2004-01-21

Thúróczy György, Thúróczyné Kálmán Eszter, Piroska, Tóth Anna, Horosz Áron, Porcshalmi Zoltán, Henter Izabella

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Az életben nagyon sok olyan terület van, ahol az elvek, a szép szavak és a gyakorlat bizony eltérnek egymástól. Talán, a család az egyik területe annak, ahol ez a kettősség a legritkább, hiszen ott az egész valónk jelen van. Ezen a héten ünnepeljük az úgynevezett ökomenikus imahetet, azaz a különböző keresztyén felekezetek együttes kiállását. Ma három család életébe kukkantunk be, ahol katolikus, református vegyes vallású házaspárok élnek. Meghalljuk majd minden örömét és nehézségét ennek. Először Thúróczy Györgyöt és Thúróczyné Kálmán Esztert hallják.

Thúróczy György: Az elején, amikor az ember szerelmes, akkor nem gondolkodik. Legnagyobb mérföldkő az, hogy lehet egy keresztyén házasságot megélni tisztesen. Ehhez képest néhány méter az, hogy jön létre egy ökomenikus házasság. Ez az én véleményem. Ez egy olyan nagy kihívás önmagában is. Amikor megismerkedtünk, akkor ez tulajdonképpen nem volt számomra szempont, hogy csak katolikus, vagy református. Előtte én katolikus lánynak udvaroltam leginkább és azután egy ökomenikus alkalommal találkoztam Eszterrel.

Thúróczyné Kálmán Eszter: Amikor mi találkoztunk, akkor számomra eléggé nyilvánvaló volt, hogy nem véletlenül szerettem bele református létemre egy katolikus fiúba, hanem ez az Úr Istennek az akarata. Előtte tíz évig imádkoztam – mondhatni naponta többször -, hogy az Úr Isten segítsen megtalálni azt a társat, akit ő készített. Korábban mindig protestánsok között néztem szét, protestáns fiúkat kerestem alapvetően, és amikor katolikus fiúba szerettem bele, küzdöttem. Tudatosan nem akartam. Voltak katolikus fiúk, akik próbáltak udvarolni, és felmértem, hogy mennyi problémát vet fel ez számomra. Gyerekkorom óta ismertem több vegyes házaspárt és láttam, hogy vagy egyikükben, vagy másikukban milyen mély megbántódást okozott egészen hosszú évtizedekig a vegyes házasság. Vagy az egyiket alázták meg, vagy a másik nem élhette úgy vallásgyakorlatát, ahogy azt szerette volna. Például a katolikus felet eltiltották attól, hogy gyónjon, áldozzon, mert nem számít házasságnak a házassága, hiszen protestáns templomban kötötte. Vagy a protestáns félnek kellett úgy érezni, hogy megtagadta hitét és beadta derekát, hogy az összes gyereke katolikus legyen. Én nem akartam megtagadni a saját hitemet. A konfirmációnál fogadalmat tettem, hogy hű leszek református hitemhez, és ehhez szerettem volna magamat egy életen át, tartani.

Fekete Ágnes: Hogyan történtek ezek a vívódások? Mind a kettőtökben volt?

Thúróczy György: Első meglepetés az volt, hogy tulajdonképpen mennyire két külön világ ez, tehát annyira nem volt átjárás. Amit mi a másik felekezetről gondolunk, nagy részt előítélet, tényleges ismeret nélkül. Ez mind a két oldalról így van. Amikor találkoztam egy adott református környezettel, kiderült, hogy a katolikusról nem sokat tudnak, vagy nagyon keveset és fordítva is. Azért mi is vitatkoztunk ezen nagyon sokat. Sőt, Esztert néha meg is ríkattam a viták után. Amikor komolyabbá vált a dolog, akkor kezdett el gondolkodni az ember, hogy az Úr Istennek mi is ezzel a terve.

Thúróczyné Kálmán Eszter: Amikor megkérte Gyuri a kezemet és kitűztük, hogy fél év múlva lenne az esküvő, akkor nem arról beszélgettünk, hogy hol fogunk lakni, meg, hogy milyen menyasszonyi ruhám lesz, hanem a fő kérdés az volt, hogy hogyan legyen az esküvőnk. Számba vettük a lehetőségeket, mit szoktak ilyenkor a vegyes párok tenni. Nagyon sokan már hagyták azt a megoldást, hogy elmennek az egyik felekezet templomába is, a másik felekezetébe is. Mi úgy gondoltuk, hogy egyszer szeretnénk az élő Isten előtt fogadalmat tenni. Nagyon sok vegyes pár megteszi azt, hogy katolikus templomban esküszik, mert ezzel a katolikus fél nem veszíti el az egyházi gyakorlatának a lehetőségét. Bennünket, reformátusokat arra neveltek, hogy mindegyik templom az Úr Isten háza, tehát akárhol történik az esküvő, számunkra az érvényes. Mégis úgy éreztem, hogy ezzel megtagadnám őseim hitét. Nekem az egyik ükapámat a máglyán égették meg, mert annyira fontos volt neki a protestáns hite és úgy gondoltam, hogy gyengeség volna, ha pusztán az erősebbnek engedve mennék el katolikus templomba esküdni. Így nagyon hamar kialakult bennünk a kép, egy templomban esküdjünk és mind a két egyház papját, hívjuk meg, hogy egyszerre legyenek jelen. Nagyon fontos volt számunkra, hogy egyikünknek a dominanciája se érvényesüljön, hanem mi, mind a ketten az Úr Isten előtti, egyforma személyek vagyunk. Rájöttünk hamar, hogy az egyetlen megoldás számunkra, ha református templomban van az esküvő, és jelen van egy katolikus pap is aki ugyanannyi részt vállal, mint a református pap.

Fekete Ágnes: Végül sikerült ez, hogy egy katolikus pap elment a református templomba?

Thúróczyné Kálmán Eszter: Ennek hosszú története van, mert fél éven keresztül jártunk engedélyeztetni. Nem volt könnyű találni egy olyan katolikus papot, aki ezt vállalta volna. Leültünk a két pappal megbeszélni, hogy hogyan is nézzen ki a liturgia. Ezt körülbelül tíz perc alatt összeraktuk. Ez újszerű és egyedi dolog volt. Tizenöt évvel később ténylegesen a joggyakorlatba is bekerült. Majdnem ugyanúgy néz ki, mint amit mi tizenöt évvel ezelőtt kitaláltunk. Előfutárok voltunk. Az Úr Istennek ilyen előrevetett szolgái vagyunk, amit – meg kell mondanom – nem mindig egyszerű és könnyű dolog átélni.

Fekete Ágnes: Itt elhangzott az, hogy voltak sírások.

Thúróczyné Kálmán Eszter: Igen. Ez nehéz dolog. Onnan ered, hogy katolikus testvéreinkben és Gyuriban is nagyon sokszor éreztem a büszkeséget, a nagy katolikus öntudatot. Sokszor éreztem azt, hogy én, mint református, csak másodrangú keresztyén vagyok. Engem ez nagyon bántott. Például, egy apróság, amikor a "hiszekegyet" mondjuk, a katolikus emberek azt mondják, hogy hiszek a katolikus anyaszentegyházban. Mi azt mondjuk, hogy az egyetemes anyaszentegyházban. Én mondtam, hogy valahányszor a hiszekegyet mondom, én téged is beleértelek. Ő bevallotta, hogy igen, én terád sosem gondoltam, amikor ezt mondtam.

Thúróczy György: Igen, ez így van. Amikor az ember a másikról nem tud eleget, egy átlag környezetben felnőtt valakinél tudatalatti érzés, hogy tulajdonképpen ő azért nem is olyan igazi. Ez nem egy minősítés vagy egy tudatos kategorizálás, egyszerűen így érzi. Egyszerűen azért, mert többségben vagyunk. Persze, amikor az ember a másiknak a hitéletét, hitgyakorlatát megismeri, akkor azért nagyon sok kincset talál.

Fekete Ágnes: Tehát akkor gyakorlatilag ezek a feszültségek teljesen feloldódtak az ismeretszerzés útján?

Thúróczy György: Igen.

Thúróczyné Kálmán Eszter: Az esküvőnk előtt nem sokkal történt, amikor kerestük, hogy milyen igét írjunk az esküvői meghívónkra, együtt olvasgattuk a Bibliát. Akkor ráakadtunk Máté Evangéliumában a 18. rész 19. versére, ami így hangzik a Károli fordítás szerint: Ha ketten egy akaraton lesznek minden dolog felől a Földön, bármit kérjenek az én mennyei Atyámtól, megadja nékik. Akkor mi megértettük, hogy ez az Úr Isten üzenete számunkra és nem lehet, hogy vitatkozzunk, hogy nekem legyen igazam vagy neki, mert akkor elveszítjük a közös ígéretet. A házasság kényes dolog. Ezeregy dolog tudja tönkre tenni. Ha úgy kezdi az ember a házasságot, egy olyan esküvővel, amely valamelyik félben fájdalmat okoz, akkor már eleve el van hintve annak a magja, hogy ebből később is csak fájdalom lehet.

Fekete Ágnes: Mi történt akkor, amikor Piroska megszületett?

Thúróczyné Kálmán Eszter: Mivel a keresztapám református lelkész és őt kértem meg, hogy keresztelje meg a leányunkat, közös megegyezéssel református templomban reformátusnak kereszteltük.

Fekete Ágnes: Nem volt ez probléma?

Thúróczy György: Nem. Úgy gondoltuk, hogy ez most így lesz jól.

Fekete Ágnes: Hogyan működik a liturgikus gyakorlatotok?

Thúróczyné Kálmán Eszter: Együtt megyünk mindenhova. Együtt megyünk nagyon sokat református körökbe, a Református Gazdagréti Gyülekezet tagjai vagyunk mind a ketten. Megbeszéljük szombaton, hogy másnap hova is megyünk templomba. Most én szeretnék nagyon menni Gazdagrétre, máskor meg én bíztatom, hogy menjünk katolikus templomba.

Fekete Ágnes: Te, ezt hogy véled Piroska, mész katolikus templomba?

Piroska: Igen. Ugyanúgy megyek katolikus templomba és református templomba is. Azt hiszem, hogy a katolikus hitet és liturgiát is elég jól megismertem.

Fekete Ágnes: Ugyanazt érzed a katolikus templomban?

Piroska: Néha igen, néha nem, de ez nem okoz problémát egyáltalán.

Fekete Ágnes: Te azért reformátusnak érzed magad, vagy nem?

Piroska: Igen. Volt olyan, hogy református hittanórán megvédtem a katolikusokat, mert úgy gondoltam, hogy teljesen alaptalanul szidják őket. Azt hiszem a gyónást, ítélték el nagyon. Micsoda dolog, és a gyónás mennyire rossz, egyáltalán… Én erre azt mondtam, hogy az nagyon fontos, hogy az ember mindig menjen a lelki vezetőjéhez a református is, elbeszélget a lelkésszel. A katolikus miért ne tehetné meg? Náluk ezt gyónásnak hívják és kötelező.

Thúróczyné Kálmán Eszter: Ez a kérdés még mindig nincs lezárva. Tizenhat év után úgy tűnik, hogy augusztusra megint babát várunk. Ez a kérdés ismét fel fog merülni, de most abszolút nincs bennünk feszültség, hogy hogyan oldódik meg. Majd az Úr Isten megmutatja, hogy ez hogyan lesz jó.

Tóth Anna vagyok, én Horosz Áron.

Horosz Áron: Katolikus templomba járunk leginkább, és ünnepnapokon szoktunk eljutni a református istentiszteletre családosan. Még mielőtt összeházasodtunk volna ez felmerült kérdésként. Leginkább úgy, hogy a gyerekeink katolikusok lesznek-e, vagy reformátusok. Anna érezte, hogy ez nekem nagyon fontos téma. Neki meg az volt a lényeges, hogy keresztyén módon legyenek nevelve a gyerekek. Utólag látom, tényleg ez a lényeges. Akkor nem tudom, hogy mi miatt, de nekem ez nagyon fontos volt. Ebben megegyeztünk és gyakorlatilag az óta, két lehetőségünk van: egyszer elmegyünk együtt – mondjuk – katolikus misére, akkor megvan az egész családnak a lelki programja, ha pedig elmegyünk református istentiszteletre, akkor utána nekem a katolikus szabályoknak megfelelően még vasárnap el kell mennem egy misére is. Általában nincs annyi időnk.

Fekete Ágnes: Nagyon sok ökomenikus, szertartást ki lehet alakítani otthon is.

Tóth Anna: Nálunk például, amik ilyen jól kézzel fogható dolgok, azok az evés előtti imák, ahol vegyesen mondunk református és katolikus imát is. Van egy kis esti, lefekvés előtti áhítatunk, ahol meg katolikus énekek és református énekek is vannak. Az a fontos, hogy a lányok ismerjék meg mindegyiket, tehát, mindegyikben érezzék otthon magukat. Nekem ez sokkal fontosabb, mint az, hogy végig üljenek szegények, amire képtelenek is lennének, egy negyven perces, hosszú prédikációt. Például a pap az egyik helyen mesét mondott, olyat, ami a felnőtteknek is sokat mondott, a gyerekek is nagyon élvezték. A gyerekes szülők kiülhetnek a gyerekeikkel, és nem kell végig azon izgulni, hogy kit zavar a gyerekek sírása és ki néz ránk csúnyán, mert hangosan megállapít valamit a gyerek. Nem botránkozik meg rajta senki. Ezek technikai okok. Maga a katolikus mise interaktívabb, mint egy református istentisztelet. Az istentisztelet szerintem sokkal passzívabb magatartásra készteti az embert, tehát ül és hallgat. Ez ugyan nagyon fontos. Fontos belső munkát kíván természetesen az ima és az éneklés, de ezek nem olyan látványosak a gyerekek számára. Az, ami egy misén van: felállunk, letérdelünk, pénzt dobunk a kis kosarakba, kimegyünk, kicsi keresztet kapunk a homlokunkra, ami egy áldás. Sok kis válaszolós ima van, ami talán könnyebben érthető a gyerekek számára.

Horosz Áron: Nagyon sok mindent köszönhetek Annának a református egyházzal kapcsolatosan. Előtte is ismertem azért református fiatalokat, voltam istentiszteleten. Anna azokat a pozitívumokat, amelyeket a reformátusokról gondoltam, csak megerősítette. A komolyság, ahogyan veszik az életüket, illetve a hitüket. Amilyen komolyan fordulnak egymáshoz, katolikus egyházon belül is, sok mindent tanulhatunk református testvéreinktől.

Tóth Anna: Sokkal inkább van igényem – azt hiszem – egy élő, valódi közösségű templomra, és nem arra, hogy most vasárnap kell menni. A katolikusoknak kötelező járni misére minden vasárnap, ez a szóhasználatban is benne van, megvan a mai misém. Tehát le kell tudni ezt a dolgot. Ez sok mindenkiben így van benne. Szerintem a református egyháznál tényleg pozitívum, hogy a közösség építés nagyon-nagyon hangsúlyos. Sok katolikus templomban is, csak nem mindegyikben. Amikor a nagyobbik lányunk, Kata megszületett és a keresztelőjéről beszélgettünk azzal a pappal, akit megkértük, hogy keresztelje meg, én elmondtam neki, én tudom, hogy Kata most katolikus lesz, de nem tudom megfogadni azt, hogy katolikusnak nevelem, mert én nem tudom a Szűz Mária, az eukarisztia tiszteletére tanítani. Én nem éltem át ezeket a dolgokat és nem tudom ezekre megtanítani. Erre ő csak bólintott egyet és tudta, miről van szó. A liturgiában egyszer sem hangzott el, hogy katolikusnak keresztelem, hanem az, hogy keresztyénnek és az, szülők vállaljátok azt, hogy keresztyén módon nevelitek. Igen. A katolikus szó helyett az egyetemes szót használta. Olyan jó érzés volt nekem ezt a rugalmasságot megtapasztalni pontosan attól a katolikus egyháztól, aminek olyan merev híre van. Nagyon jó élményeim voltak.

Horosz Áron: Az elején voltak hitvitáink a megismerkedésünk elején. Akkor annyira háttérbe szorult a mindennapi életünk kapcsán ez a dolog. Azért, mert abban a pillanatban, ahogy megtalálja az embere ezekre a kérdésekre a praktikus választ, hogy ha ezek a hétköznapokat már nem érintik, utána sokkal hétköznapibb kérdések kerülnek előtérbe, amelyek alapvetően a szeretetről szólnak. A körül forog az egész életünk, hogy hogyan kell igazán szeretnünk egymást.

Fekete Ágnes: Miféle hitviták voltak ezek?

Tóth Anna: Az úrvacsora, az átváltoztatás, meg az áldozat, hogy miért van szükség még áldozatra Krisztus áldozatán kívül. Mindenki mondta a maga álláspontját és egy idő után lezártuk a vitát. Arról nem beszéltünk eredetileg, mi hogyan fogunk templomba járni. Megtehettük volna azt, hogy Áron elmegy a katolikus templomba, én elmegyek a református istentiszteletre, a lányokat meg valahogy beosztjuk, vagy a nagymamára bízzuk. Igazából én voltam az, akinek nagyon fontossá vált az, hogy együtt menjen a család templomba, közös élmény legyen. Az én református életem a hétköznapra tevődött. Például most is advent előtt volt egy előadássorozat a templomban, akkor arra igyekeztem elmenni. Vasárnap tényleg együtt tudunk menni.

Fekete Ágnes: Ez azért érdekes számomra, mert végül is te úgy választottad ezt a hitet – ha ezt így lehet mondani -, mert te nem úgy lettél református, mint egy átlagember, hanem valahol te választottad.

Tóth Anna: Ez azért nem így van. Az való igaz, hogy engem nem kereszteltek meg a szüleim és 20 éves koromban keresztelkedtem meg, de a szüleim reformátusok. Azt hiszem, hogy nemcsak abban nyilvánul meg valakinek a reformátussága, hogy elmegy minden vasárnap templomba, hanem sok minden, a szóhasználat, a dolgokhoz, a világhoz való hozzáállása. Ebben is megnyilvánul a reformátusság és én egyre jobban otthon, éreztem magam egy ilyen református közegben, mert ezek már mind ismerősek voltak számomra. Ezek nagyon mélyen vannak bennem. Nem akarom elhallgatni ennek a kritériumait sem. Ezt megint csak nagyon érzelmi oldalról tudom megközelíteni. Nagy fájdalom, hogy nem tudunk együtt úrvacsorázni, illetve áldozni. Nem tudunk odaállni egymás mögé a sorban és együtt odajárulni az úrvacsorához.

Porcshalmi Zoltán, Henter Izabella

Porcshalmi Zoltán: A családok nagyon ragaszkodtak természetesen a saját hitükhöz – elég rendes csatabárd kiásás és néha harci helyzetek alakultak ki a két szülőtábor között. Minél távolabb estek akár a szoros családtól, akár a hit dolgaitól, annál harciasabban.

Henter Izabella: Azért hiszem, hogy jó szándék volt mindegyikben. Ami számomra mindig is döbbenetes volt, hogy mennyire nem tudunk egymásról és mennyi téves dolgot, hiszünk egymásról. Én most is azt érzem a küldetésünknek, ha már ebbe a szituációba kerültünk, hogy én védem a reformátusokat a katolikus körökben, és ő védi a katolikusokat a református körökben. Ez az egyik hivatása például a vegyes házasságnak, mert úgy érzem, hogy ez valami küldetés vagy hivatás. Nem könnyű.

Porcshalmi Zoltán: Szerettük volna azt, hogy "jogilag is" működjön a dolog. Ezért ezer helyre el kellett menni engedélyt kérni. Én azt hiszem, hogy az esküvőt azt mindenki elfogadta.

Henter Izabella: Azért a mi egyházunk, tehát a katolikus egyház ebben nagyon kemény. Van ez a rendelet, a reverzális kérdése, ez nyilván itt is felmerült. Eleinte volt a hagyományos reverzális, hogy a nem katolikus fél aláír egy papírt, hogy az összes gyermek katolikus felekezetű lesz. Ebbe az én kálvinista hites uram nyilván nem ment bele és akkor az újfajta variációt én írtam alá, amelyben azt írja alá a katolikus fél, hogy vállalom azt, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy a születendő gyerekeink katolikus nevelésben részesüljenek. Én azt nem szeretném elmondani, hogy ez milyen megalázó, mennyire kellemetlen. Mit csináljak a férjemmel, tehát mi az a minden eszköz, amivel én kvázi sarokba szorítom? Borzalmas kényelmetlen helyzetbe kerültem, a szeretett férjem, a szeretett egyházam között, és azt mondtam, hogy ezt az Úr Isten, a Jézus Krisztus biztos nem akarja. Hogy én el kezdjem zsarolni a férjemet különböző eszközökkel, hogy mondjuk az első gyerekem annak ellenére, hogy fiú, katolikus legyen. Tehát borzasztóan kínos helyzetbe hozza ezzel az embert az én egyházam. Ez nagyon rossz volt. Azt mondták, hogy miért kell ebből akkora problémát csinálni, hosszú évtizedek, századok óta így van, hogy nem szerinti követés.

Porcshalmi Zoltán: A következő vita akkor vetődött fel, hogy a gyerekek milyen vallásúak lesznek. Itt újra megszólalt az egész családi kórus, hogy a gyerekek milyenek legyenek. Végül is nem lett igazán szép megoldása a dolognak, mert az első gyerek református lett. Azt hiszem, hogy a katolikus tábor ezt valamiféle veszteségként könyvelte el, de a református tábor sem tudta győzelemként megélni. Folyamatosan az volt, hogy mi nem háborúzni akarunk, de egyszerűen nem lehetett mást tenni. Ugye a feleségem részéről ott van a kényszer, hogy neki mindent el kell követni, az én részemről ott van az, hogy – ez egy rossz rendszer – és egy rossz rendszernek miért hódoljak be?

Henter Izabella: A következő gyereknél látta Zoli, hogy ez nagyon nehéz időszak volt és akkor azt mondta, döntsd el te. Tehát a család minden részét leállítva úgy döntött, hogy ebbe nem fog beleszólni. Én ezt úgy éltem át, hogy semmiféle revans, bosszú nem okozta azt, hogy én úgy döntöttem, hogy legyen katolikus. Volt egy nagyon kedves katolikus pap, Balinszky Imre bácsi, akinek mindig a biblia órájára jártam, őt kértem meg a keresztelésre. Imre bácsi a keresztelő napján reggel idetelefonált, Iza, biztos benne, hogy ennek a gyereknek katolikusnak kell lenni? Igen. Imre bácsi én tényleg úgy érzem, és imádkoztam is. – Jó, ha maga ezt mondja, akkor megkeresztelem. Ez az egyik legnyakasabb, kálvinista gyerekünk. Amikor a harmadik gyerekünk, a lány megszületett, akkor viszont teljesen egyértelmű volt, hogy ő református lesz. Én azt hiszem, az itteni lelkész házaspár segített bennünket át ezen a krízisen, akár a házasságunkban, akár a hitünk, a felekezeteink közötti problémákon. Simonffy Sándorra és felesége Emi nénire mindig nagyon nagy hálával gondolok. Ha ők, akkor engem és a felemás gyerekeimet nem fogadják be, lehet, hogy a házasságunk is zátonyra futott volna. De ők olyan kedves szeretettel fogadtak bennünket, úgy ahogy voltunk, hogy végül azt mondtam, hogy nem osztom meg a gyerekeimet. Amikor nőttek, odavittük őket hittanra, a gyerek belenőtt. A keresztelő felekezettől független, amikor első áldozás, illetve konfirmáció van, ott dől el igazából a felekezet hűség. Minden rossz érzés nélkül azt szoktam mondani, igen, menjenek a gyerekek. Az a legfontosabb, hogy imádkozzanak a gyerekeim, hogy melyik zászló alatt, az annyira nem fontos. Az a lényeg, hogy keresztyén emberek legyenek. Eddig úgy tűnik, működik a dolog. Borzasztóan hálás vagyok Istennek érte.

Porcshalmi Zoltán: Sanyi bácsi híres volt arról, hogy a kisgyerekekkel nagyon jól tudott bánni és a gyerekek rettentően élvezték az óráit. Így eléggé spontán és automatikusan jött, hogy az összes gyerek ide kezdett el járni.

Henter Izabella: Az az igazság, hogy én mindig a 70-80 éves nénikékkel ültem egy közegben.

Fekete Ágnes: Hogy működik most a katolikus hit gyakorlása? Nem lehet könnyű. Délelőtt református templomba, este katolikus templomba mentek?

Henter Izabella: Én egyedül járok katolikus misékre és nagyobb ünnepekkor, valóban megteszem azt, hogy hajnalban elmegyek a katolikusra, és 10 órára elmegyek a református istentiszteletre. Az egyik fiunk az evangélikus énekkarban is énekelget, oda is időnként átmegyünk. Meg kell mondanom, hogy ez a fiunk, aki egy kicsit művészlélek, az ortodoxia felé nyitott. Ez nem azt jelenti, hogy bármilyen szinten elkötelezte magát, csak felkészült egy ilyen képzőkörre és az után mondta, hogy elmennék, szeretnék beszélni F atyával, – nem csak olvasni róla -. Elment egy-két istentiszteletet megnézni és utána elmentünk megnézni az ő húsvétjukat. Azt mondtam, hogy ez más, de egy puritán közegben felnövő gyereknek valahol igénye lehet ez a pompa, ez a ceremónia. Megnyílt bennem egy kényszer, hogy megnézzem, mert valahol rájössz, hogy így is lehet az Istent tisztelni. Lehet, hogy most borzasztó dolgot mondtam, de ez valahol nagyon érdekes, hogy nem hozzánk jön, hanem megkeresi a másikat. Amikor én felkeltem az ortodox húsvéti éjszaka után, azzal ébredtem, hogy Krisztus feltámadt. Egyetlenegy katolikus és egyetlenegy református istentisztelet után nem ébredtem így, hogy Krisztus feltámadt. Ott olyan az ünneplés, az éneklés, tíz órán keresztül ezt ünneplik. Fantasztikus. Vasárnap kettémegy a család. A férjem azért annyit közeledik, kértem, hogy egyszer jöjjön el velem a katolikus körbe. Budán van ez a társaság. Eljött velem és utána azt mondta, ők olyanok, hogy velük ő is szívesen van. Ettől kezdve kéthetente a férjem is kilencven százalékban eljön. Nagyon helyesek, csupa okos, aranyos ember és döbbenetes, hogy mennyire nem ismerik a reformátusokat. Respektálják, hogy ő máshonnan jött. Kérdezik tőle, Zoli, téged nem zavar, hogy most Máriáról beszélünk, Zoli szerintem rajtuk keresztül talán még jobban megismert egy csomó mindent, mint rajtam keresztül. Ez például nagyon jó, és azt hiszem, hogy ragaszkodik is hozzájuk mindenféle szinten.

Porcshalmi Zoltán: Arra jöttünk rá, hogy végső lényegét tekintve nagyon azonos az, amit vallunk és hiszünk, és így végül egymáshoz is közelebb tudunk lenni.

Fiú: Nekem mesélték anyáék, hogy amikor megszülettem, akkor voltak bonyodalmak. Nekem így evidens, hogy református lettem, én ebbe születtem bele, de azt gondolom, hogy nem nagyon foglalkozom ezzel a kérdéssel. Leány: Én örülök neki, hogy ilyen családunk van, egy csomó mindent megtanulunk. Fiú: Szerintem ez annyira emberfüggő, papfüggő, hogy nem érdemes sokat vitatkozni azon, hogy református vagy katolikus. Tényleg, amíg egy keresztyénvallásban, vagyunk mi reformátusok, meg katolikusok, addig tartsunk össze.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát Pál Apostol Efézusiakhoz írott levelének 5. részéből.

”Elhagyja az ember anyját és apját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez, de én Krisztusról és az egyházról szólok.”


Két ember találkozása nagy titok. Bármennyi plakát és szórólap hirdeti a szerelmet, mélységes titok marad. De, a Biblia még egy ennél nagyobb titkot is ismer. Azt, hogy két ember titokzatos kapcsolata önmagánál többet jelenthet. Annál különb módon nem lehet beszélni a szeretetről, mint ahogyan egy emberi kapcsolat ezt elénk tárja. Mennyivel könnyebb úgy élni hétköznapjainkat, hogy hivatásunk van, mintha csupán két ember sokszor kicsinyes tétjeit ütközteti egymásnak. Isten nem unalmában teremtette meg az első emberpárt, hanem azért, mert szeretetét tükröződve, viszont szerette volna látni. Ez ennek a világnak a legnagyobb titka, hiszen a szeretet nem kér, nem vár viszonzást, mégis csak akkor lesz teljes, ha a másikban visszacsillog belőle valami. Ilyen értelemben minden szeretet vár és kér is a legteljesebb önzetlenségben. Isten nem úgy akart uralkodni, mint egy despota, tetszelegve dicsőségében, hanem mint egy szövetséges társ. Hív bennünket, hogy földi szeretetünk tükrözze vissza őt. Ezért van szükség ezen a földön mindig sokféle emberre. Azok a házaspárok, akik életükről vallottak, elmondták, mennyi nehézség között is, de erről a szeretetről szeretnének vallani. Most, amikor az egyetemes imahetet ünnepeljük, érdemes elgondolkodnunk, vajon nem ugyanezért adta Isten, hogy sokféle módon tiszteljük őt? Számos ember tette fel már nekem a kérdést, miért nincs egyetlen vallás? Mire jó ez a széthúzás? Nem tudok ezekre a végső kérdésekre megfelelni. De, az biztos, ha már így alakult, akkor megláthatjuk azt a küldetést, amit a felekezetek sokfélesége ad. Van valami titokzatos abban, ahogyan a férfi és a nő különbözőségében együtt az isteni szeretet földi csodája. Ugyanúgy az egyházban valami megmagyarázhatatlan módon lesznek eggyé a különböző emberek Krisztusban. Biztos vagyok abban, hogy aki egy-egy ilyen közös imádságon részt vett ezen a héten bárhol az országban, átéli ezt a csodát. Isten adja, hogy ennek a titoknak valamennyien hordozói legyünk.
Ámen

A KGRE állásfoglalása
Forrás: MTI január 22.

A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánja hétfőn reményét fejezte ki, hogy az intézményből kizárt hallgató eláll a bírósági eljárástól.

"Remélem, hogy nevezett hallgató más intézményben nem lelkészképző szakon befejezheti teológiai tanulmányait, s eláll a bírósági eljárástól" – írta nyilatkozatában Németh Dávid.

A mozgássérült ötödéves hallgató azt követően indított bírósági eljárást, hogy homoszexualitása nyílt vállalása után kizárták az egyetemről. A dékán hétfői közlése szerint Csatádi Gábor jogi képviselője – január 9-i keltezéssel – levélben kereste meg az egyetemet, s azon keresztül a hittudományi kart, kérve a kari tanács 2003. október 10-én hozott határozata végrehajtásának felfüggesztését.

Mint írta, a kari tanács 2003. november 28-án korábbi döntését azzal egészítette ki, hogy amennyiben a hallgató egy másik fakultáson – ahol nem csak lelkészképző, hanem teológia szak is van – tanulmányait folytatni kívánja, 2004.január 31-ig hallgatói jogviszonyát érvényben tartja.

A dékán kiemelte, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán jelenleg csak hitéleti képzés folyik lelkész- és vallástanárképző szakon. A lelkészképzés során a hallgatóknak olyan gyakorlatokon is részt kell venniük (legáció, gyülekezeti, lelkigondozói és igehirdetési gyakorlat), amelyek megkövetelik a lelkészi szolgálatra való alkalmasságot. Ezért alkalmatlanná minősítés esetén a hallgató nem tudja teljesíteni tanulmányi kötelezettségeit ezen a szakon – tette hozzá.

"A Hittudományi Kar dékánja, a hallgató számára méltányos megoldást keresve, már decemberben tárgyalt a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorával annak érdekében, hogy az ottani teológia szakra való átvétele megtörténhessen, és mód nyíljék arra, hogy nem lelkészi szakirányú teológusképesítést szerezzen" – áll a nyilatkozatban.

A dokumentum szerint "nem felel meg a valóságnak a média azon állítása, hogy a dékán fedte volna fel a hallgató titkát, s ebből indult volna a Hittudományi Kar Kari Tanácsának minősítő eljárása". Mint írták, a valóság az, hogy Csatádi Gábor már 2003. augusztus 3-án a Diákszigeten "nyilvánosan azonosította magát ebben a kérdésben", s a kari tanács 2003. október 10-i ülésén nem idézésre jelent meg, hanem maga kérte meghallgatását.

Szabó István, dunamelléki református püspök hétfőn este nyilatkozatban cáfolta hogy részt vett a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara kari tanácsának múlt heti ülésén, amelyen a kari tanács megerősítette az önmagát nyíltan homoszexuálisnak valló diákot a Hittudományi Karról eltanácsoló döntést.

A püspök – mint írta – még egyetlen kari tanácsi ülésen sem vett részt. Az sem felel meg a valóságnak, hogy a kari tanács ezt a második döntését a múlt héten hozta volna – szögezte le Szabó István püspök.

A Klubrádió vasárnap esti hírműsorában az hangzott el, hogy Károli egyetem kari tanácsa újólag megerősítette a kizárásról hozott döntését. Az egyetem tavaly októberben 6:4 arányban szavazta meg a hallgató eltávolítását, és a Klubrádió beszámolója szerint "most 9:1 szavazati arányban döntött a kari tanács a kizárás mellett". A média értesülése volt az is, hogy a múlt heti ülésre elment az egyetemet fenntartó Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, Szabó István.

Az újabb döntésről az intézmény dékánja a hét végén levélben tájékoztatta az ötödéves egyetemista szüleit.

A DEBRECENI EGYETEM NEM VESZI ÁT A KIZÁRT HALLGATÓT
Forrás: MTI, január 19.

A Debreceni Egyetem (DE) bölcsészettudományi karának dékánja nem ajánlotta fel, hogy átveszi azt a hallgatót, akit kizártak a Károli Gáspár Református Egyetemről – ennek közlését Bartha Elek dékán hétfőn kérte az MTI-től.

A 24 éves mozgás- és beszédsérült fiatalembert a református intézmény azután tanácsolta el, hogy az ötödéves hallgató nyíltan vállalta homoszexualitását.

Bartha Elek elmondta: Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter hivatalából telefonon keresték meg őt azzal, hogy vegyék át a diákot az egyetemre.

A dékán elmondása szerint korábban nem ismerte az esetet, és bár telefonon természetesen felajánlotta segítségét, arról nem volt szó, hogy a diákot átvegye a Debreceni Egyetem.

Bartha Elek közlése szerint egyetemükön nincs teológusoktatás, de még akkor sem tudnák átvenni a hallgatót, ha a kar egyik szakáról a másikra jelentkezne, ugyanis egy-egy adott szakra csak felvételivel lehet bekerülni.

A dékán közölte: nem felelnek meg a valóságnak azok a sajtóhírek, miszerint ő felajánlotta volna, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemről eltávolított hallgató különbözeti vizsgák letétele után Debrecenben folytathatja a tanulmányait. (…)

LÉVAI KATALINT MEGLEPETÉSKÉNT ÉRTE A DEBRECENI EGYETEM DÉKÁNJÁNAK CÁFOLATA
Forrás: MTI január 20.

Az esélyegyenlőségi minisztert meglepetésként érte a Debreceni Egyetem dékánjának nyilatkozata, amelyben Bartha Elek cáfolta, hogy felajánlotta volna a Károli Gáspár Református Egyetemről eltanácsolt hallgató átvételét. "A Károli Gáspár Református Egyetemről kizárt diák ügyében Bartha Elek, a Debreceni Egyetem dékánja tájékoztatta kabinetfőnökömet január 15-én, hogy a tanuló átvételének elméleti akadálya nincs és anyagának ismeretében mérlegelve hozza meg a végső döntést" – tájékoztatta Lévai Katalin kedden közleményben az MTI-t.

Az esélyegyenlőségi miniszter hozzátette, hogy az öt nappal későbbi cáfolat meglepetésként érte, hiszen – mint írta – január 17-én már köztudott volt, hogy a mozgás- és beszédsérült fiatalember a Károli egyetemmel szemben kívánja jogait érvényesíteni és nem a Debreceni Egyetem hallgatója akar lenni. "Ezzel a Debreceni Egyetem és a köztem felmerült vitát lezártnak tekintem" – közölte Lévai Katalin. (…)

Similar Posts