2002-11-06

Dr. Kopp Mária, Balkánszky Viktor, Kiss Gergely, Fejes Viktória, Kovács Éva, Nagy Sándor

Fekete Ágnes: Most jutott arra idő, hogy a beérkezett sok-sok már megválaszolt levélből közzé tegyünk.

Számos levél megkérdőjelezi, – és úgy tűnik ez éles kérdés sokakban -vajon szabad-e a lelkésznek aktívan politizálnia. Azt mondom én is, bár kicsit cizelláltan- az alábbi cikk provokációjának a hatása alatt, hogy NEM. ( Megjelent a Magyar Fórumban Szőcs Zoltán neve alatt valamikor októberben.) " Hegedűs püspök szimbólumember. A varázslatos 1989-es virradatnak a szimbóluma, amit rendszerváltásnak nevezett nyelvünk. Jungtól tudjuk, hogy a szimbólumok nagy élethatalmak, s csak az halott igazán, aminek szimbólumai kikopnak. Hegedűs püspök tehát útban van mindazoknak, akik a rendszerváltás katarzisának még az emlékét is kilúgoznák az agyakból. Útban van a politikusoknak – a Fidesz/MDF-nek ugyanúgy nem kell, mint az MSZP/SZDSZ-nek -, mert nemcsak hirdeti, de hótt komolyan is veszi a krisztusi mércét, a felelősséget másokért, s azt, hogy az élet vagy áldozat a többiekért, vagy bűnösen eltékozolt lehetőség. Útban van az amerikai globalizáció megszállottjainak, mert követni meri Pál apostol üzenetét és nemzetére kiterjesztve annak parancsát – "Ha pedig valaki az övéiről és főképpen az ő házanépéről gondot nem visel, a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél" -, a haza érdekeit mindenek elé helyezi." NAGYON MÉLYEN FÁJ, AMIKOR ISTEN SZAVÁT ILYEN MÓDON AZ UTCA SARKÁRA TESZIK. POLITIKAI SZLOGEN LESZ BELŐLE ÉS MEGHAMISÍTJA A VALÓSÁGOT ÉPPEN AZ IGAZSÁG BESZÉDE. Sajnos nem tudok nem emlékezni: Hegedűs Püspök Úr fegyelmi eljárást indított ellenem 1997-ben úgy, hogy annak nem is volt tárgya, tehát nem tudtak felhozni vétséget ellenem. És a helyi volt tanácselnökkel levelezésbe elegyedett e tárgyban úgy, hogy nekem még egy sort sem írt, nem hívott fel telefonon: valami baj van velem. Tudom, hogy sokan ennél sokkal súlyosabb emlékeket hordoznak magukban az elmúlt időszakról, hála a Mindenhatónak én is és gyerekeim is kiheverték azt a feneketlenül szomorú időt. A gondnokunkkal felutaztunk Pestre és ez a kedves, egyszerű ember azt mondta: Püspök úr, azt nem úgy kell, hogy kés a kézben, hanem kéz a kézben. Bár akkor ezt a mondatot elfújta a szél, nagyon szívesen nyújtom a kezem ma is, ő felé is. SZERETNÉM, NAGYON SZERETNÉM, HA EGYENES ÉS TISZTA BESZÉD LENNE EGYHÁZUNKBAN. SZERETNÉM, MÉLYSÉGESEN SZERETNÉM, HA NEM VÁLNÁNK POLITIKAI SZLOGENNÉ. Igen ám, csak itt egy másik gond. Bizonyos miépes körök fenti stílusukkal azt érik el, hogy az emberek a kádári apolitikus és apokaliptikus "zabálás" útját választják, és mindent ami politika meggyűlölnek. Híveink pedig úgy gondolják: Régen legalább a kommunisták hazudtak, akkor most is inkább az ő hazugságukat hallgatom, mintsem atyánkfiáét. Így járatódik le tudatosan minden, ami közélet, ami politika, ami pedig mindannyiunk sorsa. Ezért látom én úgy -ítéljen meg az, aki nálam bölcsebb -hogy a polgármesterek, különösen a falusi polgármesterek szintjén a lelkészek példaadó jelenléte akár hasznos is lehet. Majd idővel a Jó Isten megválaszol erre a kérdésre is. Amit bizonyosan érzek és tudok, hogy az egyház lehetne egy olyan hely, ahol nem sematizmusok szerint, hanem személyekben gondolkodva döntünk egy-egy kérdésben. Tehát minden esetet egyenként meg kellene vizsgálni, és nem azt mondani: Fúj, bűnös dolog, nem szabad, vagy igenis ez a jó stb…

Idevonatkozó az egyik kapott levél részletei:

"Vadnai Zoltán – és valamennyi hasonló megmérettetésen részt vett – lelkipásztor testvérem választási sikeréhez én is gratulálok, és kívánok nekik nagyon sok sikert és áldást lelkipásztori és polgármesteri tisztükben egyaránt! Az ő levele indított arra, hogy leírjam véleményemet – hiszem, hogy nem csak az enyém – a lelkipásztorok politikai szerepvállalásáról. Ismerem az ide vonatkozó egyházi törvényeket, mégis azt mondom, hogy a lelkipásztor helye nem a politikában van. Ha a lelkipásztor beszél és ténykedik a politikus helyén, vajon fog-e a politikus beszélni és ténykedni a lelkipásztor helyén? És ha meg is tenné, vajon azt az üzenetet tudná-e hirdetni, amit az Úr a lelkipásztor vezette gyülekezetre bízott? Nem szabad alábecsülnünk azt a helyet és azokat az eszközöket, amelyek nekünk, lelkipásztoroknak és keresztyén embereknek adattak; és nem szabad azt állítanunk, hogy a világért érzett felelősségünket csak a világi hadszíntereken, a politikában tudjuk realizálni. Az Úr ben! nünket egy-két-néhány gyülekezet élére állított. Helyünk az egyházban, a gyülekezetben, a szószéken van, eszközeink a világ szolgálatában pedig a buzgó, állhatatos, kitartó imádság és a példamutató keresztyén élet-szolgálat. A református lelkipásztor szolgálja ezen a helyen és ezekkel az eszközökkel az Urat és a világot! Ezzel együtt elfogadom azt, hogy lehetnek olyan települések, ahol nincs rátermettebb jelölt a polgármesteri tisztre, mint a lelkipásztor, és ilyen helyzetben talán kötelessége is felvállalni mindkét hivatást, ha érez magában elég erőt és elhivatottságot mindkét feladat maradéktalan elvégzéséhez. Remélem, a politikai pályára (is) állt lelkipásztorok esetében ez volt a fő motiváció… A lelkipásztori tiszt már önmagában is komoly támadások céltáblája szokott lenni. Nagyon meg kell gondolnunk, szabad-e ezt még azzal is tetézni, hogy az időnként és helyenként nem épp a lovagiasság szabályai szerint zajló választási küzdelmek színterére visszük az egyház ügyét. M! ert Ember legyen a talpán, aki az ilyen küzdelmekből úgy tud ! kijönni (győztesen vagy vesztesen, ez most mellékes), hogy sem az ő, sem az egyháza tekintélye nem sérült!" Kató András lelkész (Bihari E. megye)

Egyet tudok érteni a fentiekkel, a szememet csak az homályosítja el, amit a Rádióban élek át, mint közszolgálatban élő lelkész. Egyedül, mindenfélének kitéve…

Ide vonatkozik egy kapott levél:

"Engem 1982-ben hívtak egyszer vasárnapi rádiós prédikációra. A megtérésről szolt az aznapi ige s én arról írtam a prédikációt. A Zsinat akkori missziói osztályvezetője betoldott egy szöveget a kéziratba, aminek az volt lényege, hogy csak a hívőknek kell megtérni, a kívülvalóknak: nem. Én azt mondtam akkor: nem fontos professzorra lenni, szentendrei lelkésznek maradni, sőt élni sem fontos, de én ezt nem mondom el. Behívtak az ÁÉH-ba. Ott csak azt mondtam: ez nem lenne jó, ha elmondanám. Az akkori püspök elkérte a titkárnőjén keresztül a kéziratot s azt üzente: jó ahogy írtam, nem kell a betoldás. Ma is megvan a kézirat, a tintával irt betoldással, amit nem mondtam el. Szeretettel köszönti: Bolyki János

Talán a fenti levél megfogalmazza azt, ami miatt én mégis fontosnak tartom, nagyon fontosnak: közéleti szereplést. Olyan társadalomban élünk, ahol sok ember egyetlen életében két rendszerváltást élt meg. 1948-ban és 1989-ben. Ez nagyon nagy tehertétel. Mondjuk, Miklós Imre, az ÁÉH volt vezetője is csendesen éldegél közöttünk. Azzal a sok titokkal, amit sok száz (ezer?) lelkésztől és paptól rendszeresen hallott. És ki kívánná, hogy ne éljen csendesen, de ennek az abszurditását mégis nehéz hordozni. Komoly szellemi és lelki bölcsességet igényel.

Ide vonatkozik Pásztor János levele:

"Köszönöm levelét. Az a baj, hogy a társadalmat érintő dolgokban "nincs füle a hallásra, és szeme a látásra." Elsorol nekem vétkeket, amiket a mai kormánypárt a maga szolgálati idejében elkövetett. Szinte visszhangzik levelében az ezekkel a dolgokkal kapcsolatos pártpropaganda. A garai szolgálata iránt nagy tisztelettel voltam, és maradtam. Hasonló tanács- és egyéb elnökök mindenféle rendszerben találhatók az utóbbi 200 év során. Mások a másik párt vagy pártok ugyanilyen listáját állíthatják fel. Az egyház társadalmi felelőssége nem jelentheti azt, hogy bármelyik pártot kiszolgáljuk…. Az SDG nem volt Horthy vagy Gömbös párti, hanem hirdette az egyház és társadalom felelősségét az elesettekért. Ezt az egyháznak mindenek előtt azzal kell tenni, hogy- beleélje a Krisztus szeretetét a világba, és beszéljen róla, és így alakítson társadalmi programot. Ha azonban lehorgonyzok egy párt mellett, elveszítettem szabadságomat. Lett légyen az bármelyik párt. Én 1943.ban prédikáltam el! őször. Azaz már a Horthy rendszerben, – a nagy KERESZTÉNY KURZUSBAN, mikor keresztény trafikok voltak az utcákon – is "felnőttként" voltak tapasztalataim. Végig igyekeztem ezt a függetlenséget megőrizni. Ma egyes emberek az egyházban- ugyancsak e világi az evangéliummal idegen hatásokra – is azt mondják: itt nem is volt egyház csak árulás a pártállami években. Akik ezt kimondják azok kripto- vagy nyílt marxisták, mert Marx mondta, hogy az egyház léte kormányok és hatalmak függvénye… Mindenestre pozitív dolognak tartom, hogy egyáltalán reagált írásomra. Én nem tehetem, hogy elhallgassam azt, amit Isten rámbízott. "

Bizonyára van, aki megőrizheti függetlenségét – talán. Én annyit látok, hogy a Magyar Rádióban nincs függetlenség. Mert valakit és valamit óhatatlanul kiszolgál az ember. Félelmesen átszőtt ez a mi világunk a régi beidegződésekkel és régi emberekkel. Bár ne így lenne. Akkor ezen az egészen nem kellene gondolkodnunk.

Fekete Ágnes: Emlékszem, középiskolás koromban büszkén hordtam azt a cserkészövet, amit édesapámtól örököltem. Sokat megélt ruhadarab. A királyi korona le van reszelve rajta, mert még a cserkészet bezárása előtt betiltották ezt az úgymond demokráciaellenes szimbólumot. Azután már lereszelt formában sem lehetett hordani az övet. Amikor az iskola folyosóján sétáltam, a szünetben egyszer a tanárom odajött és ezt mondta: Ági, vedd le ezt az övet, mert ez nem ide való! Először a korona nem való rá, azután sehova sem való, azután az iskolába nem való. Ez lehetne az őv története. Mára mindez történelem. Az a kérdés azonban megmaradt a régi, hogy minek hol a helye? Vajon hol kell imádkozni, hol kell gyermeket nevelni, hol és mikor kell beszélni Istenről és emberről? Egy olyan korban élünk, amikor az ember legintimebb kapcsolatai, szerelme, pucér teste az utcán látható, élőben nézhető. Ez teljesen elfogadott mindenki számára. Oda való. Ugyanakkor gyanakvóan nézik sokan, amikor ugyanezen az utcán v! alaki imádkozik. Az valahogy nem oda való. Valljuk meg, mindannyiunkban ott van egy kis félsz hitünkkel, mély lelki indíttatásainkkal szívesen visszavonulunk a legbensőbb burkunkba. Ezt szoktuk meg. Azonban, ezzel a visszahúzódásunkkal valamit elpazarlunk. Eltékozoljuk azt a szellemi, lelki többletet és tőkét, amit mi és csakis mi tudnánk elmondani ebben a világban. Azt, hogy az egyháznak van lelki tőkéje, forgatható, a társadalom számára hasznosítható üzenete, arról Dr. Kopp Mária tartott egy előadást Balatonszárszón a Református Értelmiségi Konferencia. Ő a Magatartás Kutató Intézetet vezeti. Nagyon sok tapasztalata van arra nézve, hogy mit segíthet a hit, a pozitív értékek mellett való kiállás közéletünknek.

Dr. Kopp Mária: Az egyházi körökben a tőkét olyan viszolygás veszi körül. Az emberek teljes joggal úgy gondolják, hogy tőke az csak a pénztőkét, a gazdagodást jelenti. Valóban, a fogyasztói társadalom azt sugallja, hogy szerezz meg minél több pénzt, és akkor mindent meg tudsz venni és utána boldog is leszel. Azonban ma már nemcsak mi, hanem a közgazdászok is felismerték, hogy vannak olyan erőforrások a társadalomban, amelyek a pénztőkét kiválthatják, illetve annál sokkal fontosabbak lehetnek. A múlt évben a Közgazdasági Nobel-Díjat George Ackerlof professzor kapta meg, akinek az életműve arról szól, hogy az értékek, a normák, az azonosságtudat milyen fontos közgazdasági fogalmak. Tehát egy olyan társadalom, amelyben erős az emberekben az azonosságtudat a nemzeti identitásukkal és azon kívül mernek bízni egymásban, ahol közös erkölcsi értékeket elfogadnak, ott az gazdasági erőt is jelent. Miután az egyházat mindig is ezek képviselték, csak ezt nem neveztük tőkének. Nagyon fon! tos volna, hogy ezt hangsúlyozzuk ebben a mai világban, hogy ezek a másikfajta értékek alapvetően határozzák meg az egészségi állapotunkat, az életminőségünket, sőt még a társadalomnak az igazi fejlődését is.

Fekete Ágnes: A minap beszélgettem a postásunkkal. Azt mondta, hogy őt csak az érdekli, hogy a pénztárcájából ne vegyenek ki. A beszélgetésünkből azt éreztem, hogy nem tudom egyszerűen neki elmondani azt, hogy persze, megértem, mert mindenkinek fontos a pénztárcája, de ettől nem megyünk előrébb.

Dr. Kopp Mária: Sajnos ezt tapasztalhatjuk a mai magyar társadalomban, hogy valóban a nagyon széles rétegek – és ez már az 1960-as években kezdődött – elfogadták azt, hogy csak az anyagi előrejutás az embernek az értékmérője. Saját magukat is ezzel mérik. Míg korábban egy vidéki ember számára rengeteg más érték is fontos volt. Egy idős parasztasszony az egész környezete számára biztonságot jelent és egyáltalán nem az anyagiak határozták meg az ő értékét. Sajnos részben a reklámok és az 1960-as évektől a magyar társadalom vezetése is azt képviselte, hogy egy embernek az igazi értékét az adja meg, hogy ha anyagilag erőre tud jutni. Ez a fajta beállítottság bizonyos rétegekben borzasztó erős. Sajnos, ezt mi tapasztaljuk. Hozzánk tömegekben jönnek az emberek, akiknél kiderül, hogy bizony ez azért nem teszi boldoggá az embert, ez nem teszi kiegyensúlyozottá. A válások, a családok szétbomlása, az élet lehetetlenné válása, főleg idős korban, amikor valaki egyszer csak rájön, hogy s! enkije nincs és senkivel sem tud törődni. Akkor döbben rá arra, hogy mennyire nem ez a legfontosabb ebben az életben. Nagyon nehéz egy-egy embert meggyőzni, ugyanakkor a másik oldalról azok a közösségek, amelyek más értéket képviselnek, jelenthetnek egy nagyon nagy vonzerőt és azokban lehet lassan átformálni az embereket. Tehát az egyházi közösségeknek ezért van óriási jelentősége. Ezt a fajta értéket az összetartozást, az erkölcsi értékeket keresik és rájönnek, hogy számukra igazán ez a fontos. Nem lehet mindent a kommunizmusnak a számlájára írni, mert a nyugati fogyasztói társadalom ugyanezt képviseli. Ott az egy hosszú folyamat volt. Nálunk egy tradicionális társadalom létezett még az 1950-es évekig, és az 1960-as években hirtelen zuhant ránk az új világ. A televízió is akkor jelent meg és ezt erősítette fel tudatosan a Kádár-rendszerrel azzal, hogy a "kicsi vagy kocsi" ideológiát képviselték. Az emberiségnek nem ez a hosszú távú célja, hogy én mindent meg tudjak vásároln! i. Ha meglátok egy újabb reklámot és azt is meg tudom venni m! agamnak, attól leszek én értékesebb ember? Azzal tudom a saját szorongásaimat, saját depressziómat, saját ürességérzésemet pótolni. Ezek nem valamiféle gonosz erők, hanem egyszerűen a gazdasági érdekek így működnek. Csak az a baj, hogy a másik oldalról nem áll ezzel szemben elég komoly erő, amit pl. az államnak vagy az egyházaknak kellene képviselni. Sajnos, a mai világ tömegével termeli azokat a fiatalokat, akiknek az alapvető életérzése az unalom, az üresség. Azt hiszi, hogy ilyenfajta pótszerekkel tudja pótolni. Azután van köztük olyan is, aki rájön arra, hogy ez mégis csak kevés és megpróbál valami mást keresni. Az egész környező régióban hasonló folyamatok játszódtak le. Tehát, míg az 1960-as évekig a magyar halálozási arányok pl. kifejezetten jók voltak, utána viszont egy nagyon súlyos romlás következett és ma az a helyzet, hogy a középkorú férfiaknak a halálozása háromszor, a nőké kétszer magasabb nálunk, mint az európai átlag. Ezt az egészségi állapotromlást ezt nagy! on nagymértékben ennek a bizonyos társadalmi tőkének a romlásával hozzák kapcsolatba nagyon sokan.

Fekete Ágnes: Mit jelent ez a társadalmi tőke?

Dr. Kopp Mária: Robert Putnam – akit leginkább elismernek – úgy határozza meg, hogy a társadalmi tőkének négy fő jellemzője van. Az egyik a társadalmi civil háló, a második a társadalmi szerveződés, a kis csoportok, mondhatnánk úgy, hogy a polgári csoportoknak a szerveződése, a harmadik az azonosságtudat, a lokális azonosságtudat. A negyedik pedig mindezeknek a pszichológiai vetülete: a bizalom, a kölcsönösségnek a készsége, illetve érzése, tehát az, hogy én általában bízhatom a másikban. Méghozzá nemcsak egyes emberekben, hanem úgy általában az a bizalom képessége.

Fekete Ágnes: Ebben Magyarország eléggé a hátulsó helyeken jár.

Dr. Kopp Mária: Igen. Többféle vizsgálat van. A bizalom tekintetében valóban egy nagyon súlyos bizalomromlás mutatható ki a magyar társadalomban. Pl. Norvégia áll ebben a tekintetben a legjobban az európai országok közül. Azonban többféle mércéje is van ennek a társadalmi tőkének. Ha azt nézzük, hogy Magyarországon alakult a legtöbb alapítvány, egyesület a rendszerváltozás után, akkor azért az látható, hogy a magyar társadalomban nagyon nagy igény van az ilyenfajta önszerveződésre.

Fekete Ágnes: Az ember tényleg úgy gondolja, hogy a gazdaság és a lelki élet az kettő. Nekem nagyon újszerű volt, amit most hallottam, hogy a kettő nagyon szoros összefüggésben van.

Dr. Kopp Mária: Igen. Erre legjobb példa az Iván László által indított mozgalom: az "Életet az éveknek", hogy a modern társadalomban óriási probléma, hogy nagyon jó, hogy nagyon sok idős ember tovább él, mint korábban. Pl. Amerikában is nagyon erős az időseknek a civil aktivitása és nálunk is ez a mozgalom azt jelenti, hogy az idősebbek közül azok, akik még munkaképesek, de magányosak és nincs mit tenniük, vállalják, hogy odafordulnak, figyelnek a másikra, akik már magatehetetlenek, vagy akiknek ez nehezebben megy, sőt most már fiatalokkal is felvették a kapcsolatot. Pl. fiatal szülőknek, akik nem tudnak elmenni, segítenek pótnagyszülőként. Ez mutatja azt, hogy a társadalmi tőke, tehát az, hogy a társadalomban összefognak az emberek maguktól és ezt saját maguk kezdeményezik, ez egyszerűen szinte kifejezhetetlen, hogy milyen óriási anyagi előnyöket is jelent. Ugyanezt mutatták ki a közgazdászok is, hogy a gazdasági fejlődésben is, ha az emberek mernek bízni egymásban,- pl. eg! y vállalkozó megígéri, hogy jön és biztosan jön és nem az a helyzet, ami ma Magyarországon még jellemző, hogy ígér valamit és utána természetesnek tartja, hogy nem tartja be a szavát, – akkor ez óriási gazdasági erőt is jelent. Pénzzel ki nem fizethető előnyöket jelent, ha az egyik segít a másiknak, akkor a másik ezt megpróbálja visszaadni és nem rúg még a másikban egy ilyen helyzet után. Azokban a régiókban, ahol a társadalmi tőke erősebb, ott sokkal intenzívebb a gazdasági fejlődés is. Ahol kevésbé bíznak az emberek egymásban, ott a depresszió sokkal gyakoribb. Alapvetően itt a lényeges az értékrend. Tehát az, hogy ki mit tart alapvetően fontosnak. Pl. megvizsgáltuk azt, hogy az idős emberek között kik azok, akik annak ellenére, hogy alacsony végzettségűek és szegények, mégis teljesen egészségesek testileg és lelkileg is. Az derült ki, hogy a legfontosabb az, hogy vannak életcéljaik és az, hogy a házastársukban bízhattak vagy bízhatnak, attól függően, hogy még él vagy nem ! él. Azok, akik később is egészségesek maradnak, azoknál egy i! lyen pszichológiai tényezőnek alapvető szerepe van. Ezeket az erőforrásokat kellene a mai társadalomnak is újra felfedeznie, tehát valahogy a közgondolkodásban ez nincs most benne, ahogy egyébként az egyházak mindig is képviselték. Tehát, hogy bizalom nélkül nincs semmi. Az ellenséges ember nem azt mondja, hogy én vagyok ellenséges, hanem azt mondja, hogy a többiek aljasak, gonoszak, akikben nem lehet bízni. Én azért nem merek számítani rájuk, mert úgy is csak arra számíthatok, hogy a másik csak belém rúg, hogy ha szükségem lenne rá. Ez azután önrontó köröket indít el, amelyek egyre rontják az emberek lelkiállapotát.

Fekete Ágnes: Hallottuk, hogy a kis csoportok mennyre fontosak. Azok a kis közösségek, ahol oldottan beszélgethetünk, ahol a társadalom egyik legkisebb szerkezetében kicserélhetjük gondolatainkat, segíthetjük egymást. Aki nem tartozik sehová, az könnyen egyedül marad akkor, amikor bajba jut. Számos egyházban van ifjúsági közösség, többek között az észak-magyarországi Vásárosnaményban is. A közösség tagjai most bemutatják tevékenységüket és beszélnek majd arról, hogyan integrálódnak ők a nagyobb egyházi testületekbe.

Balkánszky Viktor vagyok. Egy közeli faluban Gemzsén vagyok közhasználatnak brigádvezetője. A közösségünkben van egy ifi presbitérium, ez egy öttagú presbitérium, ebben én is benne vagyok.

Fekete Ágnes: Tehát gyakorlatilag ez a néhány ember vállán hordja az ifjúsági életet itt.

Balkánszky Viktor: Összeülünk, megbeszéljük az éves programjainkat.

Kiss Gergely vagyok. A sok naményi általános iskolás kedvelt, középfokú oktatási intézmény a Debreceni Református Kollégium, ahova jó páran járnak, és csak kéthetente tudnak itt lenni. Ez most pont egy olyan hétvége, hogy nincsenek itt. Voltak olyan tagjaink, akik végeztek, férjhez mentek, megnősültek, stb. Több lelkész is van, sok hitoktató, elkerültek máshová. Ők sajnos már nem járnak az ifjúságba.

Fekete Ágnes: Hogyan látjátok Vásárosnamény ifjúságának a jövőjét? Van ebben valami reménység?

Kiss Gergely: Ez egy állomáspont, és a célja is és a reménysége az, hogy felkészítheti a fiatalokat, hogy elindítsák az életben. Nem mindenhol valósul meg, tehát nem mindenhol vannak ifjúsági közösségek, de ez jó, hogy van, jó, hogy egyházi kézben van és oda tudjuk bízni Istenre az életünket és amikor innen kikerülünk, akkor tudunk majd visszaemlékezni, hogy itt mit tanultunk.

Fekete Ágnes: Ti itt akartok élni Vásárosnaményban?

Balkánszky Viktor: Nagyon örülnék, ha sikerülne itt élnem. Tudok olyan kollégáról, aki ugyanilyen szakon végzett és itt él. Három év múlva lesz aktuális, hogy ezt eldöntsem. Szívesen laknék itt.

Fekete Ágnes: Biztosan tudjátok, hogy most egyházi választások vannak. Mit gondoltok erről?

Válasz: Nem tudom, megmondom őszintén.

Én Pótor Mózes vagyok. Olyanokat hallok erről, hogy vannak olyanok, akikben jobban megbíznak az emberek és akiknek már van egy bizonyos pontjuk, ahonnan nem lehet őket elmozdítani és az ifjabbak próbálkoznak, hátha sikerül.

Fekete Ágnes: Szerintetek hogyan kellene ennek működnie? Hogy lenne jó?

Válasz: A presbiteri választás egyértelműen itt a templomban, az egyházi hívek között megy, de magasabb posztokat jobb lenne ugyanúgy, mint akármilyen más választásokat egyértelműen demokratikus népszavazással megválasztani. Én is szívesen választanék bizonyos embereket.

Fekete Ágnes: Tudomásom szerint a presbiterek választják ezeket a tisztségviselőket. Ezek szerint az ifjúsági presbitérium nem tagja a presbitériumnak?

Válasz: Nem. Az ifi pesbitérium egy belterjes dolog, az ifinek a belső ügyeivel foglalkozik, nem is nagyon merült fel eddig a dolog, hogy gyülekezeti szinten részt vegyünk a presbiteri gyűléseken.

Balkánszky Viktor: Nem ártana, hogy ha pl. az ifjúsági presbitériumnak az egyik tagja, aki elmúlt 18 éves, megpályázná azt, hogy presbiterré válasszák.

Fekete Ágnes: Tehát akkor ti is úgy gondoljátok, hogy jó volna a döntésekben részt venni.

Válasz: Ugyanúgy bejöhetünk a presbiteri gyűlésekre, csak szavazati joggal nem rendelkezünk.

Kiss Gergely: Az a véleményem személy szerint erről a népszavazásszerű döntésről, hogy ez magával vonná azt, hogy akkor most minden egyháztagnak meg kellene ismernie a jelölteket, hogy ne csak úgy vakon szavazzon a nevek alapján, kampányolni kezdenének és így kezdene hasonlítani a helyhatósági és az egyéb országgyűlési képviselő választásra, ami nem tudom, hogy egyházi berkeken belül jó lenne-e.

Fejes Viktória: Egy nagyon jó gondolat és törekvés lenne, ha a legkisebb egyházi egységek is, úgy mint esetleg egy ifi részt vehetnének egy-egy képviselő által magasabb szinten a szavazásban vagy annak esetleg az értékelésében.

Kiss Gergely: Mi választjuk meg a presbitereket, így valahol a mi döntésünk is benne van abban, hogy ők kit szavaznak meg magasabb tisztségekre. Szerintem, ha tényleg felelősen gondolkodnak, akkor így ez egy jó megoldás, hogy nem több millió szavazólappal és nagyobb esemény lenne, amit le kell tudni bonyolítani, több pénzbe is kerülne. Az, hogy képviselőket választunk, mégis talán reálisan tudják ezt kezelni.

Fekete Ágnes: Mit szerettek legjobban az egyházban? Mi az, ami titeket ide vonz?

Kovács Éva: Én úgy érzem, hogy ez is a családom. Én jól érzem magam itt a közösségben, ebben nőttem fel és ez az otthonom.

Fekete Ágnes: Előző beszélgetésünkben említettük az egyházi választásokat. Sajnos, általános tapasztalat az, amit ebben a beszélgetésben hallottunk is, hogy a református emberek nem tudják mit jelent jelöltek közt dönteni, mi is az értelme ennek az egész folyamatnak. Legtöbben nem is ismerik a jelölteket. Kiküldtünk ismereteink szerint az összes jelölt számára egy kérdőívet, amelyben egyházi életünk néhány fontos területéről kérdezzük az összes egyházmegye összes jelöltjét. Ilyen kérdés pl., hogy: Mi lesz a kicsi falvak elnéptelenedő gyülekezeteivel? Milyen szerepe legyen valóságosan a zsinatnak? Nos, ezekre a kérdésekre nagyon kevesen küldtek el választ. Az egyik Nagy Sándor a Dunamelléki Egyházkerület egyik gondnok jelöltje. Ezért őt kértük fel, hogy mutatkozzon be. Elmeséli majd élettörténetét, azt, hogy mennyire fontosnak tartja az egyenes, etikus magatartást egyházunk közéletében és a precizitást.

Nagy Sándor: Békéscsabán születtem 1935-ben. Édesanyám parasztcsaládnak a gyermeket, édesapám iparos ember volt, később vasutas volt. Sokat utazhattam szabad jeggyel.

Fekete Ágnes: Gondolom, ez az 1950-es években lehetett, amikor abba kellett hagynia.

Nagy Sándor: Igen, amikor a kisiparosokat el akarták tüntetni a föld színéről. Akkor, amikor egyszerűen az adóterheket nem lehetett bírni, de a fő probléma az volt, hogy a magánosok nem juthattak nyersanyaghoz. Ő cipőfelsőrész készítő volt, tehát neki szüksége volt bőrre. Ehhez csak úgy tudott hozzájutni, ha valakiket megvesztegetett. Ő ezt nem vállalta. Hulladékból még nagyon sokáig dolgozott és édesanyám árulta a cipőket a piacon, azután elszegődött vasutasnak. Zenész volt, a zenei hozzáértése miatt került a Vasutas Zenekarba és tulajdonképpen ettől lett vasutas, mert kellett valami beosztás is hozzá.

Fekete Ágnes: Hogy tudott ezek után továbbtanulni?

Nagy Sándor: Akkor az volt a szempont, hogy mennél több munkás- és parasztgyereket fel kell venni és én ebben az áradatban kerültem el egészen az érettségiig. Nem minősültem munkásgyereknek, én "egyéb" voltam és mint ilyen, voltak is problémáim a váltásnál, amikor általános iskolából gimnáziumba kellett mennem, de voltak jóakarók, akik továbbsegítettek. A gimnázium végén féltem egy kicsit, hogy mi lesz tovább, 15 éves koromban tértem meg, akkor konfirmáltam, szorosan kötődtem az egyházhoz. Egy ilyen kisvárosban ezt mindenki tudta, hittanra jelentkeztem, amely egy nem bocsánatos bűn volt, és az evangélikus pap fiai meg még egy-ketten jelentkeztek és így persze, hogy nem volt hittanóra soha többet. Elmentem a felvételi vizsgára. Ma már tudom, Isten útjai kiszámíthatatlanok. 1956-ban elmondták, hogy mi volt a káderlapomon, ami nyilván megelőzött engem felvételikor és annak a háromtagú bizottságnak az egyik tagja, aki engem felvételiztetett egy templomba járó katolikus ember vol! t. Lehet, hogy neki köszönhetem, hogy ma mérnök vagyok.

Fekete Ágnes: Egyébként is műszaki pályára könnyebben felvették ezeket az embereket. Budapesten hogyan tudott beilleszkedni?

Nagy Sándor: Volt egy DISZ-titkárunk Békéscsabán, akinek a szülei templomosok voltak és néha-néha kényszerből ő is eljött, de az imádságnál már mindig ott volt kint a templom előtt. Mondta is nekem, hogy: az ilyenekkel, mint én vagyok majd el fogunk bánni. Amikor feljöttem Budapestre építészhallgató volt az a fiatalember, akinek a szolgálata nyomán én megtértem. Ő volt a biblia-körünk vezetője. Mondta, hogy menjek le a Csaba utcába bibliaórára. Ott lesz a Gábor is. Azt hittem, hogy hanyatt esem. Ez a fiatalember volt, a régi DISZ-titkár, aki közben megtért. Így kerültem a Csaba utcába, majd Konkoly Ivánék gyülekezetébe a Szabadság térre és azután a földszinten az igazi Szabadság tér volt. Így lettem szabadság téri hosszú éveken keresztül. A feleségem az Baross téri volt, akivel egy balatonmenti konferencián ismerkedtünk meg és akkor rám bízták a Baross téri énekkar vezetését, mert ilyen zenészféle voltam. Megházasodtunk és ott laktunk a feleségem szüleinél. Kis lakás volt, d! e nem ez volt a baj. Súlyosan megbetegedett a mama és az orvos azt mondta, hogy ne terheljük, ha nem akarunk neki rosszat. Így egy újsághirdetésre elszegődtünk a Szentesi Takarmány Gyárba és szolgálati lakást kapván, ott töltöttük az időnket egészen 1969-ig, ahol a felső és alsópárti gyülekezetekben nagyon szép élményeink voltak. Szentes igen nagy református város. Három gyülekezete van. Régi-régi, állítólag a szabadságharcból datálódik ez az elnevezés, hogy a város egyik részét, mert hogy pártoskodtak Felsőpártnak, a másik részét Alsópártnak nevezték. Ez a mai napig is így van.

Fekete Ágnes: Hogyan alakult az életében, hogy egyre inkább felelősséget vállalt az egyházban?

Nagy Sándor: Szentesen egyik ipari üzemnek voltam az egyik vezetője. Nem is nagyon volt időm, de rendszeresen orgonáltam a templomban, mert, aki orgonált, az szívesen átengedte a helyét. Imre Ernő, akit rendkívüli módon becsülök, mint lelkipásztort, egyszer tisztújításkor megkért, hogy legyek presbiter. Őszintén szólva én nemet mondtam, mert az volt a véleményem, hogy a presbitériumok azok csak bólintójánosok és én ilyen szerepkört nem vállaltam magamra. Amikor visszakerültünk Budapestre, az apósom temetésén dr.Boros Géza szolgált és akkor döntöttünk úgy – hallva őt -, hogy mi a helyileg illetékes Törökőri Gyülekezetbe kapcsolódunk be. Azóta vagyunk Törökőriek. Ez volt 1969-ben

Fekete Ágnes: És ott már a presbiterséget is elvállalta?

Nagy Sándor: Rájöttem arra, hogy lehet együttműködni. Igen. Így lettem presbiter.

Fekete Ágnes: Sok mindent átélt, rengeteg gyülekezetben volt. Mit gondol az egyházról, mi az az emléke, amiről úgy érzi, no, ilyesminek kellene lennie az egyháznak, valahogy így kellene ebben élni?

Nagy Sándor: Én nem ott látom a problémát, ahogy az egyház a mindennapi munkáját végzi. Én a lelkületben látom a problémát. Olyan környezetből származom, ahol két dolgot volt tilos: trágár szavakat használni és hazudni. Ez nem kényszerűség volt, ez természetes velejáróra volt az életünknek. Bennem egyszerűen az él, hogy "a ti igenetek legyen igen, a ti nemetek legyen nem". Ezt kell megvalósítanunk az egyházunkban, ehelyett bizony nagyon sok a képmutatás. Úgy gondolom, hogy az egyházat valami meg kell, hogy különböztesse a világi testületektől. Ez az első, amit nagyon fontosnak tartok. Különben minek vagyunk egyház?

Fekete Ágnes: Tehát a példaadást tartja fontosnak?

Nagy Sándor: A személyes példaadást mindenek előtt fontosnak tartom. Ezen kívül az etikai elveinket. Hiába valljuk magunkat Isten szolgáinak, ha rendkívül sok megalkuvó cselekedetünk van.

Fekete Ágnes: Tudna egy példát mondani?

Nagy Sándor: Igen. Mint öreg nyugdíjas, szakértői munkát folytatok. Van egy kérdés, ami miatt a bíróságok nagyon-nagyon hosszadalmasan viszik az ügyeket. A határidők! A szakértők nem tartják be a határidőket. Én például nagyon fontosnak tartom azt, hogy a szakértő, amit vállalt betartsa, és ha visszajönnek hozzám, akkor tudom, hogy már értékelték ezt a gesztust. Ami a családban szükséges etika, az például nálunk, ugye öt gyermekünk volt, nem volt könnyű megvalósítani. Van olyan gyermekünk, aki kora gyerekségénél fogva etikus volt, nem hazudott, igyekezett engedelmeskedni. Volt olyan, akivel rendkívül sok problémánk volt. Ma hála Istennek, az a lányom, akivel a legtöbb probléma volt bizony az a legkövetkezetesebben igyekszik vallani azokat az elveket, amelyeket akkoriban bizony csak támadott, csak ellene tett. Mondom, nálunk ez evidencia. Tehát az én édesanyám tőlem ezt természetesen elvárta, nálam ez nem teljesítmény, mert nálunk ez volt az alapvető légkör. A másik ige, amit szoktam idézni: aki a legnagyobb közületek, az legyen a legkisebb. Az a fajta megkülönböztetés, amit a különféle tekintélyekre alapozunk, valljuk meg őszintén, hogy nagyon korszerűtlen. A világ elment mellettünk ebben a tekintetben.

Fekete Ágnes: Isten üzenetét olvasom:
”Emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely benned van kezeim rádtétele által. IITim.1,6”

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor elfáradt, belefásult, beletörődött egy ember, vagy egy ügy támogatásába. Minek magamat gyötörni, nincs értelme semminek… Sóhajtunk ilyenkor fel. Majdcsak túléljük valahogyan…. Súgja bennünk valami. De ez a hang nem Istené. Emlékeztetlek téged. Ő ezekkel a szavakkal fordul felénk. Ki is vagy te? Honnan is jöttél? Miféle kincseket helyezett az értelmedbe és a szívedbe a mindenható? Miféle mélységekből hozott ki…. Emlékezzél…. Mindenkinek van egy jó emléke talán egy lelkészről, talán a nagymamájáról. Egy kép, ami feldereng bennünk, és akkor önkéntelenül is elmosolyodik a szánk. Ez a kép olyan, mint az egykori tűzláng, amit őriztek, ami a melegnek, és az ennivalónak a forrása volt. Ha ez a tűzmag megvan, akkor van mit felgerjesztenünk. Mert az Isten kegyelme tűz. Éget és tisztít, világít és melegít. Természetéből fakad, hogy terjed, ha van miben és ha van hol. A világ sóvárogva várja ezt a tüzet. Istenkegyelmének azt a tüzét, aminek ! a magját mi is őrizzük talán. Miért nem lobog ez a láng? Talán azért, mert még nem ismertük fel, hogy minden tűznek ára van. Olyan tűz nincsen, amiben valami ne égne el. A piszok, a szenny, de maga a gyertya is. Isten kegyelme áldozatokkal éri el életünket. Sokszor félelmesen nagy és szeretett dolgok égnek ki belőlünk. Ezeket nem értjük, sírunk és jajgatunk. Miért kellett ennek így történnie? De Isten kegyemének a tüze éghet, világíthat, ha fájdalmak árán is, de útjelzővé válhat bennünk mások számára. Gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, a tüzet, Isten Lelkének a neked adott ajándékát.
Ámen

Similar Posts