2011-08-31

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
A társadalomnak kimondatlanul is van egy ranglétrája. Anélkül, hogy tudatosítanánk magunkban, bizonyos foglalkozásokat például többre értékelünk, mint másokat. Egy papírt, egy szerződést lepecsételő ember munkája, amitől a család vagyona függ, sajnos nagyobb becsben áll, mint azé, aki a gyerekeinket neveli. Egyszer egy napot el kellett töltenem egy másodikos osztállyal. Mindenkinek ajánlom ezt az élményt. Rádöbben az ember, micsoda szellemi energia szükséges ahhoz, hogy értelmesen kitöltsünk egy napot! Most a tanév kezdéskor érdemes elgondolkodnunk magunkban azon, mennyire nem jól van az, hogy a gyermekeket nevelők társadalmi megítélése így áll, ahogy. Ezzel az embernek magának az értékelése válik alacsonnyá. Az én agyamban az, hogy valaki tanár az valami olyan magaslat, akkora érték, amihez egyetlen más nem hasonlítható. Most éppen ezért két tanárt hallhatunk, akik az év elején tanári hivatásukról vallanak. Nagy Mártát és Kutasy Zsoltot hallhatják a Lónyai utcai Református Gimnáziumból.

Kutasy Zsolt: Hogyan kezdem az évet? Most egy picit fáradtan, ugyanis a nyáron kisbabánk született. Várakozás van bennem. Vannak mindig új kollégák, új gyermekek, mindig szeretnék valami újat. Iskolánk éves Igéje is az, hogy "Íme, mindent újjá teszek". Ez nagyon szép mondat.
Fekete Ágnes: Ez ennek az évnek az Igéje?
Kutasy Zsolt: Minden évben választunk egy Igét, ami lent ki van írva és sokszor istentisztelet vagy áhítat is elhangzik erről. Szeretném, hogy bennem sok minden újjá alakuljon. Várakozás van bennem. Aktív és tevőleges részese szeretnék lenni és maradni.
Fekete Ágnes: Ez munka neked?
Kutasy Zsolt: Nagyon álságos lenne csak a hivatásszeretetről beszélni. Természetesen munka. A munkának van egy jó értelme is, hiszen küzdeni kell azért, hogy valami legyen. Nemrég két nagyon kedves volt tanítványunkkal beszélgettem, akik már jegyesek. Arról volt szó, hogy egy mondat az emberben sokszor öt-tíz év múlva érik valósággá. Az ember megpróbál példaadóan mondani, élni valamit. Abban a pillanatban lehet, hogy csak fáradt, üres, vagy cinikus tekinteteket lát. Az nem feltétlen elkeserítő, vagy az ő munkáját negligáló pillanat. Lehet, hogy a Szentlélek egy későbbi pontban érleli meg. Sosem lesz olyan, hogy az eredményt azonnal látjuk. Munka, de nem eredménycentrikus. Azonban, ha az ember nem érezné a helyén magát, akkor nem tudna szeretetből vagy hivatástudatból maradni a pályán. A munka hivatásszeretet nélkül csak taposómalom, a hivatásszeretet munka nélkül pedig csak álmodozás. A kettőnek mindenképp össze kell függni. Michelangelo a falanszter színben széklábakat farigcsál. De a farigcsálás is eredményesnek tűnik akkor, ha az embert belülről hajtja valami. Muszáj, hogy összeérjen a kettő. Vannak fárasztó, gyalulós napok és vannak mennybe röpítő pillanatok.

Fekete Ágnes: Nem a túlnépesedett szakok a tanári szakok. A tanárság egy kicsit lenézett dolog. Nem?
Kutasy Zsolt: Jó a gyerekekkel dolgozni, életük egy szakaszán jelent lenni, tanárként, ifjúsági lelkészként, vagy gyermekpszichológusként. Egy-egy hálás tekintet tényleg nagyon sok mindent ad az embernek. Természetesen ez pénzben kifejezhetetlen. Az ember érzi és érti, hogy ez mennyire fontos és lényeges. És beáll ebbe a munkába és megpróbálja fölfedezni azokat a tálentumokat, amik őt ezen a pályán tartják. Ha ezek megvannak, tudnak adni. Valamint az ember tényleg kapaszkodik az Úristenbe mind a két kezével. Elgondolom azt is, hogy az Úristennek mennyi gondja van az én külső, belső körülményeimre. Pusztán azért, mert én hivatásszeretetből tanár vagyok, nem gondolom, hogy rettegnem kellene attól, hogy mikor nem fogok tudni, még egy kiló kenyeret sem venni. Az elmúlt években megfertőzték a közgondolkodást, az oktatásból ipart lehetett csinálni, szolgáltató intézményt, akik pusztán az aktuális szülői, törvényi akaratnak akartak csupán eleget tenni. Az iskolarendszer mindig is a kísérletezések tárgya volt, mindenféle alternatív pedagógiát alkalmaztak, amikről később kiderült, hogy nem jók, nem tanították meg olvasni a gyereket. Volt egy össze-vissza rendszertelen vonás, aminek az lett a vége, hogy elveszítette a presztízsét az iskola. Ha csak szolgáltatunk, ha mindent csak taxatíve, érdemjegyekkel próbálunk mérni, ez egyrészt jó, de mindig van egy mérhetetlen része. Ha valaki hármas fizikából, az azt is jelentheti, hogy jobb is lehetne, de lusta, meg azt is, hogy igazából egy humán beállítottságú ember, aki már így is a legtöbbet hozta ki magából. Az embert is kell tudni látni! Úgy látom, hogy sokan a statisztikáknak a rabjai. Felvételi arányszámok és egyebek. Közben van egy csomó minden, ami mérhetetlen.

Nagy Márta: A Lónyaiba jártam, mint diák, és most tanárként itt dolgozom. Ismerem mindkét oldalt, tudom, milyen egyházi iskolába járni. Az évkezdés az nehéz a tanároknak és a diákoknak is. A nagy nyári szünetből újult erővel, lelkesedéssel visszajönni az iskolába. Nagyon nagy elvárások vannak az egyházi iskolákkal szemben a szülőkben, a gyermekekben és a tanárokban is. Amikor az ember a szürke hétköznapokkal szembesül, akkor hamar kedvét tudja veszteni. A református intézményekben is emberek dolgoznak, hibáznak.
Fekete Ágnes: Mi az, ami átvisz ezeken a nehéz napokon?
Nagy Márta: A reménység. Ha az ember csak azt nézi, ami a szeme előtt van, akkor nem tud töltekezni. A gyerekek természetesen, "munkaköri leírásuknak" megfelelően lázadoznak. Ebbe bele lehet fáradni. Próbáljuk arra irányítani a figyelmet, hogy a kamaszkori nagy problémákkal az ember nincsen egyedül. Nem kell magányos harcosként megoldani az élet nagy kérdéseit, hanem lehet az Úristenhez fordulni. Nekem még nem volt olyan osztályom, akik érettségiztek volna. Most lesz majd az első kettő. Azt mondták a tapasztaltabb kollégák, hogy majd az ötéves és a tízéves érettségi találkozón látja be igazán az ember, hogy volt értelme annak, amit csinál. Ez az a reménység, ami a hétköznapokban előre tud vinni.
Fekete Ágnes: Miért lettél mégis tanár?
Nagy Márta: Tizenhárom éves korom óta gyerekekkel foglalkozom. Monoron a 842. számú Benedek Elek Cserkészcsapatban őrsvezető vagyok 1995 óta. Ezért nem volt ismeretlen az, hogy gyerekek vannak rám bízva. Szórakoztatni kell őket és felelősséggel tartozom. Ez valami olyan életszemléletté vált, amit nem tudtam aztán levetkőzni. Teljesen egyértelmű, hogy az ember nem a fizetésért megy el tanárnak. Aki ezt nem hivatásként tudja felfogni, azt nem is tudom, hogyan tud minden nap reggel nyolctól késődélutánig benn lenni és ezt csinálni? Egyházi iskolában olyan sokféle szerepben kell helyt állni, hogy aki ezt nem szívvel-lélekkel csinálja, az egy idő után már nem bírja. Nemcsak tanárként vizsgázik az ember minden nap, hanem hívő emberként is. És azt nem lehet huszonnégy órán keresztül színből csinálni. Megérzik a gyerekek, ha valami nem szívből jön.

Ének:
Isten úgy szeret,
védi életed,
Fiát adta érted,
hogy nyerj üdvösséget!

Fekete Ágnes: Egy iskolába is ellátogatunk. Budapesten, a Karácsony Sándor Iskola volt az egyik úttörő az egyházi iskolák sorában. Nagy Gábor igazgatót, Ablonczy Kálmán lelkipásztort, Szöllősi Tünde tanítónőt, és egy kis elsőst, Takács Annát hallhatják majd anyukájával.

Nagy Gábor: Ez most a huszonkettedik tanévünk lesz. Nagyon nagy várakozással állunk az iskolakezdés előtt. Az idén sokan lesznek. Az alsó tagozat szinte teljes kihasználtsággal működik. A felső tagozatban vannak osztályok, ahol kevesebben vannak, mert hat és nyolcosztályos gimnáziumokba mennek el néhányan. Ilyenkor van az, hogy az egyik szemem sír a másik meg nevet, mert neves gimnáziumokba mentek tovább a tanulóink. Nekünk az lenne a jó, ha a nyolcadik után tudnánk olyan gimnáziumokat ajánlani itt Budapesten, ahová a gyerekeink örömmel mehetnének.

Kompán Zsoltné: Honnan jönnek elsősorban a gyermekek?
Nagy Gábor: Körülbelül a fele a kerületből jön, de jönnek más kerületekből és a Délpesthez közel eső régiókból, vidékről is. A legfontosabb, hogy keresztyén elkötelezettséggel működik az iskola, református arculattal, de nem zárjuk ki a más felekezethez tartozókat sem. Igyekszünk ökumenikus szemléletben nevelni őket, megtartva a sajátosságainkat. Kicsi, családias iskola, évfolyamonként egy osztállyal. Zsákutcában van az iskola és az óvoda is, tehát közlekedés szempontjából is biztonságos. Olyan tantervekkel, tanmenetekkel dolgozunk, amelyek Karácsony Sándori eszméket foglalnak magukba, tehát a gyerekeket igyekszünk komplex módon megismertetni a világgal, hogy a világot, mint egészet ismerjék meg. Úgy gondolom, rendkívül fontos dolog, hogy az iskola mögött áll egy támogató gyülekezet, akik a munkánkat folyamatosan figyelemmel kísérik, segítenek bennünket. Van az iskolánknak egy igazgató tanácsa, aminek kétharmad része a gyülekezetből áll össze. Hálával tartozunk azért az imádságos háttérért, amit a gyülekezet biztosít. Nagyon fontos az iskola életében a szülői háttér is, hiszen a gyerekeket együtt neveljük és a közös jó eredmény érdekében nagyon sokban támaszkodunk egymásra. Az iskolánkban működik egy szülői fórum is, ahol a szülők a segítségüket ajánlhatják fel az iskolának. Az ő segítségükkel tudtuk, most a nyáron leaszfaltozni az udvart. Azonban a legfontosabb az Úristen az áldása. 1990-ben egyetlenegy osztállyal indultunk el és most majdnem teljes létszámmal futó alsó tagozatunk van és teljes kihasználtságú két csoportos óvodánk. Ez nem történhetett volna meg, ha az Úristen nem áldja meg a munkánkat.

Kompán Zsoltné: Mióta tanítasz ebben az iskolában?
Szöllősi Tünde: 1993-ban kerültem ide a Karácsony Sándor iskolába. Egy évet tanítottam és kisbabát vártam, elmentem gyesre, visszamentem az iskolába, első osztályt kaptam, a második osztályig sikerült vinni őket és kisbabát vártam. Aztán megint első osztályt kaptam. Idáig még egyszer sikerült a tizennyolc év alatt elsőtől negyedikig vinni az osztályomat. Nagyon jó rendszer, hogy van egy iskolához szoktató, ismerkedő foglalkozássorozat a leendő elsőseinknek, mert ők is megismerik az iskolát, a leendő tanító nénit, tudják, hogy hová kell jönni. Én is megismerem a gyerekeket, akikkel majd együtt leszünk. Azt gondolom, hogy ezzel szeptemberben két-három beszoktatós hetet megspórolok magamnak, meg nekik is. Minden hetet egy hétkezdő áhítattal kezdünk. Minden hétfőn a templomban van egy énekes áhítat. Szinte hittan- és énektagozatos iskola vagyunk. Mindennap háromnegyed nyolckor az aulában összegyülekezik az egész iskola és az igazgató úr egy rövid Igét fölolvas, illetve a hét énekét elénekeljük, amit hétfőn tanulunk meg. Amikor meg zsoltáréneklő verseny van, akkor reggelenként a zsoltárokat gyakoroljuk. Így van egy közös indítása a napnak, aztán amikor a termekbe elmennek a gyerekek, sok osztályban közös imádsággal kezdenek. Ez megnyugtató a gyerekeknek is. Karácsony Sándor a névadónk, nemcsak azért, hogy legyen egy neve az iskolának, hanem az ő pedagógiáját képviseljük. Elkötelezett hívő keresztyén ember volt. Amikor a tantermet és egy nemzetközi keresztyén iskolától kapott padokat festettük, bejött egy-két kisgyermek az édesanyjával segíteni. Jó kis beszélgetős, munkás délelőtt volt. Tehát nem lesz olyan kisgyerek, aki még engem nem látott. Kértem a szülőktől, hogy írják le, milyen volt picinek a gyermekük, vagy most milyennek látják, mi az, ami fontos lehet nekem is. Ez nekem nagyon nagy segítség, ha tudom, hogy ő érzékenyebb, vagy, ha dacosabb, akkor hagyni kell. Úgy néz ki, hogy nagyon jó kis osztály lesz. Ez egy rendhagyó évkezdés lesz, mert szeptember elseje, csütörtök. Csütörtök, pénteken iskolába megyünk és vasárnap lesz az évnyitó az istentiszteleten. Nyáron jöttek a kérdések, hogy milyen dossziét, milyen füzetet vegyünk? Aggódtak, hogy zavarni fognak a kérdéseikkel, de nem zavartak, mert ez hozzátartozik, hogy nyugodtabban induljon az év szülőnek, gyereknek egyaránt. Az első osztály terméhez tartozik egy játszószoba, ahol nagy párnák, játékok, gyűrű és mászófal van. Nagyon sokszor tudjuk ott kezdeni a napot, például a hétfői áhítatok után még beülünk egy picit és megbeszéljük, hogy mi az, ami feszíti őket, ami a hétvégén történt. Az olvasásóráknak és a mindennapi életnek a beszédfejlesztés is része és ez remek alkalom arra, hogy észrevétlenül segítsük őket a mondatalkotásban, és abban, hogy türelmesen meghallgassák egymást. Hasznos ez a szoba akkor is, amikor elfáradnak, vagy rossz idő van, és nem tudunk kimenni. Itt mindig van lehetőség egy pici lazításra, hisz nincs az az elsős gyerek, aki négyszer-ötször negyvenöt percet végig tudjon ülni. Úgy szoktam emlegetni őket, hogy a gyerekeim, amin a saját gyerekeim meg is szoktak sértődni és mindig mondják, hogy "akkor mutasd be anya a huszonnégy póttestvért!"
Kompán Zsoltné: Mindig Kispest-Rózsatérre jártál gyülekezetbe?
Szöllősi Tünde: Kisújszálláson születtem és a nagymamám testvére volt az ottani lelkész. Amikor férjhez mentem és Budapestre kerültem nem tartoztam szorosan egyetlen gyülekezethez sem. Csodaként éltem meg, amikor a férjem osztályfőnökétől, – aki az előző évben a Karácsony Sándor iskola igazgatója volt – hallottunk az akkor három éve indult iskoláról, ahol éppen tanítónőt kerestek. Akkor elmentem megnézni. Majd hospitáltam, órákat tartottam és nagyon megtetszett az, hogy a gyülekezetnek iskolája van.
Kompán Zsoltné: Mit vársz ettől az évtől?
Szöllősi Tünde: Mindig várakozással tekintek az első osztályra, de azzal a nyugalommal, hogy van négy évem, hogy eljussunk egy célig. Vannak olyan kisgyerekek az osztályban, akikről tudjuk, hogy valamilyen tanulási nehézséggel fognak küzdeni. Ez nekem nagyon nagy kihívás, de lesz arra óraszámom, hogy a korrepetáláson kívül is tudjak velük foglalkozni. Ilyet még nem csináltam. Igazi kis közösséget szeretnék kovácsolni belőlük, akik odafigyelnek egymásra, hogy ne az legyen az első, hogy én legyek az első, én legyek a legjobb, hanem egymást segítsék. Nem vagyunk "versenyistálló", de szép eredményeket érünk el. Nemcsak azoknak örülünk, aki mindig ötöst vagy csillagot szerez, hanem azoknak is, akik ugyan nem értek el olyan kimagasló eredményt, de számukra a kisebb eredmény is hatalmas dolog volt. Ilyenkor a társak is örüljenek velük együtt.

Ablonczy Kálmán: Gyülekezeti gyermekheteket tartottunk és ezeknek a körülményeit szerették volna a naiv pályakezdő pedagógusok belevinni az évközbeni időkbe és erre kitaláltak egy alapítványi keretet. Találtak tizennégy olyan családot, akik szívesen adták a gyermekeiket ehhez. Ez volt az első évfolyam. Sokféle épületet is látott ez a növekvő intézmény. Lassan fölfejlődött. Először hat évfolyamos iskolává lett, aztán óvoda is alakult, majd hetedik és nyolcadik osztályt is indítani kellett. Még 1993-ban kaptunk egy olyan önkormányzati ingatlant, ami nagyon pici volt, de viszonylag nagy telek tartozott hozzá. Minden részletét át kellett alakítani, ráépíteni és bővíteni, majd egy óvodát is építeni. Ezerötszáz-kétezer négyzetméternyi épületet kellett kiépíteni az elmúlt esztendők alatt. Most elmondható, hogy a 2011-12-es tanév kezdetén nagyjából minden a helyén van. Mi nem erőszakoljuk a keresztséget. Nem alapfeltétele a felvételnek, hogy valaki meg legyen keresztelve. Szelíden ösztönözzük a szülőket, már az óvodai kortól kezdődően, de még az is megtörténik, hogy valaki úgy járja ki az óvodát és akár az iskolát is, hogy nem kerül sor a keresztelésre.

Kompán Zsoltné: Jártál már abban az iskolában, ahová szeptembertől menni fogsz?
Takács Anna: Igen. Feladatokat csináltunk. Meg kellett nézni, hogy a katicának van-e pöttye? Ha volt, akkor be kellett karikázni. Azt fogjuk csinálni, hogy első nap még délig maradunk. Bemegyünk játszani, lepihenünk és megtanuljuk az A betűt.
Kompán Zsoltné: A könyveid is megvannak már?
Takács Anna: Igen. Minden könyvet el tudok majd olvasni.
Takács Györgyné: Nagyon izgulunk. Mellettünk lakik egy ötgyermekes család, akik nagyon sok jót mondtak már erről az iskoláról. Féltünk a távolságtól, mert nincs közel Soroksár és Kispest. Viszont, amikor megláttuk, akkor azonnal tudtuk, hogy ez az az iskola, ami a legjobb lesz Annának. Amikor belép az ember egy otthonba, akkor is érzi, hogy ott otthon van. Mi ugyanezt éreztük.

Ének:
Éji sötétben nézz fel az égre!
Nézz fel csak, hány csillag?
Micsoda fények, messzi hogy égnek?
Csillognak,
Villognak.
Az, ki lakik fent
És alkota mindent
Gondol rám,
Jó Atyám.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Ezen a héten zajlanak az évnyitók szerte az országban. Például ma délután 4 órakor lesz a Sárospataki Református Kollégiumban és szeptember 4-én, vasárnap 14 órától a Pápai Református Teológiai Akadémián.

Lelki oázis hétvége és evangelizáció lesz Cseri Kálmán igehirdetői szolgálatával szeptember 8. és 10. között esténként 18 órától Pestújhelyen a Sztárai Mihály téri templomban.

A Magas-Bakonyi Református Gyülekezetek második találkozóját rendezik meg szeptember 4-én Dudaron. A találkozón szabadtéri istentisztelet lesz délután 3 órakor.

A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség hitvédelmi tábort szervez szeptember 7. és 11. között Ceglédfürdőn.

A Magyar Nyelv és a Magyar Könyv Ünnepe lesz szeptember 2. és 4. között a Budai Várban a Szentháromság téren. Ezen az ünnepen részt vesz a Református Kálvin Kiadó és a Magyar Bibliatársulat. Szeptember 3-án, szombaton 17 órakor Petrőczi Éva könyvbemutatója lesz, ahol közreműködik Csörsz Rumen István lantművész.

Újra indul az államilag akkreditált református ifjúsági csoportvezető és közösségszervező képzés 16 és 36 év közötti fiataloknak. Jelentkezési határidő: szeptember 5. ([email protected] +3630-871-1984)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Mózes első könyve 3. részéből!

"A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?" (1. Mózes 3:1.)

Az elmúlt héten a hangyabolyról, mint az Istentől a munkába süllyedt emberiség jelképéről beszéltünk, most a kígyóról, mint az ember önmagába való süllyedésének jelképéről legyen szó. Szintén Hamvas Bélától idézek:
"Iránban, ha valaki valamilyen individualitás, (azaz egyén) ellen bűnt követett el, vezeklésül kígyókat kellett megölnie. A rítust összefüggésbe hozták azzal, hogy a kígyó valamikor ember volt, de autokrata, önhitt, és önző, kevély, hiú, kegyetlen, zárkózott, egocentrikus ember. Az énről a régiek éppen úgy tudták, ahogy ma tudjuk, hogy tulajdonképpen a matematikai pont, fikció, üresség, a semmi. Az én felület, látszat, ruha, fátyol, maszk. Aki tartósan az én világában él, az ilyen felületté válik. Ezért az egoista hiú és a hiúság merő külsőség. A többitől elszakad, érzéketlenné válik, ezért dölyfös és konok. Belső világa lassan kiürül, és csak az marad meg belőle, ami látszat. Mindössze a fátyol. Egyetlen vonal. Aki középpontjába az énjét helyezi, annak középpontja üres. … A kígyó, ha szembenézik, pont, profilból vonal. Ez a pont és ez a vonal az én valódi képe. Valamely mutáció következtében az én-ember, ez az autokrata szívtelen maszk, az emberiségről leszakadt. Nem volt nehéz leszakadnia. A közösséghez úgysem fűzte semmi. Most egészen magára maradt. Beledermedt saját maszkjába, emberi alakját egyre jobban elvesztette és olyan alakot vett fel, amely létezésének megfelelt. Ez az alak a kígyó. A kígyó, amely semmi más, csak felület, centrumtalan üresség. A maszk és a középpontban a nemlétező fikció. Egyetlen ruha foszlánya, szalag, fátyol, felület, vonal."
Hamvas Béla ebben az írásában tökéletesen összefoglalja mindazt, ami ma körülöttünk létezik. A kígyólét. Amikor már nincs egyenes gerinc, nem kell felnézni az égre, és aszerint mozgatni tagjainkat, amikor nincs egyenes beszéd, hanem a kijelentések is kérdésekké válnak – mint egykor a Paradicsomban. Az önmagába süppedt ember tökéletes jelképe a kígyó. Ahogyan tekeredik, úgy válik minden nyúlóssá, kérdésessé, hol látom, hol eltűnik, megfoghatatlan, mégis egy pillanat alatt képes mindent tönkretenni.
Azt mondtam, az önzésébe süppedt ember jelképe, ugyanakkor egy külső erő is a kígyó. A Teremtés történetében egyértelműen úgy jelenik meg, mint aki egyszerre e teremtett világ része, mégis ellensége annak. A gonosz erő benne van ebben a világban, de el is válik attól. Állandóan ez az összetéveszthetőség, megfogalmazhatatlanság jellemzi. Ezért a sok kérdés is: Hogy kerül a világba az ördög? Miért engedi Isten? Ha Isten ilyen hatalmas, miért élhet az ellensége? Minden válasz sántít, mert a gonosz lényege, hogy kicsússzon a kezünkből. A célja, hogy észrevétlen süllyedjünk bele önzésünkbe. Önérzetünket növeli, ahogyan Évának egykor: "nem vagy te olyan valaki, hogy csak úgy parancsolgassanak neked." Ha ez sikerült, már a kezében vagyunk. Hiúak lettünk, és önzők, elhittük, hogy a látszat, a maszk, a merő hiúság számít, és már csúszunk is, kanyargó gerinccel a földön.
Csak a kegyelem ránthatja ki az emberiséget és bennünket is az önzés mocsarából. A kegyelem ajándékozhatja vissza gerincünket, tekintetünket. Nagyon ősi jelkép a fára függesztett kígyó, akire a pusztában tekintve megmenekült Isten népe a kígyómarástól. Krisztus keresztjére nézve láthatjuk az önzés feneketlen mélységét, és annak legyőzését is egyben. Adja Isten, hogy ez a tekintet megmentsen minket! Ámen.