Beszélgetés dr. Szűcs Ferenccel a magyar Himnuszról

Beszélgetés dr. Szűcs Ferenccel a Himnuszról

Elhangzott a Kossuth rádióban 2018 január-februárban a Kossuth Rádió református félórájában

Beszélgetőtárs: Fekete Ágnes

Nem túl sok olyan himnusz van Európában, amely Istennel kezdődik. Ebben benne van a református Kölcsey történelemszemlélete, ez a reformációig visszanyúlik.
– Hogy lehetne összefoglalni ennek a lényegét?
Szűcs Ferenc: Isten nem a birodalmakat, hanem a népeket szereti igazán. Erre jó példa a Bábel tornyának története, ahol arról van szó, hogy az egy nép, egy nyelv, egy kultúra bábeli, birodalmi törekvésével szemben Isten úgy viszi tovább a történelmet, hogy összezavarja a nyelveket. Ezzel egy új fejezetet is teremt a népek megértése történetében. Mert kétféle levezetése van a népnek. Van egy geneológiai megközelítés. Ez jelenik meg a családfák felállításában vagy a klánokban. Az ilyen értelmezés, azonban mindig leszűkítő. A nép másik értelmezése pedig a nyelvi, kulturális azonosság: Népek azok, akik megértik egymást. Ilyen értelemben, amikor azt mondja a Himnusz, hogy „Isten áldd meg a magyart”, akkor nem faji alapon értelmezi a népet, hanem a közös kultúra alapján. Ezzel már át is lép azon a középkori népértelmezésen, hogy a nemesség tartozik igazán a néphez. Ebben benne van az, amit Petőfi és Arany is vallott, hogy a nép a magyarul beszélő falusi jobbágyot és parasztembert egyaránt magában foglalja.
-Végülis ez kilépés a hűbéri rendszerből.
Szűcs Ferenc: Nagyon közel áll ahhoz a bibliai gondolathoz, hogy Isten a népek határait jelölte ki, ahogy Pál apostol az athéni beszédében ezt mondja: „kijelölte idejüket és határaikat”. Nagyon fontos gondolat, hogy népek nem véletlenül vannak ebben a világban, hanem valamilyen kollektív küldetést is betöltenek. Az, hogy „minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus úr az Atya Isten dicsőségére”, pontosan azt jelenti, hogy nem egyetlen néphez, nem egyetlen kultúrához tartozik a Krisztus ügye, hanem az egész világra.
-Lehet így mondani, hogy a Himnusz a közös pontokat kereső dal?
Szűcs Ferenc: Igen, mert Petrovics, azaz Petőfi Sándor azt mondja: „Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én.” Nem a leszármazás alapján vált valaki magyarrá, hanem a vállalás alapján, a kulturális, nyelvi azonosulás alapján. Az a gondolat az egész korra jellemző, hogy ez egy sorsközösség, egy történelmi közösség, amelyben aztán majd megjelenik az ószövetségi néppel való párhuzam.
-Miért fontos, hogy a Himnusz egy imádság?
Szűcs Ferenc: A műfaja egyházi műfaj volt. A legősibb hitvallásaink himnuszok voltak, amelyeket ősidőktől kezdve énekeltek az istentiszteleteken. A keresztyén egyház dogmái is himnuszok voltak. Például a Krisztushimnusz a Filippi levél 2. fejezetéből elénekelhető formája volt a Krisztusról való vallástételnek. Egy nép közösségének is lehet közös imádsága. A tizenkilencedik századtól kezdve ez az imádság a nép ajkán valóban imádsággá vált, átlépte a felekezeti határokat is anélkül, hogy ezt kimondta volna bármilyen törvény. A törvénybe iktatás viszonylag későn jelent meg. Bár hozzá kell tennünk, hogy Himnuszunkat el lehetne énekelni a Tehozzád teljes szívből… kezdetű, 130. zsoltár dallamára.
-Tudatosan arra a strófaszerkezetre írta Kölcsey?
Szűcs Ferenc: Nem tudom, mennyire volt ez tudatos a részéről, mindenesetre elénekelhető. Szenczi Molnár Albert zsoltárszövegei valószínűleg mintát szolgáltattak. Talán az sem véletlen, hogy imádságként vált szimbólummá, amit még azok is tudnak énekelni, akiknél talán az istenhit, vagy a keresztyén kötődés nem egészen egyértelmű.
-Most az év kezdetén is mindenki elénekli.
Szűcs Ferenc: Azért is, mert benne van: „hozz rá víg esztendőt”. Arra gondolunk, hogy jó lenne egy valóban új kezdet, de hozzá kell mindjárt tenni, hogy talán félreértve szoktuk énekelni. Ugyanis a mi vígságunkra, a mi örömünkre szoktunk gondolni. Azonban a jókedv és bőség eredeti értelmében a kegyelem szóhoz kapcsolódik, és az isteni kegyelemre utal: Isten legyen jókedvű! Egyik újévi énekünkben benne is van ez, hogy „ez az év a te jókedvednek esztendeje legyen”. Az az áldás, ha Isten jókedvvel tud ránk tekinteni, örülni tud nekünk. A szilveszterhez és az újévhez a saját örömünk és jókedvünk kapcsolódik. Bármennyi negatívum jön elő a versben később, a történelmi események fölidézésében, mégis az a kicsengése, hogy Isten megáldja munkánkat. Az első sor ezért egy áldáskérés.

Az az áldás, ha Isten jó kedvvel tud ránk tekinteni, örülni tud nekünk. Ez egy kicsit távol áll a mai ember gondolkodásától, mert mi mindig a saját örömünkre és jókedvünkre gondolunk. A szilveszter és az újév is ehhez kapcsolódik. De eredendően a kegyelem esztendeje volna az, amit Jézus a názáreti zsinagógában Ézsaiás prófétától idézett: „hirdessem az Úr jókedvének esztendejét”.(Ézs 61,2) Az a bizonyos „Jóbel” év, amely az ószövetségi törvények szerint a hétszer hetedik év után következett, a nagy elengedés éve, a kürtzengés éve. (II. Mózes 25,8) Jézus itt fejezte be a mondatot, „hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét”, és nem folytatta azzal: „és Istenünk bosszúállásának napját” Ezt a bibliamagyarázók tudatos megszakításnak tekintik, mert azt fejezi ki, hogy még mindig tart az a kegyelmi idő, amely Jézus Krisztussal érkezett el. Azóta Isten jókedvének évében, vagy korszakában élünk mindazok ellenére, amik elszomorítanak és elkeserítenének bennünket. A víg esztendő az öröm éve is lehet.
– Ez hasonló a félig teli vagy félig üres pohár képéhez. Attól függ, hogy mire nézünk!
Szűcs Ferenc: Igen. Azt gondolom, hogy a Himnusz a pozitívumot lája. Hiszen bármennyi negatívum jön elő majd a történelmi események fölidézésében, azért mégis az a kicsengése, hogy Isten megszánja a népet és megáldja a munkánkat. Az első sor egy áldáskérés.
– Mi az, hogy áldás?
Szűcs Ferenc: Valaki így fogalmazta meg: az áldás az élet minőségi többlete. Valami, ami összefogja mindazt, ami nélkül hiányos lenne az életünk. Miért volt fontos Jákóbnak, hogy az atyai áldást elkérje? Mert enélkül az elsőszülöttségi jog önmagában csak egy jogszabály lett volna, de az áldással együtt a jövendőt jelentette, a megáldott időt. Enélkül pedig az ellentéte van: az átok. Nagyon fontos az, hogy a papok is az Ároni áldást mondták az egész népre.
– Amikor a népünkre, az országra, Magyarországra gondolunk, akkor mit jelent az áldás?
Szűcs Ferenc: Megítélésem szerint Isten jelenlétét jelenti, vele együtt válnak áldottá a dolgok, még azok a dolgok is, amelyeket nem feltétlenül szeretünk.
– Az Istentől függünk.
Szűcs Ferenc: Így van!
– És ez nem féltétlenül mérhető a földi rendszerekben.
Szűcs Ferenc: Ahogy a jókedv sem a vidámságunkat vagy jókedvünket jelenti, hanem az Isten kegyelmét, ugyanúgy az áldás sem feltétlenül a földi javakat. Nem zárnám ki azt, hogy Isten áldásával együttjár az is, hogy békességünk van, hogy könnyebbedik az életünk. Az azonban veszély, ha ez csak a földi dolgokra vonatkozó bőséget jelenti, és nem egy lelki értelembe vett gazdagságot. „Ideje van a kövek összegyűjtésének és a széthordásnak, ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek.” Ez a rendelt idő azt jelenti, hogy minden időben fölismerem az isteni célt az életemben. Minden lehet áldás. Ezékiás király mondta, hogy áldásul volt nekem a nagy keserűség. Ezt egy betegség után mondta. Valójában akkor tanult meg imádkozni. Kétféle időt lehet élni. Egy olyan időben élhetünk, amely csak úgy eltelik, a másik a kegyelmi idő, a másképpen való folytatásra való lehetőség. Ez tulajdonképpen az áldás, az áldott idő. Nem véletlen, hogy az ember a teremtéstörténet szerinti első napra úgy virradt fel, hogy az a megáldott idő volt. Tehát nem a munka volt az első nap, amivel elkezdődött a bibliai időszemlélet szerint az emberiség élete, hanem a szombat. „Megáldotta Isten a szombat napját és megszentelte azt”, ez elindította aztán a munkát.
– Kölcsey Himnusza pontosan ezt a sorrendet követi. A történelem első pillanata az áldás.
Szűcs Ferenc: A két keretversszak között írta le a történelmet, amely nem volt sima, de a nehéz időkön át is minden lehetett áldás. Kölcsey így írta le: „Isten, áldd meg a magyart!”

A Himnuszban nincs szó átokról, csak áldásról. Sőt, az ellenségkép is egy sajátos formában jelenik meg, mert Istentől védő kart kérünk és nem támadni vagy hódítani akarunk. Talán még a „S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára” sem tekinthető hódító háborúnak, hanem egyfajta megtámadottságnak.
– Keresztyén körökben szinte félünk kimondani, hogy ellenség.
Szűcs Ferenc: A zsoltárok tele vannak azzal, hogy vannak ellenségeink, és tény, hogy vannak. Ezzel szemben védelmet kérhetünk Istentől. Ha Isten nem véd meg bennünket, akkor valóban védtelenek vagyunk az ellenségeinktől. Az már egy másik kérdés, hogy mi ellensége vagyunk-e valakinek? Jézus a megbocsátásról beszél, és arról, hogy szeressétek ellenségeiteket. Pontosan ez fejeződik ki szavában: Te ne legyél valakinek az ellensége, te ugyanazzal az indulattal legyél mindenki iránt. Más kérdés az, hogy ha megtámadnak, akkor a védekezéshez való jogod megvan. A bibliai gondolkodás szerint, és különösen a zsoltárokban központi gondolat az, hogy Isten elé viszi, és nem egyedül küzd az ellenségeivel. Rábízza a bosszúállást Istenre. A Himnuszban megjelenik a belső ellenség is, „Hányszor támadt tennfiad szép hazám kebledre”. Az önsorsrontásról szól ez, amikor nem tudunk egyetérteni a belső ellenségeskedés miatt, amelyben Jézus mondása szerint hasonlítunk ahhoz a házhoz, amely önmagával meghasonlik. Ez a szomorúság is megjelenik a versben, amellyel ma is szembe kell nézni. Permanens jelensége ez a nemzeti és minden közösségi létnek.
– Tehát a különbség a kommunisztikus gondolkodás és a keresztyénség között az, hogy a kommunizmus azt hirdette, hogy majd mindenki mindenkivel békében lesz itt a földön.
Szűcs Ferenc: Ez utópia. Az ellenségeskedés valami módon része az emberi természetnek, az élet realitásához tartozik az, hogy nemcsak barátaink vannak, hanem ellenségeink is. Ezt a keresztyénség nem letagadja, hanem megtanítja kezelni: Jézus azt mondja, hogy eleven szenet gyűjtesz az ellenség fejére, ami nem büntetést, bosszút jelent, hanem azt, hogy előbb-utóbb várhatod azt, hogy a másik meg fog változni. Maga az eleven, az égő szén is egy folyamatot indít el. Megtörténhet az, hogy az ellenségből barát lesz, de csak akkor, ha valahol megszakad az ellenségeskedés folyamata.
– De nem ezen a szinten oldódik ez meg, és ezt a Himnusz is így mondja.
Szűcs Ferenc: Tehát, legyél több mint az ellenséged, mert ha te ugyanúgy fogsz válaszolni, akkor a gyűlölet láncolata sehol nem szakad meg. A Himnusz ebben példaadó, hogy nem szól a bosszúállásról. Egy mondat sem hangzik el, ami bosszúról szólna. Védő karról van szó, és ez erősen összefügg azzal a keresztyén hagyománnyal, amely Szent Ágoston óta él, hogy igazságos háború, csak a védekező háború lehet.
– A franciák himnusza, a Marseillaise az ellenség szidását is tartalmazza.
Szűcs Ferenc: A Himnusz szemléletmódja az ellenséget Isten büntetésének tekinti. A reformátori történelemszemlélet a tizenhatodik századtól kezdve az Ószövetségből azt a következtetést vonta le, hogy sorspárhuzam van a népek életében és Izrael történetében. Esztergomi Farkas András éneke 1538-ban a zsidó és a magyar nemzet összehasonlításáról szól. Kölcsey éppen ezen a nyomon halad a Himnuszban, hogy az őseinket Isten hozta fel a Kárpátok bércére, Őtőle kaptuk az otthonunkat, a hazánkat, Ő jelölte ki a feladatunkat, és ugyanakkor a bűneink miatt gyúlt harag a keblében. A Debreceni Kollégiumban az Ószövetség fontos tantárgy volt, és ez hatott Kölcseyre ugyanúgy, mint Kálvin vagy Bullinger történelemszemlélete is, aki levelezésben állt magyar reformátorokkal, és arra buzdított, hogy a török hódítást tekintsék úgy, mint Isten nemzeti bűneink miatti büntetését. Valójában erre az ószövetségi teológiai gondolkodásra néhai püspökünk Hegedűs Lóránd mutatott rá legvilágosabban, ő elemezte ilyen mélységig a Himnuszt. Kálvin teológiájának a gyökere, hogy szakított azzal a liturgikus renddel, amely a középkor során műfaji különbséget tett a Szentírás különböző részei között. Ami egy néppel történt és egy népnek a valóságos hétköznapi életében, az ellenségeivel való küzdelmekben, az analógia lehet minden nép és minden nemzet számára. Prófétai módon szemlélte a történelmi eseményeket, és nem véletleneknek tekintette.

Szűcs Ferenc: A bűn az valóság, realitás az életünkben és nemcsak az egyéni életünkben. Ma divatos lett a teológián belül is, nemzedéki, strukturális bűnökről is beszélni. Tehát vannak olyan bűnök, amelyeket nem feltétlen az egyén követ el, hanem amelyek egy közösségnek a tévútjai, ahol az egyén, mintegy sodródik azokkal a struktúrákkal, amelyek eleve bűnösök. Például egy háborúban a „ne ölj” parancsolatot figyelembe sem lehet venni, mert legföljebb méregetni lehet, hogy mértéktelenül nem kell öldösni. Az elmúlt háborúk mind azt bizonyítják, hogy soha nem tartották be maguk a népek sem azt a megegyezést, amit már a saját tapasztalataik alapján vontak le.
– Ha az ember beleesik abba a hibába, hogy mindent egyéni szinten mér, akkor azt hiszi, hogy az az ölés, hogy meghúzom a ravaszt. Azonban, annak a puskának oda kell valahogyan kerülni egy kézbe.
Szűcs Ferenc: Így van! Abban a helyzetben az egyén szinte már nem is nagyon tehet mást, mint azt, hogy sodródik az eseményekkel. Itt egy strukturális bűnről van szó, és azt gondolom, hogy Kölcseynél, amikor nemzeti bűnökről, vagy népi bűnökről van szó, akkor azokról a rossz döntésekről vagy rossz helyzetekről beszél, amelyekbe belesodródtunk. Nem vitatja, hogy ebben mennyi volt a mi felelősségünk, de belesodródtunk és nyilvánvaló, akkor vétkesek is lettünk. Nem ment föl bennünket könnyen, hogy nem tehettünk róla, mert nem mi voltunk a hibásak, és nem keres bűnbakokat. Ez is nagyon szép a Himnuszban, hogy önmagunkon kívül, a magunk bűnbánatán kívül nem okol másokat.
– Valóban van bűn, de az nem egy anyagi értelmű elszámolás, mint a vesszőzés.
Szűcs Ferenc: A bűnnek van egy ilyen római jogi értelme, hogy van egy elkövetett tett, aztán van a bűnhődés, jóvátétel… Azonban a bűn teológiai értelemben sokkal inkább egy egzisztenciálisan tragikus állapotot jelent, amelynek ugyanígy van közösségi karaktere is. Kölcsey a történelmünket szemlélve odasorolt, ahol a bűneinkért kétszeresen is sújtott bennünket az Úr keze. Ugyanakkor nem ment föl bennünket olcsón, hogy mi erről nem tehettünk, mert „bűneink miatt gyúlt harag kebledben”. És azokért a villámokért mi magunk is felelősek vagyunk, de azt gondolom, hogy mégsem a bűn és a bűnhődés a kérdés igazán, hanem a kegyelem és az isteni irgalom.
– Hogy hová megyünk ezzel?
Szűcs Ferenc: Így van! Nem véletlen, hogy az utolsó versszak, amely majdnem szó szerint ismétli meg az elsőt, mégis másképpen fogalmaz, mert nemcsak áldásról beszél, hanem megszánásról. Ha Isten megkönyörül rajtunk, akkor lesz jövőnk. Minden, a Himnuszban fölvetődött sötét szín ellenére reménykedhetünk a jövőben, ha megszán bennünket, a balsors sorozatnak vége lehet.
– Tehát, az egyedül reális tengelybe állítja bele ezt a történetet?
Szűcs Ferenc: Így van! Abból a nézőpontból látja Kölcsey a nemzeti történelmünket és a jövőnket, hogy ott van a sorsunk, a bűnhődéseink, a büntetéseink, és közöttünk az Isten keze. És azt a kezet úgy lehet látni, mint amelyik atyai kéz, tehát nem egy irgalmatlan és nem egy végzetszerű sorsisten, mint a görögöknél volt a fátum. Ez nem fátum, hanem ezen lehet változtatni, ezért lehet imádkozni és lehet tenni érte.

Szűcs Ferenc: A kudarcok a történelmünk meghatározói voltak. Kölcsey Istennel hozta kapcsolatba a történelmünket, és amikor a balsorsról beszél, nem valami végzetről, vagy valami Istentől független dologról van szó, hanem az emberek, a népek élete valamint az isteni gondviselés kapcsolatáról. Tehát a balsors nem azt jelenti, hogy valami végzetszerű sors, amelyet nem tudunk elkerülni, hanem azt, hogy a helyzetünk és a balsorsunk között ott kell lennie Isten kezének. Ez az isteni gondviselésbe vetett hit jellegzetesen kálvinista gondolkodás.
– Merthogy régen tép a balsors, de reménykedünk, hogy lesz majd víg esztendő, és a kettő között van Isten keze?
Szűcs Ferenc: Így van! Minden az Isten kezéből jön, ahogy a Heidelbergi káté mondja, amely nem jelenti azt, hogy Isten a történelem. Félreértése volna azt gondolni, hogy Isten azonos a történelemmel. A történelem és miközöttünk, ott van Isten keze, és mi mindent Isten kezéből kell, hogy elfogadjunk. A reformátori gondolkodás is ugyanaz volt, mint Kölcseyé, hogy nekünk elsősorban Istennel van elszámolnivalónk és nem a történelmünkkel vagy a balsorsunkkal.
– Akkor miért van balsors?
Szűcs Ferenc: Mert sajnos a tények erről beszélnek, hogy volt balsors, amely után nyugodtan lehetett sóhajtani, hogy most már a víg esztendőnek kellene eljönni. Itt nem arról szól a dolog, hogy itt valami olyan megbűnhődés történt, hogy már most a jövendőt is levezekeltük, hanem arról, hogy elmaradt valami, amit várunk, hogy Isten pozitívan avatkozzon be a történelmünkbe, és hozzon ránk víg esztendőt, amelyben vége szakad a balsors rendszernek.
– Melyik Ige beszél erről?
Szűcs Ferenc: Az Ézsaiási Ige, hogy „kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden vétkéért” (És 40:2.) Ez a kétszeresen sújtotta, ez az elmaradt Jóbel év, a kürtzengés esztendeje, amely a hétszer hét év végén volt.
– Az az év a teljes nyugalom éve.
Szűcs Ferenc: Így van! Az elengedés éve. A kétszeres büntetés azt jelenti, hogy az egyszeres már letelt. Ha ezt történelmileg nézzük, akkor azt jelenti, hogy ha elmaradt egy ilyen sorsfordító esemény, akkor gyakorlatilag két korszakon keresztül is bűnhődött a nép. Így lehet értelmezni azt, hogy a múlt és a jövendő. Ez azt jelenti, hogy elmaradt a feloldozás, az elengedés kegyelmi ideje. A történelmünkben valóban úgy néz ki, hogy sok minden egymásra halmozódott, múlt, jelen és jövő gyakorlatilag egybefolyt, mert nem sok változás történt. Én úgy látom, hogy a Himnusz éppen ezt a változást reméli, azt reméli, hogy Isten megszán bennünket, megkegyelmez nekünk, és ez az egyetlen reménységünk a jövőre nézve. Kölcsey szemlélete talán ebben különbözik a reformkor más költőiétől, váteszéitől, hogy nem a dicső múltat állítja szembe a jelennel, hanem az Isten kegyelmére hivatkozik és arra, hogy Isten megkönyörül rajtunk és elhozza azt a bizonyos elengedés esztendejét, ami után valami jobb következik és a balsors után eljön a jobbsors.
– Itt a megbűnhődni szónak történt talán egy átalakulása, hogy ma a megbűnhődni, a „megbüntetni”-vel van összefüggésben, és úgy értik, hogy ha már megkaptad az ötven ütést, akkor már megbűnhődtél. De itt valószínűleg nem erről van szó.
Szűcs Ferenc: Igen, a megbűnhődés szó nem azt jelenti, hogy teljesítettél valamit, letöltötted a büntetést, hanem azt, hogy a büntetés mértéke volt kétszeres. Egy nagyon súlyos történelmi büntetést érzékel Kölcsey. Az egyetlen reménység ebben a helyzetben az isteni könyörület, az hogy Isten szeretete fölülírja mindazt a rosszat, ami történt, és történhet velünk. Végig Istennel beszél, és nem önmagával, tehát itt a megbűnhődés nem valami olyan, hogy mi már eleget tettünk és várhatunk valamit, hanem Istentől várunk valami változtatást, mert az Ő kezében van igazán a jövendő is, mint ahogy a múltunk is.

Sokszor az a vélemény a Himnuszról, hogy pesszimista hangvételű, mert általában a kudarcainkat, vereségeinket helyezi előtérbe. A második versszak ennek az ellentéte. Sőt, azt mondhatnánk, hogy a Himnuszon végighúzódik egy dialektikus ellentét: „bércre hág, és völgybe száll”. Benne vannak a hegycsúcsok és a mélypontok is. A második versszak éppen arról beszél, hogy a bibliai, a kánaáni honfoglalás mintájára mi is Istentől kaptuk ezt a szép földet. A Duna, a Tisza jelképezi ezt az egész országot, ahol Árpád hős magzatjai fölvirágoztak. Nem tudnak igazán arról a történészek sem, – akármelyik honfoglalás-elméletet fogadjuk is el, – hogy itt különösebb harcok folytak volna, hanem megkaptuk ezt az országot. Kölcsey a hun-magyar mitológiai azonosságot vallja itt. Bendegúz, Attila édesapja volt. Ezt az ősi örökséget viszi tovább, és a második versszak egy hálaének arról, hogy milyen gazdag örökségünk van, milyen szép ez az ország! Kunság mezején lengő búzakalász, és a Tokaj szőlővesszein csepegő nektár. Valójában ez szimbólum is. A református szimbolikában az úrasztali terítőkre búzakalászt és a szőlőtőkét szoktak hímezni, amely rejtett jelképe az úrvacsorai jegyeknek. A magyar jókívánságokhoz hozzátartozik, hogy bort, búzát, békességet kívánunk egymásnak. Milyen gazdagon terít asztalt nekünk Isten!
– Gyakorlatilag a szakrális és a földi együtt van…
Szűcs Ferenc: Valóban, és az egész Himnusz Istennel van kapcsolatban. Ott kezdődik a hálaadás, amikor az ember fölfedezi azt, hogy mi mindent kapott, és milyen gazdag ez az ország. Milyen gazdag a mi népünk története! Vannak benne még győzelmek is.
– Az Ószövetségben olvashatjuk, hogy a nép olyan, mint egy szőlő.
Szűcs Ferenc: Így van! Ez egy ószövetségi kép. A nyolcvanadik zsoltár beszél arról, hogy Izrael maga is olyan, mint egy szőlőskert. Azt hiszem, meg lehetne tanulni a Himnuszból, hogy nem a panaszkodás vezet célra, ha mindig csak a negatívumunkat emlegetjük, hanem az, ha észrevesszük azt a gazdagságot, amely körülvesz bennünket.
– A hálaadáshoz nagyon kevéssé értünk, pedig a református hagyomány szerint az imádság részei: a hála, a bűnbánat és a kérés.
Szűcs Ferenc: A legtöbb zsoltár is így tagozódik: Isten dicsőítése, panasz és a kérés. A Himnuszban ez a három nagyon szépen együtt van. Nem véletlenül fedezték fel, hogy a százharmincadik zsoltár szellemisége is benne van: a mélységből való kiáltás és az Úrba vetett reménység.
– Ha ez csak egy búslakodó ének lett volna, nyilván nem terjedt volna el. Kellett, hogy pozitív üzenete legyen.
Szűcs Ferenc: Igen, de éppen az ellentétek vannak együtt a Himnuszban, ezek tették a református népünk, de az egész magyar nép számára is elfogadottá, és nem csak a régi dicsőségbe való visszavágyás volt. A történelmünk maga is Isten ajándéka, annak minden bércével és völgyével, világos és sötét oldalával együtt, amelyek váltogatják egymást. Találkozunk mind a kettővel, és mindkettőt el kell fogadni Isten kezéből.
– Szinte magyar betegség, hogy mi a völgyeket hamarabb meglátjuk.
Szűcs Ferenc: Mindig túlteng az egyik vagy a másik oldal. Mind a kettő rossz: az is, ha büszkeségben csúcsosodik ki pusztán a hazafiság, és az is, ha a búslakodásban. A kettő együtt van, hiszen voltak olyan korszakai a történelmünknek is, amelyekre büszkék lehetünk. Isten győzelmeket is adott: „nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára”. Voltak olyan korszakok is, amikor viszont „vár állott, most kőhalom”. Hálátlanul visszatekinteni, az tagadása és megszakítása annak a folyamatnak, hogy egy ősi törzs hajtásai vagyunk. Ahogy Radnóti mondja: „belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága”. Tehát mindnyájan, akik mi vagyunk, egyben a múltunk is vagyunk. Hála nélkül az ember vagy kesereg, vagy ok nélkül büszkélkedik. A hála az, amely a dicsekedést mérsékeli, mert tudjuk, hogy ezt nem magunknak köszönhetjük, és a búsulást, elkeseredést, csüggedést is mérsékeli, mert nem csak erről van szó, hiszen itt vagyunk, megvagyunk még mindig, és ez egy nagy csoda. Tehát a nemzethalállal szemben azért ott van az a reménység, ha sok mindent túléltünk, akkor van reménységünk, hogy Isten még meg fog tartani bennünket és meg fog szánni bennünket, a jövővel kapcsolatban is.

A Himnusz két nagy történelmi tragédiánkkal: a tatárjárással és a török hódítással is foglalkozik.
– Talán azért ezzel a kettővel, mert ezeket az egész ország egységesen ítéli meg.
Szűcs Ferenc: Így van! Mindenki úgy érezte, hogy valóban nagyon súlyos tragédia történt. Ebben nem volt kétféle vélemény. Egységes volt a magyar történelemszemlélet abban, hogy nemzeti létünk nagy temetője Mohács volt, ahogy azt Kisfaludy írja.
– A Himnuszban nincs szó olyan háborúkról, amelyekben nem volt egységes a vélemény. Például nem ír a kuruc-labanc háborúról és sok másról sem.
Szűcs Ferenc: A Rákóczi szabadságharcról azért van szó, mert a harmadik hangsúlyos gondolat éppen a szabadság, hogy a „szabadság nem virul a holtnak véréből”. Nem jutottunk el oda, hogy igazán azt érezhetnénk, hogy szabadok vagyunk. Ez bizony a tizenkilencedik század eleji cenzúra fölülírása is, mert mégiscsak kifejezi, hogy most sem vagyunk szabadok. Vagy nem említi ugyan a Habsburg-házat, de rejtetten azért ott van a Bécs ostromával kapcsolatban, hogy akkor éppen ez volt a szabadságunk gátja. Ezt megszenvedtük. De azért ezt fölfoghatjuk így is: Túléltük! Nem véletlen, hogy 1956-ban a forradalom kitörése napján a Himnusz lemezét hallgatta a legtöbb ember. Ez volt az, ami akkor mindenkit igazán lekötött, függetlenül attól, hogy kinek a kezében volt a rádió, de a Himnusz ezekben a nehéz helyzetekben mindig elhangzik, megszólal, és mindig reményt ad.
– Valóban ez a különbség a Szózat és a Himnusz között, hogy a Szózat a nemzethalál gondolatáig vezet el, itt pedig azt olvassuk, hogy minden ellenére, mégiscsak élünk.
Szűcs Ferenc: Ott is benne van persze, hogy „él nemzet e hazán”, de Kölcseynél, ez sokkal pozitívabban jelenik meg. Bármilyen nehéz volt is a mongol hadak és az oszmán török hódítás kemény időszakát elviselni, mégis túléltük! És valójában a reménység is kicsendül ebből. Valaki egyszer azt mondta, hogy tulajdonképpen még a szabadságharcaink is mind győzelemmel végződtek, csak kicsit később. Ki kellett várni, hogy meghozza azt a korszakot a történelem, amikor „a szabadság kivirul a holtnak véréből”, és a későbbi nemzedék mégis egy jobb korba jut el. Tulajdonképpen benne van az is, hogy a szabadságot jobban meg kellene becsülnünk. Azt is, ami most van, és azt, hogy sok tekintetben szabadon fejezhetjük ki a hitünket. Ez olyan ajándéka Istennek, amiért hálásnak kell lennünk. Nemcsak külső ellenségről beszél a Himnusz, hanem erről is: „Hányszor támadt tennfiad szép hazám, kebledre”. Tehát a belső széthúzásról, a belső ellenségeskedésről, amely azért veszélyes, mert ahogyan Jézus mondta, az önmagával meghasonlott ház el fog pusztulni. Az alapvető kérdésekben szükséges a megegyezés, tehát azért nem mindenben, nem feltétlenül a homogén gondolkodásról van szó, hanem arról, hogy ne legyünk ellenségei egymásnak, és főként ne legyünk ellenségei a hazánknak.

A Himnusz igazán kifejező képpel írja le az üldözötteket, akiket a hatalom mindig igyekezett a maguk barlangjából, védettségéből kiemelni. A másik a kivándorlás, a menekülés. Minden nagy szabadságharcunk után tömegek menekültek. A Himnusz valószínűleg a Rákóczi szabadságharc utáni rodostói menekülésre gondol: „Szertenézett, és nem lelé honját a hazában.” Ezzel a Himnusz minden magyarországi népcsoportot, a történelem által érintett embert magába foglal. Idetartoznak külföldre szakadt és diaszpórában élő magyarok is. A magyarság ma is három nagy tömbben él: az anyaországban, a határok által elszakított területen és nagyon sokan élnek külföldön. Nagy kérdés az, hogyan köti össze a nemzeti imádság ezt a három csoportot egyetlenegy lelki hazába? Azt gondolom, a Himnusz ezt gyönyörűen megoldja. A diaszpóra helyzet eléggé ismerős a zsidóság fogság utáni sorsából. Vajon a nyelv tartotta meg őket, vagy a vallás, vagy az összetartozás tudata? Látjuk, hogy nem a nyelv, mert a nyelvet elveszítették. Görögül is lehetett jó zsidónak lenni, ragaszkodni az ősi hagyományokhoz. Sőt, azt lehetne mondani, hogy talán a zsidó teológia jobban virágzott a diaszpórában, mint a maradék Szentföldön, Izraelben. Ez talán arra lehet példa, hogy nem szabad lemondanunk a magyarság egyetlenegy csoportjáról sem. Nyilvánvalóan az üldözés mellett meg kell említeni azt is, hogy mindig voltak olyanok, akik védték az üldözötteket. Mi már hozzátehetjük ezt is, mert ez is a történelmünk része, hogy nemcsak üldözők voltak, nemcsak bujdosás volt, hanem bujtatás is. Mindez azt hiszem, benne van a Himnusz gyönyörű történelemszemléletében.

– Miért barlangot említ Kölcsey?
Szűcs Ferenc: Lehet, hogy ez is bibliai asszociáció. Dávid, amikor Saul elől menekült, barlangban rejtőzött el. Ott egyszer lehetősége lett volna arra is, hogy megölje Sault, de mégsem emelt kezet az Úr felkentjére.
– Ez a téma ma is nagyon aktuális.
Szűcs Ferenc: Nyilvánvaló, hogy a menekült és a bevándorló között különbséget kell tenni. A menekültek befogadása kötelességünk, és azt hiszem, ez benne is van a magyar gyakorlatban, hogy aki a kapun kopogtat be és menedékjogot kér, az kap is.
– A Bibliában nagyon gyakran van szó bujdosásról.
Szűcs Ferenc: Igen. Fogságról, bujdosásról valóban sok szó esik. A pátriarkák a földi életet úgy tekintik, mint a bujdosás idejét. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében a hithősök között nemcsak olyanokról olvasunk, akik hit által győztek, hanem például Mózesről is, akit hit által rejtegettek. Bizonyos korszakokban a megmaradás egyetlen útja, ha elrejtünk valamit, nem hozzuk nyilvánosságra a dolgokat, és azt is lehet hit által cselekedni. Némelyek hit által megmenekültek, országokat győztek le, mások pedig vértanúk lettek. Ez a kettő összetartozik.
– Kölcseynél azért ez nagyon fájdalmas kép, hogy a barlangba menekülő felé kard nyúl és sehol nincs hely számára, amit a Szózat is megfogalmaz: „Nincsen számodra hely”
Szűcs Ferenc: Ez tényleg összecseng a Szózattal. A „Nincsen számodra hely” negatív kép, de mégis azt gondolom, hogy ezt már a múltként említi, hisz ezek ellenére a Szózatban azt mondja Vörösmarty, hogy „Megfogyva bár, de törve nem. Él nemzet e hazán.” És ez a Himnuszból is kicsendül: Mindennek ellenére van itt nép, reménykedhetünk abban, hogy Isten megszán bennünket. Jóllehet „vészek hányának”, éppen talán ez a nehéz múlt lehet a reménység forrása. Isten ad erőt a nehézségeknek átvészelésére és a jövő megtalálására.