2013-10-16

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok a mai református adás szerkesztője.
Egy érdekes pszichológiai kísérletet végeztek úgy harminc évvel ezelőtt. Egy embernek az volt a dolga, hogy belépve egy terembe, bizonyos pálcikákat sorrendbe állítson. Ő nem tudta, de a többi ember mind beépített ember volt, és sorra egyformán rossz válaszokat adtak. A kiválasztott ember egyre bizonytalanabb lett a válaszában, végül ő is rosszul sorolta be a pálcikákat. Ugyanezt a kísérletet megismételték nemrég, de most másként. Egy ember mobiltelefont nyomkod a liftben. Beszáll mellé hat-nyolc ember, akik elkezdenek táncolni. Egy idő után ő sem bírja ki, és mindenki táncolva lép ki a liftből. Az ember hihetetlenül képes alkalmazkodni környezetéhez. Ez igaz jó és rossz irányban egyaránt. Sok esetben például a hit, Isten létezésének és szeretetének a kérdéséről is úgy gondolkodunk, ahogyan a környezetünk. Azért érdemes új és új hangokat meghallgatnunk, és azokról a pozitív üzenetet kiszűrni, mert akkor nem birkaként megyünk a többiek után, hanem a magunk gondolataiban, de nyitottan tudunk élni. Most egy előadást hallhatunk, amelyet Harmathy András szigetszentmiklósi lelkész mondott el az elmúlt héten, Berekfürdőn, a missziói konferencián. Témája a Magyarországi Református Egyház által létrehozott Jövőkép Bizottság volt.

Harmathy András: Aki családban él, bizonyára tanúja volt már, hogy a gyerekek belebújnak a szülők cipőjébe, ami még nagy rájuk és emiatt többször elesnek. Aztán jóval később, amikor újra fölveszik a szülők cipőjét, már szorítja őket, mert kinőtték. Egy család életében a legtermészetesebb dolog a változás. Állandóan új helyzetben vagyunk, és a család mindig alkalmazkodik. A család életében jelen van születés és a halál, növekedés és a fogyás, gazdagság és szegénység, és mindig alkalmazkodik ezekhez a körülményekhez. Isten családja, az egyház életében is mindez jelen van. Újra és újra alkalmazkodik azokhoz a körülményekhez, amelyben élnie kell. Most ezt az alkalmazkodást és megújulást jövőképnek nevezik. Nem természetes, hogy a változtatás igényét jövőképnek hívjuk. E szó használatának hátterében féltés és félelem van. Félelem attól, hogy vajon fönntartható-e az az egzisztencia, amit fölépítettünk? Lehet-e ugyanúgy továbbvinni a sok munkával, vesződséggel létrehozott dolgokat? Mennyire életképes az, amit létrehoztunk? A jövőkép szó mögött azonban az ígéret, a tervezhetőség is ott húzódik: megálmodunk valamiféle víziót arról, hogy mit szeretnénk elérni és megtervezzük az odavezető utat. Az egyházi jövőkép azonban nem magától értetődő. Az egyházi költségvetést ugyanis nem a bevételeknél kezdjük tervezni, hanem a kiadásoknál. A bevétel, majd ehhez jön. Az egyházat emberek alkotják, de Jézus gyűjti össze. Hogy lehet ezt az egyházi jövőt tervezni?
Megalakult egy bizottság, amely azzal hivatott foglalkozni, hogy mi lesz az egyház jövőjével? Ebbe a bizottságba engem is meghívtak és örömmel elvállaltam, mert tartozom ezzel. Ahogy én látom a református egyházunkat, kevés, olyan lelkipásztor van, aki tanúja lehet egy új gyülekezet születésének, ami a nulláról indul el, és öt év alatt anyaegyházközséggé növi ki magát, majd tíz év alatt megháromszorozza azt a létszámot, amivel indult. Még nincs meg a használatbavételi engedélyünk, de már kinőttük a templomot. Kétszázan vagyunk vasárnaponta felnőttek és még vagy ötven gyerek. Nem azért mondom ezeket a számokat, hogy dicsekedjek vele, hanem mert úgy érzem, tartozom. Adorján Kálmántól veszem a kifejezést, akivel az ebédnél ismerkedtünk meg. Azt mondta, őt azért fizetik az Iszákosmentő Misszióban, hogy nézze, hogyan dolgozik Isten. Nagyon köszönöm, nagyon találó ez a mondat. Én is ezt teszem: ott vagyok ebben a gyülekezetben és nézem, hogy Jézus hogyan gyűjti össze az övéit. Mert el kell mondanom, Jézus Krisztus gyűjti az övéit.

Ezért a mi egyházi jövőképünk végső soron a hitvallásunk kérdése: milyennek ismerjük Istent, és hogyan látjuk magunkat a vele való kapcsolatban? Mégis sok a kérdés. Vannak kihaló falvaink, ahol már nem élnek emberek, viszont a templomépületek ott vannak. Ezekkel is kell valamit kezdeni, még akkor is, ha már egyetlen ember sem él a faluban. Vagy más helyen például a református lelkész gyereke az egyetlen az iskolában, akinek fehér a bőre színe.
Egyre több intézményünk van. De gyakran előfordul, hogy az intézmények mögött nincsen gyülekezet. A lelkipásztor minden erejével az intézményben dolgozik, és annak a töredéke sincs jelen az istentiszteleten. Van zsinatunk, amely a gyülekezetek hétköznapi életétől nagyon távol van. Ezzel valamit kell kezdeni, mert a zsinat az egyházunk hivatalos vezetőtestülete. Elnézést kérek azoktól, akikben most háborog valami, hogy csupa negatívat mond ez az ember, csupa problémát nevez meg. Muszáj ezzel szembenézni, mert éppen a nehézség tesz föl olyan kérdéseket, amire nagyon nagy szükségünk van. Mitől egyház az egyház? És mivégre vagyunk? Nem mehet az életünk úgy tovább, ahogy eddig ment.
A jelenlegi problémákat nem csupán racionalizálással vagy szervezeti változtatásokkal kell megoldanunk. Két sarokkövet látunk: az egyik a missziónak, a másik pedig a gyülekezetek életképességének a kérdése. Akkor erős az egyház, ha erősek a gyülekezetei, akármilyen intézményi háttér van is mögöttük. Miután ezt a két sarokkövet választottuk éppen ebből adódott az út is. Nem újabb albizottságokat hívtunk létre, hogy szakértőkkel tárgyaljanak, hanem azt az utat választottuk, hogy megszólítjuk a gyülekezeteket, hogy gondolják végig a missziót a maguk helyzetében.

Így született meg az "Érintés" című füzet. Nem adatszolgáltatást akartunk elérni ezzel. Nem egy újabb kérdőívnek szántuk, amit majd kitöltenek a testvérek, mi meg iktatjuk, és majd lesz belőle valami. Mi valódi párbeszédet szerettünk volna, amelynek elsődleges frontja maga a gyülekezet. A misszió azt jelenti, hogy kilépek és odaállok a másik mellé. Amikor hallom, hogy mások miről beszélgetnek, nem kell, hogy egyetértsek velük, a lényeg, hogy kapcsolódni tudjak hozzájuk és Isten Igéjéből keressem meg, mit mond nekem Isten ebben a helyzetben? Aki végig vette ezt a füzetet, az szembesült azzal, hogy egy kicsit másképpen közelíti ez a témákat, mint ahogyan mi az egyházban ezt meg szoktuk élni. A mi világunk leginkább individualista, az a folyat pedig, amiről beszélek, a közösségről szól. Nem tudom, hány gyülekezet éli meg, hogy ő fontos és alkotó része az ország vagy a Kárpát-medence egészének. Ez a folyamat a részvételre hívja a gyülekezeteket és az embert. Arra hogy ő tegyen valamit másokért. Te fronton álló ember vagy! A misszió ebben az értelemben nem egy program, amit végrehajtunk, hanem egy életforma.
A füzeteket elküldtük a gyülekezeteknek. Mi az eredmény? A válaszok egy része már visszaérkezett, ami nagyjából tíz százalék. Mondhatnánk azt, hogy ez egy biblikus tized, de nyilván még érkeznek még válaszok. Az egyik tanulság az, hogy tudatosan nem gondolták végig eddig a gyülekezetek azt, hogy miként tudnák megszólítani a saját településüket. Bár a missziói érzület megvan: "fontos lenne, hogy megszólítsuk a környezetünket, de hogy tudnánk ezt megtenni?" Vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy "mindig is így volt az egyház, tegnap is voltunk, ma is vagyunk, holnap is leszünk, nem kell nekünk semmit sem végiggondolni előre. Úgyis az Isten kezében vagyunk, mit tervezzünk akkor?" Nagyon sokszor hallom ezeket a mondatokat, de ettől még nagyon fontos lenne tudatosan gondolkodni, mert az égető problémáink megvannak.
Az adminisztrációval annyit foglalkozunk, de hol marad a bátorítás? Hol zendül ki az evangélium? Mondjuk már a mellettünk élőknek! Nekünk kiváltságunk van, de borzasztó azt látni, hogy sokan evangélium nélkül élnek! Miért nem tudják? Miért nem élik Isten szeretetét? Szükség van örömhírre. Csak mennénk már ki! Csak lenne bátorságunk mondani! Erről úgy beszélek, hogy magam is megküzdöttem ezzel. Nekem is ott volt a feladat: tessék elmenni és megszólítani valakit és megkérdezni, hogy hogyan s miként él, mint gondolkodik? Olyan nagy bajban voltam, hogy most mit csináljak? Én vagyok a lelkész és nem merek odamenni senkihez? A programjaimról könnyen beszéltem, arról, hogy mi minden van a gyülekezetünkben, de Isten szeretetéről nehéz volt bármit is mondani. Hirdetni kell a másik számára az evangéliumot! Annyi gátat át kell lépni! Annyi rossz tapasztalatot kell levetkőzni. Párbeszédképesnek kell lennünk. Hiszen Istennél van reménység. Isten az életet akarja és nem a pusztulást. Ha úgy élünk, hogy ezt hirdetjük, akkor nem kérdés, hogy van-e jövője az egyháznak.

Fekete Ágnes: Ugyanezen a konferencián Fekete Zsuzsa beszélgetett két látássérülttel, Szakáll Zsomborral és Láng Edittel.

Szakáll Zsombor: Van egy evangéliumi hangtárunk, ahol közel tizenkétezer kazettát gyűjtöttünk össze. Könyvek, régi rádiós anyagok, illetve különböző riportok, előadások felvétele található meg hangkazettán. Ma már igyekszünk digitalizálni ezeket a hanganyagokat.
Fekete Zsuzsa: Milyen munkahely ez a Missziói Központ?
Szakáll Zsombor: Nagyon jó! Nagyon szeretem a munkatársaimat, azt hogy szeretet vesz körül minket és így végezhetjük békességben a szolgálatunkat. Ugyan fizetést kapok, de én ezt a Jóistennek köszönöm. Az egyház részéről is megbecsült ez a szolgálat.
Fekete Zsuzsa: Nagyon sokan nem is tudják elképzelni, hogyan élnek a látássérültek, vagy akik egyáltalán nem látnak.
Szakáll Zsombor: Én zömében otthon végzem a munkámat, a géppark az a szobámban van. Számítógéppel vágom a hanganyagokat, digitalizálok. Korán reggel szoktam kelni és elindítani egy-egy hanganyagot. Természetesen sosem hiányzik az életemből az imádkozás, az igeolvasás, amit édesapámmal szoktunk közösen megtenni. Együtt vagyunk presbiterei Debrecenben a Mester utcai gyülekezetnek. Van egy vakvezető-kutyám, akivel az irodába járok. Egy kicsi irodánk van, amely tele van kazettával. Többnyire csak azért megyünk be, hogy rendezzük, cseréljük a digitalizálandó hanganyagokat. Egyébként kazettakölcsönzés is folyik. Időnként megjelenik egy-egy testvér és szeretne kazettát vinni. Illetve van a postai úton való kazettakölcsönzés is. Dédestapolcsányba, Kazincbarcikára, Budapestre szoktunk kazettákat küldeni.
Fekete Zsuzsa: Milyen hanganyagok vannak?
Szakáll Zsombor: Elsősorban evangéliumi, régi missziós hanganyagok. Például a hetvenes évek közepéről van egy pasaréti felvételünk, amelyen Csákány István tart előadást a külmissziójáról. Számomra ezek nagyon értékes anyagok.

Láng Edit: Harmincöt éves vagyok. Hittudományi Főiskolát végeztem. Hét-nyolc éve dolgozom bevándorlókkal, de most augusztus óta fizetett alkalmazottja vagyok a református egyháznak.
Fekete Zsuzsa: Jelent ez valamiféle segítséget az életedben?
Láng Edit: Nagyon nagy segítség az, hogy anyagi támogatást kapok, így a misszióra egy kicsit többet tudok fordítani. Van egy missziós borítékom, amibe a jövedelmem egy kis részét bele tudom tenni. A védenceim nagyrésze afrikai. Gyermekkoromban sok könyvet olvastam és filmet néztem, amelyben afrikaiakról, feketékről volt szó, és ez nagyon nagy hatással volt rám. Évek múlva, amikor elvégeztem a hittudományi főiskolát akkor kerültem a menekült szolgálatba.
Szeretném megmutatni a kulcscsomómat! Az egyiken tartón Jeruzsálem jelképe van és egy galamb az olajággal, a másikon egy olajfa. De ez a nagy kulcs, ami nekem nagyon lényeges.
Fekete Zsuzsa: Ez olyan hatalmas, mint egy templomkulcs.
Láng Edit: Ezt a kulcsot ajándékba kaptam és azért különleges, mert Kubára emlékeztet, amelyet a Karib-tenger kulcsának is neveznek. Kuba címerében is van egy kulcs. Több kubai bevándorló barátom is van. Például egy házaspárból a férfit tanítottam magyarul és távolról ugyan, de segítettem, hogy tizenöt év után tudjon találkozni a nővérével. Addig nem találkozhattak, mert nem engedték vissza az országba, hogy a családját meglátogassa. Én azt mondtam neki, hogy Jézus ajtót fog nyitni Kubába, mert Ő a legnagyobb úttörő. Lehet, hogy most zártak az ajtók, de ha Ő be tudott menni a zárt ajtón, és meg tudott jelenni a tanítványoknak, akkor képes megnyitni Kubában is az ajtókat.
Egy másik kubai bevándorlóról is mesélek, aki Magyarországon tért meg. Itt lett keresztény és lediplomázott egy számára teljesen idegen nyelven, angolul. Az anyanyelve spanyol. Isten ajtót nyit a kubai nép számára. Akárhányszor ezt a kulcsot mutatom, mindig elmesélem, hogy azért tettem rá jól láthatóan a kulcstartómra, mert nagy csoda történt Kubában.
Fekete Zsuzsa: Azt nem is említettük, hogy vakként éled az életedet és így jutsz el számos helyre.
Láng Edit: Úgy gondolom, hogy ugyanolyan mozgalmasan telnek a napjaim, mint más embernek. Nincs is két egyforma napom, mert nagyon változatos a munkám. Amikor dolgozni megyek, háromnegyed ötkor kelek föl, elkészülök, elindulok a buszhoz, közben használom ezt a szép kulcscsomót, amikor a kapukat és az ajtókat kinyitom.

Fekete Ágnes: Mátészalkán vasárnap felszentelték a felújított imaházat. Égigérő Közösségi Ház lett az új neve. Zsoldos Barnabás beszélgetett Nagy György lelkésszel és Végh József építésszel.

Nagy György: Több összetevője is volt a névválasztásnak. Jákób történetében Isten egy létrát bocsát le az égből és Jákób élete teljesen megváltozik. Bizonyára sokaknak ismerős az Égigérő fű című film, amelyben Poldi bácsi nyugdíjba vonul, és a barátok segítenek neki, hogy a zöld gyep ne hiányozzék neki. Mi is szeretnénk az idős embereknek helyet biztosítani, hogy találjanak értelmes elfoglaltságot. Az Égigérő paszuly című mesét is ismerjük. Hadd idézzem föl a Honfoglalás főcímdalát is:
"Az égigérő fának, ha nem nő újra ága,
Úgy élj, hogy te legyél virágnak virága!"

Mátészalkára is jellemző az, hogy elvándorolnak a fiatalok. Szeretnénk arra figyelmeztetni, emlékeztetni őket, hogy kell még egy szó, mielőtt elindulnának, egy olyan közösség, amire jó visszaemlékezni, amihez tartozhatnak, amihez visszavágyhatnak. És végül, nem mellékesen a 108. zsoltárban az olvassuk, hogy "Magasztallak téged Uram, mert hűséged az egekig ér, hűséged a magas fellegekig."
Zsoldos Barnabás: Mi minden lesz itt? Hogyan gondolják megtölteni ezt a közösségi házat?

Nagy György: Van egy százhúsz férőhelyes nagytermünk. Több foglalkoztató, amelyek akár egy énekkarnak is lehetőséget adnak arra, hogy külön szólampróbákat tarthassanak. Könnyen át lehet rendezni a helyiségeket. Szatmár hetvenkétezer emberéből ötvenezer vallotta magát reformátusnak. Ebből Mátészalkán tízezerötszáz található a két gyülekezetben. A Kossuth téri gyülekezet a nagyobb. A kertvárosi gyülekezetben, a mi területünkön három lakótelep található. Hihetetlen nagy dolognak tartom azt, hogy ez az épület megvalósulhatott.
Zsoldos Barnabás: Gyönyörű a torony, ami rákerült erre az épületre.
Nagy György: Végh József, tervező úr a tákosi templom méretarányos mását tervezte meg. Ő így fogalmazott, ha azt vesszük alapul, akkor nagyot nem tévedünk.
Zsoldos Barnabás: Mennyire fontos az, hogy az ember letegyen valamit a saját településén, szűkebb környezetében?

Végh József: Kiemelten fontosnak gondolom, hogy valaki a szülővárosában hagyja ott a névjegyét annak ellenére, hogy nem ott él. Igyekszem követni a város történéseit. Volt ennek az épületnek valami tornya, de egy megnyomorított csonkatoronynak sem minősült és az is rossz helyre volt letéve. Az építészetnek van egy olyan irányzata, amelyet regionalizmusnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy az ember mindig megkeresi az adott hely szellemiségét, hagyományait, kötődéseit és próbál abból elindulni az új dolgok kitalálásakor. Szatmárias, beregies tornyot szerettem volna, amely a mai modern építészet vonásait is hordozza. Egy kicsit eklektikus lett, de a regionalizmus szellemében született ez a közösségi ház.
Zsoldos Barnabás: A toronyban van egy kerengő, amely lehetőséget ad a kitekintésre. Látható innen Mátészalka újtelepi része. Akár kirándulóhely is lehet.
Végh József: Reméljük, az is lesz.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Károli Gáspár Református Egyetem egy konferenciával ünnepli megalapításának 20. évfordulóját. Többek között október 17-én, csütörtökön 10 órától a vallásosság és a protestantizmus 21. századi jelenségeit vizsgálják a szociológia szemszögéből. Az előadások Budapesten, a Reviczky utca 4. szám alatt lesznek.

Az Október a Reformáció hónapja keretein belül Reformációi Gálaestet tartanak október 20-án vasárnap 17 órakor, Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Az ünnepi előadást Protestáns közéletiség – hagyomány és jövő címmel Balog Zoltán miniszter tartja.

A család élteti a társadalmat címmel rendeznek konferenciát október 17-én, csütörtökön 10 és 14 óra között Budapesten, a Tüzér utca 33-35. szám alatt.

A bizalom és individualizmus értékválság idején lesz a témája annak a fórumbeszélgetésnek, amelyet október 21-én, hétfőn 17 órától tartanak Gyáni Gábor történész, Szabó Márton politológus, Síklaki István szociálpszichológus és Horányi Özséb kommunikációkutató közreműködésével.

Nőszövetségi konferenciát rendeznek Felüdít, bölccsé tesz címmel október 18-án és 19-én, pénteken és szombaton Balatonfüreden, a Siloám Otthonban.

Bethlen Gábor szobrának avatása lesz fejedelemmé választásának 400. évfordulóján, október 23-án, szerdán 15 órakor, a kolozsvári alsóvárosi református templom udvarán.

A Kelenföldi Barokk Esték keretében Alföldy-Boruss Eszter fuvolaművész tart hangversenyt október 19-én, szombaton 17 órától Budapesten, a Kelenföldi református templomban.

Könyvbemutatóval egybekötött ünnepi istentiszteletet tartanak október 20-án vasárnap 17 órakor Ácson, a református templomban.

Evangélizációt tartanak az abaújkéri körzetben, ahol a Heidelbergi Káté megjelenésének 450. évfordulója alkalmából kátémagyarázatos igehirdetések lesznek. Az istentiszteleteket ma este 17 órakor Abaújkéren, október 17-én, csütörtökön 17 órakor Arkán, vasárnap 11 órakor Boldogkőújfalun tartják.

Nagy László költő és műfordító grafikáiból nyílik kiállítás október 17-én 11 óra 45 perckor Debrecenben, a Dóczy Galériában.
A Kontrasztkiállítás október 24-ig Borsodgeszten látogatható előre egyeztetett időpontban.
A nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbították január 4-ig Udvardi Erzsébet tárlatát Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatti Biblia Múzeumban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jeremiás próféta könyve 5. fejezetéből!

"Halljátok csak, te bolond és esztelen nép, a kiknek szemeik vannak, de nem látnak; füleik vannak, de nem hallanak!" (Jer 5,21)

Papírgyűjtés van az iskolában. Mi egy éve gyűjtjük erre a célra az újságot, minden papírhulladékot egy ládába teszünk, és ilyenkor elviszem ezeket az iskolába. A végén még a papírkosarunkat is betettem a kocsiba, és így érkeztünk meg az iskolai mérleghez. Amikor a tanár meglátta a szemetes kosarat, azt mondta, "na, ez azért meredek": papírkosárban hozni a szemetet! Mert mindenki szépen összeragasztott méretes papírkötegeket hozott. Évek óta figyelem, hogy sok szülő a munkahelyéről soha fel nem bontott katalógusokat vagy hirdetési újságokat hoz be tömegével. Ez a papírgyűjtés. A dolog már teljesen elvesztette eredeti értelmét, hogy ne szemeteljünk annyit, hogy hasznosítsuk újra feleslegessé vált dolgainkat és takarékoskodjunk. Ebben a helyzetben az, hogy valaki a papírkosarát beleönti a konténerbe megdöbbenést vált ki. Elveszítjük a dolgok eredeti értelmét, és birka módra megyünk a többiek után, és persze főleg nyerni akarunk a papírgyűjtési versenyben!
Bolond a nép – mondja Jeremiás. Többször visszatér a Bibliában az a gondolat, hogy az a bolond, aki nem használja jól a szemét és a fülét. Nem az a bolond, aki nem olyan okos, mint a többi ember. Dehogy! A legokosabb emberrel a legkönnyebb a bolondját járatni. Figyeljük meg, hogy mai fogyasztói világunkban éppen a szemünket és a fülünket csapják be.
Egy kis videofilm van fent a világhálón, amelynek az elején egy felirat látható: "Számold meg, hányszor adogatják a labdát a fekete-fehér játékosok egymásnak!" Utána kezdődik a film. Kosárlabdáznak. Mindenki rettenetesen figyel, számol, de a lényeg nem ez, hanem hogy közben átmegy egy sötét gorillajelmezbe öltözött ember a pályán, és azt nem vesszük észre. Ha nagyon erősen figyelünk valamire, elveszítjük azt a képességünket, hogy az összefüggéseket lássuk.
Nem ez folyik ma? Annyi mindenre figyelünk, repülnek a labdák, a hírek, ki mondott le, mi dőlt össze, mennyi pénz kell ehhez, kit lőttek le, és így tovább, de közben jelképesen mondom: "sötét alakok" jelennek meg, és a lelkünkre hatnak úgy, hogy észre sem vesszük őket. A lényegre nem figyelünk.
Jeremiás ezt írja később: "Mert istentelenek vannak az én népem között; guggolva fülelnek, mint a madarászok; tőrt hánynak, embereket fogdosnak. Mint a madárral teli kalitka, úgy vannak teli az ő házaik álnoksággal; ezért lettek nagyokká és gazdagokká! Meghíztak, megfényesedtek; eláradtak a gonosz beszédben; az árvának ügyét nem ítélik igaz ítélettel, hogy boldoguljanak; sem a szegényeknek nem szolgáltatnak igazságot." Akkor is, ma is, az emberek fő célja a gazdagodás volt, és szép lassan teljesen mellékessé vált az emberi élet. Nekünk az Élet Urához kell fordulnunk. Nincs más út.
Isten arra hív, hogy hegyezzük ki füleinket, tegyük látóvá szemünket, mert így tud hozzánk szólni. Itt nyilván a lényeg nem a testi fül és a szem, hanem a lelki látás és hallás, Ne menjünk gondolkodás nélkül a többiek után, hanem őszintén keressük Őt! Ahol csak lehet. Vállaljuk annak a kockázatát, hogy nyitottak vagyunk, és Istenhez igazítjuk az életünket! Ezt adja meg nekünk az Úr! Ámen.