2009-09-02

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az iskolakezdéskor sokféleképpen megfogalmazzák, mi is az értelme annak, hogy van iskola. A számos okos gondolat között – szerintem – az egyik legfontosabb az identitás, az önazonosság átadása. Ma egy sor olyan emberrel találkozunk, aki nem tudja, honnan jött, aki nélkülöz mindenféle tudásalapot, mégis várat akar építeni. Az első beszélgetésünk az identitás, a gyökerek kérdéseit feszegeti. Dr. Szűcs Ferenccel, a Károli Gáspár Református Egyetem professzorával az elmúlt hét Kálvin konferenciája kapcsán beszélgettem a reformátorról és hagyatékáról.

Dr. Szűcs Ferenc: Kálvin, aki a humanizmus gyermeke volt, a legfájdalmasabban azt éli át, hogy a humanizmussal kell szembekerülnie. Az emberközpontú világgal szemben az istenközpontú világot védte. Az ember könnyen gondolja azt, hogy övé ez a világ, és minden őérte van. A felvilágosodás után Isten egy munkahipotézissé degradálódik, legvégül pedig feleslegessé is válik, és valójában az egész vallásosság az ember vallásosságáról szól. Ez vezet el az abszolút individualizmusig, amely már nem tud közösségi identitásokról, vagyis nem abból indul ki, hogy az egyén egy közösségnek és egy hagyománynak a részese. Ezt talán nekünk, keletről származó embereknek, kellene a leginkább érzékelnünk, hiszen a nevünkben a családnevünk szerepel először, szemben az indoeurópai és más nyelvekkel, amelyekben a keresztnév a fontosabb. Először van a családom, mert annak vagyok én az egyik leszármazottja, és ez fontosabb meghatározója az én identitásomnak, mint az, hogy én önmagamban ki vagyok. Az egyházról is individuális társulásként gondolkodunk, és abból indulunk ki, hogy a társadalmi szükség, illetve a társadalmi igények mit várnak el az egyháztól. Kálvin gondolkodása teljesen az ellenkezője ennek, mert ő azt mondja, hogy az egyház előbb van, mint én. Előbb jött létre, mint ahogy én keresztyén lettem. Azt mondjuk, hisszük az anyaszentegyházat.

Fekete Ágnes: Megint csak ő van előbb, és csak utána jövünk mi.

Dr. Szűcs Ferenc: Igen. Itt akár lehetne Pál apostolra is hivatkozni. Az olajfához hasonlítja az egyházat, és azt mondja, hogy a tagok a szent törzsbe oltatnak be.

Fekete Ágnes: A dolog lényege, hogy a világ nem velem kezdődött el. Ez a fajta individualista gondolkodás, ami most van, tőle még távol állt.

Dr. Szűcs Ferenc: Így van. Kálvin szinte poétikusan látja a teremtett világban az Isten dicsőségének a visszatükröződését. Ez mára elhalványult, az ember eszköznek tekinti a világot, és azt gondolja, hogy minden érte van. Sajnos még a katechézisben is jelent meg ilyen gondolat, hogy Isten mindent az emberért teremtett. Én úgy látom, hogy nem az emberért, hanem az Ő dicsőségére teremtette az embert is, és az ember ennek a dicsőségnek a tanúja lehetne.

Fekete Ágnes: Miért volt Kálvin olyan népszerű Magyarországon?

Dr. Szűcs Ferenc: A marxizmus könnyedén odavetette, hogy a kálvinizmus a feltörekvő polgárság ideológiája. Szociológiailag ez nem egy megindokolt felelet, hiszen ránk nem volt jellemző a polgári társadalom. Máshol kell a magyarázatot keresnünk. Az Istenhez tartozás, az Isten melletti döntés elsődlegessége jelentett fogódzót a magyar nép számára egy rendkívül nehéz időszakban, amikor minden bizonytalan volt. Jó volt tudni, hogy nem véletlenül vagyok itt. Arany Szondi két apródjával lehetne ezt a leginkább kifejezni. Ali basa üzenete: Add meg kegyelemre jó Szondi magad, meg nem marad itt anyaszülte. Nagyon érdekes az, amit a református Szondi György erre válaszolt: Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi, Jézus kezében kész a kegyelem, egyenest oda fog folyamodni. Aki egyetlen úrtól függ, aki egyetlen úrnak hódolt, az kisebb hatalmaktól nem igazán ijed meg. Aki nem az Istent féli, az sok mindentől fél. Ma éppen ez a félelem hiányzik a világból. Mindentől félünk, csak éppen az Istentől nem.

Fekete Ágnes: Az individualista Európára visszatérve mondhatjuk azt, hogy Kálvin független ettől a történettől?

Dr. Szűcs Ferenc: Azt nem mondanám, hogy független, mert Kálvin maga is az európai humanista hagyományból jön, ahol nagyon fontos volt az egyéniség. Nem olyan mértékig, mint mondjuk Janus Pannoniusnál, aki ki merte mondani, hogy általa híres e föld, hanem abban az értelemben, hogy nagyon komolyan vette az egyéniséget. A humanizmus sokkal inkább felelős azért az individualizmusért, ahova eljutottunk. A reformáció megpróbált ennek medret szabni. Egyszerre tudta hangsúlyozni a közösségi identitást, az isteni akarat elsődlegességét az emberi szabad akarat mellett. Luther is ezen vitatkozott Erasmussal. Kálvin ezt ki is igazítja, amikor azt mondja, hogy az evilági dolgokban Isten meghagyta nekünk a szabad akaratot. Ne keverjük össze ezt azzal, hogy az üdvösségben van-e szabad akaratunk! Miért ellenezte ezt Luther, Kálvin és az egész reformáció? Azért, mert mindazt, amit az emberi szabad akarat oldalára adunk, valójában Krisztus váltságából vesszük el. Ezt egy láthatatlan egyenletként képzeljük el!

Fekete Ágnes: Magyarul ez azt jelenti, hogy én nem küzdhetem fel magam az égbe.

Dr. Szűcs Ferenc: Így van. Nem az a lényeg, hogy én ezt most megértem, elfogadom, az én értelmem ítélőszéke előtt ez logikusnak látszik-e vagy sem. Mi mindig szeretnénk magunknak valamit megtartani. Ugyanakkor persze vallották azt, hogy a földi dolgokban van belátásunk, döntésünk. Formula volt a református egyházban, hogy még az úrvacsora ünneplését is úgy hirdették, hogy ha az Úr akarja és élünk.

Fekete Ágnes: A humanizmust a reformáció kontrollálta volna, de aztán mégis csak a humanizmus azon erői törtek fel, amelyek nem az istenhit felé vezették Európát.

Dr. Szűcs Ferenc: Igen, végül a humanizmus a felvilágosodásban folytatódott, amely az emberi észt és az emberi lehetőségeket még inkább felértékelte, mint a humanizmus. Hiszen ne felejtsük el, hogy a humanizmus a nagy felfedezések korszaka volt! Érdekes módon Kálvin ezeket a felfedezéseket nagyra értékelte, és egyáltalán nem becsülte le. Nem látott bennük semmilyen ellentmondást a Szentírás teremtéshitével. Amikor mindez elszakadt attól a gyökértől, úgy önállósodott, hogy az ember Isten partnerévé ellenpólusként. Michelangelo Ádám teremtése című freskója a sixtusi kápolnában erről szól. Talán magunk elé tudjuk idézni a két kinyújtott kezet, de soha össze nem érő ujjat. A teremtmény már nem igazán a Teremtő kezében van, hanem az erőtől duzzadó Ádám elindult a maga útján. Ha megfordítanánk a képet, nem is lehetne tudni, hogy ki kit teremtett. Van még valami kapcsolat, talán az egymás felé mutató újjak, de érintés már nincs. Éppen ez a probléma: nincs érintés.

Fekete Ágnes: Kálvin ezt a folyamatot vissza akarta volna fogni, mintsem, hogy beállt volna ebbe a sorba.

Dr. Szűcs Ferenc: És nem csak ő, hanem a reformátorok általában. Sok minden, amit mi kálvinista örökségnek gondolunk a liturgiánkból inkább a racionalizmus és a liberalizmus 19. századi öröksége.

Fekete Ágnes: Most egy nagyon gyakorlatias megfogalmazását halljuk annak, amit eddig hallottunk. Hogyan dönt valaki felnőtt fejjel arról, hogy református lesz? Szinte véletlenül futottam össze Czerják Attilával, akit többek között a mi műsorunk is vezetett arra, hogy egy református templomban megkeresztelkedjen gyermekeivel együtt.

Czerják Attila: 10 évvel ezelőtt kezdtem el olvasni a Bibliát. Állandóan a héberekről és Izraelről volt szó, fogalmam sem volt róla, hogy kik ezek. Az én családomban senki nem tudott volna ezekre a kérdésekre választ adni, mert senki nem foglalkozott a Szentírással. Persze Biblia azért volt otthon, és abban le voltak írva ezek. El is kezdtem olvasni elejétől a végéig. Három évig tartott, mire a végére értem, ennek már 10-11 éve. Olvasgattam az Újszövetséget, keresgéltem a könyveket, de még eszembe nem jutott, hogy elmenjek egy gyülekezetbe, csatlakozzam egy egyházhoz. Nem voltam megkeresztelve. Édesapám tűzoltó volt, párttag, kőkemény környezetben éltünk. Nagyapám mesélte, hogy az ávósok úgy köszöntek, hogy nincs Isten. A munkahelyemen is ateista közegben dolgoztam. Magamban olvasgattam tehát a Bibliát, majd megismerkedtem a feleségemmel. Még nem voltunk házasok, amikor az első gyermekünkkel áldott állapotba került, és rájöttem, hogy nem én uralom az életem. Addig mindig azt hittem, hogy majd az erőmmel, eszemmel megoldom az élet nagy dolgait. Amikor elmentünk az orvoshoz, és megtudtuk, hogy gyermeket várunk, ránk tört mindenféle kérdés, kétség, félelem. Elkezdtem imádkozni. Olvastam az Újszövetségben, hogy Jézus arra hív bennünket, így imádkozzunk: Miatyánk, ki vagy a mennyekben. Minden este imádkoztam a gyermek egészségéért. A gyermek egészséges lett, eldöntöttük, hogy megkereszteljük. Persze felvetődött a kérdés: hol. A munkahelyemen mindig a Krónikát hallgattam, cukkoltak is érte a kollégáim eleget. Egyszer bekapcsolva maradt szerdán, fél kettőkor kezdődött egy műsor. "Áldás, békesség!" A te hangod. Soha nem felejtem el az első műsort: egy idős lelkészházaspár mesélt az életükről, a meghurcoltatásról. Láttam, hogy nem csak a mi kis világunkban, hanem az egész országban így mentek ezek a dolgok. Annyira tetszett az az adás, hogy onnantól kezdve minden szerdán meghallgattam. Amikor kezdődik az adás, és beindul az orgonaszó, a kollégáim menetrendszerűen bekiabálnak, hogy már megint ezt hallgatom! De egyébként békén hagynak.

Amikor először eljöttünk ebbe a gyülekezetbe, ismertem az egyik fiatal srácot. Mondtam neki, hogy Attilát keresem. Visszakérdezett, hogy a tiszteletes úrra gondolok-e. Mondtam, hogy igen. Szólt a tiszteletes úrnak, aki nagyon laza volt, leültünk, és mondtam, hogy szeretnénk megkereszteltetni a gyereket. Mondtam neki azt is rögtön, hogy van egy kis gond, mert én sem vagyok megkeresztelve. Nagyon készséges volt, mondta, hogy ez nem probléma, én is és a gyermek is megkeresztelkedhetünk. A feleségemmel együtt mentünk el legközelebb a megbeszélésre, amikor kiderült, hogy a felnőtt keresztség egyben konfirmáció is. Kérdezte, hogyan állok a bibliaolvasással. A feleségem persze rögtön rávágta, hogy már három éve olvasom. A gyülekezetben minden hétfőn volt bibliaiskola, el is hívott rá rögtön. Elkezdtem járni, és fél év alatt akkora töltést kaptam, hogy elmondani nem tudom. Nagy lépés volt ez, hiszen három-négy éve már egy helyben toporogtam. Korábban mindig magányosan akartam megélni a hitet, a közösségről hallani sem akartam. Megkeresztelkedtem, konfirmáltam. Úgy néztem ki a konfirmáción, mint a sofőrök, mert az imaházban volt az istentisztelet, és dőlt rólam a víz. Nagyon melegem volt. A konfirmációi előkészítőn kérdeztem Attilát, hogyan lesz a konfirmáció. Mit kell megtanulnom? Azt javasolta, hogy válasszak egy részt a Bibliából, ami megszólított, és beszéljek arról. Az Ószövetségből azt választottam, hogy mi csak jövevények vagyunk, zsellérek, amint a mi atyáink is egyenként. Dávid mondja ezt. Ez az üzenet megragadott engem. Az Újszövetségben aztán felismertem, hogy Krisztus által már nem vagyunk jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei Istennek. Van értelme már a földi életünknek, nem csak sodródunk, születünk és meghalunk.

Fekete Ágnes: És ezek szép lassan összeálltak, rájöttél ezekre?

Czerják Attila: Utána elkezdtem járni minden vasárnap templomba. Elhoztam a gyereket, a feleségemet, majd a második fiunkat. Elmentünk egy családos hétre a Börzsönybe is, ami megint egy nagy dobás volt a hitéletemben. Annyit jelentett, mint három év bibliaolvasás egyedül. Nem csak elméleteket hallottam, hanem láttam, hogy mindenkinek vannak ugyanolyan gondjai. Amíg nem lettem keresztyén, elhittem, amit a világ sokszor gondol a keresztyénségről: nincs semmi gondjuk, mosolygósak. Problémák mindenütt vannak, amiket meg lehet oldani, de szembe kell nézni velük. Szembesülnöm kellett nekem is magammal.

Fekete Ágnes: És a feleséged örül?

Czerják Attila: Persze. Otthon van a két gyerekkel. A kicsi középső csoportba jár. Sokat változtam, messziről indultam.

Fekete Ágnes: Megváltoztál?

Czerják Attila: Persze. Engem az éjszakákban ismertek. Amikor megismertem a feleségem, akkor kezdtem magam összeszedni emberileg.

Fekete Ágnes: A munkahelyeden először ellenezték, hogy hallgatod a rádiót. Utána mi történt?

Czerják Attila: Igen. Először kihúzták, utána már elviselték. Egy konyhán úgy működik ez, hogy beállunk a húsosba 100 kg marhahússal, és az a feladat, hogy felkockázzuk. Mindig rádiót hallgat az ember. Először a kereskedelmi rádiók szóltak, és szerdán mindig meghallgattuk a református műsort. Elfogadták. Jött a szerda fél kettő, és nem kellett vitatkozni azon, mit hallgassunk. Egy másik kollégám is ugyanúgy indult, mint én. Sok minden történt az életében, ma már négy gyermeke van, akiket ő is meg akart kereszteltetni. Ő sem tudta, hol, és én javasoltam neki, hogy jöjjön hozzánk. Mi már ott voltunk, kitapostuk az utat. Ő is megkeresztelkedett, konfirmált. Ugyanazt csinálta, mint én.

Fekete Ágnes: A te hatásodra?

Czerják Attila: Nem, a Mindenható hatására. Én csak egy eszköz voltam.

Fekete Ágnes: Hogyan lettél presbiter?

Czerják Attila: Három éve vagyok presbiter. Attila kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem hozzá. Mondtam neki, hogy nem annyira. Mivel engem nem ismertek annyira, biztos voltam benne, hogy úgysem választanak meg. A választás előtt kellett mondani valamit magunkról, a motivációnkról: én azt mondtam, hogy szeretném kivinni az evangéliumot olyan embereknek, akik egyébként nem hallanák. Magamból indultam ki, mert én magamtól nem jöttem volna be a templomba. Ha nincs a feleségem, a gyerekeim, ha nem kezdem el a Bibliát olvasni. Isten minden embert másként keres meg. Engem így keresett meg.

Fekete Ágnes: Mit csinálsz, mint presbiter?

Czerják Attila: Vannak városi rendezvények, ahol mi is felállítunk egy sátrat, és kivonulunk oda. Ki kell menni az emberek közé, mert ha begubózunk, ők nem fognak eljönni hozzánk. Van gyülekezeti újságunk is. Elgondolkodnak az emberek, ha látnak maguk körül valamit, ami Istenre mutat.

Fekete Ágnes: Minden hónapban egy szerdán egy evangélizációs istentiszteletet hallgatunk meg. Most Kodácsy Tamás előadását tesszük közre, melyet a Csillagpont Ifjúsági Találkozón mondott el a bátorságról.

Amikor a tanítványok hajója a Galileai tengeren viharba került, rettegtek a csónakban, összerezzentek, halálfélelem lett úrrá rajtuk. Jézus nem azt mondja nekik, amit egyébként nagyon sokszor mond a Szentírás, hogy ne féljenek. Hogyne félnének?! Oda lehet az életük. A nagy, erős halászok pontosan tudják, hogy milyen félelmetes ez a vihar. Jézus azt kérdezi tőlük: Miért féltek ennyire? Ebben a kérdésben benne van az a tudat, hogy a félelem igenis jelen van.

A lovag bátorsága önmagába néző bátorság, melynek mélysége van, a páncél mögött van. Nem elől, nem a színtéren. Ez a saját magunk belső szobájáról szól, mert lovaggá senki sem születik. A középkorban legalább 20-22 évesen, de átlagosan 25 éves korban váltak az apródok lovaggá. A lovag előbb megismerte a világot, amely körülveszi, megbarátkozott a teremtett világgal. A hat lovagi művészetben legyőzi a távolságot, amikor lovagolni tanul. Megismeri a vizet, amikor úszni tanul. Megismeri a levegőt, amikor sólyommal tanul meg vadászni. Megismeri a fájdalmat, amikor ökölvívást gyakorol. Elkezd gondolkodni, amikor sakkozik. És végül megpróbálja önmagát kifejezni, amikor verset ír. Ehhez is nagy bátorságra van szükség.

A bátorság nem sorolható be csupán az erények közé. Nem csak egy erény.

Betét: "Kilencéves kislányom torkaszakadtából kiabált, hogy nem akar iskolába menni, mert egy közismert felmérést írnak aznap. Rettegett attól, hogy olvasási nehézségei előjönnek, és még a kérdéseket sem lesz képes elolvasni, nem hogy válaszokat is adjon. Félelme nőtt és nőtt, egészen addig, amíg fizikailag is rosszul lett. Több, mint egy órába telt, mire sikerült meggyőznöm arról, hogy öltözzön fel. Amikor megérkeztünk az iskolába, könyörgött nekem, hogy ne vigyem be. "Egyszerűen nem tudom megcsinálni, anya, nem tudom megírni a felmérést!" Aggódva próbáltam kihúzni őt a kocsiból, ám egyszer csak hirtelen letörölte a könnyeit, kiszállt, és velem együtt az ajtóhoz lépett. Ámulatba ejtett a bátorsága. El tudja bárki is képzelni, hogy mennyi bátorságra volt szüksége a kislányomnak ahhoz, hogy szembenézzen egy egyszerű felméréssel?"

Az iskola kapuján való belépésért nem nagyon adnak kitüntetést, nem nagyon adnak érdemrendet. Mert ha adnának, nekem nagyon sok lenne, meg neked is, aki itt ülsz, mindannyiunknak. De nyilvánvaló, hogy az iskolába való belépés a külső szemlélő számára nem olyan nagy tett, nem olyan bátor cselekedet, de a kislány saját magához képest viszont nagyon bátor cselekedetet vitt véghez. Ha bárki más lépett volna be az iskola kapuján, aligha tartanánk ezt hatalmas és bátor cselekedetnek. Arisztotelész, görög filozófus, azt mondja, hogy a bátorság valahol a félelem és a magabiztosság között van.

A modern ember ostoba, és így kiált: Uram! Hadd menjek kísértésbe, hogy kipróbálhassam magam, hogy láthassam, hogy hűséges vagyok, erős vagyok, hogy igazi lovag vagyok! És mind elbukunk. A keresztyén lovag sokkal többet tud az életről. Nem azt kiáltja, hadd menjek kísértésbe, hanem úgy imádkozik: ne vígy minket kísértésbe, mert biztosan tudjuk, hogy elbukunk. Minden bátorság, amely a szélsőségekben csak lovag akar lenni, és csak a külsőt, csak a szépséget, csak az erőt, csak a nagyságot akarja demonstrálni, elbukik, kockára teszi saját és társai életét. Az igazi bátorság nem csak a lovagi tornákon, és látványos próbákban érhető tetten, elsősorban nem ott. A lovagok, az apródok egész életüket 5-7 éves koruktól ennek a célnak, ennek a feladatnak szentelték, és a bátorságot tanulták, a bátorságban önmagukkal néztek szembe. Ebben teljesen egyedül vannak, egyedül élik életüket, egyedül maradnak életük végével is.

Betét: A lovag talpig fegyverben lovagol egy völgyön keresztül. Az egyik oldalán a halál figurája, a másik oldalán az ördög alkotja kíséretét. Egyedülléte révén részesedik abban a hatalomban, mely bátorságot ad neki ahhoz, hogy igent mondjon önmagára a létezés jelen levő tagadása, a halál ellenére.

Hogyan mondhatnánk igent önmagunkra? Egyáltalán, ki vagyok én? A lovagi bátorság központi kérdése önmagunk létének kérdése. Keresed önmagad? Ne kerüld el ezt a kérdést! Különben mások mondják meg neked, nekem, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Ki vagyok valójában? Mi az igazi nevem? Mi az igazi énem? Ki néz rám a tükörből? Kényelmetlen kérdések! Hagyjam abba? Nem hagyom!

Kálvin János is ismerte ezt az érzést, és így ír róla: Mert melyik ember az széles e világon, aki nem maradna szívesen úgy, amint van, és aki nem marad is úgy mindaddig, amíg meg nem ismeri magát. Próbálunk menekülni a ki vagyok, mi vagyok kérdéstől, de nem maradhatunk úgy, ahogy vagyunk. Szembe kell néznünk ezzel. A Szentírásban számtalan történet van, amikor valaki ráébred igaz énjére. Az egyiptomi kivonulás, a szolgaság házából való megszabadulás és megtérés az egyik legfontosabb esemény a választott nép történetében. Mózes, a nép vezetője többször feltehette magának ezt a kérdést: honnan vegyem a bátorságot?

Betét: Abban az időben történt, amikor Mózes már felnőtt, hogy kiment atyjafiaihoz, és látta kényszermunkájukat, és meglátta, hogy egy egyiptomi férfi egy héber férfit ver az ő atyjafiai közül. Körülnézett, és amikor látta, hogy senki sincs ott, agyonütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. Másnap is kiment, akkor pedig két héber férfi civakodott egymással. Rászólt arra, aki a hibás volt: Miért vered a felebarátodat? Az így szólt: ki tett téged előljáróvá és bíróvá közöttünk? Talán engem is meg akarsz ölni, ahogyan az egyiptomit megölted? Mózes megijedt és ezt mondta: Bizony, kitudódott a dolog. A fáraó is meghallotta ezt a dolgot, és halálra kerestette Mózest, de Mózes elmenekült a fáraó elől. Midján földjén állapodott meg, és leült egy kútnál.

Mózes a nép vezetője egyszerűen agyonver egy embert, amikor ráébred arra, hogy kicsoda ő valójában. Egy pillanatra felejtsétek el ezt a brutalitást, érezzétek azt, hogy ez egy nagyon éles kérdés. Mert egyébként ezt a rabszolgák szemszögéből nézhetnénk egy hőstörténetnek is. "Végre valaki megadta annak az egyiptominak, végre valaki megszabadított bennünket." Mózes lehetett volna Sámson vagy Zorro is. Az, hogy ő maga ráébred arra, hogy kicsoda, a lovagi bátorsághoz tartozik. Ebben a bátorságban az egyik legfontosabb dolog az, hogy mindezt megteszi, ráébred ennek a rettenetére, elmenekül, és végül leül egy kút mellé. Vajon a kút vizéből ki nézett rá vissza? Ki az, Mózes?

Az Újszövetségben is láthatjuk a 12 éves Jézus történetét. Ne tévesszen meg benneteket, hogy egy gyermekről van szó! Itt megint csak a lovagi bátorsággal szembesülünk. Elvész egy gyermek, keresik a szülei, és amikor három nap után megtalálják, azt mondja a gyermek: Én az atyám házában voltam. Vesztetek már el? Próbáltátok volna ezt mondani! Két pofont kaptatok volna rögtön. Atyám házában voltam. Mária és József megértik ezt, és azt olvassuk, Mária a szívében forgatta ezt a történetet. Jézus felnőtté válásának mozzanatai, mely 12 éves korában kezdődött el, sem olyan magától értetődőek a szülei számára.

Nagyon fontos, hogy amikor az ember veszi a bátorságot, nem egy torzított, hanem egy éles tükörbe néz bele, és olyat lát, amit lehet, hogy egyébként nem kíván látni. De ebben a pillanatban soha nem marad magára. Olyan ez, mintha meztelen lenne az ember: ott áll, és Isten felöltözteti. Mózesről menekülésében is gondoskodott az Úr. A Jézusról szóló történet, csakúgy, mint Lukács egész evangéliuma szinte, a templomban játszódik. Isten kegyelméből önmaga lesz. Akár fiatalon Sámuel, aki szintén meghallotta az Úr szavát, és rádöbben arra, hogy próféta. Vagy Mózes és Ábrahám: idősebb korban értették meg, hogy kik ők.

Kálvin azt mondja: az ember soha nem jut el igazi önmaga megismerésére, hacsak Isten arcára nem nézett előbb, és ha ennek szemléléséből leszállva, nem kezdi önmagát vizsgálni. Kezd el önmagad vizsgálni! Az egyik legizgalmasabb dolog, ami történhet veled. Tudom, hogy nagyon nehéz, és tudom, hogy menekülsz ettől. Elmenekülsz a szórakozásba, sportba, barátokhoz, virtuális világba… Nagyon sok hely van erre. Felöltesz egy álarcot, kitalálsz egy karaktert, és úgy mutatod be magad, ahogyan önmagadnak tetszel. A monitoron keresztül azt a képet fested le, amiről azt gondolod, hogy a legszebb és legjobb. Pedig a legszebb és legjobb, a legigazabb, bármennyire is furcsa, az, amikor a valódi tükörbe nézel bele, amikor Istenen keresztül kezded magad szemlélni, amikor Isten megengedi azt, hogy az légy, aki vagy. Ez tényleg a legizgalmasabb dolog. Ne higgyétek azt, hogy a keresztyének megtörtek önmagukkal! A keresztyének azok, akik megtalálták önmagukat. Ne higgyétek azt, hogy a keresztyének gyávák vagy suták! Nem igaz! Akkor találja meg az ember önmagát igazán, amikor új emberré lesz.
Ámen