2012-04-25

Papp Jánosné, dr. Vereczkey Ernőné, Király Istvánné és Janó Istvánné – időskori szolgálatok
Tóth Ágnes – Az évek ajándéka
Kármán Tibor – Egy focista naplója

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, az adás szerkesztője.
Van abban valami lesajnáló, amikor az emberek azt mondják, majd öreg koromban ráérek templomba járni. Meg hogy a templom, az olyan öreges dolog. Mint a legtöbb igazság, ez is kétoldalú. Egyrészt az embernek Istenre az egész életében szüksége van. Istenhiányban élünk, amíg a földön mozgunk. Másrészt az ember öregségére valahogy bölcsebbé lesz, és ezt a hiányt sokkal jobban megérzi. Számos gyülekezetben idős asszonyok csoportja adja szinte láthatatlanul a működés alapját. Ők imádkoznak, ők csomagolnak, ők nyitnak és csuknak. Így van ez Szegeden is, a Kálvin téri templomban a kórus és egyben a nőszövetség négy tagja mondja el, hogyan marad gondolkodó és cselekvő tagja a közösségnek idősen is.

Papp Jánosné: A betegápolás után nem estem apátiába, hanem értelmes feladatot találtam részben a családomban, az unokáimban, részben pedig itt a gyülekezetben. Nagytiszteletű úr feladatot ajánlott és elvállaltam. Péntöki napokon a hajléktalanok idejönnek és elkészített szendvicseket, tisztasági felszerelést, vitamint, télen teát és jó szót kapnak. Ennek előkészítésében, kiszolgálásában és a beszélgetésben veszek részt. Adnak feladatot a gyerekeim és az unokáim is. Valamint ott van a lépcsőház, ahol lakom ott is akad mindig valami tennivaló. Ezeken kívül most egy ötvenéves találkozót szervezünk egy évfolyamtársammal. Kerti munkám is van még, amit sajnos csak egyedül végzek, és az kiveszi az erőmet. Így oldom meg az öregkori feladataimat. Amikor egy-egy feladat végére érek, mindig hála van a szívemben, hogy Isten segítségével ezt is el tudtam végezni. A gyülekezetben van még egy sok évvel ezelőtt vállalt feladatom is, a Keresztöltés utcai idősotthon, ahol minden hónapban egy nagyon meleg hangulatú istentiszteletet tart a lelkészünk. Néhányan az istentisztelet végén versekkel, novellákkal, szépirodalmi művekkel szoktunk szolgálni, amivel az ott lévő időseknek és magunknak is egy kis örömcsöppet csöpögtetünk az életünkbe.
Fekete Ágnes: Miért pont ez a hajléktalan szolgálat alakult ki?
Dr. Vereczkey Ernőné: A háborút átélt nemzedékhez tartozom. Kisgyerekként is megéltem, hogy segíteni kell. Ugyanis annakidején a nagymamám mindig keddi napon ment az öregotthonba és engem is vitt magával. Nagy kosárban, garabolyban házi szappant, lepedőket vittünk. Az otthonban lévő idős néniket és bácsikat lefürdették. Engem onnan nem elküldtek, hanem mondták, hogy tartsam csak a szappant, fésüljem meg a néni haját, vágjam le a körmét a kezéről. Vittünk magunkkal abban a garabolyban egy kis pitét, fánkot, lángost vagy málét, ami volt a háború után. Így egy kis szeretetvendégséggel zárult ez a látogatás. Nekem ez benne volt az egész életemben. Amikor Pusztamérgesen kezdtem a pályámat, falusi, tanyasi gyerekek között, ott is nagyon sok rászoruló volt, akinek például a tetűt kellett a hajából kiszödögetni. Mindig volt olyan gyerek a közelemben, akit el köllött valamilyen formán látni. És én ezt szívesen csináltam.
Király Istvánné: Ugyanezeket a szolgálatokat elvégzem én is, lelkesen, boldogan. Amellett van öt testvérem, azoknak is segítek. Azt lehet mondani, hogy az egész napomat kitölti az Isten háza. Az unokáim már nagyok. Hét éve vagyok nyugdíjas, és azóta a Keresztöltés utca meg a hímzés a szolgálatom.
Fekete Ágnes: Van hímzőkör?
Király Istvánné: Igen. Keresztelőkendőket hímzünk.
Fekete Ágnes: Idősebb korban az ember már mérlegel és bizonyos dolgokat nem vállal el viszont más dolgokat meg nagyon jól el tud látni.
Papp Jánosné: Nem szabad ebbe belebetegedni. Tavaly volt itt Imre Sándor főgondnok úr, aki gerontológus is, és el is mondta ezt, hogy nem szabad mindent elvállalni. Hiába hiszem azt, hogy bírok szaladni, ha valójában már nem bírok a gyerekek után futni, és ehhez hasonlók. Ebbe bele kell törődni, ezt át kell látni.
Fekete Ágnes: Mi az, amit el szabad vállalni?
Papp Jánosné: Például ezekre az énekkari próbák. Én vettem a fáradságot és még akkor is eljöttem a próbára, amikor rekedt volt a hangom, akkor a fülemet hoztam. Jólesik, ide eljönni, mert föltöltenek ezek a próbák. Az unokáim már nagyok, de most nagyon boldog voltam, mert a legnagyobb kislány, aki a Baár-Madasba jár fölhívott és azt mondta, hogy fontos beszélnünk, mert mással nem tudja megbeszélni, amit érez. Olyan jó lelki kapcsolat épül ki köztünk. Mindig mondom neki: jusson eszedbe, amikor reggel mégy az iskolába, hogy akkor én mindig imádkozom érted.
Janó Istvánné: Itt én vagyok a legidősebb.
Fekete Ágnes: Tényleg? Hány éves?
Janó Istvánné: Hetvennyolc. Ez néha sok, de hálát adok az Istennek, hogy még vagyok és a koromhoz mérten tudok végezni különböző feladatokat. Főképpen a hímzést. Ez egy nagyon kedves foglalkozás. Mi magunk tervezzük a motívumokat. Belehímezzük az évszámot és a baba vagy felnőtt monogramját, majd körbehorgoljuk a kendőt. Amikor keresztelő van ezzel megtörlik a fejét, és elviszik a keresztvizet emlékbe. Ez egy nagyon szép feladat és ezt még tudom csinálni. Isten ad még hozzá szemet. Öt éve vagyok egyedül. A férjem idősebb volt és féltem, hogy mit fogok csinálni, ha egyedül maradok? A gyerekeim megnőttek, a fiam Budapesten él a családjával. Már az unoka is majdnem férjnél van. Kerestem magamnak valami értelmes elfoglaltságot, hogy ne úgy múljon el felettem az idő. Karácsonykor van a Nyilas Misi program, amiben több mint háromszáz dobozt csomagoltunk. Összehordják a gyülekezeti tagok és mi becsomagoljuk, szépen ráírjuk, hogy kinek való milyen idős fiú vagy lány kapja a csomagot. És akkor viszik mindenfelé kocsival, sőt a Keresztöltés utcai nyugdíjas otthonba is készítünk tarisznyákat, amit kihímezgetünk és belerakunk ezt-azt, ami telik tőlünk. Mottóm és imádságom egy Reményik versnek az utolsó négy sora:
Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök. /Reményik Sándor: Csendes csodák/

Fekete Ágnes: Most egy idősek otthonába látogatunk el. Tóth Ágnes a Schweitzer Otthon mentálhigiénés szakembere és lelkésze. Vele egy könyv kapcsán beszélgettem, ugyanis nemrég megjelent egy rendkívül érdekes kiadvány az Ursus Libris kiadó gondozásában, melynek címe: Az évek ajándéka. Joan Chittister írása kapcsán beszélgettünk az idősek közötti szolgálatról.

Tóth Ágnes: Engem is arra inspirált a könyv, hogy végiggondoljam, hogyan lehet az öregségre felkészülni. Ezt nem feltétlenül hetven évesen kell kezdeni, hanem lehet már negyven vagy akár húsz évesen is lehet, arra készülni, hogy az ember méltóságteljes idős ember lehessen. Azt írja a szerző, hogy az időskornak már nincsen kifejezett funkciója a társadalomban. A gyerekkor arra van, hogy engedelmesen a szülők mellett éljünk, megvannak a tanulásra szánt évek, a munkára és a családalapításra szánt évek és aztán jön az időskor és ahhoz nincs semmi címke. A mai Magyarországon végképp nincs. A szerző azt mondja, hogy az időskor lehet a jó értelembe vett önmegvalósítás ideje. Az önmegvalósítás nem igazán jó szó, talán a teljesség jobb, amikor már nem címkéknek akar az ember megfelelni, hanem végre saját maga lehet és kiteljesedhet az élete.
Fekete Ágnes: Ennek gyümölcse lehet a társadalom számára?
Tóth Ágnes: Igen. Ha valami érték van az időskorban, akkor pont ez, hogy ráérnek sokkal inkább a lelki dolgokkal foglalkozni, mindazokkal, amikkel a fiatalabbaknak a hétköznapi rohanásban nem jut ideje. De, ha egy családban ott egy idős ember, aki "ráér", akkor ő egy olyan fáklya, olyan felkiáltójel lehet a családban, aki rávilágít arra, hogy vannak még fontos dolgok a tanulás, a munka, a család, és a pénz hajszolásán túl is. Az más kérdés, hogy nincsenek már ott az idősek a családokban. Hosszútávon szerintem már most látható, de még hosszabb távon talán beláthatatlan következménnyel bír majd.
Fekete Ágnes: Miért?
Tóth Ágnes: Mert nem látnak a fiatalok maguk előtt időseket, nem látják sem azt, hogy hogyan lehet jól megöregedni, hogyan lehet jó idős embernek lenni, és elrettentő példát sem látnak. Nem lesz része az életnek az élet vége. Mostanában sokat beszélnek arról, hogy az élet kezdete és a szülés mennyire legyen része az életünknek, és hogy otthon kell-e születni vagy sem. De legalább ekkora vitát megérne az élet vége, hogy ebből többet éljenek meg a családok. A családok nincsenek erre felkészülve. Eljön az a pont egy idős ember életében, amikor egyedül lenni már veszélyes. Nagyon sok családtaggal beszélgetve tapasztalom, hogy a felelősséget érzik, de frusztráltságot okoz, hogy tudják, hogy el kell látni az idős embert, de mégsem tudják megtenni. Valami megoldás kell.
Fekete Ágnes: Mennyire tapasztalod a munkádban, hogy valóban ajándékot jelentenek az évek?
Tóth Ágnes: Csak azok tudják az idős éveiket ajándékként megélni, akik a fiatal éveiket is ajándéknak tekintették. Nem idősként döbbenek rá, hogy ajándék az élet.

Fekete Ágnes: Tényleg ajándék az öregség?
Tóth Ágnes: Nekem mindenképpen. Teológus koromban diakóniai gyakorlaton voltam itt a Schweitzer Otthonban és ajándéknak tekintettem, hogy az idős emberek életbölcsességeket, történeteket egy életen át hurcolt családi titkot osztanak meg velem. Én köszönhetem meg, hogy elmondták ezeket nekem. Van olyan diakonissza testvér, aki ajándékként éli meg azt, hogy még segíthet másoknak kilencvenkét évesen is. Nagyon sok lakónak kifejezetten fiatal munkatársakkal van szorosabb kapcsolata. Sokszor alakul ki egy kvázi unoka nagyszülő kapcsolat. Volt egy program, amelyben körülbelül harminc gimnazista jött hozzánk önkéntes munkára a Baár-Madas gimnáziumból. Azt mondták, hogy élvezték az idősekkel való beszélgetéseket, amikor egy-egy feladattal végeztek. Akkor olyan kapcsolatok alakultak ki, hogy néhányan számon tartják a születésnapokat és visszajönnek látogatóba.
Fekete Ágnes: Számodra természetes volt, hogy ilyen fiatalon, pályakezdőként idősekkel foglalkozol?
Tóth Ágnes: Egyfelől igen, mert én vidéki lány vagyok és távol élek a nagyszüleimtől. Mondhatom, hogy itt a Schweitzerben százhúsz nagypapám és nagymamám van. Édesanyám egészségügyi dolgozó, így a vonzódásom és az érdeklődésem is megvan, hogy itt legyek.
Fekete Ágnes: Egy idősek otthonába azok jönnek, akik úgy érzik, hogy már nem aktívak. Hogyan lehet egy ilyen helyzetben is aktív öregnek maradni?
Tóth Ágnes: Kérdés, hogy mit tartunk aktivitásnak. A társadalom arra van beállva, hogy produktívnak kell lenni, valami hasznot kell termelni. Ezzel a nyugdíjas évek és az idős kor nem feltétlenül áll összhangban. Viszont olyan szinten ivódik bele ez az ember énképébe, hogy saját magát is csak annak mentén tudja meghatározni, hogy mennyire hasznos, mert csak annyira értékes. Sajnos ez magunk számára is egyfajta értékmérővé válik és ez ellen valamilyen szinten lehet lázadni, vagy lehet hozzá valamennyire alkalmazkodni. Ennek az alkalmazkodásnak egyfajta színtere itt a Schweitzer Otthonban a kézműves foglalkozás. Gyönyörű képeslapokat készítenek az idősek. Van, aki szín szerint válogatja a kartont, van, aki a legaprólékosabb virágszirmokat vágja és ragasztja föl. A kész lapokat eladjuk. Az, hogy hetente két-három alkalommal leülnek kézimunkázni, azt az érzést adja nekik, hogy hasznosak. Úgy is mondják, hogy megyünk dolgozni.

Fekete Ágnes: Sok idős ember befordulós, depressziós lesz, és úgy érzi, hogy semmi értelme nincs semmilyen aktivitásnak.
Tóth Ágnes: Azért megpróbáljuk ezt megelőzni vagy legalábbis gátat szabni neki. Az egyedüllétnél rosszabb nem létezik. A könyvben olvastam, hogy a magányosság ellen a legjobb megoldás, hogy az idős embernek kell nyitni. Elvárják a fiataloktól, hogy gondjukat viseljék, nyissák rájuk az ajtót, látogassák meg a szomszédok. Ehelyett azonban nekik kell elindulni és nyitni. Minden fejezet elején van egy híres embertől vett idézet. Ez nagyon tetszik nekem: "A fiatalok ismerik a szabályokat, az idősek ismerik a kivételeket" /Oliver Wendell Holmes/ "Igaz mondat: Kevesen tudják, hogy hogyan kell öregnek lenni." /La Rochefoucauld/ Az biztos, hogy ha az ember látja, hogy az élet végén mikkel kell megküzdeni, eltörpül utána az életnek nagyon sok olyan kérdése, amiért depresszióba szokás esni.

Fekete Ágnes: Végül az idősek után gyerekekhez látogatunk el. A Kálvin Kiadó egy olyan könyvbemutatót szervezett a Millenáris parkban megrendezett könyvfesztiválon, ahol egy csapatnyi futballt kedvelő gyermek is részt vett. Ugyanis most jelent meg Kármán Tibor: Egy focista naplója című könyve. A helyszínen Kiss Sándor járt.

Szombathy Pál: Van egy kistelepülés, ahol focizgatnak magukban a gyerekek. Egyszercsak érkezik egy lelkész a faluba, aki megszállott focirajongó és edző és egy nagyon jó kis csapatot kovácsol a gyerekekből. Tibor! Azt mond meg, hogy ez személyes élményeken alapszik?
Kármán Tibor: Vannak benne személyes élmények is, de vannak benne kitalációk.
Szombathy Pál: Pillantsunk bele a könyvbe!
"- Áldás, békesség! – mondta, mikor meglátott. Gondoltam ez valami köszönésféle.
– Csókolom!
– Jól gondolom, hogy ez itt a református templom?
– Igen.
– Ön idevalósi?
– Igen.
– Akkor bemutatkozom. Borostyán Bernát református lelkész vagyok. Látom, próbálja szelídíteni a gömbölyű ördögöt – mutatott a labdámra, amelynek fele kilátszott a bokor alól.
– Kicsit rugdostam.
– Csak így egyedül?
– Most igen.
– És a dekázás megy-e?
– Szerintem a legjobb vagyok a faluban. Száztíz a csúcsom.
– Megmutatja?
– Talppal felhúztam a labdát és már dekáztam is, nehogy azt higgye, hogy lódítottam.
– Á, ez nem dekázás. Egyet jobbal, egyet ballal. Úgy nem megy? – szólt közbe, amikor már úgy harminc felé közeledtem.
– Az embernek két lába van, és egyik sem alávalóbb a másiknál.
Erre méregbe jöttem egy kicsit.
– Beszélni róla könnyű, de megmutatni már nehezebb.
– Azt hiszem, ebben meg magának lesz igaza. Na, adja csak közelebb azt a labdát!
Odapasszolom a papformának, aki jobbról felvette majd egyet jobbal, egyet ballal emelgetni kezdett úgy, hogy a labda csak húsz-harminc centire hagyta el a lábát. És még a bőröndjét sem tette le.
– Fuj, városi kurafi! – mérgelődtem magamban.
– Tartsuk egy kicsit a levegőben ketten – mondta – és velem szemben állva bevett a játékba. Minden tudásomat összeszedtem, nehogy nálam essen le a labda. Észre sem vettük, hogy közben két kocsi megállt a templom előtt.
– Elnézést! Maga nyert, azt hiszem, mennem kell!"


Szombathy Pál: A történet, a kisfalu focicsapatának felvirágzásáról és összeállásáról szól a tiszteletes úr segítségével. Mit várnak ma a gyerekek a focitól?
Kármán Tibor: Látják a gyerekek, hogy milyen szinten van a labdarúgás. Túl hamar azt gondolják, hogy ez egy nagyon egyszerű út és kitaposott úton elérhető. Akkor kezdenek el csalódni, amikor igazán közel kerülnek a labdához és az nem akar engedelmeskedni.
Részlet
"- Képzelje Kristófka templomba jár.
– Azt meg minek?
– Á, csak a Grószék Anna lánya miatt jár oda. Elkezdett csajozni. Jóképű, mint az apja. Szeretni fogják a nők. Igaz-e, anya?
– De, hisz nincs is megkeresztelve.
– Nem vagyok megkeresztelve – döbbentem meg. Meg kell keresztelkednem – döntöttem el azonnal. – De hogy hozom elő a témát? Anyám egyből tudni fogja, hogy hallgatóztam."
Kármán Tibor: Úgy gondolom, hogy aki egyszer hívő lett, akit megérintett Jézus, az utána már semmi sem kerülhet elé.
Én nem hirdetem a gyerekek között, hogy én vallásos vagyok. Ez a kereszt ezeknek az óvodásoknak, egyszer valamilyen formában majd jelent valamit. Az üzenetem a könyv. Megvásárolják, elolvassák ezek a gyerekek és majd egyből helyre teszik a dolgot. Ott egy kicsit erőltetett dolog is lenne, ha én a hitről beszélnék. Természetesen, aki kíváncsi, azzal szóba állok és elmondom, hogy ez engem foglalkoztat.
Kiss Sándor: Tudják a tanítványai, hogy könyvet írt?
Kármán Tibor: Nem. Nem gondolom, hogy evvel kérkednem kéne. Jusson el más csatornákon feléjük a hír. Drukkolok azért, hogy legyen egyszer egy református csapat.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Műsorunk, a Tebenned bíztunk eleitől fogva… közös hálaadásra hívja a hallgatókat a Reformátusok Levele 500. számának megjelenése alkalmából. A találkozót április 25-én, azaz ma délután 17 óra 30 perckor Budapesten, a Józsefvárosi Református Egyházközség templomában, a Salétrom utca 5. szám alatt tartjuk.

Az ég hajlata címmel rendeznek Ökogyülekezeti konferenciát április 28-án, szombaton 9 órától Budapesten, az Abonyi utca 21. szám alatt.

A történelem Uráról beszélget Balog Zoltán Szabó István püspökkel és Lánczi András filozófussal április 25-én, azaz ma este 19 órakor Budapesten a Hold utca 18-20. szám alatt.

Többgenerációs hálaadó napot tartanak a Generációk Közötti Szolidaritás Európai Napja alkalmából április 29-én, vasárnap délelőtt 10 órától Szentkirályszabadján. A programban szerepel mesejáték, játszóház, a családról szóló előadás és lemezbemutató is.

A Tiszáninneni Református Egyházkerület konferenciát szervez lelkészek és presbiterek számára április 28-án, szombaton 10 órától a Miskolci Egyetem díszaulájában.

Ünnepélyes keretek között alapítják újra a 96. Sólyom cserkészcsapatot Csepel-Királyerdőn, május elsején, kedden 11 órakor a Szent István út 194-196. szám alatti templom kertjében.

Énekes-zsoltáros istentisztelet lesz április 26-án, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban.

Az élet és a halál ideje, az eutanázia és az öngyilkosság kérdéseivel foglalkozik az a szociáletikai minikonferencia, amelyet ma délután 15 órakor tartanak Budapesten, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt.

A Református Zenei Fesztivál Ifjúsági Rendezvénye fotópályázatot hirdet, amelyen a reformátusságot legjobban kifejező képet keresi. Beküldési határidő: április 30. (További információk, nevezési feltételek a ZEFIR facebook-oldalán)

A keresztény egyházközségek szerepe a kistelepülések életében és jövőjében lesz a témája annak a konferenciának, amit május 26-án fognak rendezni Nemesgörzsönyben. Jelentkezni április 30-ig lehet. (89/349-149 [email protected])

A 25 év feletti egyedülálló keresztény fiataloknak szerveznek konferenciát április 28-án, szombaton déltől, vasárnap délig Baján, a Kádár utca 5. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 21. fejezetéből!

"Egy embernek két fia volt, és az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben. Ő így felelt: Nem akarok; később azonban meggondolta magát, és elment. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram – de nem ment el. Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát?" (Mt 21:28-31.)

Az ember ösztönösen is azt veszi észre ebben a történetben, hogy mi választja el a két testvért. Az egyik ilyen, a másik olyan, elképzeljük őket, összehasonlítjuk őket. De ugyanezt tesszük egy sor másik példabeszéddel, a tékozló fiúval, vagy Márta és Mária történetével. Valójában ezeknek a történetek arról szólnak, hogy ezek – testvérek. Nem a különbség, hanem az egység az érdekes. Mi mindig a látszat után futunk, és szeretjük kiélezni a dolgokat: az egyik jó, a másik rossz. Isten pedig az egységet keresi.
Eszembe jutott a régi film, az Elfújta a szél. Két nő, Scarlett és Melaney különbsége fut végig a filmen. A szerző szinte tökéletesre festette meg Melaney képét: ő mindig segít, szinte feláldozza magát, mindenben a jót látja, amikor már nyilvánvaló, hogy férjét el szeretné Scarlett csábítani, akkor is talál valami magyarázatot az ügyre, és semmi rossz szó nem hagyja el a száját. Ezzel szemben Scarlett szeszélyes, önfejű, kegyetlen és hiú, szinte a valóságtól elrugaszkodottan szélsőséges figurának állítja be a film. És a dolog lényege végül is, hogy ennek a kettőnek valahogy együtt kell működnie. Melaney mindvégig látja, hogy Scarlett nélkül nem élne már. Hiába olyan, amilyen, éppen ez a nő kellett ahhoz, hogy életben maradjanak. Aztán Scarlett is rájön arra, hogy az általa butának és sablonosnak tartott Melaney mennyire szerette. Mert a dolgok nem olyan egyszerűek.
Az igazán jó emberek tudják azt, hogy nem fekete és fehér a világ. Nem jó fiúkból és rossz fiúkból áll. Az egyház szereptévesztése, hogy sokszor azt hiszi, neki kell ezt a különválasztást megtennie. A jó testvért meg kell jutalmazni, míg a rosszat meg kell leckéztetni. A valóság pedig az, hogy a lényeg mellett megyünk el: mind a kettőnek egy az apja. Aki felhozza napját jókra és gonoszokra. Az ítélet kardja nem a mi kezünkben van. Sőt, ahogyan korosodik az ember, egyre jobban belátja, mennyi olyan ember segítette útján, akik egyébként, ha szavaink ölni tudnának, már nem élnének. A dolgok nagyon furcsa módon épülnek egymásra, nem a mi logikánk szerint. A filmben az is szép, hogy semmiképpen nem igazolja vissza az egyik asszony jósága a másik galádságát. Sőt, ez a kettő valahogy külön igazság marad, és nem keveredik össze.
Nincs összefüggés az egyik testvér hűtlensége, és a másik hűsége között. Jézus kérdése: melyik tette meg az Atya akaratát? Mi már azt is belehalljuk, hogy "melyik teljesítette jobban…" és szívesen válaszolnánk úgy: az egyik kicsit jobb, mint a másik, amaz kevésbé rossz ennél… Pedig, ha odafigyelünk, Jézus kérdésében nincs semmi összehasonlítás. Melyik tette meg. Nem kicsit jobban, meg ahhoz képest, hanem egyáltalán… És a helyes válasz az lett volna, hogy egyik sem. Ha az agyunkban nem ott nagyon mélyen ez az hasonlítósdi, amit megszoktunk, akkor ezt a választ adnánk mi is. Persze ahhoz képest, hogy a végén a föld meg lett művelve, mégiscsak az a jobb az, aki nem mondta, hogy nem megy el, de aztán mégis elment. Csakhogy a Mennyei Atya nem ilyen alkukban gondolkodik. Ő a hűséges Fiút keresi. A történetben meg is találta. Azonban nem a példázat szereplőiben, hanem abban, aki mindezt elmesélte. Jézus a következő mondataiban utal is önmagára… volt valaki, aki nem hasonlítgatva, sőt összehasonlítás nélkül, soha össze nem hasonlíthatóan megtette az Atya akaratát szóban is és tettben. El kell hagynunk ezt a kettős, mércére tevő gondolkodásunkat. Ha igazán Istenre szeretnénk hagyatkozni, akkor egyetlen számot ismerhetünk, az EGY-et. Isten egyetlen, én magam kegyelméből egyszeri vagyok, lehetőségeim is egyediek, ebben az egyben kell megtalálnom a Mindent. Nem a két testvér hát a lényeg, hanem az egyetlen Atya. Ebből az egyetlenségből érthető minden. Ebbe az egyetlenségbe érdemes belefeledkeznünk, belemerülnünk, hogy a világ valódi arcát is meglássuk. Ámen.

Similar Posts