Önmeghaladás

Minden változás önmeghaladásra hív, és ezzel az elengedés művészetére tanít. Jézus maga is átélte ezt, amikor itt hagyta a földi világot. Átadta a stafétát a Léleknek, aki láthatatlan módon teszi ugyanazt, amit Ő. Elengedés és önmeghaladás. Mintha az isteni létezés folyamatos mozgása, tánca lenne ez. Mintha egy nagy spirált indított volna el, amely minket is egyre magasabbra hívna, ha vele tartunk.

Csakhogy az ember alapvetően lusta. Különösen gondolkodásában. Nem jó úgy, ahogy most vannak a dolgok? Minek kellene nekem önmagamat meghaladnom? Ami rossz, az menjen el, a jó pedig jöjjön, és éljünk boldogan! Miközben ilyen módon kimazsolázzuk azt, ami számunkra kellemes, nem vesszük észre, hogy egy másik spirált hozunk létre, amely lefele görbül, és minden egyre laposabb és sivárabb lesz azáltal, hogy nem fogadjuk el isteni küldetésünket.

Isten az emberiség körül táncol, és mindenkit arra hív, hogy önmagát haladja meg, engedje el határait, elképzeléseit, adjon teret a Teremtőnek! „Van-e bátorságunk ahhoz, hogy kihajítsuk az ablakon a vallásos szépséggel kapcsolatos normáinkat, és helyette vakmerően magunkhoz öleljük a valóságot? Isten nem azért szeret minket, mert jók vagyunk. Isten azért szeret minket, mert jó. … A logikának össze kell omlania a Szentháromság titka előtt. Csakis tapasztalati úton tudhatjuk meg, hogy egy kozmikus tánc része vagyunk. Azért tanítom az embereknek a középpontba vezető, szemlélődő imát, hogy elvezessem az embereket a meztelenség és sebezhetőség helyére, ahol egoidentitásunk lehull rólunk, ahol semmit sem jelentenek magyarázataink, ahol nem számít kiválóságunk. Ott kell ülnünk a meztelen valóságban. Ha Isten el akar érni minket, és a Szentháromság tapasztalata életre akar kelni bennünk, akkor Istennek ezekben a határpillanatokban van erre a legjobb esélye.” (Richard Rohr: Isteni tánc 143-144.o.)