2003-06-04

MINDENTBELEVÉL

Kedves Ágnes!

Meglepődve olvasom azokat a gúnyolódó sorokat, amelyek a www.parokia.hu oldalain ebben a témában megjelentek. Jól eső érzés tölt el viszont a korrekt, tárgyilagos hangnem miatt, amelyen Viczián Miklós válaszolt – úgy gondolom – 987 aláíró nevében.

Szeretném elmondani, hogy eme aláírásgyűjtés szervezésében tevékenyen részt vettem.

Szeretném az is elmondani, hogy amit aláírtam, azt aláírtam. Ma is így tennék. Ezen lehet élcelődni, csúfolódni, rajtam is, meg a 986 másik aláírón, a 13 lelkipásztoron és 13 gondnokon is. Tudjuk, hogy mit írtunk alá. Szeretném, ha a 987 aláíró, a 13 lelkipásztor és 13 gondnok véleményét tiszteletben tartanák. Olyan alapelveket fogalmaztunk meg, amelyek alapján szeretnénk, ha a médiák működnének.

Mik voltak ezek az alapelvek?

1. A Reformátusok Lapja, a televíziós és rádiós egyházi műsorok az eddigieknél határozottabban képviseljék hitvallásainkat (mint ahogyan más egyházak a maguk tanításait igencsak erőteljesen megjelenítik). Sok téves fogalom van a köztudatban.

2. Médiaszolgálatunkban nagyobb hangsúlyt kell fektetni a hitébresztő és építő igehirdetésre, az egészséges tanításra és a gyakorlati keresztyén élet bemutatására. Az egyes eseményekről, reprezentációs alkalmakról szóló tudósítás csak ezek után következzék, és az eddigieknél sokkal mértéktartóbban. "Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat." (2Kor 4,5)

3. Belső egyházi problémák kiteregetése megengedhetetlen a nagy nyilvánosság előtt.

4. Se vitatható, se tévtanítások ne jelenjenek meg a médiákban (pl. politikai hirdetések, illetve az Ormos Intézet hirdetései). "Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok." (1Thessz. 5,21-22)

5. Társadalmi kérdésekben (abortusz, eutanázia, egyneműek házassága) biblikus tájékoztatásra, iránymutatásra van szükségünk úgy, hogy az egyházon kívüli rétegek számára is egyértelmű legyen.

Miért csak 987 aláírást gyűjtöttünk össze? Az aláírásgyűjtő akciót szerettük volna a média pályázók meghallgatása előtt a zsinati elnökséghez eljuttatni, ami sikerült is. Ha több időnk lett volna, bizonyára több gyülekezetet és aláírót is szerezhettünk volna, most csak ennyire tellett.

Miért választottuk az aláírásgyűjtés módszerét? Tudok korábbi levelekről is, amikor véleményt mondtak, mondtunk a médiákról, és nem válaszoltak. Velem is előfordult ilyen (nem okvetlenül Önről van most szó). Az is előfordult – mint Viczián Mikós is említette – hogy néhány levélváltás után nem látták, nem láttuk értelmét a további eszmecserének. Úgy tüntettek fel minket, mintha néhány ember rigolyájáról lenne szó. Ezért voltunk kényszeritve felelősségünktől indíttatva ezeket az aláírásokat összegyűjteni, véleményünknek ilyen módon is hangot adni.

Néhány szót a rádió Református Félórájáról.

A hetente fél óra adásidőt az államtól, a Magyar Rádiótól most még ingyen kapjuk. Nem tudjuk, hogy az EU-ba való belépéssel ez miképp fog megváltozni. A nyugati országokban nem kapnak az egyházak ingyenesen adásidőt, külön rádióadókat kellett evangéliumi célra létrehozni, és adományokból működtetni. Nem mindegy, hogy ezt a fél órát mire használjuk ki.

Úgy gondolom, hogy Jézus Krisztus mennybemenetele előtti utolsó parancsa a leglényegesebb mondanivalót hordozza magában: "Tegyetek tanítvánnyá minden népet!" Ezt a célt kellene elsődlegesen a rádiós félórának betölteni. Ezt kellene, hogy kövesse az építő igehirdetés, az egészséges tanítás és a gyakorlati keresztyén élet bemutatása – mint aláírásgyűjtő íveinken is szerepel. Egyet értek Viczián Miklós megfogalmazásával: "ha az – egyébként nem értéktelen – sztorijaidat is szeretnéd megosztani az ország hallgatóságával, keress még műsoridőt".

Mindig nagy örömmel várom és várjuk a havi utolsó adást, amikor Cseri Kálmán evangélizációs szolgálata hangzik el. Nagyon pontosan, lényegretörően tud fogalmazni, nagyon egyértelmű a célja is: emberek megtérésre jussanak. Ő kivételes tehetség az evangélium pontos, mégis változatos, tömör megfogalmazásában. A megtért emberekre pedig ugyanez az igehirdetés megújító hatással van. Ez kell nekünk. Ezért kérem, hogy ezeket az adásokat ne rövidítse le a korábbi 10-12 percről 6-7 percre, és azokat a mondatokat válassza ki – mert sajnos egész terjedelmében tudom, nem fér a műsoridőbe – amelyek az evangélium mondanivalója szempontjából a leglényegesebbek. A májusvégi igehirdető választását nem tartom szerencsésnek. Ezt most részletesen nem kívánom indokolni, egyik indokomat megtalálja, ha elolvassa pl. Ravasz László emlékiratait. Kérem, hogy térjen vissza a megszokott és jól bevált, kipróbált igehirdetőhöz.

Remélve, hogy levelem megértésre talál és 986 másik aláíró társam és rajtuk kívül még sokak véleményét is kifejezi, tisztelettel:

Bori Gábor

Fekete Ágnes: – Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm Hallgatóinkat! Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Amikor két hete a megbocsátásról beszéltünk, nagyon sok telefon és levél érkezett. Azt kérték, hogy a kiengesztelődés témájáról többet hallhassanak. Mindennap átéljük, akár gyermekeink nevelésében, hogy mennyire központi kérdés a bocsánat. Azután a vasárnapi istentiszteleten egy különös ember szintén az engesztelődésről beszélt. Egy dél-afrikai lelkészről van szó, aki a saját hazájában az apartheid rendszere óta teológiát tanít. Nem gondolnánk mennyi közös vonás található hazánk és a dél-afrikai helyzet között. Először az afrikai professzort vendégül látó missziós intézet vezetőjét, a holland származású Anna-Marie Koolt hallják

Anna-Marie Kool: – Először voltam Dél-Afrikában. Nagyon-nagyon érdekes volt, amikor felkértek, hogy tartsak előadást, és azt az előadást választottam, amit itt tartottam Debrecenben. Nem változtattam azon semmit. Magyarországról beszéltem, milyen missziói kérdésekkel kellene itt foglalkoznunk. Annyira érdekes volt, ahogyan ők reagáltak, hogy a múltat fel kell dolgozni, a megbékéltetés szolgálata mennyire fontos. Ne csak arról beszéljünk, amit Istennel való kapcsolatban meg kell élnünk, hanem megfogalmazni a hétköznapi életben való kezdeményezést. 10-12 pontot sorolt fel, amelyben érezte, hogy erről továbbra párbeszédet kellene indítanunk. Nagyon örülünk neki, hogy meghívásunkra most itt volt. Az a tervünk, hogy a post-graduális szakirányú továbbképzést nemcsak Magyarországon, hanem a dél-afrikai egyetem akkreditációjával is folytatnánk. Reméljük, hogy a továbbiakban szorosabb kapcsolat alakul a két intézmény között. Elmesélte a professzor úr, hogy alakult egy új református teológia Pretóriában azoknak a színes bőrűeknek, akiknek az apartheid rendszer alatt nem volt lehetőségük teológiát folytatni. Keresnek kapcsolatokat, és tényleg nagyon sokat lehet egymástól tanulni.

Fekete Ágnes: – Ami egy kicsit más, – elgondolkodtam – mégis az, hogy ha valaki színes bőrű, az látszik. Ez egy elég egyszerű dolog, hogy ki melyik oldalon állt a régi időben. Itt Magyarországon. éppen az a gond, hogy minden nagyon össze van keveredve, talán jobban mint ott?

Anna-Marie Kool: – Ott is össze van keveredve. Éppen az a probléma, hogy nagyon sokan mint kívülállók azt gondoljuk, hogy az aki fehér, a fehérek oldalán állt és fordítva. Éppen ott láttam a missziológiai tanszéken, hogy az egyik kollégája volt a professzornak egy fehér bőrű ember. Nagyon együtt küzdött a színes bőrűekkel, ott is össze vannak keverve a dolgok. Emiatt is nagyon érdekes a hasonlat. Amit én megértettem tőle, hogy nem lehet megbékélni valamivel anélkül, hogy ennek ne volna ára, s ez azzal jár, hogy elmondjuk egymásnak őszintén: ezt vagy azt tettem. Bevallom őszintén, hogy nem volt helyes. Ez után az elmondás után alakulhat megbékéltetés. Erről szól Miroslav Volfnak a legújabb könyve az Átölelés és kirekesztés. Szerintem nagyon fontos, hogy ezzel komolyabban foglalkozzunk.

Nico Adam Botha a nevem, – dél-afrikai vagyok. Teológiát tanítok a dél-afrikai egyetemen. Másodállásban a dél-afrikai református egyházban vagyok lelkész.

Fekete Ágnes: – Melyik városban van ez?

Nico Adam Botha: – Pretóriában van az egyetem is és a gyülekezet is.

Fekete Ágnes: – Azt mondta, hogy kétféle református egyház is volt az elmúlt apartheid rendszerben. Hogyan működött ez?

Nico Adam Botha: – Ez egy nagyon-nagyon szomorú történet a közelmúltból. Egyik oldalon volt a dél-afrikai református egyház. Ők kiszolgálták az apartheid rendszert. Azt nem mondom, hogy élvezték az előnyeit, de morálisan és teológiailag igazolták a rendszert. Az evangéliumból igazolták a létjogosultságát.

Fekete Ágnes: – A dél-afrikai fehérek többsége a református egyház tagja?

Nico Adam Botha: – Igen. Ez így van. A Dél-Afrikában élő fehérek többsége a református egyházból való, a másik oldalon Dél-Afrikában ott van az az egyház, amelyik ellenállt az apartheid rendszernek. Ugyancsak az evangélium alapján tették ezt. Nem szabad elfelejteni, hogy az apartheid ideológiájának a lényege azt volt, hogy a fehér és a fekete embereket egymástól elválasztva, elkülönülten kell tartani. Mi azt gondoltuk, és ma is azt gondoljuk, hogy ez egy hamis elv. Az evangélium lényege a megbékélés. Ha például az Efézusi levél második részének 14. versére gondolun: Jézus a saját testében lerombolta a megosztottságot azért, hogy a zsidókat és a pogányokat megbékítse. Ezért álltunk ellene az apartheidnek

Fekete Ágnes: – Ma mi a kapcsolat a két egyház között?

Nico Adam Botha: – Azt hiszem meg kell jegyeznem, hogy azelőtt a holland református egyház négy részből állt: a fehér egyházból, a színes egyházból, a fekete afrikai egyházból és az indiai református egyházból. 1994 áprilisa óta két tag, a színes és az afrikai egyház ebből a családból egyesült. Egyesült Dél-Afrikai Református Egyház néven. Tehát egy egyesülési folyamat elkezdődött. Reménykedünk és imádkozunk azért, hogy a fehér rész is kövessen minket, ugyanúgy ahogyan az indiai testvéreink. Ez egy nagy tanúbizonyság lenne egész Dél-Afrika népe számára.

Fekete Ágnes: – Hogyan működik ez a valóságban?

Nico Adam Botha: – Ez nagyon nehéz dolog. Szomorú, de ma is egy különálló egyház. Folyamatos beszélgetés és vita azért van, hogy egyesüljenek az egyházak. Nagyon nehéz elszakadniuk attól, ami történt. Sok fehér ember szeretné tisztára mosni a múltját. Különféle érveket hoznak fel: miért rossz az új dél-afrikai rendszer? Ami Dél-Afrikában történt, az megosztotta az embereket is, megrontja Isten evangéliumát.

Fekete Ágnes: – Van élménye a megbékéléssel kapcsolatosan?

Nico Adam Botha: – Ez egy nagyon nehéz kérdés. Az egyik szinten az ún. afrikai csoda volt az, hogy vér nélkül, nem egy még rosszabb háborús úton jártunk, hanem megbékéltünk. Az anglikán püspök, Tutu nevezte így. Másrészt az, amit az apartheid miatt átéltünk, gazdaságunkat, társadalmunkat szétzilálta. Óriási a különbség az emberek között. Élen állunk azon a listán, ahol a gazdagok és szegények közötti szociális különbséget mérik. Ez az egyensúlytalanság az apartheidnek köszönhető. Így nem beszélhetünk megbékélésről. Először mindenkinek magának kell címeznie az engesztelődés kérdését. Sajnos az emberek még keveset éreznek ebből. Ha kezet rázunk egymással, együtt teázunk, akkor minden megoldódik – úgy gondolják. Az igazi megbékélés azonban nem ilyen olcsó. Gondoljunk Jézus kereszthalálára. Dél-Afrikában sincs másként, a megbékélés óriási áldozattal jár. Áldozat nélkül nincs engesztelődés.

Fekete Ágnes: – Mi a legjobb élménye, tapasztalata, amit átélt a megbékéléssel kapcsolatban?

Nico Adam Botha: – Bizonyára tudja, hogy volt egy nagy megbékélési ceremónia, amiben sok politika is volt. De Isten képes titokzatosan ezeket az eszközöket is használni a megbékélésért. 22 ezer embernek volt lehetősége arra, hogy elmondja saját történetét. Tudja, milyen fontos ez? Elmondani azt, ami történt. Amikor mesélünk, érzelmeink nagyrészben megbékélnek. Voltam Kenyában és ott átéltem milyen érzés az, amikor az emberek gyógyítatlan emlékezéssel, feldolgozatlan történetekkel élnek együtt. Ez nem megy magától. Ezt valakinek el kell kezdeni. Alkalmakat kell teremteni arra, hogy az emberek elmondhassák azt, ami bennük van és megkönnyebbülhessenek. Azt azonban nem kell gondolni, hogy ezzel megoldódnak a dolgok. Az államhoz való viszonyunk is nagyon kettős. Mikor kell igent mondani, és mikor nemet. Nem csak azt mondani, hogy: nem! Valami új megértésre van szükség. Meg kell vizsgálnunk azt, amikor a kormányunk jót tesz, ivóvizet ad az embereknek, kórházakat épít és így tovább. Sokszor szégyellem magam, amikor az egyházam mindig hátratekint. Csak arról beszélünk, ami volt. A másik oldalon viszont mindig kritikus távolságot kell tartani a hatalommal szemben, különben elveszítjük hivatásunkat.

Fekete Ágnes: – Ismer olyan fehér embert, aki megváltoztatta a véleményét?

Nico Adam Botha: – Nagyon köszönöm, ezt a kérdést, ez nagyon fontos. Általánosítanak az emberek. Sok-sok fehér ember küzdött velünk és nem támogatták az apartheidet. Küzdöttek velünk. Például az én sógornőm fehér volt, ő meg is halt a feleségem testvérével. Egy 1 éves gyermeket hagytak itt. Mivel a rezsim ellen voltak, lelőtték őket. Van egy barátom, aki utazgat az országban városról városra és elmeséli a történeteit, amit átélt a megbékélésről. Sokan keményen dolgoznak az újjáépülésen. Ugyanakkor vannak fehér emberek, akik megvallják, hogy ők élvezték az előnyét a régi rendszernek, pozíciókat szereztek és ma megváltoztak, segítenek nekünk az új Afrika felépítésében. Azt hiszem, hogy az evangélium tényleg segít abban, hogy az emberek megváltozzanak. A megbékélés egy nagyon hosszú út.

Fekete Ágnes: – Életünk közben embertársainkkal, életünk végén pedig önmagunkkal és a halállal kell megbékélnünk.

A Megnyugvás Hospic Alapítvány haldoklók lelki gondozásával foglalkozik. Most ünneplik 10 éves fennállásukat. Az elmúlt hétvégén tudományos ülés keretében osztották ki friss diplomáikat azoknak az önkéntes segítőknek, akik látogatják a betegeket. Dr. Böszörményi Dalmát, az alapítvány vezetőjét hallják.

Dr. Böszörményi Dalma: – A palliatív ellátása a betegeknek részben egészségügyi feladat, részben missziós feladat. A halál közelbe kerülve mindenkinek hallania kell, hogy van lehetőség a valódi hazamenetelre, az élet folytatására.

Fekete Ágnes: – Éppen egy telefonbeszélgetésnek voltam a tanúja a riport előtt. Egy daganatos beteg, – ha jól értettem – telefonált, és kért segítséget. Hallottam ennek mechanizmusát is valamelyest. Tehát a körzeti orvos adhat beutalót. Dr. Böszörményi Dalma: – Ez egy egyedül élő valaki, akinek az unokahúga telefonált. A család összefogott és próbálja a beteg ellátását támogatni, azonban egyre kevésbé tudja magát ellátni. Egyre nehezebben bírja, és nem bírja segítség nélkül. Ilyenkor azt szoktuk kérni, hogy a jelen állapotot felmérve jöjjenek el, és a szükségleteket mondják el. Általában jönnek és azt kérik, hogy valakit nem tudnánk-e a beteg mellé adni. Csak azt tudjuk megoldani, hogy legyen hospic asszisztens, legyen szaknővér, legyen orvos, legyen foglalkoztató terápeuta, tehát különböző szakemberekből létrejön egy team és az vállal fel egy-egy beteget. Ilyenféleképpen és felváltva látogatják és próbálják a szükséglete szerint ellátni a beteget, hogy végig tudjuk az otthonában kezelni. Fekete Ágnes – Egy-egy beteglátogató mégis körülbelül mennyi munkát végez? Az önkéntesek hányszor mennek egy-egy beteghez?

Dr. Böszörményi Dalma: – Van egy olyan önkéntesünk, aki egy-két beteget tud csak elvállalni másodmagával. Tehát dolgozik reggel 8-tól délután 5-ig. Utána elmegy a betegét meglátogatni. Ott ül mondjuk 6- tól 9-ig, s amikor már nagyon rosszul van, akkor ott tölti az éjszakát. Tehát már nem hagyja magára – egy fillér nélkül. Ezért nem tudja ezt senki egyedül csinálni, tehát csak teamben tudjuk. Általában azt szokták vállalni az önkénteseink, hogy egy héten kétszer egy félnapot rászánnak. Ezért nagyon fontos, hogy rendszeresen képezzük őket. Jöjjenek az önkéntesek és azok szerezzék meg azt a tudásanyagot, amivel egy súlyos beteg, egy haldokló mellé oda tudjuk tenni. Az emberek iránti szeretetből rászánja az életét a másikon való segítségre, de ahhoz hogy ez hatékony legyen igazán, meg kell hogy ismerje. Azokat a tüneteket, melyek felmerülnek hova tegye, mikor kell magasabb szinten segítséget kérni, ezt tanulni kell.

Fekete Ágnes: – Mi történt konkrétan a hétvégén?

Dr. Böszörményi Dalma: – Péntek délután mintegy visszanéztünk az elmúlt 10 évre, tudományos gyűlést tartottunk. A végén osztottuk ki a diplomákat, majd az evangélikus kórházról hallottunk, amely tárgyalások alapján német segítséggel kialakítás alatt áll. Ott hospis osztályt is fognak megnyitni, ahol várják a segítségünket. Majd ezt követően egy jótékonysági koncert zajlott, melyet a Soli Deo Gloria ének- és zenekar rendezett egy hálaadó istentisztelet volt, melyet Könyves Pál tartott, aki az alapítvány koordinátora. A tanfolyamunkat befejeztük. A tanfolyam anyagához külön tankönyvet írtak számunkra, az előzőekben a szociális minisztériumtól elnyert pályázat alapján. Azoknak, akik laikusként bekerülnek ilyen komoly feladatra, így meglesz a megfelelő tudásanyaguk. A tananyagban benne volt egy mini teológia is, a keresztény felfogás: mi az, amivel a haldokló mellett ott állhat bárki, elmondhatja neki, hogy nem reménytelen a helyzete. Az Úristen azt akarja, hogy ő éljen. Ha nem itt a Földön, akkor tovább, ott őnála. Amikor úgy éreztük, hogy most készen vannak, levizsgáztak az embereink, akkor érkezett hozzánk egy olyan helyről kérés a szolgálatra, amire nem is gondoltunk. A hajléktalan kórházban jelezte az ottani főorvos, a krízis osztályon, hogy az elmúlt év végén megháromszorozódott a végső időszakba jutott daganatos betegek száma. Erre az osztályra azokat viszik be, akik az utcán hajléktalanok, fedél nélküliek. Beviszi őket a mentő a kórházba, kivizsgálják és meg próbálják kihozni őket ebből a krízis állapotból. Mint ahogy a többi kórházak megengedhetik maguknak, ők is kibocsátják a betegeket, tehát limitálják az ápolási időt. A hajléktalan kórházból hova tudják bocsátani őket? Akkor a hajléktalan kórház fordult az alapítványunkhoz, hogy nem tudnánk-e segítséget nyújtani, egy lelki gondozót küldeni. Akkor azt mondtuk, hogy mi erre készültünk fel. Kötöttünk egy szerződést a kórházzal, hogy megyünk és segítünk. A tanfolyamon részt vetteknek meghosszabbítottuk egy félévvel az idejüket, gyakorlati időként. Bementünk, és az alapítvány önkéntesei mentek, látogatták és látják el a szolgálatot. Kísérték ezeket a haldoklókat. Csodálatos, Úristen által vezényelt, rendezett helyzet volt. Oda tudtunk menni segítséget nyújtani és folytatni a missziót.

Fekete Ágnes: – Az onkológiai kezelés alatt álló gyermekek egészen másfajta segítséget igényelnek, mint a felnőttek. A Bethesda Református Gyermekkórházban az elmúlt héten egy szakmai előadást tartottak arról a kezdeményezésről, amely daganatos betegségben szenvedő gyerekeknek nyújt táborozási lehetőséget "Bátortábor" néven. Hamza Lillát és Tóth Istvánt hallják a Bátortábor Alapítványról.

Hamza Lilla: Nemzetközi modell az írországi volt az alapminta, amit hazahoztunk Magyarországra. Nyolc fős szakmailag elhivatott és mindféle téren elhivatott a csapatunk. Az első táboraink azok 2001-ben voltak.

Fekete Ágnes: – Milyen egy ilyen tábor?

Tóth István: – Hihetetlenül érdekes. Elsősorban arra kell gondolni, hogy ezek nem egészséges gyerekek. Tehát aki ide eljön, és előtte volt egészséges gyerekekkel az nagyon elcsodálkozik. Sokkal könnyebben dolgozzák fel azokat a hatásokat, melyet érik a betegség során őket a tábor program segítségével.

Fekete Ágnes: – Mennyiben más az, hogy beteg gyerekek vannak ott és nem egészségesek?

Tóth István: – Programok vannak a gyerekeknek, egész nap reggeltől estig. Tehát az ébresztőtől kezdve, délelőtt és délután is van 2-2 foglalkozás. A lovaglás és a kézműves, valamint a színjátszás és az íjászat. Ezenkívül van az evezés, sportfoglalkozás, valamint a pantomimtól kezdve a főzésen keresztül tényleg nagyon sokféle, még felsorolni is sok időbe telne.

Hamza Lilla: – A cimboráink, azok az önkénteseink, akiket toborzás útján találunk meg. Az egyetemi hallgatóktól kezdve bármilyen korosztály megjelenik az önkéntesek között. A tavalyi évben 110 körül volt ez az önkéntes cimbora létszám. Ők gyakorlatilag szó szerint a cimborái, játszópajtásai ezeknek a gyerekeknek. Nincs más feladata senkinek sem, amit komolyan kell venni mint azt, hogy játsszon.

Fekete Ágnes: – Ha jól értettem akkor itt nem természetes az, nem gondolnak arra, hogy beülhetnek egy hajóba, nem tudnak felszabadultak lenni. Talán mindig a betegség veszi körül őket, de itt most kiszabadulnak ebből.

Hamza Lilla: – Onkológiai beteg gyerekekről, és diabéteszes cukorbeteg gyerekekről van szó, akiket mi táboroztatunk. Hónapokig nem találkoznak a kortárs csoportjukkal, kimaradnak az iskolából, akár egész évadra a kórházi folyosón, vagy szobában töltenek több hetet, több hónapot nehéz kezelésekkel. Valószínűleg kimarad az ő életükből nagyon sok olyan gyermekélmény, amely a saját kortárs csoportjukban lévő egészséges gyerekeket érinti, ezért visszahúzódóbbakká válhatnak, félénkebbekké. Kevésbé használják a testüket, a család jobban félti őket, nyilvánvalóan. Sokkal nehezebb elengedni vagy eljönni ilyen táborba. Számukra ez is egy nagy bátorság. Aztán még mindenben ugyanazzal a tényleg egészséges szemlélettel részt venni, hogy nem azt mondjuk neki, hogy "Ne csináld! Nehogy megüsd magad vagy bajod legyen belőle!" Éppen azt mondjuk, hogy te is ugyanúgy meg tudod csinálni, nem baj ha te lassabban vagy te gyorsabban , te abból vagy ügyes.

Fekete Ágnes: – Mint tornatanár, gondolom, hogy a szakmáját hasznosítja itt a táborban?

Tóth István: – Természetesen. Egyik alapvető elve a tábornak, hogy csakis olyan kihívások elé állíthatjuk őket, amelyeknek képesek megfelelni, véletlenül sem lehet az, hogy ő úgy érzi, nem képes rá, mi pedig bizonygatjuk, hogy de, de annyira ügyes kisfiú vagy kislány vagy. Azután mégsem sikerül neki. Pontosan fel kell tudni mérni, – itt jön a szakember és hozzáértés fontossága -, milyen képességekkel, milyen feladatot tud valaki végrehajtani. Bárki végiggondolja, hogyha sportol, az általában verseny formájában jelentkezik. Vagy az órával vagy a társakkal, de mindig versenyzik az ember. Tehát nagyon nehéz olyan programokat megvalósítani a gyerekeknek, ahol nem érzik úgy, hogy vesztettek, vagy nem érzik úgy, hogy nekem minden áron győznöm kell. Mégis ezt végrehajtani úgy, hogy ezek maximálisan élvezhessék, a végén azt gondolják, hogy hihetetlen dolgokat vittem véghez. Pirosló arccal menjenek végig és ne holt fáradtan összetörve akár a kezüket-lábukat. Ez az igazi kihívás a szakembernek ebben a feladatban.

Fekete Ágnes: – Valóban lehet úgy sportolni, hogy kimarad ez a nyertes, vesztes szituáció?

Tóth István: – Őt állítjuk egy kihívás elé. Egyedül teljesít egy olyan akadálypályát, ahol nincsen mérce, ahol ezt vagy azt a szintet kell véghez vinni. Feladatokat oldunk meg együtt, lehetőleg minél kevésbé egymás ellen. Ezzel lehet kiküszöbölni a versenyszituációkat.

Hamza Lilla: – El kell jönni a táborba, érdemes megnézni. Azt hiszem, hogy a szemlélet és a hozzáállás a lényeg, a tábori napok magukért beszélnek. Van ilyen programunk, hogy bátorkodás. Ez azt jelenti, hogy kötélpályán való csúszás. Az egyik csoportban egy kislány semmiképpen nem akart ebben részt venni félvén, hogy bekerül egy beülőbe. Megkötni és átcsúszni egy drótkötélen egy kis patak fölött, hiszen keskeny, de érthető, hogy akár mi magunk közül is bármelyikünk azt mondja, hogy nem. Viszont látván ez a kislány, hogy az ő csoportjában mindenki ezt végigcsinálta, ráadásul mosolyogva, kacarászva,- "újra szeretnék menni!" – felkiáltásokkal. Másnap részt vett benne, aztán többször újra próbálta és láttuk a változást, ami mind eközben a kislány arcán, tartásán, arcmimikáján, mosolyán tükröződött. Azt az örömet és büszkeséget, hogy igen én is megcsináltam. Gyakorlatilag önmagát küzdötte le, vagy a saját félelmeit, mindennap mi is teszünk. Ez óriási lépés, főleg az ő életükben.

Tóth István: – Az én történetem is egy kislányról szól. Amikor megjött a táborozás napján, első ránézésre úgy tűnt, hogy nem is lány, hanem fiú. Rövidre nyírt haj, kék-zöld foltok, tele horzsolással, rövidnadrág, rövid ujjú póló. Mindenre azt mondta, hogy én sokkal jobban tudom. Ez a kislány az utolsó nap a táborban ki tudott állni a 100 fős tábor elé, mind a gyerekek, mind a felnőttek elé. Életében először volt táborban, adódóan a betegségéből, tényleg még a széltől is óvott kislány volt. Megköszönte mind a száz embernek, hogy befogadták, hogy bizalommal fordultak felé és együtt lehetett, szeretne legközelebb is eljönni.

Fekete Ágnes: – Idén hol és mikor lesz a tábor?

Hamza Lilla: – Bérelt a táborhely Hatvanban, a hatvani alkotótáborban, ahol tavaly is voltunk. Negyven napon keresztül lesz 3 turnus, július elejétől augusztus közepéig bezárólag. Van egy központunk, egy irodánk, ahol szervezzük ezt. Az ország összes onkológiai központjával kapcsolatot tartunk. Ezen keresztül a szülőkkel és a gyerekekkel, év közben is. Mindannyian hiszünk abban, hogy nemcsak kórházi kemikális orvosság segít.

Fekete Ágnes: – Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Timótheushoz írt levelének első fejezetéből.

"Mert nem félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét."

Azon az olimpián, ahol sérült emberek versenyeztek, azaz a paraolimpián történt meg, hogy két értelmileg akadályozott fiatal futott a cél felé, de az egyik a cél előtt elesett. Éppen az, aki esélyes lett volna a győzelemre. Mire a mögötte futó megállt, felsegítette és a kézben futottak a cél felé. Az ember belepirul a történetbe. Ma, amikor a versenyről, az egymás fölé emelkedésről szól minden, épp az az ember, akit fogyatékosnak hívunk, éli elénk az erőt, a szeretetet és a józanságot a maga teljességében. Mi félünk attól, hogy veszítünk, félünk a kudarctól, a kiszolgáltatottságtól, a kinevető tekintetektől és kénytelen kelletlen is szaladunk az árral. Timótheus, amikor ezt a mondatot leírta neki Pál apostol az Efézusi gyülekezettel küzdött. Szeretett volna elszaladni. Őt is mint mindannyiunkat a kisebb ellenállás vonzotta. A csüggedés, a küzdelem feladása. Mindannyiunknak vannak ilyen futásai. Isten lelke erőt, szeretetet és józanságot kínál – ebben a sorrendben. Ha a józansággal kezdjük, nem jutunk messzire. Kiszámítható módon nem éri meg az élet sem. Isten először erőt ad. Lelke, mint valami tűz éghet bennünk. Olyan dolgokat elvégezhetünk, amire egyébként nem lenne erőnk. A tűz önmaga ellobbanását is vállalja. A szeretet az, amikor önmagunk ellenére is adunk, gyertyaként energiából másoknak világossággá válunk. De az erő és a szeretet végére a józanság is kívánkozik. A bennünk élő Szentlélek képes csak arra, hogy megkülönböztesse az élet dolgait. Isten nélkül is megállunk az életben – gondoljuk. De amikor egy-egy sorsfordulóhoz érkezünk, amikor elesünk a cél előtt – mint az a gyerek a paraolimpián -, akkor kiderül, hogy valami többre, valami emberi normák fölöttire is szükség van.

Ezt a többet, az erőt, a szeretetet és a józanságot adja meg Isten nekünk.
Ámen

AZ EGYHÁZAK VILÁGI KÜLDETÉSE

forrás: Népszabadság 2003. június 10.
(szerkesztetett, rövidített változat)

Az elmúlt hetek sajtójában felvetődött, hogy egyházpolitika helyett talán az egyházügy lenne a helyes kifejezés az állam egyházakat érintő megnyilvánulásainak megjelölésére. Úgy vélem, sem egyházpolitikára, sem egyházügyre nincs szükség, hanem ki kell munkálni és meg kell alkotni az állami egyházjog koherens szabályait. A rendszerváltozás után közel másfél évtizeddel már éppen itt az ideje, hogy világos, átfogó, stabil, a politikai széljárásoktól független törvényi szabályozás rendezze az állam és az egyházak közötti viszonyt és az egyházalapítás rendjét.

Az egyházakat érintő jelenlegi szabályok a kodifikációs gyakorlat kedvenc szitokszava szerint saláta-jellegűek. Mintegy két tucat különböző törvényben lelhetők fel. Ez a megoldás azzal indokolható, hogy az egyházakat érintő kérdések számos jogágazathoz tartoznak a polgári, a társadalombiztosítási, a gazdasági jogtól az adójogon és a vámjogon át a földjogig.

Az új jogi szabályozás alkotmányos alapja az a felismerés lehet, hogy a vallásos hit alkotmányban is védendő érték, mivel a vallási normák értékforrásúak és értékorientáltak. (…) A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházak helyzetéről szóló, 1990-ben elfogadott törvény rendkívül nagy jelentőségű jogszabály volt, de enyhén szólva nagyvonalú, és így lehetőséget teremt a visszaélésre. Új egyházat e törvény szerint már száz természetes személy is alapíthat, és a bírósági nyilvántartásba vételéhez csak az alapszabályt kell benyújtani. Mivel az egyházak oktatási intézményt s számos más, a közgondolkodást hatékonyan befolyásolni képes szervezetet tarthatnak fenn, indokolt, hogy a jogszabály nagyobb társadalmi támogatottságot kívánjon meg az egyházalapításhoz. Szükség van arra is, hogy új egyház alapítása esetén a hitelvi koncepciót, a hitelvek rendszerét is be kelljen nyújtani a bíróságra. Jelen pillanatban nincs alkotmányos garancia az egyházak hitelveinek megismerhetőségét, nyilvánosságát illetően. Részletesen és egységesen kellene szabályozni a vallásgyakorlás garanciáit a szociális, egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézetekben elhelyezett személyek és a börtönlakók körében. A tábori lelkészi szolgálatról szóló kormányrendelet jelenleg csak négy történelmi egyházat sorol fel, mint a szolgálat tagjait. (…) Az egyházakat érintő állami támogatások elveit és normatív szabályait is rögzíteni kell az állami egyházjog keretében.

A hazai viszonyok elemzésénél a történelem, leginkább a közelmúlt eseményeiből kell kiindulnunk. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az 1945 utáni demokratikus lehetőségeket elsöprő fordulat semmivel sem magyarázható brutalitása volt az egyházi ingatlanok, a jól működő oktatási, tudományos, kutatási, betegápoló intézmények elfoglalása, elvétele. A rendszerváltás utáni jogalkotást az Alkotmánybíróság döntései is megerősítették abban, hogy a vallásszabadság kiemelt fontosságú alapjog. E jog épségének megóvása érdekében az egyházak javára szóló pozitív diszkriminációt és a tulajdoni helyzet helyreállításának sorrendi elsőbbségét az Alkotmánybíróság a funkcionalitás elve alapján alkotmányos szempontból elfogadhatónak minősítette.

Magyarországon nincs hivatalosan kijelölt államegyház, az államnak az egyházakat egyenlőként kell kezelnie. Azonban az állam és az egyház elválasztása egymástól nem jelentheti azt, hogy a vallás és az egyház sajátosságait az államnak a törvényalkotásban figyelmen kívül kell hagynia. (…) Ezeken a területeken (értve ezalatt azokat az állami feladatokat pl. a szociális ellátás, ahol az államnak ellátási kötelezettsége van – a szerk.) az elválasztás nem ellentétes az együttműködéssel, még ha az rigorózus garanciák mellett folyik is. Az egyházak egyenlőkként való kezelése szintén nem zárja ki tényleges társadalmi szerepük figyelembevételét. Ilyen megoldásokat az Európai Unió országai is ismernek.

Az elsődleges európai jog nem érinti az egyházügyet. Minden uniós és nemzeti szabályozást áthatnak azonban a közös alapelvek: az állam világnézeti semlegessége, a tolerancia igénye, a hátrányos megkülönböztetés tilalma. Az egyházak helyzete a történelmi múltból fakadóan eltérő, számos hagyomány szinte napjainkig érintetlen. A migráció, a vendégmunkások nagy száma és egyes ázsiai vagy amerikai eredetű vallások térhódítása miatt azonban napjainkban is új hitéleti igények fogalmazódnak meg.

Az egyházak és az állam viszonyának szabályozásában az unió tagországaiban is jellemzőek az egyházakkal kötött megállapodások. (…) Az egyház-finanszírozásra nincs igazán üdvözítő megoldás. (Az Európai Unióban közvetlen költségvetési támogatástól kezdve a közpénzek vallási célokra való fordításának tiltásáig sokféle szabályozás jelen van – a szerk.)(…) A tábori lelkészséget szinte minden uniós országban az állam tartja fenn, és állami támogatással működnek az egyházi oktatási intézmények még Franciaországban is. Az uniós országok tapasztalatai szerint az egyházak fontos szerepet tölthetnek be az emberi jogok védelmében, a polgári erények megerősítésében. (…)

Az egyházak komoly kihívást jelentenek a piac- és egyénközpontú közfelfogás számára, amely ritkán beszél a közjóról, s azt legszívesebben az egyéni döntések összegére redukálná. Az egyházak közös küldetése azonban, hogy ápolják, erősítsék az emberi szolidaritást, s az államot a nyilvánosság szféráiban szüntelenül a közjóra, az emberi élet és méltóság védelmére serkentsék.

Az unió tagországainak fontos tapasztalata lehet számunkra az is, hogy az egyházak függetlenedtek a politikai társadalomtól: nem fonódik egybe a vallásos dogma, a nemzeti identitás és az állampolgári tudat. A vallásos hit és az erkölcs visszaszorul a magánszférába, az egyetemes értékek fenntartása, erősítése érdekében végzett egyházi aktivitást viszont az állam, hagyományainak, polgárai igényeinek megfelelően elismeri. Így kellene ennek lennie a magyar törvényekben és a magyar gyakorlatban is.

Kondorosi Ferenc A BKÁE egyetemi docense