Csépeljük a szavakat
Csépeljük, elcsépeljük a szavakat. Kiverjük a magját, és a sok használattól csak az üres toklász vagy héj marad. Jézus képes a szavak helyreállítására, újjáteremtésére. Jól…
Csépeljük, elcsépeljük a szavakat. Kiverjük a magját, és a sok használattól csak az üres toklász vagy héj marad. Jézus képes a szavak helyreállítására, újjáteremtésére. Jól eső érzés ma az, ami többezer éve Názáretben történt. Jézus bemegy a zsinagógába. Minden mozdulatát látjuk. Szinte zörög a pergamentekercs, ahogy kihajtja. Igazi jelenlét, valóság, megélés árad a szavakból. Mi történik ott, ahol valaki ennyire jelen van? Egyfajta idősűrítménybe kerülünk. Ami régen volt, az van most is. Amit Mózes megparancsolt, hogy ötven évenként mindent, de mindent engedjenek el, az most is történik.
Szavakat tehát csak akkor használhatunk helyesen, ha igazán jelen vagyunk. Akkor nem a múlt sértődései vagy beidegződései adják a rímeket minden mondatunk végére, hanem kicsit a másik fülével hallunk, és szinte általa kerülünk saját magunkkal dialógusba.
Az egyházban túlságosan is megtanultuk a zárt mondatokat. „Igy van ez, mert nem lehet másként.” Statikus és süket szavak ismételgetése nem vezet sehova. Ehhez a beszédhez nincs szükség bizalomra vagy dialógusra. Szavaink saját biztosítékainkká váltak. Jézus egykor Názáretben újjáteremtette a szavakat. Meghallotta azt, amire mindenki várt, és amitől éppen ezért mindenki félt is: hogy Isten újat szeretne kezdeni velünk, ahogyan régen is Ő volt az új. Semmi másra nincs ehhez szükség, mint hogy egész valónkat beletegyük abba, amit most ad. Azt kérte a szavakon túl, hogy önmagunk ismételgetése helyett halljuk meg a hangját: Elfogadlak.
Ez az a szó, amely kétszer is szerepel itt, δεκτόν (dektón): Az Úr elfogadott éve, és az el nem fogadott próféta. Mert Isten azt teszi, ami nekünk nehéz. Legfőbb gesztusa felénk, hogy elfogad, meghall, jelen van, Önmagába enged minket, és mi is befogadhatjuk Őt, jelen lehetünk számára, magunkba engedhetjük. Akkor abbamarad a szócséplés.
2025. január 26. – Évközi 3. vasárnap, Isten igéjének vasárnapja
Már sokan vállalkoztak arra, hogy a körünkben lejátszódott eseményeket leírják, úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az isteni igének. Most jónak láttam én is, hogy elejétől kezdve mindennek pontosan utánajárjak, és sorban leírjak neked mindent, tiszteletre méltó Teofil, hogy meggyőződjél róla, mennyire megbízhatók azok a tanítások, amelyekre oktattak.
Abban az időben: Jézus a Lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki elismeréssel beszélt róla.
Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.”
Összetekerte az Írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok.” Lk 1,1-4; 4,14-21
Gladzor-evangélium (örmény, 14. század). UCLA Research Library. https://www.getty.edu/publ…/virtuallibrary/0892366273.html
