2006-05-24

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Holnap Krisztus mennybemenetelének az ünnepe lesz. Ez az ünnep arra figyelmeztet minket, hogy mi is egyik lábunkkal itt élünk, a földön, de ez az idő nagyon rövid. Másik lábunkkal már egy másik világba megyünk. Most egy olyan emberrel hallhatunk beszélgetést, aki úgy tud beszélni történelmi eseményekről, hogy ez a hit erősen kihallatszik belőle. Hegedős Lászlónak egy színdarabját játsszák a Térszínházban, a címe Rongylabda. Számomra egy nagyon hiteles és hittel átitatott beszámoló ez a forradalomról. Amikor meglátogattam, láttam lakásukban a keresztet, azt is megtudtam, milyen fontos számára, hogy katolikusok, reformátusok és minden keresztyén-keresztény végre együtt keresse az utat. Először azt kérdeztem Hegedős Lászlótól, miért érezte fontosnak, hogy ezt a darabot megírja.

Hegedős László: Egyszerűen kötelességemnek éreztem, mert ’56-ot annyira torzítják, annyi hazugság ülepedett rá, annyi tudatos és nem tudatos félremagyarázás. 1956 hazugságra épül jelen pillanatban Magyarországon.

Fekete Ágnes: Mi ennek a hazugságnak a lényege?

Hegedős László: Hogy a kommunisták vitték véghez 1956-ot.

Fekete Ágnes: Ezt hogy kell érteni?

Hegedős László: Hát ez az, hogy senki nem veszi észre, hogy ezt mondják állandóan. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy Nagy Imre és köre, a kommunista szereplők vannak minden tekintetben kiemelve, illetve Sztálin halála és a XX. pártkongresszus. Mintha ebből fakadna 1956. Pedig nem. Ehhez annyiban van közük, hogy felrobbantottak egy ócska, rossz betonépítményt, amelynek a résein kirobbant a népakarat. Egyébként, aki kint járt a felkelők között, aki ott élt velük, aki vitte a sebesülteket, aki beszélt velük, az pontosan tudja, hogy abszolút senki nem törődött a kormánnyal. Nagy Imre körének sem volt köze a forradalomhoz, sőt, ők voltak a legjobban megrémülve attól, hogy forradalom tör ki. Melósok és diákok csinálták zömmel a forradalmat. Eszük ágában sem volt arra gondolni, hogy Nagy Imre köré kellene tömörülni. Egyszerűen megundorodtak attól, ami 10 éven keresztül volt. A pártellenzék azt hitte, hogy egy csendes megmozdulást tud szervezni, amelynek nyomán Nagy Imre hatalomra kerülhet, azaz a párt reformer szárnyának hatalomra kerülését akarták lehetővé tenni, de túllőttek a célon. Fogalmuk sem volt arról, hogy ebből forradalom lesz.

Fekete Ágnes: Tehát párhuzamosan folyt két szál: egy kis megmozdulást akartak a politikusok, de a nép forradalmat robbantott ki.

Hegedős László: Igy van. Pontosan ez történt.

Fekete Ágnes: Személyesen mit csinált?

Hegedős László: Október 24-től kezdve mentőautón ültem. Lehet azt mondani, hogy gyáva voltam, de utáltam a fegyvert, és azt mondtam, hogy én a fegyver másik oldalára állok. Nem a rendszer másik oldalára, hanem a fegyver másik oldalára. Jelentkeztem a Központi Honvéd Kórházba mentősnek és megállás nélkül, november 14-ig, mentőautón ültem.

Fekete Ágnes: És ez volt a vétke.

Hegedős László: Többek között ez is. Cseh Gusztáv, a népbíró és perbíró azt üvöltötte nekem a tárgyaláson, hogy hordtam a fegyvereket. Mire én visszaüvöltöttem, hogy nem én, hanem az ávósok hordták a mentőautón a fegyvereket.

Fekete Ágnes: De miért?

Hegedős László: Mert a mentőautó védettséget élvezett. A belügyminisztériumnak, azaz az akkori ÁVO-nak olyan mentőautója volt, mint a polgári mentőautók. Ezt szándékosan csinálták. Én ott voltam a Rádiónál, amikor megállítottak egy ilyen autót, az emberek kiszállították a vezetőt, és elkezdtek üvölteni, hogy "fegyvereket visznek az ávósok". Gondolja meg, hogy Magyarországon senki nem mert írni ’56-ról, hiszen még ma sem mernek. Az igazat nem merik. Olyanok irkálnak, akik még meg sem születtek akkor. Mik alapján írnak? Bírósági jegyzőkönyvek alapján, amelyek hazugsággal vannak tele. Ha van egy kis forráskritikai érzékük, akkor nagyon jól tudják, hogy ami elhangzott az ÁVO-n vallatás közben, amit aztán jegyzőkönyvbe vettek, az mind hazugság. Azt csináltak, amit akartak: szóltak a jegyzőkönyvvezetőnek, hogy ezt ne vegye jegyzőkönyvbe, és nem vette. Igy nem lehet történelmet írni. Mi nem abban a tudatban működtünk, hogy történelmet formálunk, hanem azt tettük, amit az érzéseink és az erkölcs parancsolt. Akkor még volt az emberek zömében erkölcsi érzék. A melós sem azért ment csak, mert a normáját állandóan módosították, hanem a magyar lelkén érezte, hogy itt egészen más diktál.

Fekete Ágnes: A darabban nagyon érdekes az őrült nő jelképe. Kicsit szomorú a vége, de ha az ember feláll, azt érzi, hogy erről nem lehet másképp beszélni. Az utolsó mondat: "Jöjjön a mentő!".

Hegedős László: És rá az utolsó szó, hogy "Istenem!". Az egész darab hittel van átitatva. Én láttam embereket imádkozni, sebesülteket meghalni, temetést a Bakács téren és tudom, hogy az emberek, az anyák mit éreztek.

Fekete Ágnes: Volt a darabban is egy ilyen jelenet: a fiú elvesztése.

Hegedős László: Ez a fiú, Krisztián, a meg nem született fiú, mégis meghalt. A számtalan elveszett magyar fiú szimbóluma ő, aki meghalt, és nem tud már újra születni. Ezt az igazságot Verácska mondja ki, az őrült asszony. Ugyanakkor végre unokája lesz Istvánnak, de nem tudjuk, hogy ez az unoka mit fog megélni.

Fekete Ágnes: Mindig igy volt? Érezte, hogy egy őrült nőre szüksége van a darabban?

Hegedős László: Sokakat kergetett a Kádár-rendszer az őrület szélére. Volt egy rabtársam, akit be is csuktak az őrültek házába, többször sokkolták is. Mindig azt hitte, hogy orosz tankok üldözik, és rádiótelefonnal üzennek neki. Nem volt egyedülálló jelenség. Közismert, hogy az őrült emberek annyira nem őrültek, hogy ne mondanák ki az igazságot. Egy őrült sem tud annyira túlozni, amennyire a Kádár-rendszer aljas volt. A szívem csücske ez a szerep. A másik szívem csücske pedig az ávós szerepe, aki hol ávós, hol a Kádár-rendszerben belügyes tiszt. Ebben a rendszerben pedig nem más, mint az Erőszakellenes Liga elnöke. A darabnak az is a mondanivalója, hogy átmentette magát ez a világ. Nagyon sokáig fog tartani, amíg ezt kiheverjük. Rám is mondanak sok mindent.

Fekete Ágnes: Az biztos, hogy az nagy erénye a darabnak, hogy hitelesen elhoz a mába.

Hegedős László: A könyvben, ami remélem, hogy megjelenik majd, és már a Könyvnapon is jelen lesz, 78 jegyzetet írtam a darabhoz: tulajdonképpen megírtam egy kis magyar történelmet. Ha tanárok, netán szerkesztők a kezükbe veszik, akkor legyenek tisztában azzal, ami történt. És végső soron: a politikusok azt hiszik, hogy a történelmet ők csinálják, de ez nem igy van. A történelmet odafent csinálják. Szükség volt a forradalomra, szükség van arra, hogy a keresztyének észhez térjenek, ne marják egymást.

Fekete Ágnes: Többször elhangoznak idézetek a Jelenések könyvéből.

Hegedős László: Igen. Elhangzik még keresztyén himnusz és sok más célzás, ami Jézus Krisztus áldozatára utal, hiszen a bor-szimbólum végigvonul az egész darabon. Ahogy Jézus Krisztus azt mondta: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!", "Ez az én testem.", "Ez az én vérem.". Ez a mi vérünk. Ez az áldozat-gondolat is végigvonul, mert ez áldozat volt.

Fekete Ágnes: Mindig ilyen hittel tudta látni az eseményeket?

Hegedős László: Azt hiszem, igen. Persze az ember vénkorára elmélyül ebben. Többet gondolkodik a dolgok lényegén. Nem apró-cseprő, mindennapi dolgokkal köti le magát, szegezi magát a földhöz, hanem megpróbál felemelkedni oda, ahova talán menni fog.

Fekete Ágnes: Mi a dolgok lényege?

Hegedős László: A hit. Az a hit, amely szerint nem kizárólag ennek a földnek vagyunk teremtve. Ezen a földön élünk, itt fogunk meghalni, "elhamvadni", de az odaátnak élünk. Mert azt hisszük, hogy rossz, hogy a forradalom elbukott. ’56-ban nem ez a rossz, hanem a hazugság. Nem vesszük észre, hogy már itt is velünk van a szépség. Az a teremtő Isten, aki a gyönyörű virágokat is teremtette, ha ennyi szépséget, csodát tudott teremteni, akkor odaát micsoda szépséget készíthetett el számunkra. Ő jobban tudja, hogy mire van szükségünk.

Zene

Fekete Ágnes: E hét szombatján az Erdélyi Gyülekezetnek lesz egy különleges konferenciája. Újra összehívják azokat, akik 1955-ben megírták az ún. Hitvalló Nyilatkozatot, melyben a diktatúra hitellenes intézkedéseit bírálták. A Nyilatkozat szövegezőjével, Szabó Zoltánnal beszélgettem.

Szabó Zoltán: A Bethánia Egyesület tartott egy nagy evangélizációt Nyíregyházán 1947-ben, ahol én hetedikes gimnazistaként megtértem. A Bethániához csatlakoztam, azonnal indultunk falura és hívogattuk az embereket. A gimnáziumban tartottam reggeli áhítatokat, még érettségire is egy evangélizációról jöttem meg. Választás elé kerültem: eredetileg mérnök szerettem volna lenni, de akkor úgy látszott, hogy csak a teológia az a keret, ami lehetővé tette az akkori körülmények között, hogy továbbra is a lelki dolgokkal foglalkozzak. A debreceni teológiára jelentkeztem, kitűnő eredménnyel végeztem, ennek ellenére a dékán úr úgy határozott ötünkkel vagy hatunkkal kapcsolatban, hogy vagy elhagyjuk a teológiát, vagy kicsapnak bennünket az evangélizációs munkánk miatt. És akkor feljöttem Pestre, itt Papp László fogadott, szívesen látott hallgatóvá lettem. Pestszenterzsébetre hét éven át jártam csütörtökönként evangélizálni.

Fekete Ágnes: Maga a prédikáció tehát közel állt, úgy érezte, hogy ez a hivatása.

Szabó Zoltán: Hivatásomnak éreztem. Tény, hogy a pesterzsébeti templom minden csütörtökön megtelt. Különösen Alcsútra nagyon szerettem járni, ahol a főhercegi birtokon volt egy hatalmas platános, egy nagy rét, és ezen a réten voltak a biblia-körök, mint egy kert virágai. Voltunk vagy 3000-en fiatalok, mint a virágcsokrok a réten. Ebbe jött bele az a nagy robbanás, ami az ötvenes évek elején történt: megvonták a Bethánia engedélyét, mind a lelkészeket, mind a laikus evangélizátorokat letiltották. Elvették Alcsútot, ami a Bethánia tulajdona volt, adományokból tudtuk megvásárolni.

Fekete Ágnes: Zárójelben csak: ezt nem is adták vissza, ugye?

Szabó Zoltán: Nem. Azóta jártam már ott, és golfközponttá alakult át. Nem a lelki szolgálat háza, mint aminek mi neveztük. Ez abbamaradt. Borbély Bélát, mint lelkészt rendőri felügyelet alá helyezték, minden nap be kellett bicikliznie Vencsellőről Gávára, hogy jelentkezzen a rendőrségen. Máskor éjszaka lepték meg őket a rendőrök: felforgatták a házat. Volt három gyermekük, akik még kicsik voltak. Ennek ellenére tovább folytak az evangélizációk, bibliaórák, vidékről sokan keresték fel őket. Olyan ház volt, amely mindig otthont adott a lelki szolgálatnak. Akkor indult a "tsz- esítés", aminek az élére állt az egyház. "Aki igazán református, az belép a tsz-be, mert ez az Isten akarata."

Fekete Ágnes: Erre kötelezték a lelkészeket, de azért ezt nem mindenki mondta.

Szabó Zoltán: Nem. Bereczki Albert püspök elméjében fogant meg az a teológia, mely szerint a kommunizmus Isten akaratából mérettetett ránk, a tsz pedig az engedelmesség útja. Még ma is emlékszem, hogy a teológián Sztálin halálára össze kellett gyülekeznünk és főhajtással meg kellett emlékeznünk róla. A teológián – tehát teljesen érthetetlen dolog. Egy enyhébb időszak következett el, és a Hitvallás ebben az időszakban született meg. Csak a személyes hit az, ami az ember életét nyugvópontra viszi. A Jézus Krisztusba való hit és a megtérés egyedül üdvözítő dolog. Szót emeltünk az ellen ebben a Hitvallásban, hogy leállították az evangélizációt.

Fekete Ágnes: Miért pont ’55-ben és hogyan született ez a Nyilatkozat? Egyszer csak fogta magát, beült a szobájába és elkezdett írni?

Szabó Zoltán: Nem. Nem egyedül készítettem én ezt. Sokat beszélgettünk teológusbarátaimmal előtte. Nekem mindig hajlamom volt az írásra, ezért foglaltam én írásba. Arra gondoltunk, hogy valahogy ki kellene juttatni külföldre, mert belföldön ezt nem lehet igazán érvényre juttatni. Nem volt olyan fórum, amely megjelentette volna.

Fekete Ágnes: És a püspöknek nem is juttatták el?

Szabó Zoltán: Nem. Éppen adódott egy jó alkalom: az Egyházak Világtanácsa itt tartotta a gyűlését. Mi akkor még nem tudtunk angolul, és Siklós József barátom adta át ezt az iratot, úgyhogy végül is eljutott külföldre. Úgy tudom, hogy ennek külföldön is visszhangja támadt, és vissza is jutott Magyarországra, Péter János kezébe.

Fekete Ágnes: 1956 után ő is bűnvallást tett.

Szabó Zoltán: Véleményem szerint az nem volt egészen komoly bűnvallás. Az én életem itt azután más irányba fordult: éppen ’56-ban elmentem Papp Lászlóhoz egy beszélgetésre, amelyen azt tanácsolta nekem, hogy hagyjam el a lelkészi hivatást, mert különben a határ mentén fognak elhelyezni, ahol három öregasszony fog hallgatni. Addigra már megszereztem az autóbuszvezetői jogosítványt, úgyhogy a budapesti kék buszokkal jártam, és ezzel a kék buszos egyenruhával jelentkeztem a Műszaki Egyetemre, mint munkáskáder: ilyen módon felvettek. A forradalom törést okozott az életemben: az autóbusz-vezetést azért kellett abbahagynom, mert egyetemistaként részt vettem felvonulásokban. Nem gondoltam, hogy ebből baj lesz. 1957 februárjában, még autóbuszvezetőként tanultam az egyetemen, behívtak a rendőrségre. A rendőrség előtt, a Hungária körúton, voltak vagy négyszázan, ötszázan fiatalok. Mindenkitől elvették a jogosítványukat. Akkor állást is változtatnom kellett.

Fekete Ágnes: Szóval ’56 szele volt ebben benne.

Szabó Zoltán: Erősen benne volt. Mint amikor az állatvilág megérzi, hogy jön a földrengés, mi megéreztük, hogy jön a vihar. Nem úgy éreztük meg, hogy tapasztaltuk, az általános légkör mégis olyan volt, hogy felemelhettük a szavunkat. Úgy éreztük, hogy most szabad kimondani azt, amit eddig nem tudtunk kimondani. Eszünkbe nem jutott, hogy ebből nekünk bajunk lehet.

Fekete Ágnes: És nem is lett azután semmilyen retorzió?

Szabó Zoltán: Tulajdonképpen nem. Ebből semmi bajunk nem volt soha.

Fekete Ágnes: A konferencia tehát május 28-án, 11 órakor kezdődik Budapesten, a Reménység Szigetén, a Gyógyszergyári úton. Nemrég egy könyv is megjelent ezzel a témával kapcsolatosan, pontosabban az iskolák államosításának körülményeiről. Fodorné Nagy Saroltát, a Történelem lecke című könyv szerzőjét hallják.

Fodorné Nagy Sarolta: Olyan dokumentumok is a felszínre kerültek, mégpedig szép számmal, amelyek egyáltalán nem kerültek eddig elő.

Fekete Ágnes: Például mire gondoljunk?

Fodorné Nagy Sarolta: Például az egyezmény kimondja azt, hogy az állam támogatja az egyházat 20 évig, ötévenként 25 %-kal csökkenő mértékben. 1968-ban lejárt volna az állami segély folyósításának ideje. Akkor kötött a Politikai Bizottság és az Állami Egyházügyi Hivatal egy belső, szigorúan titkos megállapodást, mely szerint – bár a külföldi testvéregyházak felajánlották a magyar államnak azt, hogy egy tételben kifizetik azokat az összegeket, amelyeket az állam a református egyháznak és egyéb egyházaknak folyósít – azt mégsem fogadták el, mert ez nem volt érdeke az államnak. Jobb volt az államnak szegénységben tartani a gyülekezeteket, és ezzel a kezében tartani őket. Az államsegély minimális összeg volt, 400-800 Ft között mozgott. Amikor egy lelkész kitette a templom kerítésére a hittanoktatásról szóló hirdetést, mondván, hogy az egyezmény szerint lehet hittant oktatni, akkor a következő nap jött az intés, hogy azonnal vegye be. Internáló táborba vitték. Például megállapította a megyei hivatalnok, hogy egy bizonyos lelkészcsalád olyan súlyos anyagi nehézségekkel küszködik, amit már nem bírnak elviselni: a feleség különböző idegrohamokat kap, ezalatt a lelkész megtört, és már hajlandó együttműködni a hivatalnokkal. Pattanásig feszítették a húrt ezzel a minimális összegű államsegéllyel. A rendszer kiszolgálóivá tettek sok olyan embert, akiknek esze ágában nem lett volna ennek a rendszernek a szekerét tolni.

Fekete Ágnes: Volt egy nagyon érdekes cím: A fenevad tíz szarva.

Fodorné Nagy Sarolta: János apostol beszél erről: láttam a tengerből feljövő fenevadat, melynek hét feje és tíz szarva volt. Ez ókori jelképes beszéd. Értelmében a szarv a hatalom jelképe, a tenger pedig a népek metaforája. Egy olyan evilági hatalmasságot, melyet ő fenevadnak nevez, lát feljönni a népek tengeréből, amelynek hét feje és tíz szarva van, tehát kevesebb az intelligenciája, mint a hatalma, viszont a hatalma nagy. Ahogy a levéltárakban ezeket az adatokat olvastam, és szembesültem ezzel a hatalmas méretű adathalmazzal: valahogyan rendszerezni kellett ezeket az adatokat. Úgy kezdett valahogy ez az adathalmaz összeállni bennem, hogy ezek tulajdonképpen a fenevad tíz szarvának feleltettem meg. A diktatúra jelzői köré lehet csoportosítani azokat az eseményeket, intézkedéseket, amelyeket az egyházzal szemben elkövettek. Ez a tíz szarv igy néz ki: hazugság, erőszak, a szó gúzsba kötése, az elszigetelés (az egyesületek, civil szervezetek feloszlatása), a megosztás (szalámi-taktika), pénzügyi ellehetetlenítés, a nevelés kisajátítása, az ateizmus és a fenevad mindig újraéled. Én nem mondom azt, hogy a kommunizmus az egyetlen evilági hatalmasság, ami életellenes. Minden olyan evilági hatalom, ami a történelem folyamán Isten trónfosztására törekedett, egyben az embereket is megnyomorítja. Egyikünknek sem lehet nyugta afelől, hogy letűnt ez a kor, mert a fenevad újra éled, új alakot öltve újra megjelenik. Modernizálódik, de a lényege nem változik.

Fekete Ágnes: Tehát ilyen értelemben a könyv elér a mába?

Fodorné Nagy Sarolta: Pontosan igy van. Látszólag 1948 nagyon messze van, de tudjuk azt, hogy mennyire itt van közöttünk. Az a korszak, ami elfelejti múltját, arra kárhoztatik, hogy megismételje azt. Kár lenne ezt a korszakot megismételni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 73. zsoltárból:
"Már-már meginogtak lábaim. Mert irigykedem a kevélyekre, látva a gonoszok szerencséjét. Jómódjukban kérkedve néznek szét. Gúnyolódnak és gonoszul beszélnek. Ezért feléjük fordul a nép, mohón isszák szavaikat, mint a vizet. Ezt mondják: Honnan tudná ezt az Isten? Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők."

Egy istentiszteleten szívbemarkoló beszédet hallottam erről a zsoltárról. Azt mondta a lelkész, többen is kétségbeesve fordultak hozzá, szinte szó szerint e zsoltár szavaival. "Miért van az, hogy azt látjuk, bármerre nézünk, hogy az emberek megvásárolhatóak, hogy pénzért mindent lehet, és az igaz ember tehetetlenül nézi ezt a világot." Pontosan úgy, mint Ászáf, ma is kétségbeesünk látva világunkat. Pedig az ő munkahelye a templom volt. Szinte ott élt, mégis tudott dühös lenni, mégis irigykedett. Mérges volt azért, mert látta, hogy ebben a világban valami nagyon nincs rendjén. Sőt burkoltan szinte vádolja Istent – Te okoztad ezt, hiszen az, amit te alkottál – tessék, így néz ki.

Elsőre, talán megbotránkozunk ezen a gondolatsoron. Mégis, ha jobban belegondolunk, van ebben az őszinteségben valami nagyon szép. Nem kozmetikázza érzéseit. Mert az Isten emberében is ott él a kísértés: visszamocskolni, visszaütni, nem hagyni annyiban. "Hiába próbálok igaz úton járni, minek manapság a becsület. Csak kinevetnek."

Mi sokszor nem vállaljuk ezeket a gondolatainkat. Úgy teszünk, mintha szentek volnánk, és nem éreznénk szívbemarkolóan az igazságtalanságot. Sokat tanulhatunk ettől az egyébként jóságos Ászáftól, aki Isten gyermekeként szembe mert nézni érzéseivel.

Mi vajon mit kezdünk érzéseinkkel? Ászáf legalább kimondja. És nemcsak hogy kimondja, hanem jó helyen és jónak mondja. Hiszen ott fordul meg a történet, hogy elment a templomba. Így olvassuk, ő a templomi énekes írja: "bementem Isten szent helyére, és megértettem milyen végük lesz." Ő, aki korábban így jelzi magát: irigykedtem, már majdnem megingott a lábam, most szinte mai utcanyelven ezt mondja magáról: állat vagyok én, hogy ilyeneket gondolok?

Azért változik meg a véleménye, mert bement a templomba és látott.

Látja az oltárt, ahol bárányok vére folyt, azaz Isten szövetségének a helyét. Arra gondol, de hát a Mindenható Úr kinyújtotta felénk a kezét, és íme, itt ennek a jele. Azután látja a szövetség ládáját, fölötte a kérubokkal, angyalokkal, és arra gondol, de hát Isten védelmez, oltalmaz engem is, hiszen most is itt állhatok. Aztán látja a hétágú gyertyatartót, és arra gondol, Isten lát mindent. Vigyázó szeme ott van e világ fölött. Nem vagyok elhagyatott, Isten igazgatja ezt a világot, benne engem. Látott és hitt. Mi is elmegyünk vasárnapról vasárnapra a templomba, látunk és hallunk egy olyan valakiről, aki a leggazdagabb volt ezen a világon, akinek igazán lett volna mire kérkednie, mégis letette gazdagságát, és a keresztig szeretett minket. Ha ránézünk, megértünk mindent, ami nap – nap után kétségbeejtően nő a szívünkben.
Ámen