2003-11-12

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a mai műsor szerkesztőjét hallják. Gyakran találkozunk manapság sarlatánokkal. A szó itáliai eredete szerint ezek olyan emberek voltak, akik fecsegtek, és nyelvükkel igyekeztek tudásuk hiányosságait bepótolni. Magyarországon elsősorban a gyógyításban mesterkedőkre alkalmazták ezt a szót, de lelkészekre, művészekre, mindenféle tevékenységre igaz, hogy gyakran bőbeszédűséggel igyekeznek az emberek tudatlanságukat elfedni. Mi hiányzik a sarlatán munkából? Két dolog: az alapos tudás és az alázat. Az egyházban fellelhető sarlatánság talán még fájóbb minden másnál. A Bibliában, ha megfigyeljük, még a legapróbb dolgoknak is mesterei voltak. Ott vannak például az ószövetségi templomépítők, kőfaragók, akiknek megszentelt tudásáról részletesen ír a szentíró. Vajon, ma mennyire figyelünk arra, hogy egyház és mindenfajta környezetünk színvonalasan szép legyen?

Nemrég művészettörténész tanárok, diákok szerveztek egy konferenciát, amelyen azt a kérdést tették fel, hogy vajon mennyire törekszünk egyházunkban arra, hogy szent legyen a művészet. Egyáltalán mitől lesz szent, azaz szakrális a műalkotás? Mindannyian érezzük, hogy egymásmellé helyezett kövek önmagukban nem szépek, de ha égbemeredő templommá épülnek, valami magasabb szépségről beszélnek.

A Kölcsey Ferenc Protestáns Szakkollégium szervezésében tartott szakrális művészeti konferenciáról hallhatnak beszélgetést négy szervezővel.

Terdik Szilveszter, Nagy Villő, Csanádi Szilvia, (Garami Gréta)

Terdik Szilveszter: Szakrális művészet és szakralitás a művészetben az ezredfordulón címet adtuk. Itt az alapvető gondolat az volt, hogy olyan fórumot kellene teremteni, ahol az egyházak és a művészek, mint megrendelők és kivitelezők találkozhatnának, és eszmét cserélhetnének. Az volt a tapasztalat, nincsen ilyen fórum Magyarországon. Alapvetően nem működik párbeszéd.

Fekete Ágnes: Mi az, hogy szakrális művészet?

Nagy Villő: Kálmán Peregrinn szavaiból idéznék, aki a katolikus egyház definícióját mondta el a második nap a beszélgetésen. A katolikus egyház elvei szerint a szakrális művészetek azok a művészetek, amelyeket a liturgia által a katolikus egyház fölszentel.

Fekete Ágnes: Mit mondhatunk protestáns oldalról?

Csanádi Szilvia: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Én azt szerettem volna, ha tudatosul lelkészekben, teológusokban, hogy a vizualitás, illetve a képzőművészet olyasvalami, amiről nem lehet nem tudomást venni, és viszonyulni kellene hozzá. Ha templomot akarnak építeni, bővíteni, ehhez tájékozódni kell.

Fekete Ágnes: Egyáltalán van-e olyan, hogy szakralitás, adott esetben nem szakrális is létezik-e? Úgy hallottam, volt egy téma, amiben eléggé parázs vita alakult ki itt a hallgatók között. Mi volt az?

Terdik Szilveszter: Volt egy előadónk, egy bécsi jezsuita atya, aki azzal foglalkozik a bécsi egyetemi templomban, hogy kortársműveket is bevisz, mintegy kiállítást egy meghatározott időre. Ezeket úgy állítja ki, hogy időnként oltárképeket helyettesít, tehát megpróbálja bevonni a liturgikus térbe. Teológiailag is próbálta megalapozni ezt a gondolatot, miért van ennek értelme. Arra próbált rávilágítani, hogy a hívőkkel meg kell kísérelni azt megértetni, hogy a látszólag nem szakrális, vagy abszolút profán műveknek is van egyfajta Isten keresése és Isten tapasztalata. Ezek a látszólag üres, vagy éppen antiművészetnek tűnő tárgyak egy olyan krisztológiát mutatnak, amely a 20. század emberéhez sokkal közelebb áll, mint a régi korok kiüresedett műveiben. Az a Krisztus jelenik meg, vagy annak a Krisztusnak a visszfényét tapasztalhatjuk meg, aki a szegényekhez, az ürességhez, a megvetettekhez ereszkedik le. De, nyilván az is felmerült, hogy ez egy nagyon problematikus kérdés. Tehát, a hívek nagyon sokszor nem tudják ezeket a képeket akceptálni. Végül is az nem derült ki, hogy ő hogyan szoktatja a híveket azon kívül, hogy berakja ezeket a műveket ebbe a templomban.

Fekete Ágnes: Te örülnél, ha a templomba egy ilyen kvázi posztmodern alkotás megjelenne?

Terdik Szilveszter: Akkor tudnám elfogadni, ha a közösség nagy része is el tudná fogadni. Tehát, igen nagy türelemmel kellene lenni azon közösségi tagok iránt, akik ezt még nem tudják egyelőre akceptálni. Azt gondolom, dolgozni kell azon, hogy valóban arra érdemes műveket meg tudjunk jeleníteni, vagy be tudjunk tenni szakrális terekbe. Ez nagy munkát igényel.

Nagy Villő: A modern művészetnek nagy sansza lehet a protestáns egyházakban pont azért, mert nem egy kész dolgot állít elénk, ami miatt esetleg protestánsként idegenkedünk a képtől, hogy közénk és Isten közé áll. Mivel ennyire számít a befogadóra, talán könnyebben elfogadja egy protestáns szemlélő az absztrakt művet. A szervezés során nekem az volt nagyon érdekes tanulság, hogy a katolikus egyházban működik művészeti bizottság. Azt hiszem, hogy nálunk is igen hasznos lenne.

Fekete Ágnes: Itt a konferencián a hallgató közönségnek mi volt a hozzáállása ehhez a kérdéshez?

Csanádi Szilvia: Nagyon vegyes volt. Az egyik szélsőséges álláspont az osztrák előadónknak az álláspontja volt, aki beviszi ezeket a tárgyakat a templomba és itt a liturgia, részévé válnak. A másik, egy távolságtartóbb viszonyulás volt. Forró talajon jár, aki ilyesmire adja a fejét, mert igenis számolnia kell akár a híveknek a megbotránkoztatásával, akár azzal, hogy esetleg egy nem méltó tárgy kerül be a templomba.

Fekete Ágnes: Miért van az, hogy a mai korban a saját korunk művészeinktől eltávolodtunk, holott, amikor a régebbi templomok épültek, akkor ez nem volt így.

Terdik Szilveszter: A modern művészetnek alapvető kritériuma az, hogy individuális és szakít a hagyományokkal. Volt egy olyan kortársművészeti csoport, akik ezt tagadják. Tehát, azt is figyelembe kell vennünk, hogy ez már nem állja meg a helyét, hogy csak az a modern, ami a hagyományoktól teljesen elfordul. Pont az rajzolódott ki nagyon világosan, hogy vannak olyan művészcsoportok, amelyek éppen abban határozzák meg önmagukat, hogy visszanyúlnak ehhez a hagyományhoz.

Fekete Ágnes: Az építészetre mindez azért nem igaz. Templomok épülnek, modern templomok.

Terdik Szilveszter: Vannak olyan művészcsoportok, akik a hagyományból gyökerezve teremtenek mégis valami újat. Ez a templomépítészetnél talán konzekvensebb, mert ott a hívek nagyon ragaszkodnak a hagyományos formákhoz, annak ellenére, hogy gyakran az egyházi vezetés úgy gondolja magát korszerűnek, hogy ha minél extrább templomformákat épít.

Nagy Villő: Találkoztam azzal az ellentmondással, hogy a modern templom hiába jelenik meg az építészeti folyóiratban és kap díjakat, esetleg idegen marad a közösségtől.

Fekete Ágnes: A Budapesti Református Teológia egyik tanára művész ember, aki éppen az előbb feszegetett kérdésről írt disszertációt. Vajon hogyan vezet egy emberi életút a rajzolástól a prédikációig? Van-e valami közös, valami olyan szépség, amely mindkét esetben megmelengeti a szívet: A művészet és teológia közös pontjait boncolgatja Békési Sándor teológiai tanár a most befejezett tanulmánya kapcsán.

Békési Sándor: Az egyik motívum, ami erre a dolgozatra indított, az az volt, hogy átgondolni mindazt, ami a képzőművészet, illetve a művészet és az egyház közötti viszonyt illeti.

Fekete Ágnes: Mitől lesz egy művészet szakrális, azaz szent, vagyis szent dolgokra alkalmas?

Békési Sándor: Nem attól, hogy a témája bibliai téma, hanem hogy tartalmában Isten dolgairól szól az ember számára, illetve az ember Istennek válaszol valamit. Úgy kell látnunk a művészeti világot, hogy van egy örök klasszikus célzatú művészeti világ, amelyik a harmóniát keresi, és arra épít. Ugyanakkor van egy avantgárd univerzum, ami nem a harmóniára épít, hanem azt látja meg a világban, hogy mi az, ami ezt a harmóniát tönkreteszi. Tehát, prófétikusan rámutat a hibákra. Van a harmadik, ez a populáris műfaj, amelyikben szintén vannak értékek, de általában a szórakoztatás és a könnyebb műfajokat sorolják ide. Például egy hollywoodi film dramaturgja, akárhogy is nézzük ember, aki nem tud kivetkőzni önmagából, ha vallásos, ha nem. Benne van az a vonal, amelyik indít egy szituációból, eljut második stációban egy mélypontig (konfliktus, nagyon izgulunk, és nagyon ott van), végül van egy kiút, egy feltámadás, egy megoldás, egy katarzis. Tehát, már évezredek óta a nyugati embernek így épül fel a dráma és azon keresztül sok minden. Lehet, hogy most szörnyűséget mondok, de egy Bruce Willis-film kapcsán jobban szembesülök az igazsággal és a megváltással, mint mondjuk egy nagyon rosszul sikerült hittani előadás kapcsán.

Fekete Ágnes: Tehát, ezek ilyen ős paradigmák, ős üzenetek, amelyek nem feltétlenül akkor jelennek meg, amikor verbálisan szó szerint kimondjuk ezeket a szavakat?

Békési Sándor: Így van. Most ebből az egészből azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy Krisztus dolga az a világ dolga.

Fekete Ágnes: Annak idején, mint rajzfilmes, hogyan élte át ezt?

Békési Sándor: Rajzoltam a filmeket, mint rajzoló, mozdulattervező. A főiskola után volt lehetőségem filmsorozatot készíteni és a görög mitológia volt a téma. Volt egy agilis műteremvezető a vágóteremben, aki felmarta és a TV-nél jól eladta.

Fekete Ágnes: Menyire sikerül – mondjuk egy ilyen rajzolásban – megjeleníteni a hitet?

Békési Sándor: Igen, az előbb is mondtam, hogy nem a témától függ ez, mert lehet répákat, egy zöldségcsendéletet úgy megfesteni, hogy az, vallásos legyen és lehet egy keresztre feszítést úgy, hogy az, nagyon profán és semmit nem mond. Innen látszik, hogy valami mélysége van a művészetnek. Azt lehet látni, hogy a krisztusi hatalom, a krisztusi kristályszerkezet, ami az egész világot fenntartja, az, benne van az emberi alkotásban is. Nemcsak a teremtésben, mert a teremtés is erről szól, hanem az ember által készített dolgokban, amelyek beleilleszkednek a teremtett világba. Isten az már eleve nem dzsungelt teremtett, hanem kertet, eleve beletervezte az emberi munkát is. Tehát, az emberi munka is hordozza az isteni igazságot, az egész krisztusi kristályszerkezet, ami meghatározza a világot, az megjelenik az emberi munkában is. Például van egy ismert történet: Heraklész a válaszúton, elindul, kísértésbe akarják ejteni azok a hölgyek, akik a válaszúton megjelennek. Két kísértő, az egyik a szépséges útonálló, aki elmondja, hogy ha őt követi, akkor minden simán fog menni, a gyönyörök útján fog haladni, válassza ezt. Megszólal a másik, hogy: jó, ő tud egy még szebbet, de azt viszont kemény próbatételek árán lehet elérni. Heraklész ezt az utóbbi választja. Ilyen módokon a mítosz mélységében megjelenik valami olyan igazság, ami már krisztusi igazság is. Összefutnak a szálak. A sógornőm festőművész és ő ajándékozott nekünk egy ilyen képet. Ragyogóan süt szemben a nap, csak a fényét érezzük, és akkor ott van egy váza, benne néhány szál növény a leveleivel, a virágok nem is látszanak, alatta almák és egy könyv. Ez egy vallásos kép. Szólhat a bűnesetről, de szólhat az életpályáról is, tehát szólhat, amivel kezdődött az egész emberi tragédia, illetve, amivel végződik, hogy eljutunk az élet fájához. Az átsugárzik, azt lehet érezni is, és tudatosan felfogni.

Fekete Ágnes: Ez egy érdekes út, hogy a képzőművészettől a teológiáig eljutni. Hogy lett azután lelkész?

Békési Sándor: Nem gondoltam volna, hogy lelkész leszek. Érettségizős időszakomban azt kérdezték a szüleim, nem lenne jó, ha teológiára jelentkeznék? Irtóztam a gondolattól, mert úgy éreztem, hogy fekete varjak. nem. Az nem jó, ott mindenki fekete, hanem a művészetet választottam, mert ott színes a világ. Így afelé indultam el, de valóban, a rajzfilmkészítés közben is már birizgált ez az egész. Megvan a technika, de milyen témát akarok én feldolgozni, itt a nagy kérdés. Arra ment ki a játék általában, hogy kipróbáljak jó technikai fogásokat rövidfilmekben, elmenjünk a fesztiválokra, bemutassuk önmagunkat, de a legfontosabb az volt, hogy mit mutassunk be. Akkor már kezdett érdekelni ez az egész, ez valami nagyon komoly dolog lehet. Így olvastam hozzá a Bibliától kezdve sok mindent. Ágoston vallomásain keresztül, Platón is bejött, ezek így együtt. Nagyon érdekelt a teológia. Volt egy álmom, hogy ülünk a főiskola rajztermében a bakokon és rajzoljuk a modellt szénnel egy fél íves rajzlapra. Akkor a modell, felnézek, látom, egy fehér ruhás ragyogó alak. Próbálom lerajzolni, nem megy. Előveszem a monopolt, próbálom kiradírozni, hogy az a fehér ragyogás az meglegyen. Odajön a festő tanár, ő is hümmög, valahogy nem akar ez összejönni. Azt éreztem, jó érzéssel tölt el, hogy ezt a ragyogó fehér ruhás alakot rajzolhatom. Ez a fehér ruhás alak, ahogy a Bibliában olvastam, ez az Úr Isten lehet egy ilyen angyalos, ragyogó képben, őt kell most már megrajzolni, bemutatni. Így kezdődött valahogy. Van a Szépművészeti Múzeumban néhány Rembrandt kép. Az egyiknek, amelyik nagyon megfogott, az a címe, hogy József álma. Rembrandt azt festette le, hogy ül a szénakazal közepén József, alatta jegyese, Mária a kis Jézussal és egy angyal felül megérinti József vállát. Az a történet, amikor az angyal felhívja a figyelmet, hogy menekülni kell, mert Heródes öli a kétéves és az annál fiatalabb gyermekeket. Erről a történetről nem nagyon tudtam semmit – megvallhatom -, de az, hogy ott ül az a megtört férfi a megtört asszonnyal alatta, egy érdekes alá- fölérendelés: férfi, asszony, gyerek. Jézus tulajdonképpen legalul van, mint kisgyermek, belőle nem látszik semmi szinte csak egy kis fejecske árnyékban. Fénysugár jön ki belőle. Ahogy Mária, az anyja tartja, gyermeket nem látunk, csak a fény a kezeiből sugárzik ki. Alulról világítja meg az asszonyt, alulról Józsefet, de a lényeg a felülről jövő angyal, aki szintén hoz valami fényt magával, és épphogy hozzáér József vállához. Ez az érintkezés az, ami megkapott. Nem is sejti, hogy mi van, belefeledkezett bajába, gondjaiba, s akkor megérinti ez az angyali kéz a vállát finoman, rembrandti módon. Például ez egy katarzis, itt a világ fordul meg egy ilyen hétköznapi eseményben. Ahogy betör az Úr Isten a maga angyalával, akkor így megfordul a világ. Velem is, aki a kép előtt állt. Nyilván Rembrandttal is megfordult a világ, amikor olvasta az Evangéliumból ezt a részt.

Fekete Ágnes: Ez protestáns, főleg református szájból egy érdekes kérdés, hiszen a reformátusok nagyon idegenül, viszonyulnak a képekhez.

Békési Sándor: Igen. Nemcsak a reformátusoknál, hanem már a korai időkben, az első századokban ez egy nagy kérdés volt. Állást is foglaltak, hogy nem lehet Isten képet csinálni, mert nagyon irtóztak a bálványoktól, tehát ezektől a császárkultusz által propagált kolosszusoktól, illetve a császárportréktól. A korai keresztyének azt vallották, mi nem tudjuk megformálni Istent, aki láthatatlan, hanem csak egyet tudunk tenni, a mögötte lévő igazságot ábrázolhatjuk. No, de ez hogyan lehetséges? A mögötte lévő igazság nagyon dinamikus, az, maga az isteni mű, az egy cselekedet, nem egy portré, nem egy álló alak. Tehát nem lehet Isten képet csinálni, csak az isteni munkát lehet valahogy ábrázolni. Ezért például Alexandriai Kelemen elővette az ősi kultúráknak az egyszerű ábrázolatait – gondolok itt az egyiptomi jelekre -. Jelzésszerűen az isteni művet lehetne ábrázolni. Ilyenek: a galamb, pálma, horgony és így tovább. Ismerjük ezeket, ezek szimbólumok. Igen, de a szimbólum az, hitvallást jelent. Az történik meg ezzel az Alexandriai Kelemen által képviselt szemlélettel – ez nagy fordulat -, hogy nem látványként akarja ábrázolni Istent, az Isten képmást meg sem próbálja, hanem a hitvallást akarja ábrázolni. Azért, mert ez a mélysége a művészetnek. Meg kell nézni, a katakombák festményein nincs olyan sok bibliai történet, de mindegyik a szabadításról beszél. Három ifjú a tüzes kemencében, Dániel az oroszlán barlangjában, Jónás a cethal gyomrából éppen kel ki – a feltámadás szimbóluma. Ezek mind szabadítás szimbólumok. Magyarán: a hitvallás lényegét mondják el, ogy Krisztus váltott meg bennünket.

Fekete Ágnes: Akkor ezt a vonalat folytatta végül is Kálvin?

Békési Sándor: Igen. Lehetne ezt mondani, hiszen évszázadok során már előjöttek megint a képek, a képmások és ennek a problémája. Kálvin inkább I. Gergely pápa szemléletéhez nyúl vissza, aki azt mondta, hogy az Isten ábrázolás nem lehetséges, mert az bálványkészítés. De elfogadott a művészet abból a szempontból, hogy azokat az üdvtörténeti eseményeket mesélje el, amelyek fontosak az ember életében. Kálvin ezt elő is veszi és ennek létjogosultságot ad, hogy: igen, a hitvallásnak a lényegét ábrázolhatja.

Fekete Ágnes: Azután ez gyakorlatilag mégsem valósult meg.

Békési Sándor: Gyakorlatilag nem, mert Kálvin az istentiszteletet próbálta megvédeni, ott próbált egy teljesen képzőművészettől mentes világot teremteni, hogy az ne vonja el a figyelmet az elhangzó, élő igéről. Az istentisztelet védelme, illetve annak helyes gyakorlása volt számára a fontos. Viszont, a másik oldala az a dolognak, hogy kikerült a templomi belső térből a képzőművészet a reformáció alatt, ugyanakkor bekerül a hétköznapi életbe. Ez egy nagy fordulat, mert, ha belegondolunk, hogy a középkorban a templom képviselte az ún. összművészetet – minden ott volt -, ott hangzott az ige, a válaszok, az énekek, az egész képzőművészet ott volt megtapasztalható az építészettől kezdve az iparművészetig, festészetig. Kálvin idején, már nemcsak a templom a helye a kultúrának, a művészetnek, hanem bizony a családi otthon is. Így születik meg a protestáns csendélet, portréművészet, olyan nagy alakjai, mint Rembrandt és a többiek. Tehát, nem lehet azt mondani, hogy a kálvini típusú reformáció teljesen művészetellenes lett volna. Éppen az azáltal, hogy a művészet a hétköznapi életben, a társadalom életében teljesedik ki.

Fekete Ágnes: A magyar templomokban nagyon sok helyen megjelenik a képzőművészet egy érdekes, kicsit iparművészetes, egy nagyon sajátos módja a szakrális művészetnek és ez, a kazettás mennyezet.

Békési Sándor: Igen. Ez egy nagyon szép korszak a templomművészetünk szempontjából, mert erre mondhatjuk, hogy szinte ez a református templom minta. Az alakokat is ábrázolják – találunk ilyeneket, hogy angyal, Ádám-Éva a fa mellett, de leggyakrabban növényi mintákat, motívumokat ábrázolnak. Itt a hitvallás lényegét emelik ki ezekkel az alakokkal, a szimbólumokkal. A növénnyel a képzőművészet mindig is a Paradicsomot ábrázolja. A templom az öröm helye, ezért gyönyörűen színesek ezek a belső terek, nem ravatalozó, nem a bánat helye az istentisztelet, hanem az örömé. A kazettás művészetnek a virágjai, a tulipánjai, a szegfűi, a rózsái tobzódó virágaival melegen belehelik a templombelsőt, örömöt sugallnak. Nagyon jó lenne, ha ma is ez az öröm a gyülekezetekben újra életre kapna.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál Apostol Timóteushoz írt leveléből a 6. részt a 12. verséből.

Harcold meg a hit szép harcát. Nyerd el az örök életet, amelyre hivattál és szép vallástétellel vallást, tettél sok bizonyság előtt.

Emlékszem, amikor először prédikáltam gyülekezetben és istentisztelet után kezet szorítottak velem az emberek, sokszor mondták nekem, nagyon szép volt. Akkor ez nekem rosszul esett. Általánosnak és semmitmondónak éreztem. Én nem szépen akarok beszélni, inkább hasznosan – gondoltam magamban. Ma már nagyon örülök, ha a templomban felsóhajthatok a prédikáció után: De szép volt! Van valami nagyon mély értelmű ebben a jelzőben: szép. Nemcsak a görögök használták tágabb értelemben a szépet, a jót és a helyeset egyetlen szóval, hanem ez a valóságban is így van. A Szentírás szépnek nevezi a vallástételt, azaz azt a szót, ami következményeit is vállalva elmondja az igazságot. Tényleg, van-e szebb ebben a világban, mint amikor valaki képes megállni a tömeg ellenében és egész valójában vállalni igazságát? Ez vallomás a mennyei mesterműről. Isten világáról, ami egyszerűen szép. Ha valamire azt mondjuk, hogy hasznos, az nem önmagában jó, csupán egy eszköz a jóra, akár el is dobhatjuk, ha jóságát átadta a kívánt cél érdekében. De, ami szép, az önmagában megáll. A szép szó magától él és hat, annak nincs ideje. Ezért, nagyon sokat szól az isteni világról minden, ami szép. Valami belső üzenet van a szépségben. Megfoghatatlan és kimondhatatlan, mégis valamennyiünk lelkére ható üzenet. Ha nincs szép, csak hasznos, ha nincs belső rezdülés, csak megértés, ha nincs ihlet, csak tudás, akkor Isten világa nincs jelen közöttünk. Ágoston így vall: "Éppen olyan régi, mint örökkön új szépség, s későn gyulladt föl szereteted bennem. Ím, belül voltál, én, pedig kívül kerestelek. Szépséges világodnak én rútságommal rohantam neki. Velem voltál, de én nem voltam veled. Távoltartottak tőled engem olyan dolgok, amelyek nem léteznének, ha nem volnának benned. Hívtál, kiáltottál és összetörted süketségemet. Fölcsillámlottál, sugarad rám özönlött és messze űzted vakságomat is. Illatoztál, én lélegzetet vettem és már lihegek feléd. Megízleltelek, már éhezek rád és szomjúhozlak téged. Érintettel és békességedre fölgyulladt vágyam.
Ámen

Mindenható

Valószínűleg Pál apostol is megirigyelné azt a fáradhatatlan igyekezetet és kitartást, amellyel a tengerentúli filmgyártás újra és újra nekigyürkőzik, hogy az isteni, transzcendens világot valamiképpen a "saját képére formálja." És lőn. A közel kétórás filmvígjáték igazi problémája talán nem is az, hogy az Úristent tetőtől talpig fehér öltönybe bújtatva, amolyan fekete-afrikai keresztapaként láttatja és teszi meg egy félőrült tévés showman nevelői allűröket is alkalmazó patrónusává, hanem sokkal inkább az, ahogyan egy pongyola nevettetés keretében – megengedem, tudatlanul – az ezredforduló társadalmának gyermeteg istenképét népszerűsíti. Ám megelőzve a jogosnak tűnő, de korunk embere számára minden bizonnyal közömbös morális dörgedelmeket és nagylelkűen szemet hunyva a hollywoodi filmipar állandósuló bárgyúsága és idétlensége fölött, azért amellett például nehéz rekeszizomszaggató kacagással elmenni, ahogy "nagy nevettetőnk", a filmben tévésztárt megszemélyesítő Jim Carrey az autópályán őrült sebességgel száguldozva, kezében keleti vallásokban használt imaeszközt markolászva fohászkodik segítségért a keresztények Istenéhez… S bár ezt látva örülhetnek a vallások mixerét propagáló New Age felkent "apostolai", nem e leheletnyi pillanat jelenti az abszurdumok netovábbját a játékfilm nehezen megfogható cselekményében. Azon még csak túltesszük önmagunkat valamiképp, hogy az Úristen szabadságra megy (ekkor még magunkat nyugtatva gyors párhuzamot vonunk a szentírási teremtéstörténet hetedik napjával), ám mikor ez okból mennyei képességeit a sztárságát vesztő, ám ambícióit merészen tovább dédelgető félbolond műsorvezetőre bízza, végleg kicsúszik az örökké remélő néző alól ama bizonyos talaj. Hősünkből ugyanis valóságos szuperman lesz, igazi isteni ember, aki kapott hatalmát saját kis életének büntető- és jutalmazóeszközévé süllyeszti le: taccsra küldi híradós kollégáját, ideiglenesen visszaszerzi vonakodó kedvesét, toalettbaráttá varázsolja rakoncátlan kutyáját, a milliós imadömpinget pedig számítógépes levelezőrendszerrel tudja le – egyszóval az egész város úgy ugrál, ahogy Jim Carrey fütyül. Ám olykor visszaszól neki üdüléséről a "valódi" Isten, intézve hozzá a film semmitmondásának elrejtését biztosító figyelmeztető tanácsokat és moralizálgatásokat, amelyeknek következtében a főszereplő majd valóságos tékozló fiúvá válik: rádöbbenvén rendkívüli képességeinek földi káoszt okozó hatásaira, visszatér igazi énjéhez, megbékél környezetével, jótékonysági akcióba kezd, s boldogan él, míg meg nem hal… És felébredvén megállapíthatjuk, hogy ismét szembesültünk azokkal a gyermekbetegségekkel, melyek a tengerentúli filmrendezést oly régóta jellemzik. A torz, isteni tulajdonságokkal felruházott személy célja a siker és karrier elérése, melyhez csak kisebb nógatás után csöppen némi szolidaritás – s mindez egy akcióhősre emlékeztető istenképre építve, mellette az irgalom és a szeretet szirupos, de mondanivalót nélkülöző mázával.. Hiszen egy tengerentúli filmben ez így van jól: míg egyfelől a mindenkori főhős – az örök emberi és isteni értékeket megalázva – végigbaromkodja az "alkotást", másfelől ott a kontrollt ellátó szerep is, amely a normalitás látszatával a műbeli ostobaságot és idiotizmust hivatott helyrebillenteni. Ezzel megnyugodhat a rendezői lélek: jut és marad is. A fogyasztói igények ki lettek elégítve, ám az általánosan elismert és vágyott értékek is be lettek mutatva. A látszatra ismét adva volt. A rendező egyedül azt nem vette észre, hogy miközben filmjében hülyeség és érték egyensúlyára figyelt, aközben valójában műve végig az idiotizmus levében fortyogott… Így Dániel próféta szavait segítségül kérve lakonikusan csak annyit mondhatunk: megmérettél és könnyűnek találtattál. (A minden6ó, szín. amerikai vígjáték, rendező: Bruce Almighty, 2003)

Grósz András