2004-03-24

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Úgy tűnik, visszafordíthatatlanul vége lett a télnek, s a jó Isten úgy adta, hogy ilyenkor a természet is elmagyarázza nekünk a megújulás csodáját. Ha eltakarítjuk a tél emlékét, könnyebben bújnak elő a tavaszt jelző kis növényfejek. A természet valahogy tökéletesen tudja, hogy temetni kell és megújulni. Úgy, ahogy életünkben a rosszat ki kell söpörnünk és a jót kicsíráztatnunk. Egy egész nép életében is sokszor ugyanígy van ez. A mi református múltunkban is igencsak van kisöpörni való. Most egy olyan történetről lesz szó Kálvin Jánosról szóló sorozatunk kapcsán, ami nehézzé teszi a visszaemlékezést. Szervét Mihályról van szó, akit Genfben eretnekként megégettek. Nem szándékunk úgy beszélni a reformátorról, hogy ezt az epizódot elhallgatjuk. Szándékunk azonban ennek a rossz emléknek a hiteles feltárása. Általában minden felháborodást keltő esemény torzítja a történelmi valóságot. Németh Pál segítségével talán kicsit jobban megérthetjük azt, ami történt.

Németh Pál: Kálvin jó hírnevére, emlékére a legnagyobb árnyékot Szervét Mihály megégettetése veti. Ez nem azt jelenti, hogy a realitások síkján is Kálvinnak olyan szerepe volt ebben az ügyben, mint amilyennek tűnik, hiszen az emlékezet mindig idealizál. Kálvin személyének nagyon sokat ártott két könyv. Stefan Zweig, a nagy Nobel- díjas író írt egy művet: "Castellio és Kálvin" címmel. Hitlert akarja megírni, és Kálvin személyébe öltözteti be Hitler képét. Ugyanezt teszi Sütő András a "Csillag a máglyán"-ban. Ott Ceausescu-rendszer bírálatát akarja adni, és Kálvint használja fel erre. Az átlag ember számára ezek minősítenek valakit. Nos, az apropó mindenképpen a Szervét dráma. Ez kétségtelenül dráma volt, ugyanis Kálvin közvetlenül nem akarta Szervétet kiszolgáltatni, hanem a körülmények kényszerítették őt erre.

Fekete Ágnes: Abban az időben a máglyahalál, a máglyán való kivégzés létező eszköz volt?

Németh Pál: Igen, Justinianus császár kora óta az eretnekekkel szemben kötelező volt a máglya, mint kivégzési módszer. A Szentháromság- tagadókkal szemben szigorúan ezt alkalmazták később is. Itt a probléma az, hogy Genfben történt mindez. Ha nem Genfben történik, akkor említésre sem méltó esemény.

Fekete Ágnes: Igen, mint ahogy nem is tudjuk, hogy ki mindenki halt meg abban a korban még a máglyán.

Németh Pál: Abban az időben, amikor a Szervét-per zajlott, azt közvetlenül megelőzően öt teológushallgatót égettek meg. Ezek a dolgok egyáltalán nem voltak olyan feltűnést keltőek. Itt a probléma az volt, hogy a Kálvin Genfében történt mindez. Kálvintól többet várnak, miután ő maga ellenezte a kivégzés módszerét. De neki erre nem volt semmilyen befolyása.

Fekete Ágnes: Ki volt Szervét Mihály?

Németh Pál: Szervét Mihály 1511. szeptember 29-én született. Családja Villanouvából való volt – ez Spanyolország. Először a Toulouse-i Egyetemen tanul jogot. Itt kezd érdeklődni az evangéliumi tanok iránt. Tanulmányait Párizsban folytatja, ott matematikával foglalkozik. Lyonban orvostudományt tanul. Tizenkét évig orvosként működik Vienne- ben. 1530-ban Ökolampadiusznál, az egyik reformátornál, aki Kálvin rokona volt – vendégeskedett Szervét tíz hónapig. A reformátor panaszkodik amiatt, hogy Szervét "istentelen és utálatra méltó kérdéseivel folyton háborgatja". Szervét eléggé nyughatatlan elme volt. Heves és makacs természetű, és szinte lehetetlen volt szabadulni tőle. Ökolampadiusz nem bánta volna, ha Szervét elmegy, de nehezen tudta rávenni a távozásra. Nem bántásnak szánt fogalmazásban mondhatjuk, hogy amit mi "őrült spanyol"-nak mondunk, az Szervét Mihályra teljesen jellemző. Rendkívül izgága, nyugtalan szellemű ember volt. Ez pozitívumot is hozhat sok tárgyban, vallási téren viszont a nyughatatlanság, az mindig eretnekségekhez kapcsolódik. Kálvin a gondolkodásában nagyon kiegyensúlyozott, higgadt ember volt, és Szervétet ez idegesíthette. Állandóan Kálvinra próbál reagálni.

Fekete Ágnes: Kálvin és Szervét nagy ellentétpáros volt. Vannak az életben olyan emberek, akik nagyon vonzzák-taszítják egymást. Ezek szerint ők is ilyenek voltak? Találkoztak?

Németh Pál: Miután megjelenik Szervét első komoly, írásban lefektetett munkája a Szentháromság kérdéséről, nagy felháborodást kelt. Szervétnek fellengzős és gunyoros stílusa van. Ő például a Szentháromságot úgy nevezi, hogy "Cerberus Triplex". A Háromfejű Cerberus, a pokol kutyája a görög mitológiában. Ennek nevezi a Szentháromságot. Gúnyos stílusú ember volt és borzasztó felháborodást keltett ez a könyve, ezért el is kellett hagynia a várost. Miután ez a műve ismertté tette Szervét Mihályt, Kálvin egy vitát beszélt meg vele, de Szervét nem jelent meg a megbeszélt időpontban.

Fekete Ágnes: Milyen hatása volt ennek abban az időben? Mi egy olyan korban élünk, hogy egy ilyen gunyoros irat nem váltana ki semmilyen hatást, százszámra születnek ilyen iratok.

Németh Pál: Abban az időben a hit és a társadalmi élet alapvetően feltételezték egymást. A társadalom attól volt egységes és működőképes, hogy a hitük az embereknek egyforma volt. Nem tudjuk most ezt elképzelni, de ott a vallás határozta meg az egész társadalmi életet. Nos, egy ilyen közegben olyan dologgal előállni, ami katolikus részről is, a reformátorok részéről is nemcsak egyszerűen elutasítást, hanem felháborodást keltett, nem úszhatta meg az üldöztetést. Szervét inkognitóban volt, nem mindenki tudta, hogy ezt a könyvet ő írta. A reformátorok tudták, de nem jelentették fel, nem bántották. Erre csak később került sor, amikor megírta a másik nagy művét, ami már a címében is látszik, hogy Kálvin ellen íródott, mert a címe: Christianismi Restitutio (Kereszténység helyreállítása).

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy antitrinitarizmus?

Németh Pál: Szentháromságellenesség, vagy unitarizmus – pozitív megfogalmazás. Tehát, az egy Istenhitűség – mi is az egy Istenben hiszünk -de a hármasságban az egységet és az egységben a hármasságot.

Fekete Ágnes: Kálvinnak miért volt olyan fontos a Szentháromságtan?

Németh Pál: Azért, mert az egyház ebben a megfogalmazásban az emberi értelem előtt a legteljesebben adja elő az Istenről szóló tanítást. Ennek igazságát előbb-utóbb a mai egyháznak újra meg kell vallani, mert ugyan most nincs Szervét Mihály, aki támadja az egyházi dogmát, de itt van például az iszlám, amelyik nagyon erősen küzd ez ellen a tanítás ellen, és Európában is – mint tudjuk – megjelent. Az iszlámnak is ugyanaz a vádja egyébként, hogy Jézus nem tanított ilyet. A Szentírás a tant, a tanítást nem fejti ki. Szentháromságos formulák vannak a Szentírásban. Jézus önmagáról beszél úgy, hogy: "Én és az Atya egy vagyunk… annak akaratát cselekszem, aki elküldött engem". Tehát az ő és az Atya akarati egységét tanítja Jézus is. De mindez nincs rendszerbe foglalva. Itt az a probléma, hogy a Szentírás az Szentírás, nem dogmatikai kézikönyv. A hit megvolt. Nem tisztázták a viszonyokat, hogy az Atya és a Fiú hogy viszonyul egymáshoz, az Atya, a Fiú és a Szentlélek hogy viszonyul egymáshoz, logikailag nem volt reflektált ez az egész. Az egyháznak a feladatává vált, hogy amit hisz, azt az értelemmel is követhetővé tegye.

Fekete Ágnes: Szervét Mihály történetének a végéről a következő héten hallhatunk. Ő olyan ember volt, akit taszított Kálvin radikalizmusa. Mindig voltak ilyen emberek. Azonban mind a mai napig vannak, akik úgy gondolják, éppen ebben a végletességben tudják megragadni Isten igazi lényét. Egy mai történetet fogunk hallani Szűcs Teri író, műfordító mondja el, miért választotta felnőtt fejjel azt, hogy református legyen.

Szűcs Teri: Huszonéves koromban nagyon válságos időszakot éltem meg és egész véletlenül kicsöppentem Erdélybe egy, előadásokat szervező egyetemista keresztyén diákklubon keresztül. Akkor voltam életemben először keresztyén közösségben.

Fekete Ágnes: Milyen előadásra hívtak meg?

Szűcs Teri: Akkor én, mint irodalmár futottam. Egy Rilke előadásra hívtak meg. Olyasmit tapasztaltam közöttük, amit nem tudtam igazán megragadni, csak azt éreztem, hogy nagyon jól érzem magam közöttük, jól megértjük egymást és van valami többletük, ami nekem nincs. Itt kezdődött az a szál, hogy elkezdtem felőlük érdeklődni, kerestem az Istent, sehol nem találtam. Többféle templomba bejártam és bolyongtam, keresgéltem a világban, ott az "Isten szag" megcsapott, elkezdtem kijárni közéjük.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy kerested az Istent?

Szűcs Teri: Egész életemben kerestem valamit, ami jó, amiért érdemes létezni, mert láttam, hogy a világ tele van megoldhatatlan kérdésekkel és nyilvánvaló volt, hogy az egésznek nincs semmi értelme, ha nincs Isten. Tényleg úgy járkáltam, mint a vadászkopó, szaglásztam. Tudod, hogy mit kerestem? Sejtettem és rájöttem arra, hogy az egésznek a szeretet a kulcsa és tulajdonképpen a szeretetszagot kerestem. Lehet, hogy sokszor elmentem mellette, de akkor ott Kolozsváron szagot kaptam. Azok az emberek, azok a fiatalok olyasmikről beszéltek nekem, hogy barátság. Az nekem is iszonyúan fontos volt, de ők olyan mély dolgokat mondtak a barátságról, hogy az állam leesett. Honnan tudják mindezt? A becsületről beszéltek, a közösségről, olyan szavakról, amelyekről én is akartam volna hallani. Ők benne éltek. Abban a nagy válságban éreztem azt is, hogy feltöltődtem. A reformáció az előtt nem volt nekem szimpatikus. Egyszer azt is mondtam:- Mi az, hogy fölmegy egy "pasas" egy magaslati pontra a templomban és elmondja a saját véleményét. Az neked Istentisztelet? Az Isten ellenem, fordította nagyszerű humorával ezt a mondatot, és reformátussá keresztelkedtem 1991-ben. De, még itt vannak közbülső fejezetek…

Fekete Ágnes: Miért nem tetszett a reformátusság? Esetleg rideg volt Kálvin?

Szűcs Teri: Nem. Egyfelől nem tudtam, hogy miről szól. Nekem a reformátusság a kegyelemről szól és az igéről. Én ezeket nem tudtam, mert nem éltem meg a kegyelem tapasztalatát. A katolicizmusban, az ortodoxiában az Isten tiszteletnek, az imádatnak a kultikus menete adott és nincs az ember kezében. Az igehirdetést viszont úgy látom, hogy az ember kezében van. Most már úgy látom, hogy ez kétesélyes dolog a világon. Vagy megkapom a kijelentést, és a szentlélek prédikál nem én, vagy tényleg kutyafülét sem ér az egész szószéki szereplés.

Fekete Ágnes: Tehát véletlen, hogy református közegben hallottad a szeretetet vagy a keresztyénséget?

Szűcs Teri: Én most már nagyon szeretem azt, hogy református vagyok. Azért, mert ez az egyház a leginkább kegyelemre szorult éppen azért, mert nincsenek eszközei. Nincs menete az istentiszteletnek oly módon, mint például egy szentmisének. Nem tudunk semmibe belekapaszkodni, csak azt látjuk minden momentumban visszatükröződni, hogy ha az Isten nem könyörül meg, akkor semmit nem teszünk, csak a szánkat jártatjuk. Nagyon radikális a reformáció, a kálvinizmus – ahogy én értem – ez nagyon tetszik benne. Amit nem szeretek, az az, hogy nem tudok bemenni hétfőn este nyolckor egy református templomba imádkozni, mert zárva van. Nem szeretem azt, hogy nem térdelhetek le. Vannak olyan pillanatok, amikor még a térdelés is egy lezser póz, az ember szeretne hason feküdni. Nem lehet megtenni, mert valamiféle gyanús kuruzslásnak tűnik. A karizmatikus katolikus címkét kapja az az ember, aki úgy érzi, hogy a testével is oda szeretne omlani. Akkor már sejtettem, hogy meg szeretnék keresztelkedni, sejtettem, hogy közöttük találkoztam olyan emberekkel, akikben olyan szentséges tiszta tüzet, lobogást láttam, amit soha nem láttam senkiben. Olyan emberek, akik érthetetlen módon az Isten jelenlétét tanúsították. Egy olyan lánynak, aki Pestről jött, meglepő volt. Nem tudok más mondani, tiszta tüzet mutattak. A megtérés az mind nem sikerült. Most mondok néhány erdélyi szófordulatot, ami rám ragadt Kolozsváron. Például: "ez mind nem sikerült". Mivel, irodalommal foglalkoztam, írtam, fordítottam, a kolozsvári barátaim felkértek készítsek az Erdélyi Iszákosmentő Misszióról riportkönyvet. Ezt akkor mondták nekem, amikor én már a magam furcsa módján imádkozgattam. Azért imádkozgattam, hogy adjon az Isten valami értelmes munkát, mert én nem érzem, hogy értelme van a munkámnak. Akkor jött ez a nagyon meglepő felkérés.

Fekete Ágnes: Elkezdődött ez a riportkötet. A címe: "Mi az, hogy csodálatos?"

Szűcs Teri: Igen, ez egy idézet. Egy székelyudvarhelyi gyógyult alkoholista mondta nekem az egyik riportban. A gyógyulásáról beszélt. Azt mondta nekem: – Teri! Mi nem tudtuk eddig, mi az, hogy csodálatos! Nekünk ilyen szavunk nem volt. Most már tudom. Akkor kivágtam ezt és ez lett a könyv címe. Az az érdekes, amikor beszélgettem ennek a református mentő missziónak a munkatársaival, engem olyan hatás ért, hogy végre sikerült megértenem, mit jelent az, hogy bűnbánat. A második terápiás táborban, amelyben részt vettem könyvíróként, már úgy is vettem részt, mint alkoholista. Ugyanúgy könyörögtem szabadulásért, ahogyan ők és ott ért engem a megérés. Az alkoholisták között, egy terápiás táborban.

Fekete Ágnes: Miközben írtad azt a könyvet arról, hogy az emberek megtérnek, e közben ugyanez az élmény elért?

Szűcs Teri: Igen. Most el is akadt a szavam ettől. Igen, így volt. Az az érdekes, hogy Isten meghallgatta azt az imádságot, adott munkát. De Isten olyan, hogy nemcsak azt adja, amit kérünk, hanem saját magát is. Nekem a befogadó közösségem, ami végül is, engem megszült, az az Iszákos Mentőközösség lett. Nagyon megszerettem mind a gyógyultakat, mind a gyógyulni akarókat, a nem akarókat is és a munkatársakat is. Lehet, hogy magam körül nem veszem észre a jót, csak a távolban, de tény az, hogy én itthon nem találkoztam semmi olyannal, ami ilyen erővel és ilyen tisztán, radikálisan az Isten szeretetét tanúsította volna, mint az, amit odakint láttam.

Fekete Ágnes: Azután mi történt?

Szűcs Teri: Még többet járogattam ki, mint az előtt. Megkérdeztem, nem fogadna-e el a Mentő Misszió önkéntesnek és május óta munkatárs vagyok. A kolozsvári csoport körül foglalatoskodom. Nem könnyű. Sőt, nagyon nehéz néha. Itt ugyanaz a radikalitás működik, mint ami egy istentisztelettel kapcsolatos, hogy minden pillanat a kegyelemtől függ.

Fekete Ágnes: Új feladat a Kistükör újság. Erről mit lehet tudni?

Szűcs Teri: 110 évvel ezelőtt Kecskeméti István a nagyszerű bibliafordító megalapította a Kistükör című lapot Kolozsvárott. Tizenvalahány évvel ezelőtt a Koinónia csapata újra indította, azóta sok változáson ment át. Egy ideje tematikus számokat szerkesztünk. Elmondom, hogy a közelmúltban mikkel foglalkoztunk: Környezetvédelem Isten és a természet, ez volt a márciusi szám. A februári: Sérültek hordozása a családban és a közösségben. Készülünk az áprilisi számra, címe: Akik kiszorultak a társadalomból. Érinteni fogunk olyan témát is, hogy erdélyi és magyarországi magyarok, felekezeti különbségek, stb. Az a jó hír, hogy ezt a lapot most már itt is elő lehet fizetni.

Fekete Ágnes: Aki érdeklődik a lap iránt, hol kutakodhat utána?

Szűcs Teri: Van egy cím, Gyömrő Üllői út 11.

Fekete Ágnes: Itt lehet jelentkezni, ha valakit érdekel. Írni is lehet ebbe az újságba, vagy nem?

Szűcs Teri: Persze! Szeretnénk nyílt fórumot csinálni a lapból, mert azt látom, hogy közösségi élet deficit van itthon. Tehát, várjuk az ötleteket, a témafelvetéseket. A megközelítés igyekszik, széles lenni, de mindennek az ige a tengelye.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát Ésaiás próféta könyvének 49. fejezetéből.

"Így szól Isten a foglyoknak: Lépjetek elő! Az utakon legelnek, minden halmokon legelőjük lesz: Nem éheznek, nem szomjaznak, nem bántja őket a délibáb."

Böjt van. Akkor tudjuk meg mit jelent enni, ha nem eszünk. Akkor értjük meg mi a kegyelem, amikor nincsen. Ha nem vonna el Isten tőlünk dolgokat, akkor nem is tudnánk róla, hogy ad. A Bibliában gyakori kép az, hogy ahogyan a pásztor vezeti legelőről-legelőre nyáját, úgy vezet bennünket az Isten. Aszályokon és bő, füves tájakon terelget bennünket. Ez a kép az útról szól. Arról a lüktetésről, ami egész életünket jelenti, hogy egyszer nekiindulunk, másszor megállunk. Ahogyan a testsúlyunkat is mindig egyik lábról a másikra helyezzük. Amikor megyünk, az elbizonytalanodás pózából a megérkezés stabil helyzetébe jutunk. Ez az élet. Örökké vándorok maradunk. Az Isten úgy helyezett bele minket ebbe a világba, hogy ne így rendezkedjünk be, hanem menjünk, menjünk, amíg őt valóban meg nem találjuk. De, mit ad Isten földi bolyongásainkban? Ő adja az utat. Útkereszteződés elé értem. Nem tudom, melyik az a nyíl, amelyik Isten útját mutatja. Ilyenkor a mennyei Atya első szava talán az lehet: – Ülj le, és egyél. Ahogyan a nyáj, legelve halad mindig előbbre, úgy van ez velünk is. Csak lelkünket és testünket táplálva vagyunk képesek arra, hogy egyáltalán megérthessük a helyes utat. Sokan vannak úgy, hogy a kétségek között azt mondják: – Uram, most mindjárt mondd meg, melyik úton induljak. Pedig, Isten nem ad direkt válaszokat. Táplál, legeltet, szavát, üzenetét úgy belénk építi, hogy az vérünkké válva, belülről hasson ránk. Istennek nem olyan eszközei vannak, mint a földi hatalomnak. Például egy kötél, amely kívülről hat, vagy a korlát, vagy bármi hasonló irányító erő. Ő bennünk működteti azt az erőt, amely megmutatja a helyes utat. Ezért a táplálás képe. De, mi akkor a dolgunk? Semmi más, csak a készség. Az éhes ember nyitottsága, várakozása a mannára.

Nemrég egy filmrendezővel találkoztam, azt mondta: – Manapság azért nehéz filmet készíteni, mert soha nincsen csend. Érdekes gondolat. Azt mondta, régen várni kellett, amíg a film a hívóban volt. És, akkor volt idő arra, hogy gondolkodjunk. Manapság örök küzdelem van az idővel. A gyártók minél hamarabb akarják látni a kész filmet. Nincs idő arra, hogy érjen a gondolat. Soha nem gondoltam arra, mire volt jó a film előhívó. De, életünknek – azt hiszem – sok ilyen akadálya van, ami segít bennünket, hogy készek legyünk befogadni azt az utat, amit éppen nekünk szánt az Isten. Kívánom, hogy ebben a böjti időben mind több ilyen csendre és készségre leljünk.
Ámen

Bódiss Tamás liturgiai ajánlója Böjt ötödik vasárnapjára

Nagyböjt 5. vasárnapja Dominica Passionis – Szenvedés vasárnapja néven is ismert, de sokhelyütt Feketevasárnap a neve. Kezdőéneke a 43. zsoltár verseiből való: Judica me, Deus… Ítélj meg engem, ó Isten! és oltalmazd meg ügyemet az irgalmatlan nemzetség ellen; az álnok és hamis embertől szabadíts meg engem. Hiszen te vagy oltalmam Istene… Küldd el világosságodat és igaságodat, azok vezessenek engem: vigyenek el a te szent hegyedre és hajlékaidba.

Tudjuk, hogy Jézus a kereszten a 22. zsoltár szavaival imádkozott, ez a zsoltárrészlet pedig mintha az igazságtalan megítéltetésre előre tekintő Megváltó szavai lennének. De nem csak Nagycsütörtök éjszakáján kellett elviselnie a hamis vádaskodásokat: a vasárnapi evangéliumi szakasz épp egy ilyen esetet hoz elénk a János 8,46-59-ből. A zsidók izzó szenvedélyű vádaskodásával és kődobálásba torkolló gyűlöletével éles ellentétben állnak Jézus tiszta szavai – a puszta emberi értelem és okoskodás ma is éppilyen értetlenül, botrányt kiáltva áll a megváltás titka előtt. Ez a titok, a Nagypéntek lényegi tartalma szólal meg az epistolában (Zsidók 9,11-15.): a Főpap megjelent, hogy a világ bűnéért bemutassa az áldozatot.

Ez a vasárnap tehát figyelmünket már egyértelműen a keresztre irányítja, ideje elővenni a nagyheti énekeket, a passiótörténetet, vagy annak számos zenei feldolgozását.

Mivel a 43. zsoltár meglehetősen ismeretlen ének, a tartalmilag hasonló, szintén zsoltáralapú – a 27. zsoltár alapján készült – a 240. dicséret két versét ajánljuk. A főének a szenvedéstörténetet felidéző 440. dicséret első fele (melynek második fele nagyon alkalmas úrvacsorai éneknek, mivel szépen fejti ki annak lényegét), vagy a gyülekezetekben egykor közismert nagyheti ének, a 335. dicséret. Záróénekként az Ézsaiás 53. alapján íródott 336. dicséretet ajánljuk az ott megjelölt 415. dicséret, vagy a jóval ismertebb és éppúgy alkalmas 500. (Krisztus ki vagy nap és világ) dallamára.

Énekek böjt 5. vasárnapjára:

Fennálló ének: 43,1,3. Ítélj meg engemet, Úr Isten / Igazságodat add értenem – vagy 26,1. Légy ítélőm Uram – vagy 240,1,4. Ó én két szemeim, ti az Úrra nézzetek

Fő (derekas) ének: 335. Ó ártatlanság Báránya – vagy 440,1-7. Jer, lássuk az Úr keresztjét

Igehirdetés előtt: 380,7. Siess most mihozzánk – vagy 333,1. Buzdítsd fel Uram, lelkemet

Ráfelelő ének: 295. Jézusom, ki árva lelkem

Záró ének: 336. Dicsérd lelkem Istenedet (énekelhető az 500. dicséret dallamára is)

JÉZUS KONCEPCIÓS PERE TEOLÓGUS ÉS ÓKORTÖRTÉNÉSZ A PASSIÓ CÍMŰ FILM TÖRTÉNETI ALAPJAIRÓL
Forrás: Népszabadság 2004. március 20.
Szerző: Varsányi Gyula

Pilátus tépelődik: ha megöleti, az ő hívei, ha nem öleti meg, Kajafás és hívei szíthatnak lázadást a rómaiak ellen Már februári premierje előtt nagy vitákat kavart Amerikában Mel Gibson A passió című filmje, amely Jézus életének utolsó tizenkét óráját dolgozza fel a keresztre feszítésig, majd a feltámadásig. (…)

A bibliai történet hátteréről, a film hitelességéről beszélgettünk Karasszon István teológussal és Kőszeghy Miklós ókortörténésszel, akik mindketten a Károli Gáspár Református Egyetem oktatói, és már látták a filmet, amelyet nálunk március 25-én mutatnak be.

– Önöknek tetszett a Passió?

KARASSZON ISTVÁN: Nekem nem tetszett, két oknál fogva. Egyrészt az volt a benyomásom, hogy egy amerikai típusú katasztrófafilmet nézek, amelyet Jézus történetére alkalmaztak, és nekem az ilyen filmek általában nem tetszenek. Ízlés dolga. Egyébként nem riadok vissza a naturalisztikus filmi ábrázolástól, ha abban értelem van. Ebben nem volt. A profi módon megcsinált effektusok filmje ez, és nem a belső értelemé.

KŐSZEGHY MIKLÓS: Részben ezek miatt nekem sem tetszett. Viszont azt véltem fölfedezni értelemnek, hogy az effektusok részvétet keltsenek, megmutassák Jézus emberi arcát a szenvedésen keresztül. Én kifejezetten irtózom a horrorfilmektől, félve mentem el, de hamar szinte immúnissá váltam a sok vértől. Ha a szándék valóban a részvét fölkeltése volt, akkor kérdéses, hogy mindenkinél sikerült-e elérni ezt a hatást.

– Nemcsak az említett durva, sőt brutális jelenetek miatt különleges ez a mű. Én még nem láttam filmet, amelynek szereplői holt nyelveken, történetesen arameusul és latinul beszélnek. A rendező-forgatókönyvíró ezzel is a történeti hitelességet akarta erősíteni. Sikerült?

K. M.: Az igazság az, hogy még nem hallottam beszélni a bibliai arámi nyelvet, csak leírva láttam ilyen szövegeket. Lehet, hogy nyelvtanilag teljesen korrekt volt, de vajon ráismertek volna az akkori emberek? Kétséges. Hiszen a bibliai részletek görögből arámira visszafordítva hangzanak el, ez pedig nem kockázat nélküli megoldás.

K. I.: Jézus szavai egy-két kivételtől eltekintve görögül maradtak fenn. Külön tudományos erőfeszítést szenteltek a múlt század húszas éveitől annak, hogy mit lehet ezekből visszafordítani arámira és mit nem. Az a felfogás alakult ki, hogy ami arameizmusnak tűnik a görögben, az jól visszafordítható, és azt valóban Jézus mondta. De nem az egész Újszövetség fordítható vissza így.

– A film viszont ezt próbálja meg. Ez tehát nem hiteles, csupán a hitelesség látszatát akarja kelteni külsőségek révén. Hadd hozzak egy másik példát. Jézus a filmben egy hagyományos keresztet hordoz, nem az úgynevezett patibulumot, a vízszintes fát. Aki csak egy kicsit is foglalkozott régészettel, tudja, hogy ez így nem hiteles. Nyilvánvaló, hogy a rendező a hagyományos, később kialakult, az európai képzőművészetben is ábrázolt képzetet követte és akarta megerősíteni.

K. M.: Mint ahogy nem szerepel az evangéliumokban az a jelenet sem, amikor Veronika kendővel megtörli Jézus arcát. Ez is egy későbbi tradíció eleme.

– Amikor elé viszik Jézust, Pilátus tépelődik: ha megöleti, az ő hívei, ha nem öleti meg, a zsidó főpap, Kajafás és hívei szíthatnak lázadást a rómaiak ellen. Mi lehetett a valóságos viszony a római helytartó és a zsidó egyházi vezetés között? És miért nem kel senki Jézus védelmére a tömegben?

K. I.: Jézus akkor éppen Jeruzsálemben tartózkodott, de működése nagyrészt nem ott zajlott, hanem vidéken. Hívei valószínűleg vidékiek, akik nem is járatosak Jeruzsálemben, és a Pilátus udvarán összegyűlt tömeg a főpaphoz hű emberekből áll.

– Talán meg is szervezték ezt a tömeget?

K. I.: Nincs kizárva, de lehet, hogy azért ők vannak ott, mert csak ők ismerik az oda vezető utat. Mit tudja egy galileai paraszt, hol van Pilátus székhelye? Hiszen még mi sem tudjuk. Ebben is hagyományos a film, mert Jézus a Via Dolorosán megy keresztül, holott Pilátus valószínűleg Heródes palotájában ítélte halálra, és akkor egy másik útvonalon kellett mennie.

K. M.: Érdekes, hogy Kajafás szinte napra ugyanakkor bukik meg, veszti el tisztségét a későbbiekben, mint Pilátus.

– Vajon miért?

K. M.: Talán azért, mert folyton bepanaszolják őket, főleg Pilátust. A szíriai legátus, úgy látszik, felettese a helytartónak, tehát a zsidó politikai elit hamar átlátja, hogy az ő feje fölött is át lehet nyúlni. Pilátusról egyébként alapos jellemzésünk van, például az alexandriai zsidó tudós, Philón nagyon rosszakat ír róla: kiszámíthatatlan, rabiátus, korrupt és így tovább.

Nem zárható ki, hogy Pilátus és Kajafás között volt valamiféle együttműködés, még az is elképzelhető, hogy közös érdekeltségeik lehettek. Ebből pedig következhet egyfajta érdekazonosság közöttük. Az imént említettekkel ellentétben hitelesnek érzem a filmben, hiszen a történeti képbe beleillik, amikor Pilátus a feleségének panaszkodik. A júdeai helytartói megbízatás egyébként sem lehetett számára valami nagy megtiszteltetés.

– Mi motiválhatta Pilátust Jézus ügyében?

K. M.: Ha valami, akkor éppen az, hogy nyugalmat tartson a városban. Annak ellenére, hogy ő olykor provokálta is a zsidókat, nem volt mindenáron érdeke a konfliktus élezése. Jóllehet ismerünk adatokat arról, hogy 66 előtt, a zsidólázadást megelőzően tömeges keresztre feszítések történtek. Ám ez már egy más történeti helyzet volt.

– Nemcsak köztörvényes bűnözőket, latrokat, hanem lázadókat is keresztre feszítettek?

K. I.: Igen, ez az elrettentést szolgálta, ami közismert a Spartacus- felkelésből is. Az egyik tudományos vélemény szerint Jézus esetében az elítélés oka – római részről – az ő igehirdetésének lehetséges politikai vetülete lehetett. Ezzel nem értek egyet, mert akkor meg kellene jelölni, mi volt az a politikai vetület, amely ilyen veszélyesnek minősült. Én ilyesmire nem tudok rámutatni. Valószínűbb, hogy Pilátus hallgatott Kajafásra, jól felfogott érdekből. Mellesleg erről nincs közvetlen bizonyítékunk, hiszen az eseményeket rekonstruáló evangélisták nem voltak kapcsolatban Pilátus környezetével.

– Mi bizonyítható történetileg mindabból, ami Jézussal a filmben ábrázolt utolsó tizenkét órában történt?

K. I.: Általában a nyilvános jelenetek. A megfeszítés tényét láthatta a tanítvány. Például az a jelenet, hogy Jézus Jánosra bízza anyját, valóságosnak tekinthető. Az is, amint viszik Jézust Kajafáshoz, Pilátushoz, mert ezt látták, bár az időpontok súlyos problémát okoznak.

Az már kevésbé tudható, hogy a párbeszédek hogyan zajlottak le, ki mit mondott pontosan. Ezekkel kapcsolatban a történésznek nagyon óvatosnak kell lennie. Az evangéliumokat teológiai szempontok szerint fogalmazták meg, s e szempont következetesen érvényre is jutott bennük.

– A film szerzői használták mind a négy evangéliumot. Nem mondanak ezek ellent egymásnak?

K. I.: De, némileg ellentmondanak, különösen Jánosé a többivel. Ám a filmben harmóniára törekedtek, ami korábban is szokás volt, hogy a megegyező részeket emelték ki. Mellesleg ennek a filmnek nem erőssége a történeti kutatás. Nem új ismereteket akar közölni velünk. Ellenkezőleg: a hagyományos elemeket történeti köntösben mutatja be. Mintha mondjuk egy színtársulat el akarná játszani a Sámson és Delila történetét a Biblia alapján, korabeli jelmezekben. Ettől a dolog nem lesz hitelesebb, csak a hatása nő meg.

– Mi a véleményük arról, amit Amerikában még a film bemutatása előtt megfogalmaztak, hogy a film ismét megbélyegzi a zsidóságot, antiszemita érzelmeket kelt? Eszerint az alkotók az ábrázolt zsidó népet egészében teszik felelőssé Jézus haláláért. Ez a felfogás évszázadokon át ürügyül szolgált a zsidóüldözésekre.

K. I.: Úgy gondolom, a film ebben valóban elkövet hibát. Az effektusokat úgy alakították, hogy azok egyértelműen a zsidó vezetőket emelik ki, számukra hátrányosak. A Jézust követőket, akik ugyancsak zsidók, elnagyoltan ábrázolják. Az evangéliumokat írók is zsidók voltak, és lehetetlen, hogy ők a "zsidó" kifejezést rasszista értelemben használták volna, inkább a korabeli zsidó vallási vezetőkre gondoltak.

Ez sajnos egy régi hiba, amit ma már nem szabadna elkövetni. Mel Gibson figyelmen kívül hagyott egy jogos érzékenységet. De ezzel együtt sem tartom a filmet antiszemita szándékúnak, csupán óvatlannak.

– A rendező állítólag kivágta a tömegben felhangzó híres utalást, hogy "az ő vére lesz mirajtunk és gyermekeinken".

K. I.: Ezt okosan tette. Ámbár ez is egy rosszul értelmezett mondat, annyit tesz magyarul, hogy "tedd meg az én felelősségemre". Ebből helytelen arra következtetni, hogy a zsidóság mint nép bűnös Jézus halálában. Teológiailag ez egyértelmű, mert az evangéliumok a bűnt ítélik el; ugyanakkor pedig teológiailag minden ember bűnös, nem csak egyik vagy másik és a legkevésbé sem egyik vagy másik nép!

K. M.: Egyébként a zsidókkal ellentétben a film finom különbséget tud tenni a római katonák magatartásformái között. A szadistától a sajnálatot mutatóig sokféle attitűdváltozatot mutat be.

K. I.: A zsidók egyoldalú vagy elnagyolt ábrázolása azért is hiba, mert a zsidó tanács, a Szanhedrin sem volt teljesen egységes Jézus megítélésében. Sajnos ez a filmből nem derül ki, bár tudományosan vitatott, hogy Jézust akkor egy szabályos ülés, vagy csupán egy alkalmi tanács elé vitték-e. Egy filmtől nem várhatunk pontos eligazítást ilyen részletkérdésben.

– Ebben az időben több vallásújító, reformer is lehetett, aki Messiásnak hitte magát?

K. I.: Akadt. És ennek ellenére az a benyomás alakulhat ki a korszak vizsgálójában, hogy a zsidó vallás kifejezetten békés vallás, hiszen vallási alapon alig hoztak halálos ítéletet ebben az időben. Legfeljebb két-három ilyen esetről tudunk. A zsidó vallás egyébként is sokkal békésebb az ilyen esetek megítélésében, mint a többi.

– Jézus kivégzése tehát kirívó eset?

K. I.: Azt merem mondani, a zsidó jog szempontjából "baleset". Kisiklás. A múlt század harmincas éveiben Palesztinában meg is ismételték ezt a pert jogtudósok, és akkor fölmentéssel végződött. A korabeli zsidó vallási jog szerint nem védhető ez az ítélet. Nincs abban benne. Emiatt sokkal rosszabb képet fest a film a zsidó vallásról, mint amilyen az valójában.

– De miért történhetett meg a passió mégis?

K. I.: Ha valaki azt állítja magáról, hogy ő a Messiás, azt mondják rá, no jó, majd meglátjuk. Ha Pilátus előtt állítja ezt, akkor sem jön ki belőle halálos ítélet. Hogy mégis mi lehetett az ok, arról sokan fantáziáltak már…

K. M.: Mi ketten viszont azonosan vélekedünk arról, mi történhetett.

– Éspedig?

K. I.: Amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe, bemegy a templomba, és fölháborodik az árusokon, pénzváltókon. És kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból. Ezzel óriási felháborodást vált ki. A templom elleni tett ugyanis főbenjáró bűnnek számít. Heródes ki is kötötte, hogy a templom szentségét megsérteni még római polgár se merje, és vegye tudomásul, hogy ott a zsidóknak még őt is joguk van megölni.

K. M.: Maga Heródes nem is lépett be oda soha, mert ugyan ő építtette a templomot, de edómi származású volt.

K. I.: Tehát akár ott helyben megölhették volna Jézust a zsidók. Mondhatni, az őrségnek tettenérés esetén lincsjoga volt. De akkora tömeg állt ott mögötte, hogy nem tették meg. Ezért kellett éjjel elfogni, de akkor ez már nem számított tettenérésnek, ezért nem lehetett kivégezni. Pilátus elé kellett vinni, csak ő ítélhette halálra. Mindez persze föltételezés. Az biztos, hogy éjjel fogták el, a templomőrség egy árulót fölhasználva kiszimatolta, hol van, és a főpaphoz vitte.

– A főpapok pedig azt gondolhatták, ha ő ekkora botrányt tudott csapni, akár nagyobb bajt is okozhat?

K. I.: Elképzelhető. Ők egy szentségtörést, sacrilegiumot úgy állítottak be Pilátus előtt, mint egy politikai fölbujtást. "Csúsztattak." Mindenesetre ez egyetlen teória a sok közül egy olyan kérdésben, amelyről még nagyon sokat fognak vitatkozni.(…)