2003-10-15

Pusztaházi Istvánné, egy volt kábítószerfogyasztó, Pungur Béla

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Családunkban egy legendává változott történet járja nagyapámról, aki 1945-ben, közvetlenül a háború után elolvasta a Szovjetunióról szóló, akkor fellelhető könyvet. Minden barátja azt mondta, hogy: Megbolondultál, hogy ilyen könyvet olvasol? Mire ő: Amikor a vonaton ülök, szeretem előbb elolvasni a menetrendet. Valamilyen. benne rejlő bölcsesség megsejtette vele azt, amit a legtöbben akkor még elképzelni sem tudtak. Elgondolkodtam. De jó lenne, ha ma elmondaná valaki a menetrendet. Hiszen érezzük, nem sokkal különb korban élünk, csak mintha minden akkori jelenség előtt az előjelet megváltoztatták volna. A mínuszból plusz lett, de ugyanúgy árt. Számos esetben tapasztaljuk, hogy a kábítószer például az emberek önakaratából végzi el pontosan ugyanazt, amit külső kényszerrel tett meg a diktatúra. Ugyanúgy behálózzák az embereket, például a kereskedelmi televíziók, sőt, néha az az érzésünk, hogy nagyobb hatékonysággal, mint a 60-as évek. Akkor az úgynevezett szocialista rendszert reklámozták, most a fogyasztás rendszerét. Akkor is elvették az emberek erkölcsi érzékét, ma is ez történik, csak az előjel más. Ma talán még nagyobb szükség van lelkünk felvértezésére, hiszen nem külső kényszerrel, hanem a lelkünk belső tépázásával hajtanak minket. Erre a hajszolásra talán a fiatalok közt egyre terjedő kábítószer a legkifejezőbb példa. Akár bevallják az iskolák, akár nem, szinte mindenütt jelen van a drog. A szülők és a nevelők számos esetben bedugják a fejüket a homokba, mert nincs eszköz a kezükben arra, hogy a helyzetet megváltoztassák. Általában akkor tesznek lépéseket, amikor már tragédia van. Egyik budapesti gyülekezet, a Pozsonyi úti, egy vallásos estet rendezett, amelyen a kábítószer kérdéséről volt szó. Egy anyuka és egy volt szenvedélybeteg lány beszélt. Az édesanya, miután heroinista fiát elveszítette, alapított egy önkontroll klubot, ahol segíteni kívánnak hasonló sorsú fiataloknak. Halljuk majd, mennyi szenvedéssel járt az, ahogyan együtt kellett élnie kábítószeres fiával. Vele is megtörtént az, ami a legtöbb szülővel ilyen esetben, hogy el kellett engednie fiát, mert nem tudott rajta segíteni. Bármilyen fájó, sok esetben nincs más megoldás.

Pusztaházi Istvánné vagyok. Az én fiam 21 éves korában, hogy elkerülje a katonaságot, heroint kezdett használni. Elhitte azt, hogy tényleg ez egy olyan dolog, amivel nem merik bent tartani, ami miatt megússza, ami miatt nem kell otthagynia a munkahelyét egy évre, de rosszul mérte fel az erejét. Sokszor elmondta közben is az egy év alatt, amikor abba tudta hagyni, hogy nem volt elég erős és nem volt elég felkészült arra, hogy tiszta tudjon maradni.

Farkas Orsolya: Sokan azt mondják, hogy elég mélyre kell lesüllyedni az embernek ahhoz, hogy ne legyen elég ereje tovább folytatni az addigi életét.

Pusztaházi Istvánné: Ez nálunk is így volt, mert az egy év alatt ő háromszor leállt. Egyszer önmagától, kétszer kórházban. A mélyre kell lesüllyedni, hogy ereje legyen kijönni belőle. Mégsem volt elég, nem volt elege a drogból. Nem mutatta azt meg, hogy mi mindent tud elvenni tőle. Elvesztette a munkáját, azután tudta, hogy nem mehet vissza így dolgozni, nem is próbált, azután szép lassan úgy nézett ki, hogy én is ki mertem mondani, hogy nem akarom ezt veled végigcsinálni. Én ebből kiszállok. Én úgy akarom a fiamat látni, ahogy együtt, egymás mellett éltünk és őszintén. Én ebben nem akarok részt venni. A te jogod, hogy eldöntsd, hogy te hogy akarsz élni. Nekem ne kelljen azt végignézni.

Farkas Orsolya: Ez elég keményen hangzik egy édesanya szájából.

Pusztaházi Istvánné: Egy olyan pont volt végül is, amikor ő belátta azt, hogy én nem próbálom erőltetni azt, hogy ő most menjen és gyógyuljon meg, és nem húzom magammal egyik kórházból a másikba, egyik szakembertől a másikig, hanem egyszerűen azt mondtam, hogy nem veszek részt benne. Nem adok több pénzt. Két választás van: vagy elmegy és segítséget kér, amit én is megtanultam, hogy hova lehet fordulni egy drogfüggőnek, vagy pedig akkor ő ezt választotta, és én pedig megnyugszom abban, hogy ez az ő sorsa. Lehet, hogy furcsán hangzik, de én azt gondolom, hogy az is fontos, hogy az ember valóban el tudja fogadni azt, ami reá méretett.

Farkas Orsolya: Mivel kellett szembenéznie, mivel kellett szembesülnie az addigi életéből?

Pusztaházi Istvánné: Eszembe kellett, hogy jusson, hogy milyen voltam a 30 évi házasságomban, miért nem tudtam kezelni a mi kapcsolatunkat, miért nem tudtam azt, amit most tudok hét évvel később? Azért nem tudtam, mert önmagam bajával foglalkoztam, azzal, hogy az életem mennyire szomorú vagy nehéz, és nem figyeltem igazán másokra. Mindent megtettem, mint anya, elláttam a kötelességeimet, de nem vettem észre azt, hogy a két gyerekem közül az egyiknek másra van szüksége. Ő volt az, aki drogozni kezdett. Tudom, hogy mennyi mindent örökölt ő abból, amit én és a férjem hoztunk a családunkkal, magunkkal. Amikor belekerültem ebbe a bajba és amikor felfogtam, hogy nem szabad tiltakoznom ellene, hogy nem szabad elmenekülnöm ebből a helyzetből, egyszerűen fel kell vállalni: "megszültelek, neveltelek, hogy jó ember legyél, hogy sikeres legyél, ebben akarlak segíteni, nem a drogozásban". Az pedig, hogy én ezt lelkiismeretileg hogy tudom a helyére tenni, ahhoz tényleg Isten segítségét kell kérni, hogy tovább tudjak haladni az úton és meg tudjam érteni, hogy miért történt ez. Amikor meghalt, tulajdonképpen megköszöntem azt, hogy nem kellett szenvednie tovább. Ő ennyi időre kapta az életét. Nekem pedig ez azért jutott, hogy megtanuljam azt, hogy lehetek más, mint amilyen voltam 30 év alatt szülőként, anyaként, feleségként. Egyelőre még nem látom azt, hogy én a magam életével mit kezdhetek még.

Farkas Orsolya: Az önök története még egy könyv formájában is megjelent "Más világ" címmel. Mégis, miért látta szükségesnek leírni a történteket?

Pusztaházi Istvánné: Bármilyen akadályok vannak, amit én kaptam, azt nem véletlenül kaptam, nem azért, hogy magamba zárjam, hanem azért, hogy tovább adjam. Ezeket mind meg kellett élni. Az, hogy én ezt le tudtam írni, azt eredményezi, hogy akik ezt a könyvet a kezükbe veszik, nagyon sokan így szülőként, akik érintettek, elolvassák és utána vagy személyesen, vagy telefonon nagyon-nagyon hosszú ideig beszélnek. Ugyanazt mondják el, ugyanezt élték meg. Azt mondják, nagyon jó, hogy elolvasták, mert úgy érzik, most kaptak egy irányt. Nekik valószínűleg hasonlót kell tenni: önmagukba nézni. A naplónak, amit másfél évig írtam, amikor Attilával küszködtünk, van egy "Tükörcserepek" című folytatása. Bele kell nézni egy tükörbe, de egy olyan tükörbe, ami már összetörött, amiben már csak apró részleteket látok. Ami fájdalmas is és nem mutat egészet sem, mégis meg kell látni benne azt, ami a magyarázata mindannak, amit a tükörben látok. Fontos az, hogy az ember önmagához tudjon őszinte lenni. Nekem, talán ez volt az első, amit megtanultam – még akkor is, amikor élt -, hogy oda tudtam állni elé. Amikor 6 éves volt, külföldön voltunk és ő oroszul kezdhetett volna tanulni és akkor úgy döntöttünk, hogy járjon magyar iskolába. 22 évesen, amikor először kórházban volt és leállt, gyógyszert szedett, azt mondta nekem, hogy: Anya! Tudod milyen nehéz volt elválni tőletek és ezeket mind-mind végig kellett gondolni, le kellett írni, mert akkor könnyebbültem meg. Utána hálát adni, megköszönni, hogy ezt én megtehetem.

Farkas Orsolya: Halála után az ön kezdeményezésére jött létre 1997-ben az első Budapesti Nemzetközi Kábítószerellenes Világnap.

Pusztaházi Istvánné: Az az ő születésnapja előtti nap, június 26. Akkor úgy éreztem, hogy nekem valamit tennem kell. Szimbolikusan egy születésnapi ajándékot akartam adni. Én egy évig mondtam a kisebbik fiamnak, hogy olyan szörnyű, hogy nem tudok vele álmodni, hogy soha nem látom még álmomban sem. Megtörtént a rendezvény és aznap éjszaka azt álmodtam, hogy megjelent, pontosan úgy, mintha élne. Szó nélkül, fél mosollyal néz rám, és úgy érzem, hogy megköszönte. Azóta tudom, hogy az álmoknak mekkora szerepe van. Feldolgozatlan, megrekedt gyászban, de akkor a legnagyobb boldogság volt. Azóta minden évben valamit csinálnunk kell. Legtöbbször olyat, ami szülőkhöz szól. Bevonjuk azokat, akik már tisztán élnek és általában olyan programokkal, ami megelőzésként jó: művészet, zene, kultúra. Van egy klubunk, ami páros keddeken működik. Most második éve van irodánk, ahol a szülőknek egyéni kiscsoportos beszélgetések vannak, önismereti csoportot, veszteség és gyász feldolgozó csoportot működtettünk tavaly.

Farkas Orsolya: Az Önkontroll Egyesületnél pedig olyan fiatalok is dolgoznak, akik maguk is valaha drogfogyasztók voltak.

Pusztaházi Istvánné: Átlagos munkahelyen nem tud megfelelni egyik sem. Nem rohannak vissza a társadalomba. Ezáltal abban segítjük, hogy megtanulja azokat a dolgokat, amit a saját életében nem tanult meg. Hogyan kell egy munkát becsülettel és pontosan elvégezni, hogy kell a szavamat tartani. Hála Istennek most már egyre tökéletesebben tudjuk csinálni. A kérdés csak az, – én is mindig azt mondtam – ,ha az én fiam 18 éves kora körül a középiskolában nem kóstolja meg a füvet, akkor nem a heroint választja arra, hogy elkerülje a katonaságot. És meggyőződésem, hogy aki nem találkozik a droggal, annak eszébe sem jut, hogy önmagán, meg a problémáin a drog segítségével változtasson. Számomra az a tanulság, hogy ha újra élhetném az életemet, akkor sokkal nagyobb erőt kérnék, kapnék Istentől és a hittől. Egyszerűen el kell azt hinni és el kell fogadni, hogy mekkora segítséget kap az ember akkor, hogy ha van benne hajlam arra, hogy megbéküljön, hogy elhiggye azt, hogy semmi nem véletlen. Ami ránk méretett, azt fel kell vállalni, tenni kell, nem lehet elkerülni.

XY: Öt évig használtam kábítószereket, 20 hónapja vagyok tiszta. Túl vagyok egy 13 hónapos rehabilitáción.

Farkas Orsolya: Hogy kezdődött nálad, miért nyúltál a droghoz?

XY: Kíváncsiságból. Igazából nem tudok a miértekre válaszolni. Gyerek voltam, 15 éves, amikor egy olyan társaságba kerültem, ahol már használták és nem akartam kilógni a társaságból.

Farkas Orsolya: Mivel kezdtél egyáltalán?

XY: Fűvel kezdtem és nagyon jól emlékszem rá. Nagyon jó volt.

Farkas Orsolya: Akkor a drog jól oldotta benned lévő feszültséget?

XY: Tele voltam ugyanolyan problémákkal, mint bármelyik tinédzser, nem volt megelégedve a teljesítményemmel, a külsőmmel, azzal, hogy nem voltunk túl gazdagok, nem tudtam megfelelni az iskolában, a tanulmányi eredményem… és ezeket én nem tudtam másképp megoldani. Amikor beálltam, beszívtam, akkor ezek a problémák nem voltak. Végig mentem a szamárlétrán. Minden drogot kipróbáltam, azután leragadtam a diszkódrogoknál. Speed, Extasi, majd később megismerkedtem a kokainnal. Mindemellett kipróbáltam a heroint is, de a kokain volt az, amivel igazán rátaláltam önmagamra.

Farkas Orsolya: Meddig tartott ez az időszak? Hogyan alakult ez idő alatt az életed?

XY: Összesen öt évig tartott, a nullával lett egyenlő minden. Elvesztettem a barátokat, a szüleimet, az egzisztenciát, leamortizáltam magam, tehát már nem volt senkim és semmim, csak én meg a drogfüggésem. Mellettem állt az édesanyám, meg a nővérem, azután a nővérem teljesen elfordult tőlem, a mai napig nem áll velem szóba. Az édesanyám pedig annyira szeretett, hogy nem akarta végig nézni azt, hogy én hova süllyedek, de amikor segítségre volt szükségem, akkor abban a percben mellém állt.

Farkas Orsolya: Volt-e ez idő alatt olyan alkalom, amikor azt mondtad, hogy kiszállok?

XY: Volt háromszor is, de nem én akartam kiszállni, hanem a körülmények hozták úgy, hogy ki kellene szállnom. Az iskola, a szülők, de ezek nem is jártak sikerrel. Az utolsó leállási próbálkozásom volt sikeres, mert az őszinte volt.

Farkas Orsolya: Mikor jött el az a pillanat, amikor azt mondtad, hogy most már te magad is szeretnél szabadulni és nemcsak a kényszerítő erő visz rá?

XY: Egy hétre elszöktem. Amikor hazamentem, akkor nagyon leamortizálódtam és az anyukám addigra már összepakolta a holmimat és ő választás elé állított, hogy vagy megyek az utcára, vagy leállok, abbahagyom és elmegyek egy rehabilitációra, mert ő ezt nem képes végig csinálni. Életemben nem voltam olyan gyenge, mint akkor.

Farkas Orsolya: Gondolom, emlékszel az első napra, a rehabilitációs intézetben, az első pillanatra?

XY: Pont tízre értünk be. Hozzáteszem, hogy ez egy vallásos otthon volt. Gondoltam megiszom egy kávét, elszívok egy cigit. Ezt akartam csinálni, de visszarántottak, hogy még nincs vége és elkezdtek énekelni és nekem is énekeltek. Én azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Körbenéztem és azt mondtam, hogy ezek nem normálisak. Nagyon furcsa volt. Azután volt egy dal, amit minden újnak elénekeltünk utána. Nagyon-nagyon jó volt ez az egy év. Volt, amikor ki akartam menni, két hét után meg akartam szökni és az egyik lány, aki ott szintén gyógyuló volt, elkezdett velem beszélgetni, hogy most még ne pakolj el, üljünk le beszélgetni. Mondtam, hogy majd másnap indulok. Ebből a másnapból lett 13 hónap.

Fekete Ágnes: Terhesnek éreztétek-e a különböző keresztyén foglalkozásokat?

XY: Nem éreztem kényszernek. Voltak kötelező órák és kötelező programok. Mindegyikben volt valami, ami éppen az napra választ adott valamire. Mindig volt egy mondat, amitől kaptam valamit, tehát minden nap volt valami meglepő, de nem terhes. Úgy adták elő, hogy ne legyen terhes, tehát nem a Bibliát kő keményen magolva, hanem a mi nyelvünkön, a mi akkori állapotunkhoz mérten. Nem volt unalmas. Három hét után voltam igazán formában. Én nem tudok úgy élni, vagy én nem tudom azokat a normákat követni, ami ilyen megkötéssel jár. Annyi változott, hogy ha tudom, hogy egyedül vagyok, akkor sem vagyok egyedül. Tudom, hogy ha senki nincs velem, akkor ő mindig velem van és mindig felettem tartja a kezét. Komoly önvád volt bennem nagyon sokáig a tetteim miatt. Arról hallottam, hogy Isten nem nézi, hogy ki milyen ember és ki mit követett el, hanem csak azt az egy őszinte szót várja, hogy én most neked adom az életem és eltörli minden bűnömet. Ez meglepő volt, sőt: döbbenetes, hogy nem kell tennem semmit azért és meg van bocsátva minden. Ez volt az igazi fordulópont az életemben, amikor ezt felfogtam és kitöltötte azt az űrt a szívemben.

Farkas Orsolya: A magánéleted hogy rendeződik?

XY: Március 10-én jöttem ki a rehabból. Nem költöztem haza édesanyámhoz, hanem albérletbe költöztem. Kezdtem eljárni az Önkontroll Klubba, március óta vagyok főállásban az irodában. Minden nap bent vagyok 10-től 6-ig. Járok prevenciókra, iskolákba felvilágosítani. A valóságban kiveszem a részemet a munkából. Most hazaköltöztem vasárnap anyukámhoz. Én nem emlékszem arra, hogy milyen lehet tisztán élni, meg kell ismernünk egymást. Én is már más vagyok és ő is.

Fekete Ágnes: Fiatalokról szól következő beszámolónk is. 2003. október 23-án Pápán megrendezik a Dunántúli Református Ifjúsági Találkozót. A Nyugat-Magyarországon kisebbségben élő református fiataloknak lehetőséget kívánnak adni ahhoz, hogy közösségtudatuk erősödjön. A találkozó egyik szervezőjét, Pungur Béla dorogi lelkészt hallják.

Pungur Béla: Egy plakát van előttünk, mégpedig a Dunántúli Református Ifjúsági Találkozónak a plakátja, amely 2003. október 23-án, Pápán, a Pápai Sportcsarnokban lesz.

Fekete Ágnes: Fiatal arcok és egy református templom található a képen. Mire számíthatnak a fiatalok, akik ide elmennek?

Pungur Béla: Remélem, hogy nagyon sok minden jóra és szépre. 9 órakor gyülekező a Tatai Kidron Együttes fogja vezetni énekléssel, kicsit játékosan, majd utána 10 órakor egy ún. párbeszédes igehirdetés, áhítat lesz.

Fekete Ágnes: Hallottam, hogy az előző alkalommal úgy oldották meg, hogy a tékozló fiú két szereplője beszélt egymással, tehát a tékozló, illetőleg az idősebb fiú.

Pungur Béla: Igen. Így van. Ez pontosan így van. Ebből az apropóból gondoltunk éppen rájuk. A mi Atyánknak az egyik részletével, amely egyébként a találkozónak is a logojóa: Mert Tiéd az ország!

Fekete Ágnes: Október 23-án az ország kapcsán az ember azonnal – mondjuk – Magyarországra is gondol, hiszen ez ünnep. Meg fog-e jelenni az 56-os ünnep a nap programjában?

Pungur Béla: Ezt már nagyon sokan megkérdezték. Mi ennek ilyen politikai felhangot nem szerettünk volna adni.

Fekete Ágnes: Ez nem politika…

Pungur Béla: …de a mai világban minden kap egy kis politikai szájízt vagy színezetet. A délután befejező része Kormorán koncert lesz. Ezzel adjuk meg ünnepi hangulatát, tiszteletét. Ők ezt úgy fogják összeállítani. Lesz sok-sok beszélgetés. Valóban fiatalosan szeretnénk megcsinálni. Úgy van a plakáton írva, hogy: Szia!, ami a lehetőségeknek a piaca. Különböző, református egyház keretében működő szervezeteket, iskolákat próbáltunk meghívni. Ők fognak külön kapni egy ún. standot, ahol bemutatkozhatnak. Menet közben ők ott mennek, jönnek. Ez egy ilyen kis laza programszerűség lesz.

Fekete Ágnes: Jellegének a hangsúlyozása miatt lett éppen egy sportcsarnok kiválasztva helyszínül?

Pungur Béla: Igen. Ugyanis ezt a fajta keretet egy templom nem tudja megadni. Annak megvan a maga szakaritása, a hangulata megvan egy templomnak, ott be kell ülni, ki lehet nyújtózkodni, hogy ha nagyon elfáradt az ember, de ott nem lehet úgy mozogni, ahogy ez egy találkozón lennie kell.

Fekete Ágnes: Legtöbb találkozó, legtöbb nagyszabású református rendezvény Budapesten van és gondolom, hogy szeretne Dunántúl, a dunántúli kisebb, elszórt református közösségek valami központi rendezvényt magának tudni.

Pungur Béla: Igen. Pontosan azért, mert Dunántúl önmagában egy nagy szórvány. Tiszán innen csak úgy neveznek bennünket, hogy egy zárvány, mert olyan törpe minoritásban vannak a reformátusok egy-egy községben, vagy egy-egy településen. Valóban így van, hogy a gyerekek akár hittanórán vagy akár máshol, amikor reformátusságról kell tudni, hallani, bizony nagyon kevesen vannak. A hittanórákat is csak összevont csoportokban tudjuk csinálni 1-től 4-ig, de van olyan, hogy 1-től 6-ig. Nem rossz az, amikor egyszerre többen megjelennek és látják, hogy azért mi ennyien is tudunk lenni. A közösségtudat formálást, identitástudat formálást is szeretne valóban hordozni magában.

Fekete Ágnes: Dorogon is így van ez?

Pungur Béla: Dorogon is így van, pontosan, hiszen Dunántúlhoz tartozik. Igaz, hogy a legutóbbi népszámláláskor nagyon szép kis kerek szám jött ki, mert 3600 ember reformátusnak vallotta magát a Dorogvidéki Református Egyházközségben. De, ebből mi nagyon kevéssel találkozunk. Igen mély szórványban vagyunk. 13 település, plusz a város, ez egy gyülekezet. Például tegnap a három-négy istentiszteletünkön, ha egy helyen tartottuk volna meg a négy istentiszteletet, akkor a református templom megtelt volna. De, így mivel négy helyen volt megtartva, a templom sem telt meg, de egy-egy gyülekezeti terem, vagy egy-egy iskolai terem sem telt meg.

Fekete Ágnes: Viszont az emberek mégis azt érzik, hogy a lakóhelyükhöz közel van istentisztelet.

Pungur Béla: Igen, ez így van, de bizony ezzel szemben a fiatalok már nagyon érdekes módon, ragaszkodnak a templomhoz. Képesek 15 kilométert is utazni vasárnap reggel az istentisztelet kedvéért és haza megint 15 kilométert a templom kedvéért, a gyülekezet kedvéért. Ez egy kicsit most változik.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát Mózes Első Könyvének 39. fejezetéből.

"És ezek után azt történt, hogy Pótifár urának felesége Józsefre vetette szemeit és ezt mondta: Hálj velem. Ő azonban vonakodott és mondta az ő ura feleségének. Íme az én uramnak én mellettem semmi gondja nincs az ő háza dolgaira és amije van mindenét az én kezemre bízta. Senki sincs nálamnál nagyobb az ő házában és tőlem semmit sem tiltott meg, csak Téged. Mivel, hogy te felesége vagy. Hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot és hogyan vétkezném az Isten ellen? És az történt, hogy az asszony minden nap ezt mondogatta Józsefnek, de ő nem hallgatott rá, hogy vele háljon. Lőn azért egy napon, hogy valami dolgát végezni a házba elment és a háza nép közül senki sem volt benn a házban. És megragadta az ő ruhájánál fogva és ezt mondta: Hálj velem. Ő pedig otthagyva a ruháját az asszony kezében, elfutott és kiment. És, mikor látta az asszony, hogy az ő maga ruháját a kezében hagyta, kifutott, összehívta a ház népet és így szólt: Lássátok, héber embert hozott hozzánk, hogy megcsúfoljon bennünket. Bejött hozzám, hogy velem háljon és én fennszóval kiáltottam. Verte azért Józsefet az ő ura és tömlöcbe vetette."

Majd megoldja az élet – szoktuk mondogatni, amikor egy gubancos emberi helyzetet látunk. József egész életére elmondható ez a mondás. Mérges testvérei bedobták egy kútba, azután kereskedőknek eladták. Végül Potifár házában nyugalmat talált. Emberileg ennél többet nem várhatott az élettől. Megmenekült a haláltól, felügyelő lett. Mi jöhet még? Azt hiszem, sok mindenre számított, csak arra nem, hogy egy asszonnyal fog élet-halál csatát vívni. Miért ez a kínosan nevetséges ellenfél? Amikor minden kezd jóra fordulni, miért kell éppen egy rossz nőnek mindent felborítania? Rövidtávú kérdések ezek. Hiszen, Potifárné csábítása nélkül valami lényeges fordulat hiányzott volna József életéből. Sohasem kerül a fáraó elé, soha nem tud enni adni népének. Bármilyen furcsa, Istennek szüksége volt erre a hárpiára is terve megvalósításához. De, valóban hárpia volt ő? Thomas Mann József regényében nagy megértéssel beszél erről a nőről, akinek a férjét valószínűleg férfiatlanították és vágyott az igazi családra, melegségre, társra. Az valószínű, hogy nagyon hosszú folyamat eredménye lehetett addig a jelenetig, amikor meg merte tenni azt, hogy letépi Józsefről a ruhát. Akármennyire megmagyarázható az asszony tette, mégis vétek lett. Minden bűn mögött egy megmagyarázható és érthető hiány van. Mégis, gonoszsággá forrja ki magát. A csábítás idején egy darabig érthető a kétely, a vágy, a félelem, ami bennünket hajt. A félelem sok mindent képes megteremni az emberben. De, azután jön egy pont. Egy előre nehezen sejthető pillanat, amikor a meghatározhatatlan érzések kuszasága szenvedéllyé, kicsapongássá, bűnné lesznek. Ott van az alkohol. Ki tudná pontosan meghatározni azt a pontot, amikor a normális, ünnepi borivás átbillen, és szenvedéllyé lesz? Melyik poharat nem szabadott volna meginni? Mikor történt, hogy már nem ő nyúlt a pohárért, hanem a pohár nyúlt utána? Mikor kezdődött a lejtő? Pontosan ugyanilyen folyamat zajlik le a bosszús ember életében is. Természetes dolog az, ha fáj valami. Érthető az is, ha a megbántó embert kerüljük. Azután az ember kezd gondolkodni: Mi lenne, ha összetalálkoznánk? Mit is tennék vele? De jó lenne visszaadni csak egy kicsit abból, amit kaptam! Nagy sok családi tragédiának ilyen gondolatokban van a csírája. Hol hibázott Potifárné? Hogyan lett a gonoszság úrrá benne? Talán úgy, hogy dédelgette magában érzéseit. Talán nem volt senki, akivel megbeszélhette volna. Nem teremtett távolságot közte és a szenvedélyig duzzadt érzései között. Egyszerűen vitte az események sodrása. Számos esetben, amikor érezzük, hogy kezd lejtőssé lenni az út, amikor tudjuk, hogy bosszúvágyunknak nincs gátja, mégis elengedjük a lovat. Az élet szigorú törvénye, hogy ezután a szaladás után mindig elveszítjük éppen azt, ami után rohanunk. Potifárné szenvedélyeinek zabolátlansága miatt éppen azt a Józsefet dobta el önmagától messze, a börtönbe, akit olyan közel akart maga mellett tudni. Milyen bolond az ember. Mindezt tudja, mégsem fordul vissza. Ott van azonban József oldala. Mit tehetett volna ő? A Biblia itt csöndben hallgat. József felelősségéről nem szól. Pedig tudjuk, hogy ezen a világon két ember között nem ütött még ki úgy baj, hogy abban mind a kettőnek része ne lett volna. Nem hiszem, hogy József felelős lett volna azért, hogy Potifárné ilyen szenvedélyesen vágyott utána. Az azonban valószínű, hogy bár látta Potifárné szenvedését, a rabszolga ösztönös félelmére hallgatott és a veszélyes helyzetektől való menekülés volt minden, amit tett. Ezzel az elodázó taktikával azután egyre mélyebbre zuhantak. A csábításnak engedő emberek mellett nagyon gyakran ott találjuk a gyenge társakat. A kábítószeres gyerekek megengedő és nemtörődöm szüleit, az alkoholisták környezetét, akik elodázzák a feszültségeket, nem mondják ki a félelmeket, nem segítik megemészteni a fájdalmakat. Isten azonban mindent jóra tud fordítani. Bízzunk azért az ő irgalmában, hogy nemcsak bölcsességet ad, de bolondságainkat is jóra tudja fordítani, mint ahogy Potifárnét is fel tudta használni művében.
Ámen

Similar Posts