2015-10-21

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Október a visszaemlékezések hónapja. Emlékezünk a reformációra, emlékezünk majd halottainkra, és a héten október 23-ra. De vajon mit is jelent emlékezni? Megtaláljuk önmagunkat abban, amit őseinkről tudunk? Új értelmet nyer az, ami már megtörtént? Jelenné válik a múlt? Nem is könnyű megfogalmazni. Ágoston azt írja: "emlékezetem a tanú." És tényleg nem képzelhető el emberi kultúra emlékezés nélkül. Az amnéziás, agyi sérülést elszenvedett emberek egészen gyermetegek azáltal, hogy nem emlékeznek, és minél jobban visszanyerik régi tudásukat, annál inkább visszakerülnek a felnőtt társadalomba. Mai korszakunkat viszont joggal, sokan amnéziás társadalomnak nevezik. Első beszélgetőtársam Debreczeni Tibor nemrég régi diákjaival együtt felújított egy húsz évvel ezelőtti színdarabot, amely az egyik első nyílt feltárása volt a Gulág drámájának. Vajon mit jelent húsz év múlva emlékezni arra, ami akkor egy negyvenéves emlékezet feltárása volt. Új és új értelmet kapnak emlékezeteink, és egyre mélyülnek gyökereink. Beszélgetésünk egyik oka, hogy miután Debreczeni Tibor maga is részt vett az 1956-os forradalomban, egy verses darabot ad elő október huszonharmadika tiszteletére.

Debreczeni Tibor: Minden ősi kultúrájú népnél rendkívül fontos az emlékezés. Egy valamirevaló családban déd vagy ükszülőig illett tudni az elődöket. Állítólag a kaukázusi népeknél ez most is így van. Én a huszadik századtól kezdődően a civilizált társadalmak nagy bűnének tartom, hogy erről megfeledkezett, és hosszú időn keresztül ezt nem is tanította. Az oktatásnak, nevelésnek nem volt fontos mozzanata az, hogy az utódok tudják, hogy honnan jönnek. A szülők, akik tizenévesen még nem egy esetben visszajöttek a "málenykij robot"-ról, a család tagjainak nem beszéltek az ottani dolgokról. Dobozi Eszter, amikor a Csak a napnyugtát níztük című dokumentumkötetét készítette, volt olyan asszony, aki odakérette a gyerekét is, amikor az íróval beszélt, hogy hallhassa, amiket elmond.
Fekete Ágnes: Félelmetes.
Debreczeni Tibor: Valóban az. Amikor visszajöttek, Nyíregyházán elengedték őket, hogy haza mehessenek Tiszaladányra. Ezért is kapta ezt a címet a dráma: Tiszaladányi Jeremiád. Akkor azt mondták nekik, hogy erről egy szót se szóljanak senkinek, különben visszakerülhetnek. Amikor 1989-ben megírtam a színjátékot a könyv alapján, ezek az asszonyok, még nem járultak hozzá, hogy a nevüket az író leírja. Mire a könyv megjelent, 1990-ben vagy 1991-ben, akkor már írtak neki, hogy engedélyezik. A szocializmus korszakában nem volt tanácsos a múltról beszélni, hisz a "múltat végképp eltörölni" akarták. Ez az ideológia része volt. Minőségileg másfajta társadalmat csak úgy lehet létrehozni, ha a család a maga gyökerére nem emlékszik. Az amnézia azt jelenti: úgy élnek az utódaink, hogy nincs múltjuk. Nem lehet jövőt építeni, ha nincs kőszikla. A meghurcolt kulákok nem beszéltek a családban arról, hogy velük mi történt, mert annak örültek, ha netalán sikerült az idők során gyermekeiknek úgy alkalmazkodni, vagy helyezkedni, hogy be tudtak illeszkedni a szocialista társadalomba. S mert általában ezek a leszármazottak többnyire okosak voltak, még vezető pozícióba is eljutottak egy idő után. Ha ismerték volna származásukat más lett volna a helyzet. Rengeteg embert vittek el. Nagybátyámat is elvitték. Évtizedek múlva tudtam meg egy rigmusos előadásból, amit az egyik vári ember írt. Ott volt benne, hogy Debreczeni Sándor Lajos, hogy halt meg a barakkban tífuszban, és mit üzent a családjának. Addig semmit nem tudtam még halálának körülményeiről sem. Erről a feleség a gyerekeinek sem beszélt. Nekik ott kellett élni. Tehát a beilleszkedést ez alapvetően megzavarta. Ezért is volt fontos ezeknek a szocialista és más diktatúráknak, hogy a múlttudatot kiirtsák, mert azzal, aki tudja, hogy honnan jött, nem lehet bármit megtenni. A múlt ténye legalább annyira befolyásolja az ember életét, mint a naponta rázuhanó különféle hatások. Nem tudja, hogy valójában miért él, és hogy éljen, mert ha nincs kötődése, amely bizonyos vonatkozásban determinálja a hogyan élésre, akkor a szél járása szerint boldogul, létezik. Nem számít majd neki, hogy Amerikában vagy Kamcsatkán él, és hogy ott mit csinál? Az ilyen emberrel bármit meg lehet tenni.
Fekete Ágnes: Ezt azért félelmetes hallani, mert valójában most még erősebben folyik ez a tendencia.
Nagykőrösön volt valami pozitív hozadéka ennek a darabnak akkor és most?
Debreczeni Tibor: Mindenki kénytelen volt a maga életére gondolni. Nem emlékszem olyan estre, hogy megrendült, síró arcok, szemek ne lettek volna.
Fekete Ágnes: Tehát akkor valami fölszakadt?
Debreczeni Tibor: Persze. Ez elképesztően fontos volt. Mostani negyven éveseim, akik már pedagógusok, és diakónusok, azt gondolták, hogy föl kellene újítani ezt a hajdanvolt, majdnem húsz évvel ezelőtti gulág-drámát. Egyikük elmondta, hogy nemrég tudta meg, hogy a nagyapja három évig volt oda. Ösztönösen döntött úgy, hogy benne lesz a felújításban.
Fekete Ágnes: Milyen volt az emlékezés emlékezését megélni? Össze tudja hasonlítani a húsz évvel ezelőtti énjét, ahogy azt csinálta, látta és a mostani énjét?
Debreczeni Tibor: Furdalt a lelkiismeret, hogy én sem beszéltem róla a gyerekeimnek sem. Amiatt is volt lelkifurdalásom, hogy én még ott születtem, azon a kárpátaljai vidéken, ahonnan hároméves koromban a csehek alól átjöttünk Magyarországra, mert édesapám itt kapott tanítói állást Szabolcsban, egy Anarcs nevű községben. Ezért mi viszonylag könnyen éltünk, de minden nyáron hazamentünk Váriba. Az életem attól még megváltozott. A történelem egyik legnagyobb aljassága történt, ez el van kenve, tehát valamiről mindig hallgatunk. Minden, amit letagadunk, az valamiféleképpen a jelen életünkön folt. Húsz éve, hogy végre erről lehetett beszélni, ez némi feloldást jelentett. De hogy lehetett? Most is csak szőrmentén.
Fekete Ágnes: Szőrmentén? De miért?
Debreczeni Tibor: Hol van egy pályázat községek számára, hogy dolgozzák fel a gulág hatásának történetét? Hogy éltek apátlanul utána az emberek? Hogy élték meg azt a világot, máig terjedően? Szorgalmazza a hatalom? Nem!
Fekete Ágnes: Tehát az amnézia valamiképpen továbbadódik?
Debreczeni Tibor: Igen. A feleségem, (Kósa Vilma) szamosszegi parasztlány, illetve kuláklány. Tavaly sikerült neki hosszú munkálkodás, fáradozás, meg takarékoskodás után létrehozni egy emlékkertet Szamosszegen. Tavaly megvolt az avatása is. Azért született, hogy emlékezzünk a gulágba elhurcoltakról, a kulák üldözöttekről, az 1956-ban megvertekről, akiknek muszáj volt disszidálnia, mert egyébként itt verik őket agyon. Azért, hogy a családok, az iskolások számára legyen egy hely, ahova elmehetnek és emlékezhetnek. A feleségem a háromholdnyi visszakapott föld bérletét mindig félretette, és abból hozta létre másfél-kétmillió forintból az emlékkertet, amelyet átadott a helyi önkormányzatnak gondozásra. Azt hittem volna, hogy ennek az eseménynek óriási visszhangja lesz, hisz nincs ilyen sok az országban. De nem így volt. A holokausztemlékezés is abban a pillanatban a helyére került volna, ha a gulágra való emlékezésnek, az 1848-ra való emlékezésnek, meg a többi emlékezésnek ugyanolyan helye van. Mártírjaink sokfélék, az egyház mártírjaira való emlékezés is. Hát, azért az is furcsa, hogy a református egyház úgy csinál néha, mint ha nem lett volna egy Gulyás Lajosa. Elkezdtem utána kutatni, még az oral history intézetébe is elmentem. Ott azt mondták, menjek a teológiára, ott nyilvánvalóan sokat fognak tudni. Azonban kiderül, hogy csak egy professzor volt, aki tudott az ügyről.
Fekete Ágnes: Mármint Gulyás Lajosról?
Debreczeni Tibor: Igen. A szerencsétlent belekeverték a mosonmagyaróvári perbe. Példát kellett statuálni, hogy begazoljon az egyház is, és az értelmiség is. Nem érdekelte a főpapokat, hogy ezt az embert megmentsék a kivégzéstől. Vérlázító, hogy fölvették Dobi Istvántól a kitüntetést, hogy helytálltak az ellenforradalom leverésében. De amikor megtalálták Gulyás Lajos sírját Sopronkőhidán, megtörtént az újratemetése. Folyamatosan beszél az egyház. Ott is el van kenve. El van kenve, mert tele voltunk békepapokkal, akiknek nem volt érdeke, akkor hogy tisztességesen lehessen itt emlékezni. Hogyha ezek egymás mellé kerültek volna, minden bizonnyal, akkor holokauszt, mint egyike-egyike ugyanúgy a helyére került volna. Nagyon sok zsidó ismerősöm van, akiknek a szülei szintén nem beszéltek a holokausztról, mert a zsidók is nyilvánvalóan be akartak illeszkedni a szocialista társadalomba. Ez abszolút mértékben érdekük volt. Szerintem, ők ennek éppúgy vesztesei. Az, hogy magas szinten mindig megtalálták a módját, hogy erről beszéljenek az más kérdés.
Fekete Ágnes: Tehát ez nem ment le egyéni szintre?
Debreczeni Tibor: Ez nem ment le. Nekem most az volt a fontos, hogy a volt tanítványok emlékeztek erre az egykori élményükre, hisz úgy negyven-ötven alkalommal előadták így együtt. Az előadás során jöttek rá, hogy ez még mindig katartikus. A fiatalabb közönség is, olyan megrendülten ült, hogy a hatása tulajdonképp ugyanaz volt, mint húsz évvel ezelőtt. Ezen én is meglepődtem. Abban reménykedem, hogy ugyanilyen hatása lesz a budapesti Tiszaladányi Jeremiád előadásnak is, amely a Holokauszt Emlékközpontban lesz október 29-én, csütörtökön 6 órakor a Páva utcában. Azért ott, mert az egyik Karácsony Sándor Színpados barátom tervezte a Holokauszt Múzeumot.

Fekete Ágnes: Jó érzés, hogy nem halt meg az emlékezet?
Debreczeni Tibor: Igen. Az a jó érzés, hogy végülis olyat alkottunk, amely, most, húsz év múlva is hat.
Fekete Ágnes: Él az emlékezet.
Debreczeni Tibor: Igen. Fontos volna folyamatosan Gulyás Lajos is. Nem értem, miért van az, hogy összesen tíz református pap hívta meg az előadást. Abban is egy dráma játszódik le. Nemcsak a Gulyás Lajosé, aki egyszerűen nem értette, hogy másnap fel fogják akasztani, hanem a családé is, hogy a debreceni református gimnázium nem vette fel Gulyás Lajos lányát, mert létszámon felülinek ítélték. Hátborzongató dolgok. Olyan nagymértékben lettünk közömbössé! Mi ez, ha nem amnézia? És mi ez, ha nem torzulás az emberi lélekben, meg a személyiségben?
Fekete Ágnes: Most mi fog történni?
Debreczeni Tibor: Tetemrehívás vagy elárvult forradalom címmel csináltam egy önálló estet, amelyeket dokumentumokból állítottam össze, és megtűzdeltem korabeli lírai szövegekkel. Megjelent egy könyv, amely a követségek dokumentációját rögzítette, azt, hogy milyen levelezés folyt az angol, az amerikai minisztériumok és nagykövetségek, meg az itteniek között napról napra. Félelmetes. Mikor Mindszenthy jelentkezett, kérdezték, hogy befogadjuk-e? Volt, aki azt mondta, hogy ne fogadjátok be. Ebből a könyvből kiderült, hogy hogyan árulta el a nyugat 1956-ot. Miközben én ezt ki nem mondom, de teljes világossággal kiderül. A nyugati magyarok megrendültek, mert ők tudták nyilvánvalóan. Az előadás második része, amelynek Kedves Kádár elvtárs a címe, pedig arról szól, hogy az értelmiség java hogyan árulta el utána, gazsulálva Kádár Jánosnak, Ortutay Gyuláig és Major Tamásig bezárólag.
Fekete Ágnes: Hol lesz ez az előadás?
Debreczeni Tibor: A volt OKISZ székházban, szerdán, 21-én.

Fekete Ágnes: Az elmúlt szombaton Bakonybélben a bencés szerzetesek szerveztek egy ökumenikus konferenciát, ez már a nyolcadik volt a sorban. Témája a hatalom volt. Egyik előadóval, Csepregi Andrással Dietrich Bonhoefferről beszélgettem, hiszen a második világháború előtt és közben író neves teológusnak ez volt az egyik fő kérdése.

Csepregi András: Bonhoeffer azért izgalmas, mert egy olyan környezetből származik, amely a Bismarck által 1871-ben alapított Második Birodalom hatalmi elitjének számított. Ez a protestáns középosztály volt, akik kifejezetten támadásként élték meg a Harmadik Birodalmat, amely természetesen közülük sokakat ellenállóvá tett. Bonhoeffer a hitvalló egyház tagjaként próbálta először végiggondolni az egyházi és a teológiai ellenállás lehetőségeit. Ennek a dokumentuma a Követés, inkább kérdéseket vet fel, mint válaszokat adna. Ami szerintem azért jó, mert Bonhoefferen keresztül sokkal mélyebben át tudjuk élni ennek a kérdésnek a dilemmáit, mint ha csak a jól idézhető mondatokra figyelnénk.
Fekete Ágnes: Mi a keresztyén ember dilemmája a hatalommal kapcsolatban?
Csepregi András: Hogy mire hiheti magát képesnek egy keresztyén ember. Mert az egyik oldalon az ember semmire nem képes, ugyanakkor viszont szociális, vagy politikai értelemben az ő protestáns középosztálya bírt készségekkel és képességekkel, amiket elég jól használtak is. A hitvalló egyház egészen 1938-ig ki tudott tartani.
Fekete Ágnes: Ez azt jelentette, hogy hivatalos szervezetként létezett?
Csepregi András: Hogyne. Több ezer lelkészt tömörítő, nem hivatalos, de nyilvános szervezet volt a náci Németországban. Az utolsó volt, amelyik 1938-ban még mindig valamilyen szervezett belső ellenállást tudott tanúsítani, miután már sem kommunista párt, sem szociáldemokrata párt, sem szakszervezetek, sem senki más nem létezett, mint szervezett erő a Harmadik Birodalomban. Teológiai értelemben viszont a hagyományos protestáns tanítás nem nagyon segítette ezt, mert az embernek vagy az ember közösségeinek nem ad túl sok lehetőséget, és Bonhoeffer ezzel is küszködött.
Fekete Ágnes: Mit jelent, hogy nem ad túl sok lehetőséget?
Csepregi András: Például Erich Fromm 1941-ben írt és az Egyesült Államokban megjelentetett művében, a Menekülés a szabadság elől című, magyarra is lefordított munkában a hitleri Németországról beszélt. Kívülállóként sokkal könnyebben leírhatta, mint egy egyházon belüli teológus, hogy a protestantizmusnak van egy nagyon izgalmas kettőssége. Egyrészt politikai értelemben szabadságmozgalom volt a XVI. században ugyanakkor a teológia nem bátorítja ezt a szabadságtörekvést. Most egy nagy ugrással kimondom azt a nevet, hogy Bibó István, aki egy huszadik századi református gondolkodó volt. Az, hogy Bibó azzá lehetett, akiként az írásain keresztül ismerjük, az azért is volt, mert ő nem teológusként nyúlt a protestáns örökséghez, és őt nem nagyon zavarta a teológia.
Fekete Ágnes: Kicsit megrekedt a teológia, vagy zsákutcába futott?
Csepregi András: Igen. Pontosan erről van szó. Ez Bonhoeffer munkáin is látszik, aki sok szempontból kivételes tehetségű és kivételes vállalásokat tevő valaki volt abban az időben, de mégiscsak meg van kötve. Mindezt együtt azért tartom számunkra olvasásra és feldolgozásra méltónak, mert reflektál arra a helyzetre, amiben vagyunk mi is. Az, hogy mi is meg vagyunk kötve sok szempontból, tehát a teológiai örökséget újra kellene gondolni. Bonhoeffer Németországa bizonyos értelemben sokkal közelebb van hozzánk, mint akár a mai Németországhoz.

Fekete Ágnes: Merthogy akkora nagy dilemmák voltak?
Csepregi András: Hogyne. Például Luther azt tanította – a Kálvini örökség ebben különbözik -, hogy minden politikai jogosítvány a törvényt alkalmazó állami hatósághoz van kiosztva, és az evangélium alapján nem lehet kormányozni, és az evangéliumot hirdető egyháznak ehhez semmi köze nincs, de mit tehet az egyház akkor, amikor egy olyan hatalom kezd el kormányozni, amelyet Adolf Hitler vezet? Ez lebénította az akkori protestánsok nagy-nagy részét. Bonhoeffer legelső tanulmánya pont ezzel a kérdéssel foglalkozik, amelyet annak kapcsán fogalmazott meg, hogy az árjatörvényt rá szerették volna kényszeríteni az egyházra, és fel kellett volna függeszteni a zsidószármazású lelkészeket. Az egyház tizennyolcezer lelkésze közül összesen huszonkilencen voltak ilyenek. Közülük tizenegy az első világháborús érdemei miatt mentességet élvezett, és tizennyolc lelkészről szólt összesen a dolog. A legtöbb ember számára ez nem volt probléma, hisz ennél nagyobb dolgokról van szó – mondták ők, viszont Bonhoeffer személyesen ismert egyet közülük Franz Hildebrandtot. Ebben a kis dolgozatában fogalmazta meg azt a tételét, hogy amikor az állam az Istentől kapott mandátuma szerint alkalmazza a törvényt, az egyház ebbe nem szólhat bele, csak arra figyelhet, hogy a törvényalkalmazásban nem túl kevés, vagy túl sok törvényt alkalmaz-e az egyház és akár túl keveset, például nem véd meg bizonyos csoportokat, akár túl sokat, tehát például beavatkozik az egyház életébe, akkor három dolgot tehet. Az első az, hogy figyelmezteti az államot, a második, hogy bekötözi az áldozatok sebeit, a harmadik az, hogy rudat dug a kerék küllői közé és megállítja az államgépezetet. Ez a mondat teljes képtelenségnek tűnt annak a több évszázados gyakorlatnak a hátterén, amelyben a német protestantizmus különösen a lutheránusság élt.
Fekete Ágnes: Mit jelent ez ma nekünk? Mert ma nincs háború, vagy legalábbis látványos háború nincs itt.
Csepregi András: Látványos háború nincs, feszültségek vannak. Én azt látom, hogy a katolikus, református, evangélikus egyházak nehezen találják a hangjukat. Hirtelen felbátorodás és annak a visszavonása, tehát ha az ember csak azt figyeli, hogy a napi sajtó mit közvetít ez egy nagyon konfúz kép. Etekintetben is érdemes reflektálni Bonhoefferre, azt nem mondom, hogy tanulni Bonhoeffertől, de az ő csetlés-botlásain keresztül, azon gondolkodva elgondolkodni a saját lehetőségeinkről.
Fekete Ágnes: Mit ne tanuljunk meg tőle?
Csepregi András: Például azt ne tanuljuk meg tőle, hogy előbb ír, mint gondolkodik. Ez így nagyon durván hangzik talán. Az látszik, hogy olyasmiről ír, amit nem gondolt végig. Amit én nem rovok fel neki, mert egy hajszában élt. Ebben én nem követném őt. Abban viszont, hogy ezt a problémát felvette és küszködött vele, és komolyan küszködött vele, ebben igen.
Fekete Ágnes: Ez nagy dolog, az élet végülis mindig egy kérdésfeltevés, mindig kérdéstől kérdésig haladunk.
Csepregi András: Így van. Kérdéseket feltenni, ahogy ő feltett fontos lenne nekünk is. Több ponton én másképp válaszolnék, mint ahogy ő válaszolt.
Fekete Ágnes: Ez így is van rendjén.

Hírek:
Ökumenikus reformációi istentiszteletet tartanak Gáncs Péter evangélikus püspök igehirdetésével és az Ökumenikus Tanács tagegyházai főpásztorainak szolgálatával október 25-én, vasárnap 17 órakor a balatonalmádi református templomban. Az istentiszteletet október 31-én felvételről lehet megtekinteni a Duna tévén.

A bibliaolvasás mai gyakorlatáról rendeznek konferenciát október 22-én és 23-án, csütörtökön és pénteken 8 órától Budapesten, a Ráday utca 28 szám alatt. Csütörtökön reggel nyolc órától 24 órán át folyamatosan olvasnak fel a Bibliából diákok és tanárok részvételével.

Kálvin János genfi reformátor tanításáról és teológiai munkájáról tartanak előadást október 25-én, vasárnap 16 órakor Tápszentmiklóson a református templomban.

"Fogadj be Debrecen…" címmel tartanak emlékestet Pákozdy Ferenc tiszteletére október 28-án, szerdán 16 óra 30 perckor Debrecenben, a Benedek Elek Könyvtárban.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a harmónium felújításáért Csomós József püspök igehirdetésével október 24-én, szombaton 15 órakor Telkibányán, a Vártemplomban.

A Hirdesd az Igét! program keretében a kántoroknak, énekkari tagoknak, karvezetőknek tartanak előadást október 24-én, szombaton 10 órától Mátészalkán, a Kincses-házban.

Lehet-e? címmel rendeznek fórumot Ferenc pápa bolíviai beszédéről október 21-én, azaz ma 17 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus gyülekezeti nagyteremben.

Ige és imádság címmel keresztyén – zsidó párbeszédet rendeznek Róna Tamás rabbi és Árvavölgyi Béla református lelkész részvételével október 25-én, vasárnap 15 órakor Tahitótfaluban a református gyülekezeti teremben. Ugyanott Kósa Klára keramikus és Simon Ilona könyvtervező grafikus kiállítása is látható lesz.

A haragról és a megbocsátásról szól a REFISZ őszi konferenciája, amelyet október 23. és 25. között tartanak Miskolcon, a Lévay József Református Gimnáziumban.

Debreczeni Tibor és Cserna Csaba a Tetemrehívás című dokumentum játékkal emlékezik meg az 1956-os forradalom és szabadságharcról október 21-én, azaz ma este 5 órakor Budapesten a Thököly út 60. szám alatt.

A Pápai Református Gyűjtemények könyveinek bemutatója lesz ma 16 órakor Budapesten, az Arany János utca 1. szám alatti MTA könyvtárban.

Jótékonysági koncertet szerveznek a kárpátaljai magyarok javára Szentendrén a Söndörgő együttes közreműködésével október 25-én, vasárnap 19 órakor a könyvtár színháztermében.

Jakab Hedvig és a Canticum Novum Kamaraegyüttes részvételével lesz orgonazenés áhítat október 25-én, 18 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

A Kárpát-medencei magyarok zenéje koncertsorozat október 24-én, szombaton Nagyváradon folytatódik.

Fekete Ágnes áhítata:

"Mert elfelejtkeztél megszabadító Istenedről, és nem emlékeztél meg erős kőszáladról." Ézsaiás 17,10

Nemrég mesélte egy zeneterapeuta, hogy koponyasérültekkel igyekezett énekelni. Egészen jól emlékeztek a gyerekkori dalokra, és mosolyogva igyekezték szájukkal követni, hogy "Süss fel nap", és így tovább. Aztán jobban lett az egyikőjük, és megint kezdeményezte, hogy énekeljenek együtt, de ő erre ezt válaszolta: Én nem tudok énekelni. Ugyanaz az ember, aki amnéziás állapotban énekelt, amint tudatosult benne a valóság, már úgy tudta magáról, hogy nem jó a hangja, és nem szólalt meg. Furcsa dolog ez az emlékezet. Szabályoz, és tudatosít bennünket. Nem is gondolunk bele, micsoda óriási emlékezeti keret az, amiben élünk. Nem kell minden pillanatban végiggondolnunk, hogy hogyan kötjük be a cipőnket, ezek a mozdulatok maguktól jönnek. Aki nem emlékezik, egy kicsit olyan, mint a kisgyerek. Még teljesen tájékozatlan a világban, bármibe belefog, kipróbálja magát, vagy éppen fél az ismeretlentől, mert nincs tapasztalata.
Emlékezetünk mankó és egyben béklyó is. De nem tudunk enélkül élni. Cicero a barbárokról írja, hogy "egyik napról a másikra élnek, míg a Rómaiak minden tervüket az örökkévalósághoz szabják." Ők az infantilis ember mintái, akiknek nincs vonatkozási keretük. Nem tudják, honnan hova tartanak. Nem gondolunk bele, de a naptár, amit használunk, egyfajta lakott idő. Az ünnepek rendszere tagolja az időt. Az időnek ez a közös lakása mutatja meg azt, hogy kik vagyunk mi igazán. Emlékezetünkben ott vannak a születésnapok, a helyszínek, és megannyi tudás, ez együtt egyfajta szellemi ház, ebben éljük az életet.
A Bibliában arra hívnak bennünket, hogy az emlékezet legyen az a csáp, amivel Isten valóságát megtapasztaljuk. Többszáz felhívást olvashatunk a Szentírásban, hogy emlékezzél meg arról, mit tett az Isten. Az örökkévalóság jelenjen meg itt és most neked! Isten mindig ugyanaz. A te életedben, a múlandóságban viszont itt-ott meg tud jelenni. Ezért told el az időt, hogy benned a két nem egyidejű esemény találkozzon. Ez a csoda történik meg minden istentiszteleten. De amikor összekulcsoljuk a kezünket, akkor is jelképesen millió és millió összekulcsolt kéz mozdulatát folytatjuk, szinte nagyanyáink kezébe tesszük a miénket.
Persze jó dolog néha felejteni, és időnként el is hisszük azt, hogy képesek vagyunk valami egészen újat kezdeni. A rossz emlékezésnek megvan az a veszélye, hogy az ember lecövekelődik. A múltba szinte beleragad. Valójában az élet egy nagy folyam, és minden tettünk egy előző tettre épül, nincs tabula rasa. Ha lenne, az egy betegség volna. Nekünk felnőtt fejünkkel és emlékeinkkel kell újra megtanulni jól élni. Énekelni. Bátorságot kell venni ahhoz, hogy megszólaljunk akkor is, ha emlékeink alapján úgy érezzük, nem megy. Isten tudatos és jó emlékezetre hív. Sajnos a mi társadalmunk egyre inkább egysíkúvá lett. Nem arra hívnak minket általában, hogy az idősíkokat egyben lássuk, hanem épp az ellenkezőjére: felejts el mindent, és csak ezt a pillanatot éld meg. Így tesznek minket gyermeteggé és felejtőssé.
Számos ünnep előtt állunk. Érdemes megtanulnunk jól emlékezni. Ennek a lényege mindig az, hogy erősen figyelünk arra is, ami régen történt, és arra is, ami most van: Isten tettét meglátjuk most. Ámen.