2013-01-02

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntünk mindenkit és egyben boldog új esztendőt is kívánunk hallgatóinknak. Fekete Ágnes vagyok.
Néhány napja volt egy nagy ünnep, a Magyar Cserkészsszövetség ünnepelte 100 éves fennállását az Országházban. Mai műsorunkban beszélgetünk Solymosi Balázs országos cserkészvezető tiszttel, Kálmán László öregcserkésszel, Thuróczy Piroska és Huszár András cserkészparancsnokokkal. Két cserkészházasság születésének a titkaiba is beavatnak minket.

Solymosi Balázs: A Cserkészszövetség az elmúlt száz évben számos alkalommal jutott arra a pontra, hogy törésre kell vinni a dolgot ennek ellenére az elmúlt száz évben sohasem lettünk két cserkészszövetség. Egyetlenegy olyan helyzet volt a 1989-es újraalakuláskor, amikor nagyon kemény vita támadt, hogy negyven év kommunizmusa után a vallásosság mennyire követelhető meg. Emiatt jött létre két cserkészszövetség. Az egyik azt mondta, hogy mi vallásos cserkészszövetség vagyunk, a másik azt mondta, hogy a vallás magánügy, nem baj, ha vallásos vagy, de nem tartozik ránk. Akkor ketten léteztünk egymás mellett. Nem volt köztünk harag, de mi kiálltunk amellett, hogy mi egy vallásos ifjúságnevelő mozgalom vagyunk és ezt a mai napig tartjuk.
Fekete Ágnes: Mi lett a másik szövetséggel?
Solymosi Balázs: Három évig együtt dolgoztunk, aztán különváltunk. Később a világszervezetből is kiléptek. Tizenöt évvel ezelőtt elkezdtek teljesen elsorvadni és 2000 körül teljesen bezárták a boltot. Nem 1989-ben találtuk ki a cserkészetet. Azt kell nézni, hogy az elmúlt száz év alapjain, hogyan tudjuk a ma fiataljainak szóló üzenetet megfogalmazni. Ez a mi közös ügyünk. A húszas évek revizionista hangulatában mindenki revizionista volt, ebben nem volt kérdés köztünk, minden magyar vissza akarta kapni, amiben előtte élt. De amikor 1933-ban készültünk a cserkészek világtalálkozójára és mi rendeztük meg a dzsemborit, akkor a központi utasítás úgy szólt, hogy nem beszélünk Trianonról, de ha megkérdeznek, megmondjuk az igazat. Az igazság soha nem lehet bántó a többi nemzetre nézve. Mennyivel másabb ez így. Azt mondta, az a Teleki Pál, aki végigcsinálta az összes határrevíziós kérdést, hogy nem beszélünk magunktól Trianonról, mert nem sebeket nyalogatni vagyunk itt. Ez egy nagyon bölcs dolog volt.
Fekete Ágnes: Ez nagyon nagy dolog volt akkor.
Solymosi Balázs: Miközben tudjuk azt, hogy a komáromi bevonuláskor ő cserkészegyenruhában vonult be. Volt, aki hitt abban, hogy az úttörőszövetségből csinálunk cserkészetet, csak más színű nyakkendővel? Be kell látni, hogy ez nem fog működni soha. Mi nem egy vallás, nem egy egyház vagyunk. Mi azt mondjuk, hogy nektek jó református, katolikus, evangélikus, zsidó, muszlim, buddhista cserkészként kell élnetek! Ennek a legfontosabb része, hogy amikor a saját hited szerint eljutsz arra a pontra, hogy a saját transzcendens valóságoddal szembesülni kell, akkor ott azt kell tudni mondani, hogy igen, Uram, ez az én életem és erre mondj valamit!
Fekete Ágnes: Van buddhista cserkészet?
Solymosi Balázs: Van. A világon 161 országban van cserkészet és csak néhány országban nincsen. Nincsen Kubában, Kínában, Vietnámban, Burmában, Észak-Koreában és Andorrában, mert ott nincsenek fiatalok. Van, aminek a nevében benne van Kína, de azok a tajvaniak.
Fekete Ágnes: Mi ennek a nevelésnek a lényege? Mi a cél?
Solymosi Balázs: A célunk az, hogy a társadalmat egy olyan egészséges, talpraesett, felelősségteljes, önmagával szemben igényes polgárok alkossák, akiknek fontos, hogy a saját transzcendens valóságuk felé növekedjenek. Ez az Istent jelenti a magyar kultúrkörben. A cserkészet egyik alapja a Szentírás, az Istenhit, a másik a magyar kultúra. Hogyan lesz egy zsidó identitású magyar fiatal fiú, aki magyar, ebben a kultúrkörben otthon? Nekem nagyon jó élményem volt Verő Tamással, aki a Frankel Leó úti zsinagóga rabbija. Meghívtam, hogy a cserkészeinkkel beszélgessen arról, hogy mit jelent zsidónak lenni. Megértettük az ő szempontjait, megértette a mi kérdéseinket és ez nagyon jó volt.
Fekete Ágnes: A cserkészet egy hatalmas egybekötő erő lehet?
Solymosi Balázs: Igen, csak nagyon fontos, hogy nem olvasztótégely.
Fekete Ágnes: A természet a harmadik pont.
Solymosi Balázs: Vannak törvényeink, ami az életvezetésünket adja és van fogadalmunk, hogy ezt vállaljuk és elköteleződünk mellette. A tanítási módszerünk a cselekedve tanulás. Nincs, képzeld el, nincs diaképes vetítés, hanem csináld, próbáld ki és csináld újra, amíg nem megy jól. Kis közösségben dolgozunk, amiket őrsöknek hívunk. Ez egy négy és tizenöt fő közötti létszámú csoport, ami korosztályonként, nemenként eltérő. Amikor elmegyünk táborozni, viszünk egy sátrat, de nem viszünk sokszor padokat, hanem a táborhelyen szerzünk fát, építünk asztalt, konyhát, táborkaput, és hogyha a tábortűznél nem a földön akarunk ülni, akkor építünk oda padot is. Ezt csak kötéllel és fával csináljuk, és nem szögeljük. Jó az, amikor a gyerek próbára teheti, hogy mire képes, mit tud megvalósítani, hogy hol van a fejlettségi foka, az öngondoskodásban hol tart. Ott tart, hogy képes az őrsével fölépíteni egy asztalt. Tizenhárom éves fiúként kell alkotni valamit.

Kálmán László: Öt cserkésztáborban voltam a háború előtt, alatt és utána. A 934-es Gróf Tiszai István cserkészcsapat az újpesti Református egyházközség cserkészcsapata volt. Soltvadkerten volt egy nagyon kedves család, akik megengedték, hogy a jó homokos területű tanyájukon fölverjük a sátrainkat. Hat-nyolc sátrunk volt akkor. Elkerültem Soltvadkertre a táborba, ahol előkészítő csapattalálkozó volt. Ott jöttem rá arra, hogy elég sok gyakorlati érzék van bennem, másrészt meg egy hétgyerekes család tagjaként megszoktam a közösséget.
Fekete Ágnes: Van kedvenc cserkészparancsolata?
Kálmán László: Kettő van, ami kedves a számomra. Az egyik: A cserkész, ahol tud, segít! Olyan nagy áldás az Úristentől, amikor valaki adni tud. Saját magának szerez boldogságot ezzel abban a világban, ahol az önzésről szól minden még a médiákban is. A másik: A cserkész mindig igazat mond! Ez alakította az én lelki világomat elsősorban.
A háború alatt huszonöt dekagramm kenyeret kapott a családban minden ember. Én az ötödik gyerek voltam. Az idősebbek mind dolgoztak már, amikor én gimnáziumba jártam. Elég vézna kisgyerek voltam, de a cserkészetnek köszönhetően elviseltem mindent, amit el kellett viselni. Én kevesebb kenyérrel is beértem és három napig ettem a két napra való fejadagomat, így a harmadik adagot oda tudtam adni, valamelyik idősebb testvéremnek. Természetes, hogy szeretett a három nővérem. Én jól tudtam közlekedni a kilenctagú család tagjai között, még ők egymás között bukdácsoltak inkább. Nekem mennyivel könnyebb volt.
Fekete Ágnes: A cserkészet akkor inkább az iskolához, vagy inkább az egyházközösséghez kötődött?
Kálmán László: Önálló volt. Egyházhoz kötődött anyagilag, mint felelősséget vállaló intézményhez, és a lelkész volt a parancsnok.
Fekete Ágnes: Hogyan emlékszik vissza, mi volt akkor egy ilyen tábornak a lényege?
Kálmán László: A közösség. Az egyik legemlékezetesebb az utolsó, királyréti táborunk volt. Három hétig tartott a tábor és a második hétvégén, vasárnap jöttek a szülők látogatóba. Kiderült, hogy a gyerekek a harmadik, negyedik nap írtak haza, hogy nem bírják a körülményeket, jöjjenek értük. Amikor azonban megjöttek a szülők, már nem akartak hazamenni, mert megszokták a természetben való élést, nem unatkoztak és a fegyelem sem volt gond a számukra.
Fekete Ágnes: Őrsvezető volt?
Kálmán László: Csapattiszt is voltam. 1948-ban éppen tisztképző táborban voltam a Hárshegyen, amikor menetelve ilyet kellett énekelni: ami, hős valamink, mert a lángok most is égnek, gyújtogatja Tito marsall… Ez volt az első héten, első héten. A második héten már nem volt szó Tito marsallról. Kiderült, hogy láncos kutya. Ezt kellett megélnem két hét alatt. Ételt katonai teherautóról adtak, majd bevittek bennünket a nagy szakszervezeti központ termébe és ott közölték velünk, hogy a cserkészet átváltódik úttörő mozgalommá és mi úttörők vagyunk, meg leszünk. Nagy csöndben hallgattuk és éreztük, hogy nem a mi formánk. Azt mondták, hogy a cserkészet és az úttörőség ugyanaz, és kiosztották a piros nyakkendőket. 1948-ban avattak cserkésztisztté.
Fekete Ágnes: Úgy lett cserkésztiszt, hogy közben úttörő is lett?
Kálmán László: Nem lettem úttörő, csak ők azt mondták, hogy a cserkész mozgalom összeolvad az úttörővel, nem kérdezték, hogy akarunk-e ilyet? Politikai átnevelőtábor volt az utolsó héten. Akkor érezhettük, hogy sok duma nincs. Maguk fiatalok nem tudják, nem lehetett sokat beszélni, mert hamar elvitette az embert a rendőrség. Tehát hallgatunk, és tudomásul vettük. A legkedvesebb barátommal együtt voltunk az összes táborban. Ő lelkészgyerek volt, arra gondolt, hogy neki egyetemre kell jutni, és ahhoz részt kell venni az úttörő mozgalomban, és a vezetésébe beolvadt, így sikerült neki bejutni az egyetemre. Igazából a cserkészet szellemét próbálta az ottani úttörő mozgalomba bevezetni.
Thuróczy Piroska: Nagymamán őrsvezető volt, csak a lányok az őrsöket családnak hívták a Kövirózsa családnak volt a vezetője és ő vezette ezt a naplót.
Fekete Ágnes: Ott virágnevek voltak?
Kálmán László: A lányoknál általában virágnevek voltak. Nálunk Farkas őrs, náluk meg Kövirózsa.
Thuróczy Piroska: Azt még elmesélheted, hogy találkoztál Piri nagymamával!
Kálmán László: Amikor a lánycserkészcsapat megalakult Keszler Mária nevű hölgy oktatott bennünket népi táncra. Az egyháznál volt az oktatás a gyülekezeti teremben. Keszler Mária beosztotta a párokat, én Ráduly Piroskához kerültem. Hát az rendben van, én is úgy örültem neki, már egy ösztönös előérzetem volt, de igazából semmi kapcsolatom nem volt vele. Az Úristen dolga, hogy így "táncoltatott" bennünket.
Fekete Ágnes: Ez egy cserkész rendezvény volt?
Kálmán László: Keszler Mária is cserkész volt, de a Magyar Állami Táncegyüttes táncosa is és alakított egy népi tánccsoportot. Mikor már házasok voltunk akkor mondta el a feleségem, hogy nem véletlenül volt az a párválasztás, mert ő szólt a nővérének, hogy szóljon a Máriának, hogy… Na, így kerül az ember az egérfogóba. Egy hétvégén Ábrahámhegyen voltunk és ott egy esti tábortűznél el kezdtem mesélni, hogy volt ez a cserkésztáborban, a gyerekek úgy figyelték és hallgatták. Piróka volt a gyerekek között a legidősebb. Hallotta ő is, hogy az egyháznál van cserkészcsapat, belelkesült, hogy van cserkészcsapat és jelentkezett is.

Thuróczy Piroska: A nagypapámnak köszönhetem elsősorban, hogy én cserkész lettem. Családi szalonnasütést tartottunk, és ott természetesen a nagypapám rakta a tüzet és közben mesélt a cserkésztábori élményekről, arról, hogy ott hogy tanult tüzet rakni, hogyan sátraztak, hogyan törte le a száraz ágakat az akácfa törzséről… Ez nekem nagyon tetszett. Rajongtam a nagypapámért, mert tőle mindig nagyon érdekes dolgokat lehetett megtanulni, és elhatároztam, hogy cserkész leszek. Amikor egyszer a Böszörményi úti református templomban voltunk istentiszteleten, akkor a mostani cserkészcsapatom tagjai ott voltak, anyát ott bökdöstem, hogy menjünk oda hozzájuk és kérdezzük meg, hogy jöhetnék-e cserkésznek. Odamentünk és mondták, hogy jöhetek. Nekem ez azóta is egy nagy szerelem.
Fekete Ágnes: Mi a lényege a cserkészetnek?
Thuróczy Piroska: Ez nagyon nehéz kérdés, mert ez az, amire nem lehet szavakban válaszolni. Számomra nagyon fontos az emberi kapcsolatok születése. A cserkészeten belül igazi közösségre lehet találni és, ahogy én látom a fiatalokat, egyre nagyobb küzdelem nekik, hogy igazi barátokat találjanak és igazi közösséget, sokan még a családjukban sem találnak, nem hogy máshol. Nekem a cserkészetből születtek olyan kapcsolataim amik, most már tíz éve is fönnállnak.
Fekete Ágnes: Végül is a cserkészeten keresztül jöttetek össze?
Thuróczy Piroska: A cserkészeten keresztül igen, bár Andrist épp csak négy éve ismerem.
Huszár András: Nem olyan hosszú, de annál mélyebb színezetű képzőtáborban találkoztunk, ahol egymás mellett álltunk, akkor még nem sejtettük, hogy mik történhetnek. Utána még összefutottunk egyszer-kétszer, így alakult a kapcsolatunk. Én már elég régóta cserkészkedem. Mindig az volt bennem, hogy a cserkészlányokkal én nem kezdek, távol is tartottam tőlük magamat.
Fekete Ágnes: Mert az túl szimpla, hogy egy cserkész házasság szülessen?
Huszár András: Nem. A cserkészet nagyon sikeres házasságközvetítő intézmény. A cserkészlányok ott vannak az erdőben, terepszínű gatyában ugyanúgy a sárban kúsznak-másznak. Férfiszemmel ez nem egy annyira vonzó dolog. Legalábbis nekem nem volt. De hát aztán megtört a jég, és van egy pozitív tapasztalat.
Fekete Ágnes: Egyébként sok cserkészházasság születik?
Thuróczy Piroska: Nagyon sok ilyen párt ismerünk. De hát ez nem véletlen. A cserkészeten belül sok veled egykorú, hasonló gondolkozású emberrel lehet találkozni, így nagy a statisztikai valószínűsége annak, hogy belebotlasz abba, akivel le fogod élni az életedet. Házaspárként nehéz elviselni, hogy a társam egy félévben négy-öt hétvégén nincsen otthon és délutánonként mindent félretéve megy valami programra. Tehát a cserkészházaspárok ezért jók, mert például, ha a férjem azt mondja, hogy ezen a hétvégén és azon a hétvégén sem leszek itthon, akkor én azt rögtön értem, hogy az neki miért fontos. Mert nekem is olyan fontos, hogy elmehessek a saját hétvégéimre.
Fekete Ágnes: Együtt is tudtok menni?
Thuróczy Piroska: Igen-igen. A cserkészet lényegére visszatérve, az emberi kapcsolatokon túl. Amit én kaptam tőle az, hogy már nagyon fiatalon megtapasztaltam, milyen másokért dolgozni. Mikor gimnazista osztálytársaim nagyjából csak a tanulmányaikkal foglalkoztak, akkor én azzal voltam elfoglalva, hogy készüljek az őrsgyűlésre, hogy a gyerekeket hogyan tudom vezetni, mit tudok nekik tanítani, és megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor nem kapok cserébe semmit, viszont én dolgozhatok másokért is. Büszkeséget ad az embernek és nagyon nagy tapasztalatot.
Fekete Ágnes: Mennyire van ebben a hit? Amennyire én érzékelem itt Magyarországon nagyon fontos, hogy mindenki növekedjen a hitében, közeledjék az Isten felé. Ha jól értem, ez a főcél?
Thuróczy Piroska: Igen a cserkészetet abszolút átszövi az Istenbe vetett hit, és nem a felekezethez való tartozás a fontos. Az a jó benne, szerintem hogy nagyon természetes módon szövi át. Ez nem egy hittan óra. Azt élhetik meg a gyerekek, hogy a sima, hétköznapi életnek természetes része az Istennel való együttélés. Természetes, hogy reggel, este és az étkezések előtt imádkozunk, teljesen természetes, hogy minden vasárnap istentiszteletre megyünk, és ez nem egy nagyon különleges dolog. Fontos, hogy a gyerekek átéljék ennek a természetességét. Hogy ezt otthon is lehet csinálni, nemcsak a táborban. Tényleg, ez a magyar cserkészetnek különlegessége, mert tudomásom szerint a nyugatiaknál ez nem kap akkora hangsúlyt.
Huszár András: Egy pécsi cserkészcsapat tagja vagyok. Keresztény munkás ificsapat, most ünnepeljük a 90 éves fennállásunkat. 1922-ben alakult a pécsi keresztény ipartanulók, iparos tanoncok cserkészcsapata. Azt látom, hogy a cserkészet lehetővé teszi, hogy ilyen kicsit vagányabb módon közelítsen az élethez, akár a hithez is. Ez nem egy hittan csoport. Itt meg lehet élni, legalábbis nekem ilyen élményeim vannak. Ott vagyok a természetben és érzem azt, hogy a Jóisten velem van. Az égboltja alatt őrködök, nézem a csillaghullást. Ez közel hozza egymáshoz a gyerekeket, nem egy erőszakos és formális dologgal. A cserkészcsapatomban próbálkozunk azzal, hogy ne előre megírt imákat mormoljunk állandóan, mintha benyomnánk egy gombot és az lejátsza, hanem a gyerekeket is próbáljuk afelé terelni, hogy a saját szavaikba öntsék gondolataikat, hálájukat és ez többé-kevésbé megy is. És az embernek tényleg saját élményei vannak, átélt egy vihart az erdő közepén, utána kisütött a nap, és ez megérinti, lehet, hogy nem a Jóistennek tulajdonítja az első körben, hogy nem dőlt rá egy fa. Én azt gondolom, hogy ilyen magokat el lehet hinteni, és akkor azok kikelnek.
Fekete Ágnes: Nektek most mi a felelősségetek a cserkészetben?
Thuróczy Piroska: Én most a saját cserkészcsapatomban rajparancsnok vagyok, egyetemista korosztályú cserkészekkel foglalkozom, akiket vándoroknak hívnak. Ez egy nagyon nehéz munka, mert a magyar cserkészetben úgy tíz-tizenöt éve van csak vándorkorosztály. Ezenkívül a csapatom legidősebb vezetői közé tartozom huszonnégy évesen. Ez mindenféle egyéb felelősséget is a vállunkra rak, például, hogy a csapat pénzügyeit kezeljük, az ÁNTSZ engedélyeket beszerezzük és mindenféle hasonló munkákat.
Huszár András: Én csapatparancsnok vagyok, és most hogy dolgozom, nagyon nehéz. De már keresem az utódomat. A csapat érdeke is, hogy valaki ott legyen.
Fekete Ágnes: De a nyári tábort még megszervezed?
Huszár András: Igen-igen.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét Máté evangéliuma 15. részéből!

"Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások." (Mt 15,19)

Karácsonykor jelent meg az a kis film, aminek A Fiú a címe. Megmondom őszintén, engem felkavart. Többek között az, hogy egy prostituált nőt állít a jászol mellé. Sokszor történik meg manapság velünk, hogy a média bedob egy fogalmat, ami bennünket azonnal vagy jobb- vagy baloldalra lök, holott nem érezzük abba a csoportba illőnek magunkat. Ilyen szélfútta lélek lettem én is, mert alapjában véve nem vagyok ítélkező, számos úgymond börtöntöltelékkel tartom a kapcsolatot, de itt valahogy a nőiségem kérdőjeleződött meg. Akkor nehezen fogalmaztam meg, mi az igazi bajom, csak napokkal később jöttem rá. Fellapoztam a Bibliát, és azt találtam benne, hogy egyszer sem látjuk Jézust, amint egy prostituálttal találkozott. Annyira elterjedt ez a kép, pedig csupán talán a 4. században jelent meg. Mindenki úgy gondolja, hogy Magdalai Mária prostituált asszony volt, és ő kente meg Jézus lábát, holott ezt sehol nem olvassuk a Szentírásban. Némely evangéliumban egy bűnös nő, máshol Mária, megint máshol csak egy asszony szerepel, aki Jézusra borítja az utolsó előtti estéjén olajos szelencéjét. De ki tudja, mi volt a bűne? Ki tudja, ki volt ő? Nagyon nehezen képzelhető el az akkori, szigorú rabbi-társaságban egy céda. Mivel az olajjal való megkenés nagyon intim cselekedetnek tűnik, ezért az egyházatyák sorban paráznának nevezték ezt az ismeretlen alakot. Nem olvasunk azonban semmiféle érzelemről, amivel az a nő kiöntötte az olajat. Lehetett akár, hogy egy cseléd volt. Összesen tízszer olvassuk az evangéliumokban azt a szót, hogy parázna, de egyszer sem egy valóságos személyről, hanem általánosságban. Csupán Keresztelő Jánossal kapcsolatosan írja a Biblia: a parázna nők hallgattak rá. János evangéliuma 8. fejezetében van a házasságtörő asszony esete, ez a történet nem is szerepel az összes kéziratban, ami mutatja, hogy nem volt mindenkinek érthető, mit keres ez a nő Jézus körül, de itt sem prostitúcióról van szó. Jézus a bűnösök barátja volt, mondjuk, és azonnal egy huszárvágással Jézus mellé festünk egy bordélyházat. Nyilván sok oka van ennek az azonosításnak. Az egyik ok, hogy a korai keresztyénség erkölcsi oázisként jelent meg a Római Birodalomban, az akkor szinte kötelező bordélyházi élet a császári udvar környékén tökéletes ellentéte volt mindannak, amit a keresztyénség képviselt. Ez volt az egyik ütköző terület, minthogy a kereszténység a szüzességet fontos értéknek, a prostitúciót pedig bűnnek tartotta. A keresztény hajadonok egyik büntetése volt, hogy prostitúcióba vitték őket. Több szentről is olvasunk, akik például a halálon át mentették meg szüzességüket. Vagy ott van egyiptomi Mária, aki prostitúcióból tért meg, kivonult a pusztába, ahol – azt olvassuk – tizenhét évig gyötörték a testi kísértések, de Isten kegyelméből mind legyőzte őket. Ez volt az a kor, és nyilván ennek a korszaknak a látása is átszínezte az evangéliumi történeteket, és egyre nagyobb fényáradatba került a megtért parázna képe. Egy nagy ugrással eljuthatunk a romantikáig, ahol a szélsőséges ecsetvonások között minél nagyobb a mélység, minél sötétebb a bűn, annál igazabb a megtisztulás is.

A Bibliában négy parázna nőről olvasunk név szerint. Támárról, aki nem volt ugyan az, de annak tetette magát azért, hogy jogos tisztét megkapja a családban, ahonnan kitaszították; Ráháb, aki segített, kémkedett Józsuénak Jerikó városa bevételekor; Jeftéről, a bíráról tudjuk még, hogy paráznának a fia volt; és Gómer, akit Hóseás vett feleségül Isten parancsára. Ezek olyan mellékszereplők a Bibliában, akiket az Isten mégis fontossá tett, akiknek igazságot adott, függetlenül a tettüktől kiemelt.
Ez azonban nem változtat azon, hogy a prostitúció, mint a gonoszság szimbóluma jelenik meg a Bibliában nagyon sokszor. A céda képe az, amivel legjobban le tudják írni a próféták, mi a lényege annak a romlásnak, ami Isten és az övéi között megtörtént. A hűség helyett csupán dologi, testi valóság. Valóban, ma is ez a jelenség fejezi ki a legjobban mindazt, ami bennünket sújt. Hiszen két ember kapcsolatának csak a hűség és a megfizethetetlenség lehet az alapja. Döbbenetes tapasztalata a mai kornak mégis, hogy a prostitúció már csak részben erőszak áldozataival történik meg. Az emberek maguk gondolják úgy, hogy joguk van áruba bocsátani mindent. Félelmes tapasztalat, hogy ma valóban minden pénzzé tehető. A konzumvilág értelmében minden, de minden kifizethető néhány ropogó ezressel. Ha a Római Birodalom utolsó éveivel összehasonlítjuk korunkat, nem kevés párhuzamot találunk. De míg az akkori keresztyénség szilárd erővel képviselt valami egészen mást, mi 2013-ban a "szeressük egymást gyerekek" konzumelvével magyarázzuk Krisztus megváltását. A prostituált is ember. Persze, hogy az.
Bennem egy nagy sikoly születik meg mégis: NEM! Jézus nem azt kínálja a prostitúcióra, hogy egy órára a szeretetben oldódjon fel. Nem emberi jogokat és védőzónát kínál, hanem valódi életet. Nem élhető létforma, nem elfogadható valóság az, hogy valaki pénzzé teszi önmagát. Ezt a jelenséget nem látom Jézus mellett. Bárki megtérhet. Így van. De a létrontás életellenes. Iskolába megyünk a gyerekekkel, és az út szélén áll vagy nyolc félig öltözött nő. Ez a társadalom udvariatlan gesztusa felénk. Hogyan magyarázzam meg egy kisgyereknek, hogy kik ők? Végül azt mondom: Ezek szerencsétlen lányok, akiknek nincs barátjuk, nem szereti őket senki, és itt keresik a szeretetet pénzért. Ma nincs határ. Minden olyan parttalan. Remélem, mindenki érti, a gyerekeknek adott magyarázatomból is kitűnik, nem az egyes emberről, hanem a jelenségről beszélek. A gond, amit aláhúzok, hogy a társadalmi felelősséget nem olthatja ki az egyéni. Sőt a lényeg nem is ezeken van. Isten fia azonban egy szűztől született, szép családi életbe jött el, minden bizonnyal példaadó otthona volt. Hiába gondolnánk szívesen romantikus elképzeléseinkkel hajléktalannak, koldusnak, talán nyomortanyába is belelátjuk, ezek a képek a mi képeink csupán. Jézus egy úgymond normális, ha tetszik középszerű, ha tetszik átlagos családban élt és dolgozott. Ma nem divatos ez a kép. Jobb lenne valami szélsőségeset és port kavarót mondani, csak sajnos az nem igaz. Jézus körülményei, mindaz, amit körülötte látunk, az hogy egy vándor rabbi volt, hogy gyógyított, nem jelentettek semmi különöset önmagukban. Nála nem ezeken a külső dolgokon volt a hangsúly, hanem azon, ami a szívben van. A szívben belül, a gondolatainkban van a paráznaság. Belülről származik az, ami bennünket minősít. Lehet látványos prostitúciót mutatni, meg is indulhat a szívünk, de a kérdés az, amit senki sem lát, csak mi tudunk magunkról. A belső, igazi énünk ad tartást, és segít abban, hogy kimeneküljünk ebből a mindent eladó világból. Ez a belső gondolat, ez a titkos valami az, amit érdemes elmondani Istennek! Lehet látványok után szaladni, vágyhatunk nagy újításokra, de mindennek az alapja és lényege a szívünk rezdülése. Gondolkodjunk el, amikor azt mondjuk: azt hiszem, hogy… valójában a körülöttem élők véleményét fogalmazom meg. Keresem az éppen rám passzoló álarcot. Ez a külső énem. Isten azonban énem belső rezdülését keresi. Azt a valakit, aki nem nagy terveket sző, nem önmagát akarja megvalósítani, hanem Isten létezésére rezdül, amit senki és semmi nem manipulálhat. Ezt a rezdülést adjuk át Istennek! Ámen.