, és a mindenkori kaposvári esperes lesz a kaposvári lelkész. Így tudtak édesapámnak átszervezés miatt felmondani. 1953-ban Ádándra helyezték, ahol akkor már vagy 6-8 éve nem volt református lelkész. Ott állt üresen, kopottan, gyülekezet nélkül az Ádándi Református Egyházközség. Megpályáztatták. Amikor feljött Pestre, Békefi Benő és Nyáry Pál már elég nagy hatalommal rendelkeztek. Azt mondták neki azok, akikkel évtizedekig együtt evangelizált, hogy örüljön neki, hogy nem veszik el a palástját. Apám azt felelte erre: "ha az Úr oda vezérel engem, akkor oda megyek lelkipásztornak". Elment Ádándra, ahol az esperes a tanácselnökkel kerestette meg a régi presbitereket. Berendelték őket a tanácsházára, a Hazafias Népfront helyiségébe, és közölték velük, hogy az ő gyülekezetükbe pályázik Ikafalvy Farkas Béla, volt kaposvári lelkész. Volt nagy meglepetés: "Ide pályázik Kaposvárról? Nagyok már a gyerekek, és ő békében szeretné az öregkorát tölteni?" Nem fért a józan magyar parasztok fejébe ez az egész. Elutaztak Kaposvárra, apám elé álltak, és megkérdezték tőle nyíltan, hogy mi az oka annak, hogy Ádándra szeretne jönni, mert ők ezt nem értik. Elmondta nekik, hogy mi történt, miért kell eljönnie Kaposvárról, mire a presbiterek őszintén megmondták, hogy egy fillér nincs a gyülekezet kasszájában. Nem tudtak fizetni semmit sem. Abban egyeztek meg, hogy ha év végén marad valami a kasszában, akkor az lesz az ő fizetése. Nyugdíjazták rögtön, felére levették az államsegélyt, ami akkor 750 Ft volt. Amikor otthonról utaztunk vissza a főiskolára, könnyes szemmel nyomott a kezünkbe 10 vagy 20 Ft-ot, sajnálta, hogy nem tudott többet adni. Két évvel később végeztem el az egyetemet, mert két éven át sehova nem vettek fel. Béla öcsém Egerbe járt főiskolára, és ezt is annak köszönhettük, hogy az Egri Református Egyházközség pártfogásába vette, és így kapott helyet a főiskolán. Négyen testvérek laktunk távol. A kaposvári gimnáziumot úgy fejeztem be, hogy a kaposvári presbitérium úgy d öntött, hogy engem felváltva befogadnak a gyülekezethez tartozó családok. Borsos Dezsőéknél laktam, és a rendelőben aludtam egy díványon, ahonnan napközben el kellett mennem. Megmondták, hogy hol kapok ebédet, és oda mentem.

Fekete Ágnes: Hihetetlen. Ennyi volt a bűne, hogy a kitelepítetteket pártfogásába vette?

Ikafalvi Farkas Miklós: Ennél azért több is volt: tartotta a kapcsolatot a régi evangelizációs lelkészekkel. Amikor a hittanórákat megszüntették, megszervezte a vasárnapi iskolát, és az első évben minden vasárnap fél 9-kor, a 10-es istentisztelet előtt, tartott vasárnapi iskolát, ahol bibliai történeteket mesélt el a gyerekeknek. Úgy tudott előadni, hogy híre ment, és 30-40-50 gyermek máshonnan is jött, más felekezetből is. Az ’50-es években egy darabig bibliaóra címén próbálták megmenteni a vasárnapi iskolát, de aztán megszüntették ezt is. A gyülekezeti házat bezáratták, bibliaórát csak a református templomban lehetett tartani. A templom télen természetesen elég hideg volt ahhoz, hogy a kiscsoportos alkalmakat megtartsák. A templom hátuljában volt egy kis terem, egy elkerített rész. A már említett vasgyáros oda is adott egy kályhát, így ott tudtuk tartani a bibliaórákat. Erre is emlékszem.

Fekete Ágnes: És hogy állt hozzá ehhez az egész kérdéshez? Nagyon nagy törés lehetett.

Ikafalvi Farkas Miklós: A megválasztása után két héttel költöztünk. Megtudták az ádándiak, hogy miért kell odamennie, és maguktól megszervezték a falusi mesterembereket, úgyhogy kimeszelt, kijavított parókia várt bennünket. Az esti vonattal érkeztek a bútorok, ott várták az állomáson a lelkészt. Emlékszem, hogy késő este, hidegben érkeztünk meg, ott pedig befűtött, meleg lakás várt bennünket, sürögtek-forogtak körülöttünk. Az is eszembe jut most, hogy kora tavasszal felásták a kertet, tatarozták az ólakat. Úgy fogadtak bennünket, hogy nagyon rövid idő alatt egy ütőképes presbitérium körvonalazódott a gyülekezetben. Sokat látogatta az egyedül maradt, idős parasztasszonyokat, próbált segíteni nekik, de ezt sokan nem fogadták el, szégyellték volna, ha a lelkész segít nekik. Nagyon kevés gyerek volt Ádándon, a fiatalok pedig már eléggé elszoktak a templomtól.

A testvéreim közül talán én tudok a legtöbbet ezekről a dolgokról, mert 1956-ban, amikor a szabadságharc kirobbant, otthon voltam. Édesapám kétségbeesetten hallgatta a kis rádióján, hogy Budapesten zavargások vannak. Nagyon megörült, hogy nem kell Budapestre utaznom, hiszen szünetelt a főiskolai oktatás egész februárig. A következő 3 és fél hónapot otthon töltöttem. Televízió még nem volt akkor – hála Istennek -, így rengeteget beszélgettünk esténként.

Fekete Ágnes: Miket mondott?

Ikafalvi Farkas Miklós: Zenekarról és fellépésekről?

Fekete Ágnes: Hiányzott neki az operaénekesi múltja?

Ikafalvi Farkas Miklós: Nem. Nem sajnálta, sőt, meg volt győződve róla, hogy jól döntött. Élete végéig énekelhetett volna néhány soros szerepeket, mondta ő, mert nincs szükség olyan sok énekesre. A másik fontos dolog, hogy hívő ember lett, és elfogadta azt, hogy az Úr ezt az utat jelölte ki neki. Az irodájában zöld alapon aranybetűs igék voltak kifüggesztve. Az íróasztala mellett volt olvasható: Ne félj, csak higgy! Amikor abba a nehéz helyzetbe kerültünk, és kiderült, hogy mindannyiunknak Ádándra kell mennünk, meg voltunk döbbenve, de ő azt mondta, hogy az Úr megsegít bennünket. Félni nem kell.

Fekete Ágnes: Semmi kétségbeesés nem volt a szavában.

Ikafalvi Farkas Miklós: Nem. Korai halálában azonban szerepet játszhatott ez a kitelepítés, mert Ádándon csak egy nagyon jóindulatú, de nagyon idős doktor élt, aki nem volt tájékozott a cukorbetegség kezelésében. Amíg édesapám Kaposváron lakott, addig svájci és holland barátokon keresztül kapott kristályt és cinkinzulint, ami akkor még nagy dolog volt. Mivel akkor még nem volt óránkénti mérő, hetenként járt be a kórházba vércukorvizsgálatra, és ott beállították a cukorszintjét. Ádándon a vasútállomás a falu határától még 3 km-re volt, orvosi vizsgálatra bejönni nem nagyon lehetett, a külföldi kapcsolatok megszűntek, azok, akik segíthettek volna, mind hátrányos pozícióba kerültek. A cukorbetegsége mindenféle szövődményekkel járt, és 1964-ben, valószínűleg agyvérzésben halt meg. 63 éves volt akkor, élhetett volna még. A dévaványai gyülekezet, ahonnan 1930-ban jött el, eljött a temetésére. Kaposváron temettük el, az ádándi gyülekezet is ott volt, Dobos Károly hirdette az igét. Az akkor kaposvári lelkész ki sem jött a temetésre.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál első Korinthusi levele 12. részéből.

”Ha szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind.”

Pilinszky János egy 1975-ös írása van előttem, az a címe: a Múltunk reménye.

Vajon jóvátehető-e a múlt? Kérdezi többször a költő? Nem az az igazi remény, hogy mi lesz holnap. A valóságos remény a múltba vezet. Az igazi reménykedő azt hiszi, hogy megváltoztatható a múlt. Ez persze formális logikával furcsán hangzik. Hiszen amit az idő lezárt, azt ember többé föl nem nyitja. Legfeljebb álmunkban bolyonghatunk Kronosz, az idő birodalmában, aki a mitológiában gonoszul mindig felfalja gyermekeit, hisz amikor kimondjuk "most", ez a szó is azonnal meghalt és múlttá vált. Nincs többé.

Már pedig a legnagyobb szenvedése személyes életünknek, de az országnak is, hogy a múlt megváltoztathatatlan. Szeretnénk úgy tenni, mintha nem így lett volna, de ez nem lehetséges. Két út áll előttünk. Vagy mind szélesebben, mind egyetemesebben hazugságokba építjük bele tévedésünket, és egy illúzióban élünk, vagy pedig elfogadjuk a büntetést, módot adunk a tisztázásra, és a reális valóságba kerülünk. Ez szenvedéssel jár.

A vezeklés fontos kifejezés. Szó szerint a jajveszékelésből, a bűneink fölötti zokogás kifejezéséből ered. Ezt nem lehet elspórolni. Sírni szenvedés és fájdalom.

Márpedig úgy tűnik, sem ez az ország, sem mi egyénenként nem igen akarunk jajveszékelni, vezekelni azért, ami megtörtént.

Itt egy emberi életet mutattunk be, akiből sok tucat létezett, akinek a megsértéséért, sorsának meggörnyítéséért nem volt felelős.

Hányszor felhívtak engem gyerekek, akiknek a szülei kapták a kitüntetéseket, miközben másokat kivégeztek, hogy a papa nem tehet róla. Hány ember hordozza ma is azt a lelkifurdalást, csak átfordítva, hogy benne volt abban a hatalomban, amely abból élt, hogy másokat tönkretett. Elmegyek régi püspökökhöz, és megmagyarázzák, miért kellett ennek így történnie. Egyéni, emberi síkon persze minden megmagyarázható. Csakhogy az ördögi körben benne maradunk. Legszörnyebb gondolat a bűnösök likvidálása, és ugyanilyen szörnyű Ágnes asszony lepedőjének a valósága. Mi e két gondolat drámai feszülésében élünk.

Jézus reménye más. Az, hogy a múlt gyógyítható. Nála a dolgok egységre találnak. Nem egy-egy tag él külön, hanem minden mindennel összefügg.

A görög tragédiákban a dolgok lezártak, a bűn javíthatatlan, a sorson változtatni nem lehetett. A Bibliában azonban a bűnbocsánat, a feltámadás és az új élet az üzenet. A valódi hit és valódi remény az, ha valaki furcsa módon a múltja megváltoztatásában hisz. Pilinszky így ír: "Ott, ahol a tények és látszatok végképp lezárultak, veheti igazából kezdetét az a dráma, ami sorsunkat valóságosan eldönti: a minőség, a valóság, a kegyelem és a szeretet drámája. A múltunk a legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltoztathatatlan."

Ma Magyarország múltjáért sokan vezekelnek, jajveszékelnek, és az igaz hit az lenne, ha ez bennünk értelmet nyerne, ha közösen belépnénk Isten hatalmába, hisz ő a múltat is képes átformálni. Azáltal is, hogy egy-egy tag szenvedése a mi szenvedésünkké is válik.
Ámen