2011-04-06

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Egyik nap nagyfiunknak be kellett vinnie trombitáját az iskolába, és ügyesen az autóbuszon felejtette hazajövet. Kimentünk a végállomásokra, sehol semmi. Nézegettük a buszokat, reménytelennek tűnt az eset. A szomszéd néni a mai hangulatot vissza is tükrözte: "persze, ilyen időket élünk, az emberek rosszak, mindent elvisznek." Akkor megfogalmazódott a lelkemben egy imádság: "Istenem, hadd lássa meg ez a néni, hogy nem rosszak az emberek!" Nemcsak a trombita érdekelt akkor már, hanem ez a biztos tudat, hogy az emberek nem elfajultak, nem igaz, még ha ezer csatorna is ontja ránk ezt a félelmet. De arra nem gondoltam, hogy mennyire meg is tapasztalom ezt. Utolsó ötletem a buszgarázs volt. A telefonos irányító ember megkérdezte pontosan a busz fogantyúinak a színét, abból kiderült, hogy melyik busz volt. Sorban felhívta a lehetséges sofőröket, amíg kiderült, hogy egyikük azért, hogy ne tűnjön el a hangszer, nem hagyta a végállomáson. Másnap szerette volna leadni hivatalosan a megfelelő osztályon. Megadta a címét, elénk jött, és vihettük haza a trombitát, amit ő úgy kapott meg, hogy óvodások szálltak fel a buszra, és ők adták le a buszvezetőnek. Diadallal mentem haza, és mondtam a szomszéd néninek: "Nem rosszak az emberek." Tényleg jól esett, hogy három ember pontos, és odafigyelő kedvessége segítette a trombitát vissza a gyerekem kezébe. Ha mindenki ezt a pici odafigyelést megteszi, és hála Istennek sokan megteszik, akkor nem lehet nagyobb baj.

Nemrég kitüntetéseket osztottak, többek között egészségügyi dolgozóknak is. A Bethesda Református Gyermekkórház Intenzív osztályának főnővére, Pataki Ferencné kapta a miniszteri elismerést, aki negyven éve dolgozik hűséggel ugyanazon a helyen. Pontosan úgy, mint az előző történetben átéltem, teszi a dolgát, azt a keveset, amit megtehet, de jól. A másik díjazott dr. Paraicz Éva rehabilitációs főorvos Pro Sanitate díjat kapott. Pontosan úgy, mint a hangszer esetében az egészségüggyel kapcsolatosan is csak azt lehet hallani, hogy szörnyűség, rossz a világ, minden rossz, miközben száz és száz orvos önös érdekeiről lemondva hűséggel szolgál. Persze róluk nem szól a fáma. Ha ők nem lennének, biztosan már rég összedőlt volna a rendszer. Bagdán Zsuzsanna beszélgetett a Bethesda Kórház két kitüntetettjével.

Pataki Ferencné: Általában súlyos betegeink vannak. Lélegeztetőgépre, keringéstámogatásra szorulnak ezek a súlyos betegek.
Bagdán Zsuzsanna: Mekkora ez az a nagyon picinek tűnő intenzív részleg?
Pataki Ferencné: Ahol én vagyok a főnővér, az a rész ötágyas. Előfordul, hogy több gyerek van, mert hétágyasok voltunk, csak pár éve elvettek két ágyat, de az ágyaink megmaradtak. Így tudunk felvenni beteget, mondjuk az égési intenzív állományába.
Bagdán Zsuzsanna: Most teltházuk van?
Pataki Ferencné: Most igen, azért van ilyen zsúfoltság.
Bagdán Zsuzsanna: Mi a főnővér feladata?
Pataki Ferencné: A nővérbeosztás, a nővéri munka ellenőrzése, a betegeknek élelemrendelés, a napirend igazgatása.
Bagdán Zsuzsanna: Tehát ön az osztály anyukája?
Pataki Ferencné: Ezt sokan mondják rám. Annakidején az igazgató úr is mindig azt mondta: "Úgyis te vagy az anyjuk."
Bagdán Zsuzsanna: A nővéreket is a gyerekeinek tekinti vagy csak a betegeket?
Pataki Ferencné: Néhányan úgy is szólítanak, hogy mama. Most szinte csak fiatal dolgozik az osztályon. Tőlem mindenki fiatalabb. Ötvenkilenc éves vagyok, és talán ősszel majd, negyven év után sikerül elmennem nyugdíjba.
Bagdán Zsuzsanna: Szeretné is, vagy szeretné még folytatni?
Pataki Ferencné: Én szeretem a munkámat, de segíteni kell a családnak. Van három gyermekem. Az egyiknél három gyerek van, akinél a kicsi elég problémás, ezért úgy segítek, hogy ő elmegy dolgozni, én meg otthon maradok a gyerekkel.
Bagdán Zsuzsanna: Szóval otthon is főnővér lesz.
Pataki Ferencné: Annyira nem beteg szerencsére. Koraszülött volt, agyvérzést kapott és egy söntje van, ami az agyvizet levezeti. Most már többször felmérték, és egészséges.
Bagdán Zsuzsanna: Gondolom, sokan megijednének, ha nem főnővérek lennének.
Pataki Ferencné: Én még jobban megijedtem meg a lányom is, aki szintén nővér, mert mi tudjuk, hogy milyen következményei lehetnek. Nagy szerencsénk volt, hogy egészséges lett ez a gyerek.
Bagdán Zsuzsanna: Mióta is édesanyja ennek az osztálynak?
Pataki Ferencné: Negyvenedik éve, 1971 óta dolgozom itt. Tizenhét éve vagyok osztályvezető főnővér. Éppen gyesen voltam a harmadik gyermekemmel, amikor jött a változás. 1988-ban született a gyermekem, és amikor 1991-ben visszajöttem, akkor már Bethesda Gyermekkórház volt.
Bagdán Zsuzsanna: Változott az élet attól, hogy a kórház református lett?
Pataki Ferencné: Igen. Sokat változott. Összetartóbb lett, az osztályunk előtte is egy jó kis közösség volt, de azóta a kórház is az lett. Egy célért dolgozunk. A gyerekekért.
Bagdán Zsuzsanna: Sokat hallottuk a híradásokban, hogy meglehetősen nehéz dolguk van.
Pataki Ferencné: Ezt nem lehet csak a pénzért csinálni, mert akkor mindenki elmenne, ugyanis nagyon kevés a fizetésünk. Az egészségügyben mindenhol ez a helyzet. Bízunk benne, hogy egyszer majd jobb lesz!
Bagdán Zsuzsanna: Mit tart a legnehezebbnek a munkájában?
Pataki Ferencné: Amikor súlyosabb betegek vannak, az lelkileg és fizikailag is jobban megterheli a nővéreket. Vannak neurológiai, sebészeti, belgyógyászati, kardiológiai betegeink, akiket más intézményből kapunk, hogy szoktassuk le őket a lélegeztetőgépről. Ezek a betegek hosszú ideig vannak itt, mire le tudjuk venni őket a gépről.
Bagdán Zsuzsanna: Nem tudom, hogy az intenzív osztályon gyógyulási aránynak hívjuk-e, de hány százalék az a gyerek, akit haza vagy más osztályokra tudnak küldeni?
Pataki Ferencné: Mi ritkán adunk haza gyereket. Más osztályra helyezünk át elég nagy százalékban. A belgyógyászatra, a rehabilitációra, a neurológiára.
Bagdán Zsuzsanna: Hogyan lehet azt feldolgozni, ha valakit nem sikerül meggyógyítani?
Pataki Ferencné: Lelkileg nehéz. Főleg akkor, ha az a kisbeteg már régóta itt fekszik és a szívünkhöz nőtt.
Bagdán Zsuzsanna: Van is olyan beteg, akire most gondol?
Pataki Ferencné: Sok ilyen volt. Az osztályon most zömében neurológiai betegek fekszenek, epilepsziásak. Időnként a görcs azzal jár, hogy leáll a légzésük, vagy légzési elégtelenségük lesz, olyankor gépre rakjuk őket.
Bagdán Zsuzsanna: Mennyit tehet egy nővér a betegekért? Általában azt látjuk, hogy az intenzív osztály mégiscsak az orvosok terepe a gyors életmentés miatt.
Pataki Ferencné: A nővérek ugyanannyira fontosak, mert a nap huszonnégy órájában mégiscsak a nővér az, aki észreveszi, ápolja, a szeme előtt van a beteg és ő szól az orvosnak, ha baj van. Az orvosok is nagyon kellenek ide, mert ők állítják be a gyógyszereket, ők irányítják a gyógyítást.
Bagdán Zsuzsanna: Mentők érkeztek ide. Lehet tudni, hogy most mi történik?
Pataki Ferencné: Igen. Ez a kisgyerek már két hónapja itt fekszik. Tüdőgyulladása volt, ebből az állapotából meggyógyítottuk, levettük a lélegeztetőgépről, mivel jobban van, visszaadjuk a területileg illetékes kórházba. Ő nagyon súlyos beteg volt.
Bagdán Zsuzsanna: Beszéltünk a munkáról és nemrég kitüntetést kapott, a Miniszter Dicsérő Oklevelét. Mit jelentett ez önnek?
Pataki Ferencné: Nagyon meglepődtem. Az ember nem azért dolgozik, hogy dicsérgessék, de jól esett. A férjem felhívott telefonon, hogy kaptam egy levelet a minisztériumból. Mindenre gondoltam, de erre, nem. Kértem, hogy bontsa föl. Ekkor mondta, hogy "Gratulálok, miniszteri kitüntetést kaptál" Azt hittem viccel, de kiderült, hogy nem. Egyébként kapott már az osztály közösségként is ilyen miniszteri dicséretet. Megmutatok egy könyvet, amit annakidején a főnökömtől kaptam.
Bagdán Zsuzsanna: "Hálával és szeretettel a hűségéért, s mert szereti ezt a szegény Bethesdát". Szegény ez a Bethesda?
Pataki Ferencné: Annyi mindenen át kellett már mennie a Bethesda Kórháznak. Hallottuk azt is, hogy megszüntetik évekkel ezelőtt. Hála Istennek megmaradtunk.

Bagdán Zsuzsanna: Itt vagyunk az Ilka utcai épületben. Ahogy beléptem, arra gondoltam, hogy milyen vidám hely. Bárcsak minden kórház ilyen lenne!
Dr. Paraicz Éva: Pont tegnap volt itt egy termékbemutató és az előadók alig tudták elmondani a termékük összes jó tulajdonságát, mert az ápológárda nagyon vidáman viselkedett. De ennek így is kell lennie, mert nagyon súlyos betegeink vannak az osztályon, és ezt nem lehet másképp csinálni, csak úgy, ha mi megpróbálunk vidámak maradni. A gyerekek esetében nagyon sokszor akkor is van remény, amikor minden józan orvosi számítás szerint nem lehetne. Nem tudjuk, hogy a kóma meddig tart, azt viszont tudjuk, hogy a kómából való ébredezés után az állapot, amiben éppen van a beteg, az a felépülést már nagyon meghatározza. A legjobb, ha segítjük a szülőt abban, hogy ne adja fel a gyerek körüli igyekezetét. Néha kettő vagy tíz hónap múlva ébred föl a gyermek és jobb az állapota, ha végig mellette voltak a szülők.
Bagdán Zsuzsanna: Gondolom, azért a kóma a legszélsőségesebb esete a rehabilitációnak.
Dr. Paraicz Éva: A fővárosban és vonzáskörzetében, kis túlzással szinte az egész országban nincsen olyan gyermek-rehabilitációs osztály, ahol súlyos állapotú gyereket fel tudnának venni és szakszerűen el tudnának látni. Ebből következik, hogy nálunk néha sajnos, gyűjteménye van a kómás betegeknek. Nagyon sok agyi stroke-ot követő állapotban lévő gyereket kapunk. Elsősorban az Ameriakai úti idegsebészetről, ami közel van hozzánk, de néha máshonnan is.
Bagdán Zsuzsanna: Hogyan tudja a szülő feldolgozni, hogy a gyerekét ez érte?
Dr. Paraicz Éva: Ha nem kap segítséget, akkor nagyon nehezen. Ezért is van az a régi gyakorlat a kórházunk minden osztályán, hogy ha a gyerek bajban van, akkor a szülőnek mellette van a helye. Ez szakmailag is nagyon fontos. Egyrészt, mert érzelmileg támogatni tudja a gyerekét, másrészt semmilyen gyógyulási folyamat nem működik úgy, ha abban a szülő nem partner. Ezt az időszakot mi is felhasználjuk arra, hogy segítsük a szülőt. Szerencsénk az, hogy az átalakítás során az osztály másik felére egy mentálhigiénés részleget alakítottak ki, számtalan mentális szakemberrel. El is indult most már három hónapja egy olyan szülőcsoport, ahol a csoportban vannak olyanok, akik már a traumát valamennyire fel tudták dolgozni, és abban az állapotban vannak, hogy tudnak és akarnak segíteni a szülőtársaknak, és vannak benne olyan szülők, akik most kerültek olyan helyzetbe, hogy erre a segítségre rászorulnak. Én lelkileg próbálok egy picikét ezen kívül maradni, mert ha az ember minden egyes helyzetbe teljesen belemerül, és úgy próbál odaállni, ahogy egy szülő, akkor nem tud úgy segíteni, mert akkor óhatatlanul rajtam is lennének ezek a tünetek, ami nem mindig segítség a betegnek. Meglehetősen érett fejjel elvállaltam egy pályamódosítást, ami kívülről nézve a kórház érdeke volt, de az az igazság, hogy engem érdekelt ez a terület, aminek a megtanulását szinte tálcán kínálták fel. Nem számoltam vele, hogy ez nem lesz könnyű, márcsak a koromnál fogva sem, de azért nekifutottam. Ebből következett, hogy egy osztály vezetését is rám bízták hamar, mert nem volt más, akire bízhatták volna. Gondolom, hogy ennek az elismeréséül kaptam ezt a kitüntetést.
Bagdán Zsuzsanna: Miről mire módosított?
Dr. Paraicz Éva: Amikor a szerkezetátalakítás folytán rehabilitációs ágyakat kellett csinálni, akkor módosítottam az ideggyógyászatról rehabilitációra. Beálltam, ha úgy tetszik egy sorba, ahová normálisan harminc évesen állnak be az emberek. Én akkor már ötven fölött voltam.
Bagdán Zsuzsanna: Önnek jelent-e valami pluszt az, hogy a Bethesda egy református kórház?
Dr. Paraicz Éva: Én itt voltam már az úgynevezett állami időkben is. Mindenki, aki akkor itt dolgozott, nagyon zokon vette, hogy azt mondták az akkor idekerült kórházvezetők, hogy itt meg fog változni a hangulat, a szellem, a módi. Akkor ezt mindenki kikérte magának. Most így húsz év távlatából azt kell, mondjam, hogy ez mind igaz. Megváltozott az odafordulás, a szellem, a beteg megszólítása. Sok minden megváltozott, de előnyére, és ebben jól érzem magam.

Fekete Ágnes: Számos terület van, ahol ismeretlen emberek teszik a jót, és nem is tudunk róla. Ilyen terület például az, hogy a Magyarországra érkezett menekültekkel foglalkoznak. Kiss Sándor abból az alkalomból beszélgetett a Menekültmisszió munkatársaival, hogy ezen a tavaszon több nyugat-európai helyszínre látogatnak el egy uniós lehetőség folytán tapasztalatcserére. Először Dobos Ágoston lelkészt, majd Kanizsai-Nagy Dórát, a misszió vezetőjét, illetve Suhai Juditot és Fördős Katát hallhatják.

Dobos Ágoston: Hat éve végzek lelkészi látogatásokat a magyarországi menekülttáborokban, több éven keresztül a Református Missziói Központ önkéntes munkásaként. A menekültmissziós látogatások, emberi kapcsolatok, barátságok révén támadt az a gondolatom, hogy a Magyarországon tartózkodó külföldiek számára jó volna egy lelki elcsendesedő és feltöltekező hely. Az Onézimusz Oázis jelenleg még egy magánkezdeményezés a részemről. A gyülekezethez annyiból köthető, hogy tudnak róla, ismerik azokat az embereket, akik eddig már lakóként megfordultak ott és utána a gyülekezeti istentiszteletre is eljöttek és esetleg a gyülekezetben szolgáltak, külföldiként, menekültként. Békésszentandrás határában a Furugyi tanyaközpontban van két düledező kis parasztház egy hold földdel, ami eddig már otthont adott egy-két menekültnek. Szeretném, hogy ez az otthon azt, az ügyet szolgálhatná, ami a Filemoni levélben is meg van írva, amikor úgy ment tovább Onézimusz Pál apostol mellől, hogy Krisztusban szeretett testvérként fogadhatta magához Filemon és nem úgy, mint rabszolgát.
Kiss Sándor: Van ilyen házakra minta?
Dobos Ágoston: Tudtommal nincs. Hasonlókat találtam. Nagy meglepetés volt számomra, hogy egy ortodox szerzetes a tizenegyedik században, Szentéletű Magyar Efrém, az ukrajnai területen azzal érdemelte ki szentté avatását, hogy életét a vendégfogadás aszkézisének szentelte és vándorokat fogadott magához.
Kiss Sándor: A menekültek nagyrésze muszlim hitű. Mennyire tudják meghallani a keresztyén egyházak üzenetét?
Dobos Ágoston: Az ország három menekülttáborából Békéscsaba van hozzánk a legközelebb, de sokat jártam Bicskére és időnként Debrecenbe is. Valóban a menekültek nagyobb része muzulmán. Nagyon sok függ attól, hogy valaki hogyan jelenik meg és mennyire beszél velük tisztelettel, másrészt pedig, hogy a keresztyén hitét milyen módon éli meg. Voltak mindig, akik örömmel és nyitottan fordultak felém, voltak, akik titokban jöttek, mert féltek a társaiktól. Hallottam olyanokról is, akik nem nézték jó szemmel, hogy odamegyek.
Kiss Sándor: Tavasszal ön is a Református Missziói Központ Menekültmissziója szervezésében egy külföldi tanulmányúton fog részt venni. Melyik országba megy, és milyen tapasztalatokra számít?
Dobos Ágoston: Spanyolországba, Madridba fogok menni egy csoporttal, ha Isten engedi és éltet. Isten nagy meglepetése ez számomra.

Suhai Judit: Jött egy felhívás az egyik levelezőlistán, amiben önkénteseket kerestek a Református Menekültügyi Misszióba, főleg magyar nyelv oktatására. Hosszas gondolkodás, illetve imádkozás után úgy gondoltam, hogy a szabadidőmmel szeretnék segíteni ennek a missziónak. Egy szociális munkással beszéltem telefonon. Az első feladatom egy afrikai menekült, többgyermekes édesanya oktatása volt. Bolti eladó szeretett volna lenni, később sikerült is ezt a tanfolyamot elvégeznie. Nyelvfordításban kellett segítenem. Később egy hatgyermekes koszovói családhoz kerültem, ahol az egyik kislányt próbálom a tantárgyakban segíteni, felzárkóztatni.

Kanizsai-Nagy Dóra: Négy európai országba látogatunk el. Jó gyakorlatokat keresünk. A Menekültmisszió célja az, hogy a Magyarországra érkező jövevényeket befogadja, és gyakorlati segítséget nyújtson nekik. Szeretnénk hidat képezni a menekültek és az őket ellátó intézmények között.
Kiss Sándor: Nagyon sok fiatallal találkoztam itt. Mi vonzza ide ezeket a fiatalokat, kik ők, honnét jönnek?
Kanizsai-Nagy Dóra: Egyre több önkéntes kapcsolódik be hozzánk, gyülekezetekből érkeznek, szakmai gyakorlatukat töltik nálunk. Órát adnak a menekülteknek, korrepetálják őket, szociális ügyintézésben nyújtanak támaszt. Minél szélesebb társadalmi háló alakul ki egy külföldi család körül, annál könnyebben és gyorsabban tudnak saját lábukra állni.

Fördős Kata: Én magam is két évig arab országban éltem, igaz nem emigránsként, hanem munkavállalóként. Olyan közelségben tapasztaltam meg külföldiként egy másik ország kultúráját, hogy mondhatom, megváltoztatta az életemet és a felfogásomat mindazokhoz, akik a mi országunkba jönnek, akár látogatóba. Mások, akik ezt nem tapasztalták meg, egyfajta félelemmel tekintenek a migrációra. Természetesen ez attól is függ, hogy melyik országból érkezett az illető. Én magam a saját bőrömön tapasztaltam – hiszen a bőröm világosabb volt, mint az ott élőké -, hogy már a színem miatt is rögtön tudták, hogy én nem odavaló vagyok. Olyan sok gond és baj között élnek az emberek, hogy kevés energiát fordítanak arra, hogy megismerjék azokat, akik nálunk szeretnének menedéket kérni, pedig úgy hiszem, hogy megérdemlik. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy Líbiában hogyan élnek és milyenek az anyukák? Én megtapasztaltam, hisz óvónőként dolgoztam, hogy ugyanolyanok, mint nálunk, ugyanúgy aggódnak és ugyanúgy menekültünk a bombázás elől a saját gyerekeinkkel mindketten.
Kiss Sándor: Amikor ti ott éltetek, akkor is bombáztak?
Fördős Kata: Igen. Én átéltem egy amerikai bombázást, és egészen közel laktam a bombázott objektumhoz. Úgyhogy békeviselt nemzedék ellenére én átéltem és tudom, hogy milyen az, amikor az ember hatéves gyereke azt mondja, hogy "Anyukám, ments meg!" Két év hosszú idő. Az ember megismeri a szomszéd péket. És akkor is, amikor tudja, hogy tulajdonképpen egy terrorista államban él és nem tudja, hogy a szomszédja éppen hova húz, de vele együtt eszi a kenyeret. Nekem teljesen mást jelent egy ilyen ország, mint annak, aki csak a híradásokból tud róla.
Kiss Sándor: A Szilágyi Dezső téri gyülekezet hogyan vesz részt a menekültmisszió munkájában?
Fördős Kata: Mivel nagyon jó kapcsolatban vagyok a munkatársakkal, ezért felajánlottam, hogy nemcsak velük, hanem az emigráns fiatalokkal is szívesen kapcsolatba kerülnék. Erre sort is kerítettünk méghozzá, az évzárójukat tartották nálunk, ahová a gyülekezet fiatalságának egy része jött el és láttuk vendégül őket. Mindkét fél számára nagyon izgalmas volt. Nyomban megtalálták a közös hangot, aminek eredményeként egy közös sportnap lesz májusban illetve valószínűleg egy közös egyházi focikupán fognak részt venni a menekült fiatalok a mi fiataljainkkal. Nem volt véletlen, hogy Krisztus is asztalközösségben volt az emberekkel. Fehér asztal mellett könnyebb barátságokat kötni.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Németajkú Református Egyházközség Protestáns Fóruma idén tizedik alkalommal április 7. és május 15. között tartja meg hagyományos rendezvénysorozatát, a Protestáns Tavasz-t. A rendezvények között helyet kapott hangverseny, irodalmi műsor, előadás és ünnepi alkalmak is. Ezen a héten április 7-én, csütörtökön 18 órakor Petrőczi Éva mutatja be verseit, 9-én, szombaton, 18 órakor pedig a Szent Efrém férfikar hangversenye lesz.

Dr. Bölcskei Gusztáv tiszántúli püspök kalauzolja az érdeklődőket az Istenem című kortárs képzőművészeti kiállításon április 10-én, vasárnap 15 órától Debrecenben, a MODEM -ben.

Hit és tudás címmel tart előadást Náray-Szabó Gábor a Farkasréti Ökumenikus Esték április 11-i, hétfő este fél hétkor kezdődő összejövetelén a Németvölgyi út 138. szám alatt.

Vasárnap esténként, 19 órakor folytatódik a tízparancsolat magyarázata Budapesten a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt. A "Ne ölj!" kapcsán az élet értelméről és értékéről lesz szó.

Ki neveli a gyereket? címmel tartanak előadást és beszélgetést április 9-én fél tíztől Budapesten a Városligeti fasor 7. szám alatt.

Zenés áhítaton mutatják be Gárdonyi Zoltán és Gárdonyi Zsolt műveit április 9-én, szombaton 17 órától a Kecskeméti Öregtemplomban.

Tavaszy Noémi festő-grafikusművész "Magyar templomok" című kiállítása április végéig tekinthető meg a Budai Várban a Magyar Borok Házában.

Paraklétos könyvvásár lesz az ország több városában is. Április 7-én, Debrecenben, 10-én Békésen, 12-én pedig Pécsett.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Zsoltárok könyve 42. fejezetéből!

"Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten!
Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?" (Zsolt 42:2-3.)

Az egyik legismertebb zsoltárunk ez. Ki ne hallotta volna már dallamát? Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik. Nemrég elgondolkodtam ezen a megfogalmazáson. Hány és hány olyan ének van, amelyik nem a megérkezés, nem a megelégedés állapotát írja le, hanem éppen az úton-lét, a várakozás, a hiány állapotát. Többször olvasunk a Bibliában például arról, hogy a templom után vágyakozik valaki. Még nincs ott, de meg fog érkezni, és eldalolja szomjúságát. Miért olyan fontosak ezek a hiányt hordozó pillanatok? Miért nem azt olvassuk, hogy mint a szarvas, aki szürcsöli a patak vizét, úgy vagyok Istennel? Nem. A sóhajtozó, epekedő állatot használja a zsoltár képe, mert ez egy fontosabb állapot, mint maga a megérkezés.
Eszembe jutott Bartók Béla Kékszakállúja, amikor Judit mindenképpen szeretne megérkezni a kastély legbelső kamráiig. Szeretne betelni, és nem tudja elfogadni az epekedés, a hiány és értetlenség állapotát. Nehéz is elfogadni. Főleg a mai korszakban, amelyik aztán végképp nem ismeri a késleltetés, a várakozás, a "nincs azonnal" fogalmait. A fogyasztás korszaka kicsi gyermekké akar bennünket tenni, aki rögtön megszerzi azt, amire vágyik, nem akarja megismeri a szomjúság érzését. Pedig a felnőtt ember számára ez egy fontos érzés. Ha kirándulunk, egészen más úgy megérkezni a csúcsra, hogy ott vesszük elő először a kulacsot. Ha útközben állandóan szürcsölünk, ez egyre erősebb ingereket is vált ki bennünk, és egyre nehezebben húzzuk fel magunkat a magas hegyre. Aki nem tud szomjazni, nem lesz jó hegymászó.
Istennel is ugyanígy kerülünk kapcsolatba. Aki nem tud szomjazni az élő Isten után, az nem fogja megismerni Őt. Aki csak a szellemi csipegetés, ide-oda kapkodás ma jól ismert mesterségét űzi, nem fogja a valóságos és élő Istent megtalálni. Mert őt csak szomjazva lehet megérteni. Sok bűne van a mai kornak, de talán a szellemi szomjúság mesterséges kioltása a legnagyobb. Gyerekeink most lépnek a kamaszkorba, és annál csodálatosabb dolog nincsen, mint amikor kérdeznek, érdeklődnek, és mesélnek azokról a tudományos felfedezésekről, amiket itt-ott hallottak. Szomjazzák a tudást. Nagyon remélem, hogy nem törik le különféle pontrendszerek, és kreditek gyűjtögetései majd ezt a szomjat.
Böjt van, ezért érdemes feltenni magunknak a kérdést: Merünk-e szomjazni, és ha igen, mire is szomjazik a lelkünk? Sok ember keresi Istent, de ha mélyebben elbeszélgetünk velük, akkor kiderül, igazából a felszínes kíváncsiság mögött valóságos félelem van: csak nehogy eljussak Istenhez, csak nemhogy valóban megszólaljon, mert ki tudja, mit mondana akkor. A zsoltár így szól: "Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?" Ha pedig valaki ezt ki meri mondani, az azt jelenti, hogy valóban magára Istenre szomjazik. Nem egy áldásokat osztó kézre, nem egy jóságos öregemberre, aki mindig segít, és jótanácsokat ad. Istenre, aki a mi Teremtő, megváltó Atyánk, akinek az arcát bár megláttuk Jézusban, mégis kicsit mindig titok marad.
Ha Istenre szomjazunk, akkor nem maradhatunk felszínesek. A habzsoló ember az, aki mindenben csupán azt látja, amit első benyomásra magából mutat. A szomjazni képes ember nem issza meg rögtön a vizet, mert előbb megnézi, nem mérgezett-e. Az az ember, aki késlelteti vágyait, a dolgok mögé szeretne látni, ezért nem így imádkozik: "Jöjj el Istenem, áldj meg hamar, hadd érezzelek most!" Hanem így imádkozik: "Szomjazom utánad Uram, nem látom akaratodat. Kereslek. Kérlek, mutasd meg magad, megvárom, amíg a világosság megjelenik számomra is. Szeretnék nem arra nézni, amit csupán a felszínes szemvillanás érzékelhet, hanem mélyebbre, a Te hatalmadra. Ezt a látást add meg nekem!" Ámen.