2003-01-15

Fekete Ágnes: Áldás, békesség. Szeretettel köszöntöm a hallgatókat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Talán, legkedvesebb műalkotásaim az életfák. Hiszen az emberi élet mintegy fapalánta, nő: minél terebélyesebb a gyökérzete, a történelme, annál nagyobb eséllyel kerül közelebb az éghez és a mennyei igazsághoz is. Református műsorainkban mindig igyekszünk mai, aktuális kérdéseket felvetni. Most azonban a Don kanyari események 60 éves évfordulóján, amikor arra emlékezünk, hogy mintegy 150 ezer ember meghalt, egyháztagjaink, presbitereink is, szeretnénk egy kicsit hátratekinteni, gyökereinket vizsgálni a mában. Hallunk majd emberi sorsokról, a kegyelem megtapasztalásáról, bizonyságtételről a legnehezebb körülmények között. Előbb, a vasárnap Budapesten megtartott ökomenikus ünnepségből hallgassunk meg néhány hangképet. (Harangszó) Idős Don kanyart megjárt ember: Imádság háború után. "Uram! Háborúból jövök én, mindennek vége légyen. Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke." (Ady E.) Ők csonttá fagyva megbékéltek. Mi is a békét szerettük. Mivel, mi hittük, hogy hazajövünk a pokolból is, ma hisszük, hogy találkozunk velük. Isten veletek, viszontlátásra Bajtársaim! (taps) Imát fog mondani Csuka Tamás dandártábornok, protestáns tábori püspök. "Igen tisztelt egybegyűltek! A tábori lelkészi szolgálat nevében a 60. évfordulón a 103. zsoltárból néhány verset idézek: "Áldjad én lelkem az Urat és egész belsőm az ő szent nevét. Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, aki megváltja életedet a koporsótól." Istennek legyen hála azért, hogy úgy emlékezhetünk az elesett hősökre, mint akik Isten előtt vannak, és akikről tudjuk, hogy élnek. Miután, én magam is 1997 nyarán kint lehettem a Don kanyarban, ott lehettem azon az ünnepségen, ahol emlékművet állítottunk, eszembe jut az a kedves jelenet, hogy elhangzott már a sokadik beszéd és a szomszédos faluból egy kedves, idős néni gyertyával a kezében, meg néhány szál virággal megrántotta a palástom szélét, és megkérdezte nagyon is érthető orosz nyelven, hogy mikor teheti már végre oda a gyertyát, meg a virágot. Mondtam neki, (Szicsasz) – mindjárt eljön az alkalom. Nem azért vagyunk együtt, hogy most hosszú és sok beszédet hallgassatok meg, hanem azért, hogy elhelyezhessük a kegyelet virágait és így emlékezzünk az elhunyt hősökre. Az én emlékezésem az ige szavaival hadd történjen meg: Áldjad én lelkem az Urat. Azt az Urat, aki megbocsátja minden bűnünket. Gondoljunk így az Evangélium világosságában az elhunyt hősökre, forduljunk nagy-nagy tisztelettel azokhoz, akik még közöttünk vannak, s megjárták a Don kanyar poklát és imádkozzunk Istenhez azért, hogy ez a borzalom még egyszer ne ismétlődjön meg. Ámen."

Fekete Ágnes: Népünket Isten sokat próbálta. Énekeljük a Himnuszban és mondogatjuk is. Nem sok országban, ahol egy-egy életútban annyi sorsfordulatot megszenvedett ember él, mint itt a Kárpát medencében. Most egy olyan embert hallhatunk, aki szinte felnőtté válása óta egyházunk presbitere. Igyekezett minden élethelyzetben Isten útját követni, de három történelmi méretű próbát is elszenvedett. Jobbágy Kálmán ott volt a Don kanyarban. Mire Budapestre ért, már vitték is vissza Oroszországba, hadifogságba, majd néhány évvel később, 1956-ban a börtönben találta magát. Ott is kereste annak az útját, hogyan beszélhet Jézusról. Utána Gueth Gyula, nyugdíjas lelkész fog beszélni, aki egy könyvet is megjelentetett. Egy tartalékos tábori lelkész második világháborús visszaemlékezései – címmel. Most tehát Jobbágy Kálmánt hallhatják.

Jobbágy Kálmán: Felmentést kértem a katonaság alól, úgy hogy csak 1942-ben vittek ki a frontra. Kecskeméten vagoníroztunk be. Mentünk egészen a Don közelébe. Nem is volt neve annak a nagy napraforgós táblának, ahol letelepítettek minket. Ez augusztus végén volt. Egy testőr őrmester, aki 2,20 m magas volt, megállt a napraforgó alatt és hatalmas nagy tányér mellett eltörpült. Ebben a napraforgósban tudtunk elhelyezkedni a kétszemélyes sátrainkban. Állt a front. Az volt, hogy majd mi törjük át és megyünk. A katonáimnak a fronton minden vasárnap tartottam istentiszteletet. A Biblia nálam volt szerencsére, és így nem jöttem zavarba. Kivétel volt, hogy ha a református és a katolikus hivatásos lelkészek jöttek. Bevittek egy kis faluba, magánházakban voltam elszállásolva. Nagyon jóban lettem a háziakkal. A karácsonyi ünnep során megvendégeltem őket az itthonról kapott csomagból. Mondtam nekik, hogy Jézus Krisztus. Erre ők is felfigyeltek. Volt egy kis fenyőfánk, azt feldíszítettük.

Fekete Ágnes: Mi volt 60 évvel ezelőtt? Hogy emlékszik erre vissza?

Jobbágy Kálmán: Január10. körül már rémhírek voltak, hogy áttörték a frontot. Én, mint a lőszerkezelő oszlopnak a parancsnoka, előkészítettem az összes lőszert, hogy ha bejönnek a városba, akkor előtte fel tudjuk robbantani, nehogy a készletet ők használják el. Szerencsére egy tehergépkocsit bocsátottak a rendelkezésünkre, kb. 20 embert el tudtam vinni és Starioszkolba vittek az este folyamán. Addig, amíg mentem a gépkocsijukkal a bilgeri csizmámban, mindkét sarkam elfagyott. Szerencsére, amikor megérkeztünk a városba, másnap kaptam egy szőrcsizmát és az mentette meg a sarkamat a további fagyástól. Amikor gyalogoltunk vissza kb. 600 km-t, nappal bizony -30 C fok alatti hőmérsékleten, erre a szőrcsizmára kívülről ráfagyott a hó, de belül izzadt a lábam. Valami csodálatos dolog volt. Abban a sarkam szépen kiengedett, nem lettem tőle beteg, mert amikor hazakerültünk, itt a Lukács Fürdőben láttam azokat a társaimat, akiknek a sarkát levágták, mert elfagyott. Utána elindultunk gyalog és jöttünk hazafelé puska nélkül, 30-40 cm-es hóban és igyekeztünk, hogy éjszakára legalább fedél alatt legyünk. Arról, hogy lefeküdjünk, szó sem lehetett, mert tele voltak a házak. Abból éltünk, amit a háziaktól kaptunk: két-három szem főtt krumplit. Ezek a faluk egymástól olyan 30-35-40 km-re voltak, tehát úgy kellett igyekezni nappal, hogy fedél alá kerüljünk. Szerencsére nem támadtak meg, nem értek utol minket az oroszok, minden éjszakára sikerült fedél alá jutni.

Fekete Ágnes: Sajnos, ez nem mindenkinek sikerült.

Jobbágy Kálmán: Nagy baj volt az is, hogy élelmiszerraktárainkat ott hagyták, és abban nem egy helyen, sok bor volt hordókban felhalmozva. Abból jól megitták a maguk adagját, azután bírtak egy darabig gyalogolni, majd nem ment a dolog, beleültek a hóba és ott fagytak meg. Emlékszem rá, amikor az első faluban utolért az élelmiszer utánpótlás… Jobbról-balról voltak hornyok. Mi nekiestünk és balról-jobbra kotortuk ki a vajat, mert hát két hét nagy idő! Csak a főtt krumpli, esetleg savanyú káposzta volt az élelmünk.

Fekete Ágnes: Ez már a hazajövetel volt.

Jobbágy Kálmán: Ez nem a hazajövetel volt sajnos. Gyűjtőtáborokba kellett mennünk. Élelmünk már volt szerencsére, a ruháinkból késsel kivakartuk a tetűt és a serkét is és így, amikor hazahoztak Debrecenbe, nem találtak bennünk tetűt. Így egyenesen hazaengedtek. Tudom, hogy a másik alakulatot elvitték – voltak ilyen fertőtlenítő táborok -, három vagy négy hetet ott kellett tölteniük és csak azután engedték haza őket.

Fekete Ágnes: Úgy hallottam, hogy volt istentisztelet is, amikor elbúcsúztatták a sereget.

Jobbágy Kálmán: Nekünk nem volt. Amíg a fronton voltam, egy katolikus és egy református lelkész főhadnagy volt velünk. Azután a katolikus főhadnaggyal hadifogságba, egy táborba kerültünk és esténként a táborban lévő barakkokat felkereste és ott prédikációt tartott. Erre fel azután én is felbátorodva elővettem a jobb zubbonyzsebemből a Bibliámat és összegyűjtöttem minden este a protestáns katona hadifogolytársaimat. Nagyon emlékezetes maradt a számomra, amikor karácsony estéjén egy estet rendeztünk, amelyen részt vett a katolikus lelkész, jómagam és akadtak énekesek, akik énekkart alakítottak, sőt volt egy Betlehemes-csoport, eljátszották Jézus Krisztus születését. Rettenetes hideg volt a barakkok között, amikor mentünk szépen sütött a Hold. Nagyon keserves dolog volt. Lukács Evangéliumából olvastam fel, ezt emeltem ki, hogy "Számunkra sincs hely, mint Jézus Krisztuséknak nem volt hely". Mindenki jóformán sírt, amikor hallotta, hogy "nem volt számukra hely" Emeletes ágyakon aludtunk százan egy-egy barakkban.

Fekete Ágnes: Ez már egy következő nagy próba, ez a hadifogság. Hány évig volt kint?

Jobbágy Kálmán: Két és fél évig voltam hadifogságban. Minden reggel, mielőtt felsorakoztunk volna, hogy munkába menjünk, én elővettem a Bibliámat. Egy részt elolvastam és mire fölértünk a munkahelyünkre, gyönyörű szépen megvilágosította az Úr az én számomra, hogy miről is van szó. Este, amikor megjöttünk, akkor én barakkról-barakkra járva elmondottam, hogy milyen üzenetet kaptam arra a napra. Átkerültem útépítő munkakörbe. Csákányozni szerettem, a társam az lapátolt. Én figyeltem az embereket, akik mentek haza a piacról, hol almát, hol körtét, hol őszibarackot vittek. Ez nekem nagyon hiányzott. Felvettem azt az almacsutkát, amit eldobtak azért, mert kukacos volt. Odavittem a vízcsaphoz és megmostam és utána megettem. Igen ám, de kiabáltak nekem, hogy: Te nem vagy művelt ember! Te nem tudod, hogy ezt nem szabad csinálni? Emlékszem rá, hogy aznap reggel késett valamiért a teherautó és azt az igét kaptam, hogy "nem az fertőzi meg az embert, ami a szájon bemegy, mert az a gyomrába jut, s onnan pedig az árnyékszékre, hanem az, ami a szívéből jön ki." Gyümölcsöt feltétlenül ennem kellett…

Fekete Ágnes: Keveset adtak nagyon enni.

Jobbágy Kálmán: Amit kaptunk is főleg levesek voltak és a levesek nagyon hígak voltak. Nem volt valami tápláló. Egyik alkalommal – az hiszem Húsvét volt – nagyon jóban lettem az italbolt vezetőjével, aki örmény ember volt. Elmondtam neki, hogy bizony mi szeretnénk úrvacsorázni, adjon nekünk egy kis bort. Az örmények igen vallásos emberek, voltak, így ő azt mondta, hogy: megígérem, adok, de nehogy szóljunk valakinek róla, "nehogy engem becsukjanak" -mondta. Tényleg a kulacsomat megtöltötte borral, kifizettem az árát, bevittem. Két napra rá volt Húsvét. Igehirdetést tartottam ágyak között és azután elővettem a kenyerünket, felkockáztam és a boromat és mindenki kapott Úrvacsorát, aki ott részt akart rajta venni. Bibliaórán a napi igémből jött, hogy haza fogunk menni. Már nem is tudom, melyik prófétát olvastuk. Bementünk a táborba és mondom a társaimnak, erre körülnevettek. A Hadifogoly Újság másnap hozta, hogy megindult a magyarok hazaszállítása Budapestre.

Fekete Ágnes: Most hadd ugorjunk egy nagyot. Jött egy harmadik próba az életében, ez pedig az 1956-os börtön.

Jobbágy Kálmán: Igen. Győrben a Munkástanács tagjává választottak. Akik törvénybe ütköző dolgot csináltak, azoknak azt tanácsoltuk, hogy itt áll meg a bécsi gyors, disszidáljanak. Én a feleségemmel megbeszéltem, mi nem tettünk semmi olyat, hogy disszidálnunk kellene, ezért itthon maradunk. Értem jöttek éjszaka és elvittek a pufajkások. Négyünket, négy volt katonatisztet.

Fekete Ágnes: Nem a katonatiszt, hanem itt a Munkástanács volt a lényeg nem?

Jobbágy Kálmán: Igen, de arra is rámentek. A kommunisták becsuktak és ott voltunk, szalmán feküdtünk. Utána átvittek az ÁVO-ra, majd internáló táborba kerültünk, népbíróság elé állítottak. Ott volt a főmérnök, azután már más nem volt, mert, aki csinált valamit, az disszidált és engem, mint mérnököt szúrtak ki helyettes, második személyként és első fokon négy évet kaptam. Fellebbeztünk és akkor felhoztak Budapestre. Itt felemelték hat évre. Először gombot válogattam, mert gombot gyártottak, a másik része pedig acél mérőszalagokat. Jött 1960 és pár nappal előtt vagy egy héttel előtte rebesgettek valamit, hogy ki fogunk szabadulni. Azzal küldtek vissza a börtönünkbe, hogy szó sem lehet róla. Akkor Istentől kaptam azt a kijelentést, hogy "ki fogtok szabadulni". Valóban, 1960.április 1-jén felsorakoztattak és mindenkit elküldtek haza.

Fekete Ágnes: A börtönben Bibliát lehetett forgatni?

Jobbágy Kálmán: Mindent elvettek, nem lehetett Bibliát forgatni. Beszélgettünk a Bibliáról, volt, aki odajött, akit érdekelt, volt, akit nem érdekelt. Először imádkoztam, azután énekeltünk. Volt közöttünk szerencsére egy kántor, hirdettem Istennek a szeretetét és utána megint imádkoztunk vagy énekeltünk. Ami eszemben volt, arról tettem bizonyságot esténként, munka után, a 18 ágyas teremben lévő társaimnak.

Gueth Gyula: Amikor sokszor, legyek módjára hullottak az emberek, tudták és kénytelenek voltak beismerni, hogy nem a saját ügyességük mentette meg őket, ha életben maradtak, ha nem. A kegyelem szó egészen átértékelődött minden ember előtt. Én, aki világ életemben rossz alvó voltam, a fronton a legnagyobb ágyútűzben is tudtam pihenni és aludni, de Isten kezében éreztük magunkat, és nem mitőlünk függ sem a következő óra, sem a következő nap, sem a visszatérésünk. Ott bizony a lelkész fegyverrel nem harcolt, de Otténiánál a harcok közepében voltunk, mert bombáztak, lőttek bennünket és nem lehetett kitérni. Összetorlódott a visszavonulásban az oszlopok sora és a mi málhakocsink 4 km-rel hátrább volt az úton. Hátraszaladtam a kocsihoz és a legényemnek megmondtam – a lelkészeknek is volt tisztiszolgájuk -, hogy a legfontosabb dolgokat hozza magával. Közben a faluba is betört már az ellenség, én rohantam vissza és mondtam, hogy hozza a hátizsákomban a legfontosabb dolgokat. Nem jött, visszamentem keresni és mire odaértem, már a kocsit legázolták az orosz tankok. Erdőszélen felültem egy botondra, egy kis harci kocsira, amely után egy löveg volt. Arra kapaszkodtam fel és azzal jöttünk három napon keresztül 70 km-t tettünk meg az orosz front mögött, az első vonal mögött. Éjszaka vonultunk, meg alkonyatkor. Nappal meghúzódtunk valahol, így összeverődtünk egy csapatba és Toronyánál a Dolinai völgyön tudtunk visszatérni a Kárpátok innenső oldalára. Minden lehető alkalommal Istentiszteletet tartottunk, de azonkívül is látogattuk az egyes alakulatokat és ahol Istentiszteletre nem volt mód, ott erkölcsi oktatást tartottunk, a katonák között elbeszélgettünk velük. Bátorítottuk őket vagy a postájukat is továbbítottuk. Nem igen volt olyan alakulat, ahol ne fordultam volna többször meg. Volt olyan eset, hogy pl. egy parasztházban voltunk, ahol középen konyha, jobbra és balra egy-egy szoba. Az egyikben a német segélyhely volt, a másikban mi, s reggel, amikor kinézünk, látjuk, hogy a német segélyhely eltűnt házastól együtt. Tudomásul vettük, hogy az Isten nekünk megkegyelmez. Akik benne voltak, azok tudják, hogy ez mit jelent. Elfogadtuk a helyzetet, amiben voltunk. Isten kezében vagyunk és nem tőlünk függ semmi. Mi tettük a dolgunkat. Bizonyosak voltunk benne, hogy a háborút a németek elvesztették és magukkal rántottak akaratunk ellenére és kialakult Nyugaton egy hamis felfogás, hogy a magyarok végig kitartottak. Meg voltunk spékelve németekkel, egészen az utolsó napig, áprilisig szabadulni sem tudtunk, mert mindenhol ott voltak. Akkor, hogy utóvédharcra bevessenek bennünket, összetömörítették három faluba a megmaradt 24-es hadosztálynak a maradványait. SS-tisztek a lemaradókat kérdezés nélkül lelőtték. Ez várt volna ránk is. Rajtunk kívül nem történt meg, hogy nagyobb tömegben ott maradt, vagy fogságba esetteket ne vittek volna ki Oroszországba. Az oroszok annyira igyekeztek a szabályerősítő kivételt betartani, hogy Zólyombucson, ahol összegyűjtöttek bennünket, a kakastollas tábori csendőrök orosz őrrel együtt puskásan állt az őrségben, és így kerültünk mi épségben haza. Úgy köszöntöttek, mint aki utolsónak harcolt ellenünk "Sztálin marsall ismeri a hadosztály harcait, úgy tekintjük Önöket, mint akik nem ellenségek és átadjuk a magyar hatóságoknak." Hittük is, nem is, valóság lett…. Mindenki megtapasztalhatta – akár akarta, akár nem -, hogy nem a saját erejéből jött haza, hanem az Isten hozott bennünket.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács Evangéliuma 10. fejezetének 3. verséből:

"Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé."

Gyermekeink kedvenc játéka, hogy állatokat utánoznak. Amikor félnek valamitől, akkor ők a farkasok, amikor minden rendben van, akkor egyik a másik nyakába köt egy madzagot és mint a jó pásztor, terelgeti a bárányt. Meg lehet tőlük tanulni azt a szimbólumrendszert, amit az állatok nekünk jelentenek. A Bibliában a bárány jelképe sokszor előfordul. Istennek kedves, tiszta áldozat. Az engedelmesség példája. Milyen érdekes, mai párhuzama ennek a képnek a birka. Ő a tömeg ember jelképe. Nem a kicsi, hanem a nagy. Nem a féltenivaló, hanem aki öntudatosan szalad a többivel, maga sem tudja mi felé. Mit tesz a bárány? Odaadja magát. Megy, akár a farkasok közé is. Áldozattá lesz. Nem azért, mert lökik, nem azért, mert viszi a tömeg, mert mindenki ezt teszi, hanem önként. A bárány mindig is a szeretetből való áldozatot jelentette. Nem így a birka. Emellé a jelképes állat mellé inkább az a nyelvtani ige illik, hogy hagyja magát. Nem odaadja magát, hanem engedi, megadja magát. Ezek a kis igekötők mennyit jelentenek! Nem odaadja, hanem megadja… Szinte löketi magát a többivel. Egy olyan korban élünk, amikor minden erővel birkát szeretnének belőlünk gyúrni. Ne legyenek kérdéseink, ne gondolkodjunk, ösztöneinket gerjesztik és mi engedve globalizált tömegemberként bámuljuk a show műsorokat. Amikor az emberi kapcsolatokról beszélünk, már-már ki is hal a gondolat, hogy ezeknek az alapja az áldozat. Az a döntés, hogy leteszem az életemet egy másik kézbe. Látjuk, hogy, aki nem vállalja el a szent áldozatot, az először súlyos áldozatokat hoz, majd egy sokkal nemtelenebb tömegben ő is áldozattá lesz. Jézus úgy küld minket, mint bárányokat a farkasok közé, mint világító szövétneket a sötétségbe, mint áldozatra kész embereket az önmagáért élő tömegbe. Adja Isten, hogy sem farkasokká, sem birkákká, hanem valóban bárányokká tudjunk lenni. Jézus Krisztus azért adta önmagát, hogy ebből a szeretetből mi is erőt és örömet merítsünk áldozatainkhoz.
Ámen