2003-09-17

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Érdekes, hogy számos hallgatónk kérte, hogy foglalkozzunk a fiatalok problémáival műsorunkban. Számomra nagy öröm, hogy az idősebb nemzedéket is érdekli az ifjak gondja. Mai műsorunkban először, egy sok vonatkozásban tipikus fiatal életutat hallhatunk. Horváth Csaba mondja majd el, hogy mi vonzotta őt a református egyházhoz. Szétbomlott családban nőtt fel, nagyszülei nevelték, majd úgy érezte, hogy a kocsmában talál menedéket. Az alkohol, majd a kábítószer hatása után a Hit Gyülekezetének a vonzáskörébe került. Miután itt is félelmekkel találkozott, a kábítószerhez hasonló, felfokozott érzésvilággal, nem talált békességet. Így vált hitelessé számára, feleségével együtt, a református közösség. Hallani fogjuk, mennyire nehéz valakinek megtalálni a gyökereit, a békességes hitet, ha azt nem hozta otthonról.

Horváth Csaba: Volt egy jó barátom, Béla, akiről tudtam, hogy megtért, csak nem tudtam, hogy az micsoda. Én mindig jártam haza, leragadtam egy kocsmában, és ő mindig ment hazafelé és elég szomorúan nézhetett így rám, hogy én ott üldögélek. Ez egy ilyen életforma, amikor már nemcsak azért ülsz le a kocsmában, mert megbeszéled, hogy mi történt a nagyvilágban, hanem intenzíven iszik az ember és ez az életcélja. Legyen, aki fizet, vagy legyen pénz nála, hogy eligya. Ennyit tudtam a Béláról. Azután volt egy "szép" estém, amikor nem piálgattunk, hanem elnyomtunk egy LSD-t. Elég sok mindent tettünk még rá arra. Arra még be lehet pálinkázni és akkor nagyon durva dolgokat éltem meg. Nem nagyon akartam szintetikus dolgokhoz nyúlni, állítólag már belekevernek nagyon sokféle dolgot. Eléggé fűpárti voltam annak idején, amikor már az is egy életforma volt.

Fekete Ágnes: Az alkoholról hogyan tértél át a drogokra?

Horváth Csaba: Én általában főzögettem otthon, ilyen bográcsos ember voltam, amikor ivászatok voltak. Egy srác hozott egy ilyen alkalommal hasist, ez volt az első alkalom. CD-n járt körbe ez a "nyugis" zene, arra riadtunk fel, hogy jaj, már volt egyszer ez a szám és már több órája ott ülünk.

Fekete Ágnes: Azt szokták mondani, hogy a fű az nem veszélyes, nem kell tőle félni. Ezek szerint mégiscsak egy lavinát elindít.

Horváth Csaba: Ezt a jó ég tudja. Sokan megállnak, mert látják, hogy mi lesz a többiekből.

Fekete Ágnes: Hogyan szoktál rá az LSD-re?

Horváth Csaba: A kocsmában sörözgettünk: – egyszer élünk, hadd szóljon. Próbáljuk meg. Röhögcséltünk, biliárdozgattunk, elmentünk a jó barátunkhoz, azután ott kezdett érdekes lenni. Jöttek a hallucinációk, az idő kezdett egy kicsit megváltozni – ahogy szoktam mondani: belelépünk az örökkévalóságba. Tehát az időnek nem lesz olyan hangsúlya. A vége felé már úgy voltam, hogy ez itt a kárhozat, az életemért harcoltam, csak éljem túl. Tudtam, mondták, hogy ez 16 óráig tart, csak nem tudtam, hogy mi az, hogy 16 óra. Az ember azt hiszi, hogy vége van már, fellélegzel, és akkor megint jön valami és nem tudod, hogy mikor lesz már vége. Hallucinációk, ördögök, démonok. Ezt én így éltem meg. Van, aki tudatosan éli meg. A valóság is ott van, de ami foglalkoztat az is és így keveredik a kettő.

Fekete Ágnes: Utána egy döntés történt benned?

Horváth Csaba: TV-t néztünk, ment egy film, nagyon érdekes volt. Ott a világűr és tényleg úgy ültünk ott, mintha nem lett volna rajtunk kívül senki. Azt hallucináltam, hogy stoppolok. Csak tompulnak az érzékszervek és elcsúsznak a dolgok, szétcsúszik az ember.

Fekete Ágnes: Mi történt?

Horváth Csaba: Evangelizáció volt a TV-ben. Szombat este volt, december 22. – azt hiszem – . Annyit mondtak, hogy térjetek meg elközelített a mennyek országa. Én akkor már ott tartottam, hogy nem tudom, mi jöhet még ezután, szóval az maga poklok legmélye. Haza megyek most, és kész. Fogtam magam, bekötöttem a cipőmet, haza mentem, nagyon hideg volt, nagy csönd. Levetkőztem, letérdeltem az ágyam elé és azt mondtam, hogy: Jézus, ha te vagy, akkor itt van az életem és azt csinálsz vele, amit akarsz. Én most lefekszem aludni, és lehet, hogy meghalok. Nem bírtam elaludni, nagy csend volt, nem bírtam a csendben megmaradni. Ahogy ez elhangzott, előfordult már máskor is, hogy ehhez a Bélához akartam átmenni. Hajnali kettő volt. Nem tudom mikor jöttem haza. Én azt hiszem, hogy ekkor történt valami az életemben. Tehát, amikor már elkezd szólítani az Isten magához. Reggel kivártam a 8 órát és így átmentem, elmondtam ezt a Bélának és a Béla úgy fogadott, mintha hazaértem volna. Odaadta a Bibliát, karácsony előtt voltunk egy nappal. Nagyon megörült nekem. Ő református. Én akkor leraktam a cigit, ráhagytam valakire ott a pipámat, elkezdtem nem inni semmit és összeakadtam egy gyömrői sráccal, akit nem tudom, honnan ismerek. Lehet, hogy ő is református ifibe járt annak idején a Bélával és mondtam, hogy mik történtek. Mondta, hogy elvisz egy gyülekezetbe, ahol van élet. Bekerültem a Hit Gyülekezetbe, szerdánként meg szombatonként jöttek össze a Folyondár utcában. Ami ott nekem nagyon nagy élmény volt, az az, hogy csodálatosan szép énekek voltak. Egyik ilyen alkalommal ördögűzés volt. Kezembe került egy ilyen énekes könyv, ilyen dicséretes könyv. Németh Sándor "atya" annyit mondott, hogy menj ki Jézus nevében menj ki. Jó sokan voltunk. Összecsuklottam, mintha nem lettek volna csontjaim. Mindenki el volt hűlve, hogy én ott miket élek meg. Elkezdtem intenzíven olvasni a Bibliát. Akkor elkezdtem oda járni, mindig járni-járni. Közben mondták az emberek, hogy elég furán nézek ki. Meg voltam kattanva, azt hiszem. Mindent ilyen nagyon szellemi dologban látni, tehát folyamatosan figyelni, mintha nincs vége a tripnek… Tehát úgy megélni az életet, hogy mindenre oda kell látni, tehát nagyon mélyen kell látni a dolgokat. Még büszke is voltam, hogy Jézus is mindent látott, minden mögé látott és látta az ördögöt mindenhol.

Fekete Ágnes: Tehát a tapintható, valós világ egyszercsak mintha otthagyott volna?

Horváth Csaba: Az emberekben, ahova bejártam, a kollegáimban is ördögöket kezdtem látni, hogy az az ember el fog kárhozni, ha nem adod oda a traktátusodat és nem nyomod tele a fejét… És egy ilyen feszültségben élni, az iszonyú.

Fekete Ágnes: Úgy fogalmaztad meg utólag, hogy majdnem megőrültél ebben a hitgyülekezetes időszakban.

Horváth Csaba: Nem szívesen mennék vissza. Soka látják, de fogalmuk sincs, hogy mi történik ott bent. Engem is választás elé állítottak. Bélával tartottam a kapcsolatot és tudtam, éreztem, hogy egyszerre a kettő nem mehet. A két egyház, a református egyház és a Hit Gyülekezete. Ide is elmentem alkalmakra, érdekelt, szívtam magamba a dolgokat, de ott volt a félelem. Az Isten az elűzi a félelmet. A teljes szeretet az kiűzi a félelmet az emberből.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerült onnan eljönni?

Horváth Csaba: Nem mehetett a két dolog együtt. Mondtam, hogy Uram, nekem most döntenem kell. Kezembe vettem a Bibliát, valami zsoltárt olvastam. Az volt ráírva: A kétségbeesett ember megnyugvása. A végén már sírtam, nem láttam a könnyeimtől a betűket. Utána még jöttek utánam. Nem jött nekik össze. Volt egy alkalom, amikor találkoztam velük és akkor ki mertem mondani, hogy nem biztos, hogy ez az egész dolog Istentől való dolog. Egyszerűen el kellett jönnöm és rájöttem, hogy a tál belseje tele van rágalmazással, a nyereségvágy, paráznaság, minden ott van. Rá kellett döbbennem arra, hogy nem lettem jobb ember, egy megkegyelmezett bűnös vagyok. Bűnös maradtam. Bárhonnan megszólít az Isten, akármikor.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerült azután békességet találni ebben, hogy hitgyülekezeti történet lezárult?

Horváth Csaba: Sokáig tartott. Uram, Isten, nincs más lehetőségem. A történelmi egyház emberei nem különbek, mint a többi ember, csak nem majmolnak, csak egyszerűen megélik a hitüket.Van egy nyugdíjas lelkész bácsi, aki összeadott bennünket. Neki megfelelő időben volt két-három szava, abban erő volt.

Fekete Ágnes: A békés barátok segítettek?

Horváth Csaba: Igen, azt hiszem. Ha látni a békességet, akkor meg lehet nyugodni. Az úgy rászáll az emberre. Békesség Néktek! Akkor jön Jézus és leszáll a békesség.

Fekete Ágnes: Számos misszió foglalkozik azokkal a fiatalokkal, akik nem találják a helyüket, akik kallódnak vagy valamilyen okból veszélyeztetettek. Most is egy ilyen szolgálatról hallhatnak. Márkus Gábor lelkipásztor beszél a Tiszta Forrás Alapítvány Hajléktalan Szállójáról. Amikor meglátogattam ezt az otthont, hajléktalanokkal is beszélgettem. Halljuk majd, van, akire nagy hatással van az ott végzett lelki munka. Először Márkus Gábort hallhatjá

Márkus Gábor: Budapesten az Üllői út 373. szám alatt működik a Tiszta Forrás Alapítvány Hajléktalan Szállója és a református egyházunk Hajléktalan Missziós Szolgálata is. 1992-ben került bejegyzésre a Tiszta Forrás Alapítvány azzal a céllal, hogy hajléktalan és alkohol beteg emberek megsegítése az Úr Jézus Krisztus Evangéliumával.

Fekete Ágnes: Mióta működik ez a szálló?

Márkus Gábor:1997 óta, 22 fő befogadása lehetséges a szállón, 90 fő a nappali melegedőn. Évente, mintegy 700 hajléktalan fordul meg nálunk. Szendvicset, teát kapnak, segítséget, gyógyszert kapnak, esetenként ruhát tudunk osztani. Utcai szociális munkánk is létezik. Budapest egy kerületét vállaltuk el, ahol a munkatársak rendszeresen, heti két alkalommal keresik az utcán élőket, akik nem hajlandók arra, hogy a közösségben a házirendet elfogadják és így éljenek.

Fekete Ágnes: Magyarán szólva, itt nem lehet inni.

Márkus Gábor: Akik a szállón laknak, azoknál egy házirendbeli követelmény, hogy italt ne fogyasszanak, hiszen az ital még senkinek sem hozta helyre az életét. Ez alapkritérium itt nálunk.

Fekete Ágnes: Más szállóban ez nem így van?

Márkus Gábor: A szállók zömében nem így van, de létezik egyre több olyan intézmény, (rehabilitációs otthon hajléktalanok részére) ahol az absztinencia követelményként jelenik meg. A Hajléktalan Missziós Szolgálat is itt létezik. Minden nap reggel egy negyedórás áhítatot tartunk az itt lévő hajléktalan szálló lakóinak. Havonta van egy Csendes Napunk és évi négy-öt alkalommal gyógyító konferenciát tartunk. Éppen a jövő héten fogunk kezdeni, szeptember 22-étől.

Fekete Ágnes: Vannak is emberek, akik megszabadulnak az alkoholtól?

Márkus Gábor: Igen. Évente 20-22 ember az, akinek az élete rendeződik, aki kikerül a szolgálatunk és munkánk nyomán a hajléktalan ellátásból. Mi ezt elsősorban az Úr Jézus Krisztusnak köszönjük. Van például lelkigondozós-beszélgetős szabadult alkoholistánk, munkatársként. Ő rendszeresen jár heti két alkalommal, beszélget a melegedősökkel. Ő maga is hajléktalan volt korábban.

Fekete Ágnes: Ő hitelesebben tud beszélgetni velük.

Márkus Gábor: Így van. Általában hirdetni szoktuk az alkalmainkat. Elég sokan járnak. 40-50-en szoktunk lenni egy egyszerű hétközi összejövetelen. 90-100-an szoktunk lenni egy Csendes Napon, a gyógyító konferenciákon 30-35 főt tudunk fogadni.

Fekete Ágnes: Azt szokták mondani, meg tapasztalja is az ember, hogy ha már beszélgetett hajléktalanokkal, hogy ők elég fogékonyak a földöntúli világ iránt.

Márkus Gábor: A transzcendes dolgok iránt fogékonyak. Ezen belül az Úr Isten irányában kevésbé. Ez azt jelenti, hogy az első olyan alkalommal, amikor tudatára ébred, hogy az Istennel szemben nekem, magamnak is kell áldozatot hoznom – például engedelmeskedni kell – nos, az engedelmesség az egy olyan nehéz kérdés az ő számára, hogy akkor inkább nem kell az Úr Isten. Mert, mi az, hogy én engedelmeskedjem az Úr Istennek? El szoktuk mondani, hogy bizony, az ő élete ebben a kontextusban dől el, hogy megfordul-e az élete, vagy marad ott, ahol van.

Fekete Ágnes: Ma, aki Budapesten lakik, állandóan szembesül a hajléktalanokkal, koldusokkal. Minden normális érzésű emberben valamilyen emóciót kivált és azt érzi, hogy adni kéne. Ugyanakkor látja, hogy vagy a maffiának adja, vagy egy alkoholista embernek. Tehát nincs igazán értelme, és ezekkel az emóciókkal nehéz mit kezdenie az embernek, magának.

Márkus Gábor: Ez így igaz. Mi azt szoktuk javasolni, hogy akiben támogatásra kész hajlandóság van, az támogasson egy közösséget, mert mi egyfajta hozzáértéssel és szakértelemmel kívánjuk támogatni azokat, akik hozzánk fordulnak. Nálunk van egy alapelv, hogy mi elsősorban azokat támogatjuk, akik maguk is szeretnének ebből kilábalni. Tehát van a támogatásunknak egy szerény része, amelyet az előírásoknak megfelelően mindenkinek megadunk. Pénzt nem szoktunk adni, természetben adunk általában mindent: ruhát, élelmet, gyógyszert, amire szüksége van. Iratok intézéséhez segítséget nyújtunk.

Fekete Ágnes: Természetbeni adományokat elfogadnak?

Márkus Gábor: Azt is elfogadunk. Általában így télen a takarók nagyon jól jönnek, a nagykabátok, a jó állapotú szivacsok, stb.

Fekete Ágnes: Hol jelentkezhetnek azok, akik szeretnének segíteni?

Márkus Gábor: A XVIII. kerületben, Budapesten, az Üllői út 373. szám alatt vagyunk. Telefonszámunk: 291-9139.

Fekete Ágnes: Hogy került ide?

Szabó Károly vagyok. Jöttem ebédelni, illetve reggelizni, ebédelni.

Fekete Ágnes: Hol lakik egyébként?

Szabó Károly: Sehol.

Fekete Ágnes: Hol tölti az idejét?

Szabó Károly: A Hajléktalan Szállón vagyok. Este 6 órakor lehet bemenni és reggel 8-kor ki kell jönni.

Fekete Ágnes: Tehát hajléktalan szállón él? Hogy került oda?

Szabó Károly: Igen. Elfoglalták a lakásomat, a maffia. Itt laktam a Bimbó utcában a 16. szám alatt. Két szobás lakásom volt. Bementem a kórházba, az idő alatt elfoglalták a lakást. Ők még mindig ott laknak, én meg az utcán.

Halász Géza: Állami gondozott voltam 18 éves koromig, utána pedig hajléktalan lettem a testvéreimmel együtt. Kint vagyunk a szabad ég alatt. Testvérem a Madách téren én meg ott, ahol tudok. Úgy vagyok vele, hogy én szállóra nem költözöm, én nem szeretem a szállót, én az utcát jobban szeretem. Lomtalanításból élünk, kukázásból és hasonlókból.

Fekete Ágnes: Nem gondolt arra, hogy valami munkát vállaljon?

Halász Géza: Dolgoztam a kertészetnél, dolgoztam a Tesco-ban. Tiszta robotmunkák ezek és nem fizetik meg. Tudja, a családomban nagyon sokan meg vannak keresztelve. El szoktunk menni a Csendes Napra. Szokott lenni közös ima, elbeszélgetés, bibliaolvasás és utána finom ebédet kapunk. Én a vallást nem hoznám össze az ebéddel.

Balázs Károly vagyok, 44 éves budapesti lakos. Édesapám református lelkész. Általában úgy indultam, mint mindenki. Egy kicsivel szerencsésebb voltam, volt lakásom, csak az alkohol miatt kerültem ilyen helyzetbe, elittam mindent és így lettem hajléktalan. Annyira ittam már, hogy sem járni, sem beszélni nem tudtam, sem normálisan gondolkodni. Ebben az ördögi körben, ha nem tud normálisan gondolkodni az ember és nem tud helyes döntéseket hozni.

Fekete Ágnes: Hogyan került azután ide a Tiszta Forrás Alapítvány Hajléktalan Szállóra?

Balázs Károly: A Kispesti Gyülekezetbe jártam és akkor ott felhívtuk Gábort és itt találtam magam a hajléktalanság kellős közepén. Volt lakásom, kertes házam Vekerlén.

Fekete Ágnes: El kellett adni?

Balázs Károly: Belekeveredtem ebben az ún. lakásmaffiába és azt mondták, jobb, ha nem csinálok semmit. Aláírtam egy papírt, de nem tudom, hogy mit és akkor megjelent öt-hat ember, elcsattant egy-két pofon és úgy találtam, hogy az élet mégiscsak több. Most lesz négy éve, hogy hajléktalan vagyok. Egy évnek kellett eltelnie, hogy egészségileg talpra álltam, egy évnek, mire szellemileg talpra álltam. Így sikerült a dolgokat a helyére rakni. Megtaláltam Krisztust, megtaláltam azt a célt, ami felé menni akarok. Két év alatt sikerült kiadnom két könyvet, meg egy önéletrajzi írást. Most készül a harmadik, ami a hajléktalanok életéről fog szólni. Próbálok gyűjteni, de alapjában véve ez a társadalom nem olyan, hogy a magunkfajta embereknek segítsen és megadja a kimenekedést. Az lenne a megoldás, hogy ilyen bérlakásrendszereket kellene létrehozni. Alapvetően én hiába gyűjtök négy éven kersztül, és hiába raktam félre a fizetésemnek az 50 %-át, még így is csak 1.200.000,- Ft gyűlt össze és abból lakást nem tudok venni. Én tudom, hogy miért kerültem ilyen helyzetbe, de egy fiatal házasnak, aki most kezdi el életútját, sokkal nehezebb a lakhatását megoldani, mint régen.

Fekete Ágnes: Azt mondta, hogy megtalálta Krisztust. Ez egy egyszerű mondat, de gondolom, hogy ez sokkal hosszabb történet.

Balázs Károly: Igen. 20 éves koromban Újpesten elmentünk Gyökössy Bandi bácsi igehirdetésére és akkor a Krisztusnak az elfogatásáról szólt a történet. Ősz volt, tele volt a templom, sokan voltak és nekünk nem jutott már hely és letelepedtünk a szószék elé egy szőnyegre és ott ültünk fiatalok. Krisztus elfogatásáról beszélt és, amikor kérdezik, hogy melyikőjük Krisztus és akkor Krisztus megszólal, hogy: én vagyok az. Nekem ez megtetszett, hogy: én vagyok az. Azután irodalmi nyelven fogalmazva én üszkös szekerén robbantam lefelé a mélybe (alkoholista voltam) és bármennyire is próbált a családom és mindenki megállítani, én nem hallgattam a másiknak a szavára. Meg kell tapasztalni a dolgokat. Amíg önmagamban bízok és nem Krisztusban, addig nem fog menni. A korinthusi levélben írja Pál, hogy: tele vagyok vigasztalódással és minden nyomorúságom ellenében csordultig vagyok örömmel. Csodálatos, hogy ha az ember nyomorúságban van, akkor igenis van öröm és igenis van békesség és igenis van kiút.

Fekete Ágnes: Gondolom, nagyon nehéz volt ide először becsöngetni, egyáltalán elfogadni azt a tényt, hogy ide kell jönni?

Balázs Károly: Az úgy volt, hogy amikor elzavartak a lakásomból, akkor kiültem egy térre és gondolkodtam, hogy most hogyan legyen tovább. Ott ültem kint egész éjszaka és eldöntöttem, hogy két lehetőségem van: vagy megpróbálok minden erőmmel kikecmeregni ebből a kátyúból, vagy hagyom magam tovább sodortatni. Én heteken át nem találtam a helyemet. Ez az egész közeg nagyon furcsa volt. Emlékszem rá. Itt van a Kispesti Piac és kimentem valamiért a piacra. Találkoztam egy ismerős hölggyel. Azt mondta nekem: Karcsi, valamelyik nap nem tudtam aludni és felébredtem és úgy éreztem, hogy imádkozni kell érted. Pont aznap kerültem be a hajléktalan szállóra és rengeteg ember van, aki még nem is tudja azt, hogy mennyien imádkoznak értük. Az édesanyák, a barátok és a rokonok. Ezeknek az imádságainak a hordozása által is ott van Isten kegyelme az emberrel, még ha nem is tudja, megőrzi őt. Azt már be kell látni, hogy nekünk is segíteni kell neki. Óhatatlanul az ember belefásul és amikor egy hajléktalan szálló kellős közepén találja magát, amikor már repülnek a tányérok és a rendőrség van itt, akkor megutálja és szeretne elmenni erről a helyről. De Isten nem engedi, mert az Ő kezében van mindenünk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál Apostol Kolossébeliekhez írott levelének 4. fejezetéből.

”Az imádkozásban legyetek kitartóak és legyetek éberek! Ne szűnjetek meg hálát adni.”

Még a legvadabb ateizmus idején is el-elhagyta az emberek száját: Jaj, Istenem, most segíts! Ez egy olyan ősi gesztusa életünknek, ami szinte elvehetetlen. Amikor baj van, óhatatlanul is a földöntúlit keressük, azt, aki most mintegy negyedik dimenzióból képes belenyúlni kusza dolgaink közé. Furcsa, hogy mégis ezt a mindenkiben élő gesztust, az imádság értelmét a legnehezebb elmagyarázni azoknak, akik távolabb vannak a hittől. Annak van értelme, hogy jót tegyünk. Persze, építsünk kórházakat, gyógyítsunk, segítsünk, de mi értelme van épületeket építeni azért, hogy ott imádkozzanak emberek? Mivel ennyire érthetetlen az ima, ezért hív fel Pál Apostol arra, hogy legyünk kitartóak és éberek. Ha nem kívánatos, ha környezetünkkel szemben történik is, imádkozzunk! Ha álmosak és fáradtak vagyunk is, imádkozzunk! Mert, ilyenkor önmagunkat, akaratunkat és tetteinket Istenre bízzuk. Igazán imádkozni azt jelenti, hogy csak ő létezik. Mindenemet őbelé helyezem. A jótetteink egészen mások. Az ember lelki csalafintasága képes arra, hogy a jó cselekedetet is a maga céljára fordítsa. Az embereknek az kell, amit láttatni tudunk. Az ima nem ilyen. Az imában eltűnik az erőszak. Egészen másképpen próbálja megoldani a körülötte levő feszültségeket. A tetteket Istenre bízza. Lehet, hogy becsaptak, lehetséges, hogy elöntött a méreg, vagy vágyunk valamire. Mégsem földi dimenzióban helyezem el vágyaimat. Imádkozom, azaz kapcsolatba kerülök azzal, aki mindent teremtett, akinél nincs idő és tér, aki egyben látja életünket és akinél a hullámok kisimulnak. Pál arra figyelmeztet, hogy bármennyire idegen az imádság eszköze ebben a világban, ne mondjunk le róla: "Bármennyire fáradtak szemeink, ne adjuk fel." Van azonban egy másik véglet is, amikor az ember csak azért imádkozik, hogy imádkozzon. Ma nagy divatja van a meditációknak. Isten nem terméketlen fügefának állított minket a világba. Az imádáság kockázat is. Ábrahám izzadva küzd Sodomáért imájában. Ezért van az, hogy a bibliai imádságok mindig konkrétak. Az adott helyzetben kérünk és adunk hálát. Ebben mutatkozik meg, hogy nem általában hiszünk, hanem életünkben, valós mindennapjainkban keressük a mennyei akaratot. Isten adja, hogy ne csüggedjünk el mi sem, hanem ott, ahol vagyunk kitartóan imádkozzunk jó Atyánkhoz, a mennyben.
Ámen