2014-04-02

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az ember néha nevetséges dolgokon tud elkeseredni. Vízbe ejtettem a telefonomat. Ez igazán egy cserélhető darabja az életnek, mégis órákig képes az ember dühöngeni egy-egy ilyen baleseten. Amikor azonban valóban nagy bajok történnek, az ember értékrendje a sokk hatása alatt egyből helyreáll. A kórház az a hely, ahol akarva-akaratlanul is az értékeken gondolkodunk, sokszor kínkeservek között mondjuk ki, mit lett volna fontos, és mibe kapaszkodunk igazán. Most ellátogatunk a budapesti Urológiai Klinikára, annak igazgató professzorát, Dr. Nyirády Pétert kérdeztem ezekről a kérdésekről, hitéről, életéről.

Dr. Nyirády Péter: Református keresztyén családból származom. A családi enciklopédia szerint egy hajdani ősünk a Franciaországból menekülő hugenották egyike, Nyirád községben telepedett le és talán onnan származik a nevünk. Természetesen számomra a református vallásnak nincs semmi felsőbbrendűsége bármilyen más keresztény vallással szemben. Annál is inkább, mert a feleségem katolikus, és a felekezeti hovatartozás soha nem jelentett problémát közöttünk. Református templomba járunk mindannyian és a gyermekeinket is reformátusnak kereszteltük. Valamikor gimnazista koromban kezdtem el jobban érdeklődni a Biblia iránt, mert azt hallottam, hogy ha az ember bizonyos helyeken kinyitja, csodákat várhat. Vannak, akik azt gondolják, hogy ha életükben háromszor előveszik a Bibliát, akkor majd választ kapnak a kérdéseikre. Ezt méltatlannak és hitetlen hozzáállásnak éreztem, ezért elkezdtem olvasni a Bibliát. Közel egy évig tartott, amíg az elejétől a végéig elolvastam. Most látom már, hogy más az a Biblia, amit én akkor tizenéves fejjel olvastam, és amit negyvenegynéhány éves fejjel olvasok. Az Újszövetséget többször is olvastam. Az Ószövetségnek hamarosan ismét a végére érek. A régi időkből nem olyan kellemes élmények maradtak meg az Ószövetségből, azonban mostanra teljes mértékben átformálódott a véleményem. Sokan azt mondják, hogy az Ószövetség Istene gonosz, haragtartó Isten, az Újszövetségé pedig egy mindent megbocsátó. Ez nincs így. Az ószövetségi zsidók történetében ugyanúgy megbocsátó, jószándékú, jóra serkentő, jóra sarkalló Istenről van szó, aki más módon közelíti meg az embert.
Fekete Ágnes: Mi történt akkor kamaszkorában, amikor végigolvasta a Bibliát?
Dr. Nyirády Péter: Közelebb kerültem Istenhez. Bár az egyetemi évek alatt egyáltalán nem lehet mondani, hogy tökéletes, diákcsínyekben vagy diákbulikban nem benne lévő fiatal lettem volna. Nem kell rossz dolgokra gondolni, de az embernek mindig van egy kis nyughatatlansága. Tehettem volna jobban is a dolgaimat.
Fekete Ágnes: Hogyan került vissza az Isten közelébe?
Dr. Nyirády Péter: Kecskeméten nőttem föl, az ottani református közösséghez tartoztunk. Az esküvőnk is ott volt. Varga Laci bácsi esketett bennünket. Utána volt egy időszak, amikor súlyos betegség ért. Addigra már formálódott bennem, hogy nem jó ez így: Budapesten lakunk és mégis Kecskemétre járunk néha templomba. Ezért mivel a XII. kerületben lakunk megkerestük a Felhő utcai közösséget, ahol az első pillanatban Berta Zsolt nagytiszteletű úr, olyan barátsággal fogadott minket, hogy azonnal azt gondoltam: odatartozunk. Szinte úgy érezte az ember, hogy már régen odatartozott, csak mégsem volt ott. Azóta vasárnaponként ott vagyunk az istentiszteleten, amikor Budapesten tartózkodunk. Kisközösségben bontakozik ki, formálódik a hitélet, a barátság, ami a munkám miatt nem tud kiteljesedni. Nagyon sok elfoglaltságom van, ami miatt több alakalmon nem tudunk részt venni. Például a nyári együttlétekről épp a kötött szabadság miatt elmaradunk. A családot fontosnak tartom, hogy amikor tudunk, akkor együtt legyünk.
A szüleim orvosok, így nekik köszönhető, hogy nekem is megtetszett ez a pálya és én is orvos lettem. Édesapám saját példáján keresztül a betegszeretetre, elhivatottságra, odafigyelésre, empátiára, szorgalomra és kötelességtudatra nevelt. Szerettem a történelmet és a magyar irodalmat is, ezért fölmerült a jogi pálya választásának lehetősége is. Azonban mégis az orvosi pálya mellett döntöttem. A bátyámnak említettem még fiatal koromban, hogy mennyivel könnyebben lehetne boldogulni, ha jogász lennék, de ő azt mondta nekem: "Peti, lehet, hogy jogászként sokkal többet keresnél, talán jogászként sokkal könnyebb lenne az életed, de senki se mondaná neked azt, hogy köszönöm."
Fekete Ágnes: Sokkal érzelmibb, belsőségesebb kapcsolata van az emberekkel orvosként?
Dr. Nyirády Péter: Sokkal belsőségesebb kapcsolat. Azt gondolom, hogy valakinek az egészségén, kiszolgáltatottságán való segítség az sokkal többet ér, illetve a betegtől sokkal több hálát, köszönetet kap az ember, mint egy jogi pályán lévő. Természetesen ezt egyéne válogatja. Itt arra gondolok, hogy az ember elég sokat van közösségben, sok új emberrel találkozik, és a Jóisten illetve Jézus dicsőségére gyógyíthatja őket. Biztos vannak olyan betegek, akik nem hisznek Istenben, persze egy betegség során mindenki közelebb kerül Istenhez. Amikor jönnek hozzám a betegek, legtöbbször úgy szoktam fogadni őket, hogy Isten hozta! S ezt őszintén is gondolom, nemcsak mondásként. Nagyon jóleső érzés, amikor erre valaki fölkapja a fejét, rám mosolyodik, és érzem, hogy ugyanarra gondol ő is.
Általában mindenki bizakodik a gyógyulásban, de aggódva kérdezik, hogy mi lesz ezután, mi lesz a sorsuk? Főleg súlyos betegeknek meg szoktam mondani, hogy én csak eszköz vagyok Jézus kezében, és hogy neki mi lesz a sorsa, az egyáltalán nem tőlem függ, hanem kizárólag a Jóistenen múlik, hogy ő hogy rendeli el. Mi a földi segítségben tudunk szerepet vállalni. Jézus Krisztus leszállt hozzánk a földre emberi formában és megmutatta, hogy ember is tud gyógyítani. Természetesen nem szeretném magunkat hozzá hasonlítani, de törekednünk kell arra, hogy kövessük Jézust, aki szeretettel és odaadással gyógyított és csodát tett az embereken. Az Ő kezében eszközként tudunk embereket gyógyítani és tudunk embereken segíteni. Ha valaki megtér és tudja, hogy ami történik vele, az a Jóisten akaratára történik, akkor megnyugszik, és földi életnek egy részét, egy állomását teljesíti be.
Fekete Ágnes: Úgy gondolom, nehéz lehet egy orvosnak, hogy nem tud mindenkin segíteni, és van, akit a halálba kell kísérnie.
Dr. Nyirády Péter: Így van. Nehéz ezt elfogadni. Nekem sokat segített, hogy Polcz Alaine – aki ezen a területen egy csodálatos humánum volt – kétszer is tartott előadást itt az Urológiai Klinikán. Sőt, tőle kaptuk azt a szemfedőt, amivel a halottainkat letakarjuk. Nálunk úgy tizenöt-tizenhét éve az a szokás, hogy ha valaki meghal itt a klinikán, akkor természetesen elkülönítjük, ezzel a szemfedővel letakarjuk, és meggyújtunk egy gyertyát. Polcz Alaine azt mondta, hogy egy haldokló embernek két dologra van szüksége: az egyik, hogy szerettei körében legyen, a másik az, hogy ne legyen fájdalma. Nincs több, amit ember adni tud neki. Mindannyian ragaszkodunk gyarló életünkhöz. Aki igazán hisz Istenben, és ismeri Jézust, az tudja nagyon jól, hogy ahogy lettünk, el is múlunk. A fontos az, hogy a szeretetünkkel próbáljuk egymás felé fordulni, és próbáljunk valami jót tenni, mert a végén igazán csak ez marad meg. Hálás vagyok azért, hogy urológusként, sok idős emberrel találkozom és sok idős embert kezelek. Megfordulnak nálunk a klinikán a legmagasabb állami funkciókban lévő irigyelt, vagy rettegett vezetők és a legszegényebb emberek is. Itt az élet végén semmi különbség nincs az emberek között. Azok a dolgok, amiért mi is küzdünk, azok a dolgok, amiben esetleg hiszünk, amire vágyunk, azok teljesen lényegtelenné válnak. A betegség rávilágít arra, hogy mik is a valódi értékek. Értéken én elsősorban a szeretetet, a családot, az összetartozást értem. Más dolgok, amik fontosnak tűnhetnek, amik esetleg a külvilág számára is fontosak, teljesen lényegtelenné válnak. Amikor az embernek fájdalma van vagy beteg, akkor gyakorlatilag mindent megtesz az egészsége visszanyeréséért. Az inkább a sokkal nagyobb baj, hogy nem értékelik az emberek az egészséget. Az egészségügyben alapvető tézis, hogy a prevenció a legfontosabb. Egy régi kínai mondás szerint, a kínai császár azt mondta, hogy azt az orvost, aki a betegség után megy, azt nem szabad semmivel megjutalmazni; aki gyógyítja a betegséget, az már érdemel egy kevés jutalmat; azonban, aki a betegséget megelőzi, azt nagy vagyonnal jutalmazd!
Fekete Ágnes: Gondolom, azért vannak olyan élmények is, hogy idejöttek lelombozva a betegek és örömmel mentek el.
Dr. Nyirády Péter: Rengeteg nagyon jó élményem van. Az embert legjobban az teszi boldoggá, hogy ha valaki meggyógyul, amikor visszajön kontrollra és elmondja, hogy jelentősen javultak a panaszai. A legnagyobb ajándék, amit valaha kaphatunk: egy gyógyuló beteg mosolygó tekintete. Csodálatos, hogy tevőlegesen tudunk részt venni a beteg gyógyulásában! Természetesen nem tudjuk kivívni mindenki megelégedését. Az embert sokszor egy-egy kudarc sokkal jobban lelombozza, mint tíz vagy száz siker. Amikor a betegek hozzám jönnek, fontosnak tartom, hogy felvilágosítsam őket a betegségükről. Elmondjam, hogy miről van szó, milyen típusú műtét, milyen típusú kezelés vár rájuk. Inkább rosszabbat szoktam nekik mondani, mint jobbat. Elhiszem, hogy rosszul esik valakinek, mert esetleg azt várná, hogy azt mondjam: "nincs itt semmi baj, kedves Kovács bácsi, meg tetszik majd gyógyulni". S közben kiderül, hogy mégis nagy baj van. Szoktam mondani a betegnek, hogy jobb lesz a műtét után úgy visszagondolni, hogy mennyi baj nem következett be és boldog lehet, mert meggyógyult. Biztos vagyok benne, hogy ez segít a gyógyulásában a betegeknek. A Jóisten kiméri mindenkinek, hogy min kell végigmenni, és akit igazán szeret, azt nagyon göröngyös útra tereli. Ezt könnyű így mondani, de amikor mindez magunkra vonatkozik, az nehéz. Az Ószövetségben is hány ilyen ember van, aki egyáltalán nem jónak született, de nyilván így kellett lennie, hogy ezt az utat bejárja, és az út minden egyes állomásán valamivel több lett, és valamit kapott, azt lehet mondani, hogy megismerte önmagát.
Fekete Ágnes: Van esetleg a Bibliából egy mondat, amit nagyon szeret?
Dr. Nyirády Péter: A telefonom mindig nálam van, és abba szoktam kiírni a fontos Igéket. Például itt van a Példabeszédek 17:22. "A vidám elme jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek pedig megszáraztatja a csontokat."

Fekete Ágnes: Mi az emberi élet? Egy pötty egy papíron? Sokszor ezt érezzük. Ha viszont túlságosan öntudatosak vagyunk, akkor trónon ülőknek gondoljuk magunkat. Van a református egyházi hagyományoknak egy sajátja, amely éppen az életünk arányáról, társadalmi helyünkről szól, ez pedig a templomi üléshelyek kérdése. S. Lackovits Emőke néprajzkutatót hallják.
S. Lackovits Emőke: Amikor a templomba egyáltalán padok kerültek be, minden bizonnyal nemek szerint oszlott meg a gyülekezet ülésrendje.
Fekete Ágnes: Akkor eleinte nem ültek a templomban?
S. Lackovits Emőke: Olvastam olyan leírást, hogy külön hoztak be padokat, és arra ültek. Először ezek csak ideiglenesen bevitt ülőalkalmatosságok voltak. A jobboldal mindig az előkelőbb, az a férfiak oldala és a baloldal az alávalóbb, az a nők oldala. Hasonlóan van a ravatal körülállásánál is. Ott a jobboldal a közvetlen hozzátartozóké, a baloldal a távolabbiaké és a még távolabb lévők az elhunyt lába felől álltak.
Fekete Ágnes: Minden bizonnyal azért sok templomban nem ültek még a tizenhatodik században.
S. Lackovits Emőke: Eleinte álltak, de az ezerhatszázas években már biztos, hogy volt valamiféle ülőalkalmatosság. A református közösségekben nem volt kegyúr, azonban ha volt egy nagyobb birtokos, akkor neki volt külön egy fedeles padja általában a templom szószékhez vagy az úrasztalához közelebb eső részén. A lelkésznek, segédlelkésznek is volt külön padja, a papszék, vagy mózesszék. Sok helyen a presbitereknek szintén külön padja volt. Sőt itt a Dunántúlon gyakori volt, hogy a dékánnak, aki tulajdonképpen az egyházfi, volt külön széke. A sólyi templom az egyik legrégebbi Árpád-kori templomunk. Ott reformátussá lett a falu, átvette a templomot, de a templomnak megmaradt a szentélye. Még a nyolcvanas években, amikor ott jártam, a presbiterek és a kurátor ott ültek a szentélyben. A templomukat átrendezték, hogy a szószék kerüljön a középpontba. Az úrasztalának meg úgy kellett elhelyezkedni, hogy a szószék közelében legyen, és mivel a szószék a centrumban volt, az úrasztala is a templom közepére, tehát a templom piacára került. A padok pedig úgy helyezkedtek el, hogy középre nézhessen a gyülekezet. Nagyon érdekes a templomi ülésrend a református gyülekezetekben. Más közösségekben eléggé elképzelhetetlen, és nem is juthatott érvényre egyáltalán. Azokban a közösségekben, ahol az őslakosság lett reformátussá, a magukat alapítóknak tartókat illette meg az elsőbbség a padokban is, illetve azokat, akik a legnagyobb összeggel járultak hozzá az egyház fenntartásához. Akik a templompadokra legtöbbet adakoztak, mintegy megváltották, székváltságot fizettek, azok is kiemelten helyezkedtek el a templomban, így alakult ki az ülésrend. Volt egy nagyon kedves, ősreformátus családból származó kisnemes adatközlőm Balatonhenyén. Kiment a szőlőbe, vitte magával a Bibliát és ott olvasta. Egyszer kimentem hozzá, kérdeztem tőle: "Mit csinál Vilma néni?" "Olvasom a Szentírást." – felelte. Elkezdtünk beszélgetni és kérdéseket tett föl nekem. "Hát tudja-e Emőke a kilencvenedik zsoltárt?" Mondtam, hogy ezt minden református tudja. "Hát akkor énekeljük el!" Elénekeltük. Akkor utána mondott egy másik éneket és azt is elénekeltük. Végül azt mondta: "Látom, maga is jó református. Akkor beszélek." Összebarátkoztunk ezzel a nénivel, és többször kimentünk a szőlőhegyre, a Hímesbe. Ott leültünk a présház teraszára és ott beszélgettünk. Vilma néni is elmondta, hogy padot lehetett csináltatni. És ki fizethette a legtöbbet? Aki a legnagyobb úr volt. Voltak olyan esetek is, amikor veszekedés kerekedett abból, hogy ki hova üljön a templomba. Somogyból vannak adataim, hogy a lelkész kénytelen volt havonta a szószékről kihirdetni, hogy most ezek a családok ide ülnek, azok oda, így tudták elejét venni a székpereknek.
Egyszer a saját fülemmel hallottam, amikor jött egy idős ember a templomba és odament a második padhoz, majd rászólta legszélén ülő lelkészre: "Eresszen be a helemre!" A lelkészek csak néztek, erre a bácsi erélyesebben mondta: "Mondom, eresszenek a helemre!" Hát kénytelen volt valaki fölállni és az öregurat beengedni, mert az az ő helye volt.
Fekete Ágnes: Gyakorlatilag a templom leképezte a falut?
S. Lackovits Emőke: Igen. A templombelsőben elfoglalt hely, a társadalmi rétegeket, a társadalom szintjeit mutatta meg. Ugyanígy a temetkezés rendje is. A temető, a halott falu. Vannak előbbre való, meg vannak hátrább való helyek.
Fekete Ágnes: Ennek első megközelítésre van egy eléggé visszataszító része, de ha belegondolunk, van pozitív része is.
S. Lackovits Emőke: A rokonsági rendszer megőrzését demonstrálja. Hagyományokhoz való ragaszkodás.
Fekete Ágnes: Van egy jó meg egy rossz értelme.
S. Lackovits Emőke: Na, de hát mindig voltak társadalmi különbségek. Nem hiszem, hogy társadalmi különbségek nélkül létezik emberi közösség. Hogyha ezt túlhangsúlyozzuk, a különbségek megmutatkozását szorgalmazzuk, akkor lesz ez visszássá. Egyszer Köveskálon történt, hogy bementünk az óriási templomba, ahol vagy tízen voltunk összesen. Mondtam Nelli néninek, akivel mentem, hogy üljünk az első padba! Erre azt felelte: "Hát, hogy képzeli Emőke, hogy odaülünk? Hát, az nem a mi padunk." Majd átmentünk a másik oldalra és ott a negyedik padba ültünk be, az ő saját helyükre. Elmagyarázta, hogy "nem ülünk oda, ami nem a miénk." És elmondta, hogy az kinek a padja, melyik nemzetség helye. Még egy városi közösségben is előfordul, hogy valaki mindig ugyanoda ül. Bár most már nem annak alapján rögződnek az állandó helyek, hogy ki mennyire támogatja az egyházat, hanem inkább annak alapján, hogy ki mennyire hűséges az egyházközséghez és az egyházához.

Fekete Ágnes: Nem beszéltünk még a karzatokról.
S. Lackovits Emőke: A karzatok azok az ifjúság helyei voltak. Az iskolás gyermekek lent ültek, hogy szem előtt legyenek. Már konfirmált lányok általában az asszonyok mögött vagy az édesanyjuk mellett voltak. A legények viszont fönt ültek a karzaton. Szentkirályszabadján a karzatot "tikleső"-nek hívták. Azért, mert a legények onnan tudták legjobban szemügyre venni az eladólányokat, akik lenn ültek a földszinten.
Regrutáknak nevezték azokat, akiket besoroztak és az őszi bevonuláskor valamennyien elmentek katonának. Nem volt pozitív vonás, ha valaki alkalmatlan volt a katonaságra. A regruták kalapját kidíszítették. Először nemzetiszín szalagot kötöttek rá, ami hosszan lelógott egészen a térdhajlatig. Utána pedig a lányoktól kapták a színes szalagokat. Minél népszerűbb volt egy legény, annál több regrutaszalag került a kalapjára. A regruták a karzat első padját foglalták el. Fafogasok voltak és oda akasztották a regrutakalapot, de mindig úgy, hogy a regrutaszalagok lelógjanak. Ez díszítése is volt a templomnak. Bálint Sándor professzor azt mondta, hogy a klasszikus paraszttársadalomban az ember teljes élete, a születéstől a halálig, minden mozzanata az életnek Isten színe előtt zajlott le. Ebben benne van az is, hogy a társadalmi kapcsolatok színtere a templom.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Hálaadó ünnepséget tart a 40 éves magyar lepramisszió április 6-án, vasárnap 16 órakor Budapesten, a Skót Misszió templomában, a VI. kerületi Vörösmarty utca 51. szám alatt.

Jézusról és rólad címmel tart evangélizációs istentiszteleteket Végh Tamás április 6-án 10 órakor valamint április 6. és 8. között esténként 17 óra 30 perctől Hajdúsámsonban, a református templomban.

Erők – ellenerők címmel rendeznek nyílt előadássorozatot Hajdú Szabolcs Koppány igei szolgálatával április 6. és 9. között Székesfehérváron, a Budai úti református templomban.

A Fény teológiájáról beszélget Végh László fizikus és Béres Tamás teológus április 3-án, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Múzeum utca 7. szám alatt.

Pálhegyi Ferenc párkapcsolat-ápoló kurzusának befejező előadása április 7-én, hétfőn 18 órakor lesz Budapesten, a Ráday utca 28 szám alatt.

A Világ-egyetemi előadások sorozat keretében Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész tart előadást a magyarságról és szomszédairól április 4-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

Debreczeni Tibor Pál apostolról szóló monodrámájának 150. előadása lesz április 3-án, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a budai gyülekezet nagytermében, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Magyary Ágnes Az ördög operába készül és más történetek című prózakötetének bemutatója április 7-én, hétfőn 17 óra 30 perckor lesz Budapesten, a Hess András tér 4. szám alatti könyvesboltban.

Drámapedagógia és játék a hitoktatásban címmel rendez konferenciát a Reménység Magjai Alapítvány április 5-én, szombaton Budapesten, a Kiscelli utca 73. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát!

"Maga Jézus pedig mintegy harminc esztendős volt, mikor tanítani kezdett, ki, a mint állítják, a József fia volt…" (Lk 3,23)

Hány évig élt Jézus? A hagyomány azt mondja, hogy harminchárom esztendeig. Három évig tevékenykedett, tanított és gyógyított, és harminc évig csendben volt, tanult, illetve nem tudjuk mit csinált. Van egy bibliai mondat, ami ennek ellene mond. János evangéliumában megkérdezik tőle: "Ötven esztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?" (Jn 8,57) Mindebből az következik, hogy nem volt fontos kérdés Jézus életkora. Hogyan alakult ki mégis a harminchármas év? Számos érdekes találgatást lehet naptár alapú számítgatásokból találni arról, vajon mikor működött Pilátus, mikor esett a páska ünnepe, Nissan tizennegyedike péntekre egy olyan évben, amikor akkor még hideg is volt, tehát egy korai időpontra esett húsvét. Ezek alapján a mi időszámításunk szerinti harmincnegyedik év jön ki, de persze ezek csak találgatások.
A harminchárom év hagyományának a lényege nyilván az arány. Jézus három évig beszélt, cselekedett, és harminc évig hallgatott. Tíz az egyhez. Különösen mai szemmel furcsa ez az arány. Mennyit beszélünk mi! Mennyit telefonálunk, hány számítógépes üzenetet küldünk egy nap! Csak azért hallgatunk, mert aludnunk is kell. Jézus életének harminc évéről nem tudunk szinte semmit sem. Csak következtetni tudunk. Abban a társadalomban nehezen elképzelhető, hogy valaki harmincéves koráig nőtlenül a szüleivel éljen. Sokkal valószínűbb, hogy valamilyen iskolában töltötte ezeket az éveket, talán az esszénus közösségben Qumránban. De ami különösen érdekes, hogy Jézus nem lépett be közéjük, tanult tőlük, de nem követte őket. Mégsem volt kidobott idő ez a harminc év. A mai reklám világ téveszméje, hogy akkor telik jól az idő, ha hatékonyak vagyunk. Jók az előkészületek is, ha azok pontosan beépülnek egy későbbi eredménybe. De Jézus tanulása semmibe nem épült bele hatékonyan. Nem lehet kiszámolni az értelmét ennek az aránynak, hogy tíz egység hallgatás, tanulás, és egy egység tett. Mintha ezzel azt mondaná nekünk, nem is a mennyiség, hanem az arány számít.
És az a különös, hogy a legújabb pszichológiai iskolák is abba az irányba kutakodnak, hogy az ember, amikor számol, voltaképpen arányszámokat észlel. A gyerekek a számokat is valahogy így tanulják meg: először a kevés és a sok arányát érzékelik. Azért érezzük idősödve azt, hogy egyre gyorsabban telnek az évek, mert tevékenyebb korunkban az eltelt életünk arányában látjuk azt az egy évet, amit vizsgálunk. Például ötven évhez képest, és a feladatainkhoz képest érzékeljük az egy év idejét. A másik példa, hogy egy kicsi gyerek viszont egy évként az életének egy ötödét érzékeli. Tehát arányokat észlelünk és nem megszámlálható valóságot. Az élet lényege az arány – mondhatjuk így is. Vajon hogyan látjuk a visszahúzódás és az előrelépés arányát életünkben? Azt nem is merem kérdezni, hogy megvan-e a jézusi tíz az egyhez arány! Vajon lehetséges-e az, hogy ne tartsuk tragédiának, rettenetnek azt, ha hallgatnunk kell? Azok számára pedig, akik mindig csendben vannak más az üzenet: vajon azt a néhány szót, amit Isten ránk bízott, nem kell-e kimondanunk idejében?
Most böjt ideje van. Magamról sajnos elmondhatom, eddig nem tudtam eleget elcsendesedni, sajnos kevéssé tartom értékes időnek azt, amikor imádkozom, amikor készülök valamire, amit majd az Isten megad. Hatékonyak akarunk lenni, folytonosan teszünk-teszünk, és közben sokszor üres luftballonok lesznek a szavaink. Isten óvjon minket ettől! Viszont áldja meg Isten jó arányokkal további böjti időnket! Ámen.