2005-06-15

dr. Vaczkó László, Tóthné Balkánszki Mária, Tóth László, Árvainé Fördös Kata

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Műsorunkban többször hirdettük, hogy a budapesti erdélyi gyülekezet közvetítésével adományt szeretnénk eljuttatni az erdélyi, szigetfalui árvízsújtotta embereknek. Elmúlt csütörtökön háromszáz-ezer Forintot adtunk át az ottani lelkésznek, aki ezt nagyon köszöni hallgatóinknak is. Mint kiderült mi voltunk ez első ilyenfajta pénzbeli adományozók, pedig nagyon nagy a kár és a munka. Csak idő kérdése, és összedől a parókia. Megint bebizonyosodott, hogy a legjobb segítség, ha az ember veszi a fáradságot és elmegy oda, ahol baj van. A Baár-Madas református iskola ilyen szándékkal vitte el diákjait a kárpátaljai Munkácsra. Nemcsak kirándulás, de óriási tapasztalatszerzés is volt ez az út. Farkas Orsolya, mint tanár és riporter egyben meglátogatta a munkácsi keresztyén ambulanciát. A nemzetközi Lukács Szövetség támogatásával egy európai színvonalú egészségügyi központ működik most már két helyen Kárpátalján. Vaczkó László a helyszínen, az ambulancián mutatja be munkájukat.

dr. Vaczkó László: Amilyen a mellékhelyiség, olyan a tisztaság mindenütt. Ha ezzel kezdünk, akkor biztosak vagyunk benne, hogy az egész épület ilyen tiszta. Tovább megyünk, itt öt ajtót látunk sorban baloldalt. Ezek mind vizsgáló szobák, most a huszonhatos szobát ki is nyitjuk. Ez a kardiológiai blokkunk. Itt látunk egy modern echo- kardioszkópot, dolgozik itt endokrinológus, belgyógyász, nőgyógyász. Onkológusunk kettő van, akik a mellrákszűrést végzik, ami azért nagyon fontos, mert Kárpátalján szinte senki nem csinálja rendszeresen. Álmodozunk: szükség lenne még gyermekgyógyászra, fül-orr-gégészre. Három nyelven van felírva, hogy kijárat. A mi embereink nem nagyon szokták elolvasni a táblákat. Ha valaki járt egy kárpátaljai orosz intézetben, azt tudnia kell, hogy egy táblát sem talál sehol arról, hogy mi hol van, hova kell bemenni, hol kell kijönni. Mi egy teljesen más intézményt akartunk, Európa felé, a világ felé hajlót.

Farkas Orsolya: Mint hogyha egy nyugat-európai ambulanciára jönnénk.

dr. Vaczkó László: Ezt az épületet nagy harc árán kapta vissza a munkácsi református gyülekezet az államtól. Minden egyházi épületet elkoboztak, és a mai napig lényegében állami tulajdonban maradtak, vagy most már más tulajdonában vannak. Azt hiszem, hogy a mai napig nem sok olyan gyülekezet van, ami állami vagyonból visszakapta a saját ingatlanait. Nekünk valamiért sikerült, és mi tudjuk, hogy véletlenek nincsenek. Ha romokban is, de visszakaptuk. A gyülekezet felajánlotta a Keresztyén Orvosok Egyesületének, amely elindította ezt a munkát akkor.

Farkas Orsolya: Megérkeztünk a bejárathoz, egy előtérbe jutottunk, ahol egy igazi felvevőpult várja az ideérkezőket.

dr. Vaczkó László: Pontosan így van. És bárki kinyithatja ezt a bejárati ajtót, itt kérhet időpontot. Nagyon sok betegnek néha egy hónapot kell várnia ahhoz, hogy bekerüljön az orvoshoz, ami eleve nem túl jó, egyelőre sajnos nem tudtuk megoldani másképpen. Próbáltunk több orvost felvenni, több helyen működni egyszerre, hosszabb ideig dolgozni, de nem segített semmi. A sor csak hosszabb és hosszabb. De örülünk is neki valamennyire, hiszen ez egy mutató.

Farkas Orsolya: Úgy tudom, hogy Önök összedolgoznak a közeli gyermekkórházzal is egy-egy vizsgálat erejéig.

dr. Vaczkó László: Hála Istennek nem úgy néznek ránk, mint riválisra vagy konkurensre, hanem pont fordítva. Nagyon jól megértjük egymást. A két hölgyből, aki állandóan a felvevőpultnál tartózkodik, az egyik beszél magyarul. Itt kell helyet foglalnia, és ez egy nagyon fontos része a váróteremnek, tudniillik ezen a kis asztalon keresztyén irodalmat talál. Mi azt gondoljuk, hogy a beteg ember valamiképpen mindig közelebb áll Istenhez, mint a nem beteg, és sokan vannak, akik ekkor kerülnek olyan szituációba, amikor úgy érzik, hogy senki nincs, aki tud rajtuk segíteni. Ilyenkor nagyon jól esik olvasni egy bíztató, buzdító írást, és sokan itt szembesülnek először azzal, hogy nem csak az van, amit valahol ők hallottak, hanem van egy bizonyos fény, amelyik világít mindenkinek. Magyarul, ukránul, oroszul kapjuk a leveleket mindenhonnan; a Baptista Szeretetszolgálattól oroszul több ilyen irodalmat kapunk, minden protestáns keresztyén szervezet beszállt. Lépjünk tovább, fel van tüntetve az információ az asztalokon magyarul, ukránul, a szolgáltatások ára szintén két nyelven. Ha végigszaladunk rajta, akkor látjuk, hogy ezeket az árakat bátran nevezhetjük szimbolikus áraknak. Nem is kellene elmondanom, de alig- alig fedezi a kiadásokat. Nem keressük halálra magunkat, nem járunk Mercedes-szel, és nincs drága villánk Jamaicán. Nem ez a célunk.

Farkas Orsolya: Fontos momentum a fizetésnél, hogy teljesen tisztán megy a pénz. Hallottam, hogy itt Ukrajnában be van építve a kenőpénz rendszer a társadalombiztosítás mellett.

dr. Vaczkó László: Társadalombiztosítás nem is létezik nálunk egyelőre. Állami egészségügyi ellátás van, ami elvileg ingyenes kell, hogy legyen, de mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Amióta Ukrajna független lett, azóta nem fordítottak több pénzt az egészségügyre. Lehet, hogy az ellátás romlott is bizonyos szinten. Mint sok helyen ilyenkor, elburjánzott a paraszolvencia, a csúszópénz. Nálunk ez eleve ki van zárva, miután a beteg kifizette a kasszában hivatalosan a vizsgálat árát, senkinek semmivel nem tartozik, és nem azon jár az agya, hogy na most jól fizettem-e, és hogy meddig tart a "csempe a padlón". Ez volt a régi keresztyén egészségügyi központ. Jó emlékek fűznek hozzá, ilyen kis helyen nívós szolgáltatást tudtunk nyújtani a betegek számára. Ügyeltünk arra, hogy megnyugtassa őket a fény, a virágok.

Farkas Orsolya: Még egy Szent Biblia is van az asztalon.

dr. Vaczkó László: Csak egy maradt. Általában kapunk több Bibliát, és mindig kitesszük. Nagyon gyakran kérdezték, hogy meg lehet-e venni ezt a Bibliát. Mi azt válaszoljuk erre, hogy nem, el lehet vinni, de megvenni nem lehet. Ezt ingyen adjuk oda a betegnek nagyon szívesen, és Isten mindig gondoskodik, hogy újabb és újabb Bibliákat adhassunk át. Van ukrán Bibliánk, magyar Bibliánk, Gyerek Bibliákat is szoktunk kapni, azok nagyon gyorsan elfogynak. Egy nyolcvan éves bácsi, aki csak magyarul beszélt, itt járt a központban, és amikor végigjárta a vizsgálatokat, akkor itt valahol ezen a helyen sírva fakadt. Olyan keservesen sírt, hogy kiszaladtam a szobámból, megkérdezni, hogy mi történt. Kiderült, hogy örömében sírt, hogy vele így még nem beszélt soha senki, mint ahogy itt ebben az intézményben, és ez neki annyira kellemes volt. Majdnem én is sírva fakadtam. A hírünk is így megy, és a betegek jönnek. Ha viszont mi valahol sántítunk, akkor ezt is meg kell, hogy érezzük, mert akkor nem jön hozzánk a beteg. Hál’ Istennek egyenlőre az elsőt tapasztaljuk. Mi, keresztyén emberek hisszük és valljuk, hogy a test nem egyedül teng-leng valahol a világon, hanem ahogy Pál apostol írja: a testünk a Szentlélek temploma. A keresztyén orvos arra hivatott, hogy a test betegségei mögött meglássa a lélek problémáit is. Az állami intézményekben lényegében úgy látjuk, hogy csak a testtel foglalkoznak. A Tisza-háton, ahol az újlaki klinikát telepítettük, tömörebben él a magyarság. Ha az anyagi szempontokat nézzük, nekünk jobb lenne egy nagyobb város, Beregszász vagy Szöllős. Mi Újlakot választottuk, nem ment könnyen. A mai napig sem túl könnyű ez, de bízunk abban, hogy itt kell lennünk. Egyszerű orvosok voltunk, mint a többi, és Isten megengedte nekünk, hogy ezt véghezvigyük, és ilyen szinten vigyük végbe. Nem véletlenül. Itt szoktunk imádkozni, itt szoktunk könyörögni Istenhez, a munkatársainkért, a betegeinkért, mindenkiért.

Fekete Ágnes: Kárpátalján maradunk következő riportunkban is. Tóth László és felesége, Balkánszki Mária a munkácsi gyülekezet beosztott lelkészei. Magyarországon végezték tanulmányaikat, a feleség anyaországbeli, mégis úgy döntöttek, Munkácson szeretnének dolgozni. Sok nehézség fogadta őket.

Farkas Orsolya: Itt álluk Munkács egyik legforgalmasabb utcáján a lelkészi hivatal előtt.

Tóthné Balkánszki Mária: Ahogy hallani is, nagyon nagy a forgalom. Ez is komoly gondot okozott az életemben, hiszen én nagyon szeretem a csendet, szerettem volna falusi gyülekezeti lelkész lenni. De az Úr Isten midig úgy intézte, hogy városba kerültem.

Farkas Orsolya: Mi volt a furcsa? Mi volt más, amikor ide kerültél?

Tóthné Balkánszki Mária: Borzasztó nagy a forgalom, a rendetlenség, mindenki oda parkol, ahol éppen helyet talál, a táblák ellenére. Nagy a por, rosszak az utak, nem egy szép látvány, de ennek ellenére jól érzem itt magam.

Farkas Orsolya: Félelem volt-e benned?

Tóthné Balkánszki Mária: Volt. Nagyon nehéz körülmények között vannak a kórházak, az orvosi ellátás, viszont a parókia az ambulancia mellett van, tehát bármilyen problémám van, bizalommal fordulhatok az orvosomhoz. Elég gyakran voltam beteg, de az ambulancia működése még a szüleimet is megnyugtatta. Egy kisvárosban nőttem fel, ahol minden nagyon szép, nekem legalábbis nagyon szép Vásárosnamény, itt viszont éppen a városnak a struktúrája nem engedi meg, hogy rend legyen. Nehéz volt megszokni, hogy nem tudom a nyelvet, ritka, hogy valaki tud magyarul, vagy esetleg szeretettel veszi azt, hogy én nem tudok ukránul. De ilyen is előfordult már, de a mai napig vannak bennem gátlások és félelmek ezzel kapcsolatban. De én sem tudtam volna megtenni azt, hogy nem oda megyek, ahova az Isten elküld. Az ember bárhol lehet boldog. Az ember egy barlangban is élhet boldogan a párjával, ha ez adatik, és így tudom még szépnek látni azt is, ami nem szép.

Farkas Orsolya: A kárpátaljai lakosok a fizetésüket nagyon gyakran fél éves késéssel kapják meg.

Tóthné Balkánszki Mária: Hál’ Istennek, mi időben kapjuk, illetve a párom, aki hivatalosan is a gyülekezet munkatársa. Én a Magyarországi Református Egyháznak vagyok missziós lelkésze. Valóban nincsenek problémáink, talán azért is, mert egyszerűen élünk, és mindig megkapjuk azt, amire szükségünk van. Tényleg nem kell több semmiből.

Tóth László: Azt tudtuk, hogy ha idejövünk Kárpátaljára, akkor szükségünk lesz valamilyen járműre, mert anélkül nehezen tudunk majd közlekedni. Amikor még Hajdúböszörményben voltunk, az ottani lelkipásztor házaspártól kaptunk segítséget ahhoz, hogy egy autót tudjunk vásárolni. Hitelre vásároltuk, de ezt az ő segítségük nélkül nem tudtuk volna megtenni.

Tóthné Balkánszki Mária: A Duna tévét tudtuk volna fogni, de ez nagyon nagy beruházás.

Tóth László: Ez körülbelül ötvenezer Ft körüli beruházás.

Farkas Orsolya: Mit jelent a helyi viszonyokban ötvenezer forint?

Tóthné Balkánszki Mária: Kettőnk kéthavi fizetése. A Nőszövetségnek volt itt csendesnapja, velük küldött az egyik család Mórról egy összeget, és a lelkésznő, aki kísérte ezt a csoportot, kezdetben nem tudta, hogy hova adja, majd úgy döntöttek, hogy nekünk adják, mi pedig nagyon boldogok voltunk, hiszen ebből meg tudtuk venni azt a parabola antennát, amivel azóta a Duna tévét is tudjuk élvezni.

Farkas Orsolya: Teljesült a kívánság.

Tóthné Balkánszki Mária: Igen, ennek nagyon örültünk. Olyan csodákat élünk át, nem is tudjuk sokszor, hogy honnan került pénz egy-egy dologra, amit megvettünk. Ha az ember azt nézi, hogy mennyi fizetése van, akkor azt gondolja, hogy ebből nem lehet megélni. És mégis, hónapról hónapra, amire szükségünk van, megvan. Egy nyugdíj tizenkétezer forintnak felel meg, és ennyi az átlagfizetése egy tanárnak és egy lelkésznek is. Nagyon sokat kell spórolni ahhoz egy családnak, hogy meg tudjon venni egy televíziót, egy hűtőt.

Farkas Orsolya: Nézelődtem és megdöbbenve tapasztaltam, hogy szinte minden ugyanannyiba kerül, mint nálunk.

Tóthné Balkánszki Mária: Az élelmiszerben sok minden olcsóbb. Szüleim nagyon nehezen viselték. Mostanság érzem, hogy belenyugodtak, de szeretnék, ha ott lennénk a közelükben. Igaz, hogy csak ötven kilométerre lakunk tőlük, bár egy határ elválaszt bennünket, mégis gyakran járunk haza. Én úgy érzem, hogy szeretettel fogadtak, mint lelkész feleséget is, és mint lelkésznőt is, hiszen az elődöm, Dani Eszter is lelkésznő volt. Praktikus szempontból is nagyon jó, hogy női lelkészük is van. A gyerekmunkában, a diakóniai munkában találtam meg a helyem, és úgy érzem, hogy mint nő, jobban fel tudom ezt vállalni.

Farkas Orsolya: Miben valósul meg ez a női princípium?

Tóthné Balkánszki Mária: Például abban, hogy több a női gyülekezeti tag, őket könnyebben fogom össze, talán a gyerekek között is, mint anyuka példa lehetek. Igaz, hogy keveset szolgálok szószékről, de nagyon sok a munka a gyerekek között, az ifjúságban, a konfirmandusok között. Végzem a családlátogatást is, a diakóniai munkát, hiszen nagyon sok családot támogatunk élelmiszercsomagokkal, ennek a koordinálása is az én feladatom, de az Isten igéjét így is lehet hirdetni, és megélni az emberek között.

Tóth László: Amikor hazajövök, ő megérti azt, amiről szó van, ami történt, amit előhozok, illetve én is megpróbálom őt megérteni azokban a dolgokban, amelyet ő élt meg aznap. Sok családban sok a rászoruló, nagycsaládosok, vagy pedig magányosan élő idős emberek, akiknek nincsen segítségük. Szeretünk a fiatalokkal úgy foglalkozni, hogy nem csak egy héten egyszer találkozunk velük, hanem sátorozások, közös hétvégék alakalmával többet vagyunk velük együtt, megcélozva ezzel, hogy a gyülekezet számukra egy fészek legyen.

Farkas Orsolya: Most a Kárpátaljai Zsinat tanácskozik arról, hogy női lelkészek ne legyenek pozícióban.

Tóthné Balkánszki Mária: Ez egy nagyon nehéz kérdés, igazán nem látunk még tisztán, hogy mi lesz ennek a következménye. Csak annyit tudok mondani, hogy én az Istentől kaptam az elhívásomat a lelkipásztori szolgálatra, nem tehetek mást.

Tóth László: A gyülekezetek nagy többségében azt figyelhetjük meg, hogy nők többen vannak a padsorok között. Mi férfiak nem mindig tudjuk úgy megérteni, aki szemben ül velünk, a női lélek mélységeit, lehet, hogy sokszor nem vagyunk annyira érzékenyek, inkább gyorsabban megoldanánk a kérdéseket, és ezért tud a női lelkész többet adni.

Tóthné Balkánszki Mária: Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy mást tud adni. Hiszen, a férfiaknak is szükségük van a lelkigondozásra. Volt már olyan eset, amikor, mint nő a nővel kellett, hogy beszéljek. Idős asszonyok élnek egyedül, nehéz körülmények között beteg asszonyok, akik nem biztos, hogy szívesen veszik, ha egy férfi megy be hozzájuk, és látogatja meg őket. Főleg a falusi gyülekezetben még szeretik a hagyományos, erős, férfihangot, nehezen szokták, meg, hogy esetleg egy nő az, aki vezeti a gyülekezetet, bár velünk ez még nem fordult elő.

Tóth László: Ha egy lelkésznő egyedül kerül ki itt Kárpátalján gyülekezetbe, akkor nagyon nehéz dolga lesz. Általában férfi presbitériummal áll majd szemben, ez rovására mehet a gyülekezet vezetésének.

Farkas Orsolya: Nem félő-e az, hogy kevés ilyen házaspár lesz ezek után itt Kárpátalján?

Tóth László: Úgy gondolom, hogy ez a veszély fennáll, mert ha lelkészházaspár jön haza Kárpátaljára, nyilván a házaspár női tagja is szeretne majd szolgálatot végezni, hiszen azért tanult.

Tóthné Balkánszki Mária: Többen vagyunk, mindenki nagy szeretettel jött ide Kárpátaljára, hiába jobb a megélhetés Magyarországon. Egy percig sem tapasztaltam azt, hogy az Isten ne lett volna velünk. Egészségi problémák, gyülekezeti problémák mindenütt vannak, de a helyünkön vagyunk.

Farkas Orsolya: És ha korábban tudtátok volna, hogy Kárpátalján nő nem lehet lelkész, ezt a nagy döntést meghoztátok volna-e?

Tóthné Balkánszki Mária: Biztos, hogy mérlegeltünk volna. Mivel nekem más diplomám nincs, ezért Kárpátalján más területen nem biztos, hogy el tudtam volna helyezkedni, bár lehet, hogy a gyülekezet gyülekezeti munkásként is fogadott volna. Lehet, hogy akkor is megtettük volna. Ha van egy ideiglenes helyzet, aminek nem tudod a kezdetét sem, a végét sem ismered, van időd mérlegelni. Ha megerősödik közben benned az, hogy ott a helyed, akkor megléped azt a lépést.

Tóth László: Nehéz kérdés ez, mert akkor, amikor elindultunk nem gondoltunk erre, nem is látszott, hogy majd ilyen helyzetbe kerülünk, de az Isten hívásának úgy gondolom és úgy látom, hogy nem lehet ellenállni. Úgy gondolom, jöttünk volna így is.

(Ének: Ahova Te mégy, oda megyek…)

Fekete Ágnes: Az elmúlt vasárnap a budapesti kárpátaljai misszió találkozója volt a budai egyházközségben. Árvainé Fördös Kata presbitert hallják.

Árvainé Fördös Kata: Amikor egy kárpátaljai család került az utamba, akik egy nagy beteg kisbabát nevelnek itt Magyarországon, a segítségükre siettem, és bizony egy éves jogi, orvosi, emberi procedúrába került az, hogy valami módon sínre kerüljenek. Ez a tapasztalat arra indított, hogy itt a gyülekezetben társakat keressek. Illés Dávid vezető lelkész azonnal mellém állt, végül megalakult ez a Kárpátaljai Misszió, egyelőre hat munkatárs segít az alkalmak megszervezésében. Orvos, jogász, pedagógus vesz részt a misszió munkájában, mert bizony problémák vannak. Olyan apró ügyes-bajos dolgokat sem tudnak elintézni, ami nekünk természetes, például felhívni az önkormányzatot. Már pályázatot is beadtunk, hogy esetleg a későbbiek folyamán egy jobban felszerelt teremmel, esetleg egy-egy apró anyagi segítséggel is tudjuk ezeket az embereket támogatni. Három alkalom volt eddig, és szeptember 27-én lesz az újranyitó alkalmunk. Magyar szokás szerint egy fórum-beszélgetést terveztünk az első alkalomra, ahol mindenki elmondja, hogy miért jött, miért van itt, mik a vágyai, álmai, tervei. Ez dugába dőlt, és utána el is mondták, hogy nagyon nehéz nekik ilyen nagy nyilvánosság előtt beszélni, nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a saját hazájukban, amiben még nincsenek is otthon, nyíltan beszélhessenek. Egy zenekart hívtunk meg az utolsó alkalomra, akik "One team" névre hallgatnak, és az egyik idős hölgy azt kérdezte, hogy miért nincs rendes magyar neve ennek az együttesnek, amiről aztán kiderült, hogy tagjai Kárpátaljáról, Erdélyből és Felvidékről érkeztek. Megkérdeztük a hölgytől, hogy mi lenne a legjobb név, és azt mondta: hát, Árpád vérei!

Farkas Orsolya: Mi jellemzi a kárpátaljaiakat?

Árvainé Fördös Kata: Száz százalékos választ adni nem lehet. Az biztos, hogy mindenki megtapasztalta otthon a munkanélküliség keserű kenyerét, ami lehetetlenné teszi az ottani életet. Ezzel együtt senki nem mondta, hogy be akarja csukni maga után a kaput, és az otthonát el akarja végleg hagyni. Azt gondolom, egy nagy kettősség van mindenkiben, hiszen a gyökereinket nem tudjuk kiszakítani, de mégis szárnyakat szeretnénk kapni. Én azt tapasztaltam, hogy nagyon félénken lépkednek körülöttünk, sokszor csak kapkodják a fejüket, hiszen nagyon sokan kis falvakból érkeztek, és aki sok kellemetlen tapasztalatot összegyűjtött, amikor aztán ölelő karokra talál, akkor először egy kicsit félve lép azok közé is, akik segíteni szeretnének. Az a szerető légkör, ami az elmúlt három alkalom alatt kialakult, lehetőséget ad majd arra, hogy valóban otthont és baráti közösséget találjanak azok, akik hozzánk bekopogtatnak.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Mózes első könyve kilencedik fejezetéből. Az özönvíz történetének végén olvashatjuk:

”Ez a jele szövetségemnek, …amit szerzek veletek, szivárványívemet helyezem a felhőkre. Ez lesz a jele a szövetségnek, amelyet én a világgal kötök, amikor felhőt borítok a földre, feltűnik az ív a felhőn.”


A gyerekek kedvenc témája rajzaikon a szivárvány. Van egy alkotás, ahol a születésnapi torta fölött szivárvány-lámpa ég, de a háztető is szivárvánnyá alakulhat. Mintha egy belső, égi üzenet lenne, hogy a színes ív, Isten szövetségének a jele. Oltalom. Ha megállunk a szivárvány íve alatt, valóban, mintha az ég kapuját látnánk. Mintha befedne minket ez a színes félkör.

Azt olvastuk, hogy a felhőkre helyezte Isten ezt az égi tüneményt. Mintha azt üzenné ezzel mindannyiunknak jelképesen, hogy nincs az a viharfelhő, amelyik ne alakulhatna át a szövetség jelévé. Épp az eső, éppen a borús ég lesz egyszerre a csoda helyévé. Így van ez a természetben és az életünkben is. Hallottuk, hogy Kárpátalján milyen csodák születtek a semmiből. Hallottuk, milyen áldást lehet átélni a nincstelenségben. És azt hiszem mindannyiunk tapasztalata, hogy amikor semmi segítség nem valószínű, akkor történik valami, ami a történet kerekét megfordítja, de nem úgy és nem ott, ahol gondolnánk. Az ember talán bölccsé lesz, megtanul becsülni dolgokat, amik addig semmik voltak, egyszerre kerül ember is, pénz is arra, ami nagyon fontos.

Persze ezt az ívet nem mi helyezzük az égre. Nem alattunk, nem mellettünk, hanem fölöttünk van a szivárvány, és ezt a gyerekek jól érzik rajzaikban. Ezért furcsa, amikor az emberi színesség, vagy szokásbeli különbségek érzékeltetésére használják ezt a szimbólumot. Nem a mi kezünkben van az eső, a felhő, de az utána következők sem. Isten helyezte életünk egére. Ez a szövetség nem olyan, hogy csapj bele a tenyerembe, én is belecsapok a tiédbe. Isten szövetsége csakis egyoldalú lehet. Ennek leképezése talán az, ahogyan a szivárvány létrejön. A fehér színből bomlik szét a vízcseppeken keresztül a sokszínű ív, és ugyanúgy, a mi semmiségünkből, cseppnyi életünkből születik a szövetség. Nem azonos fél egy vízcsepp és a színek sokasága, mégis valahogyan e kettő együvé kerül, és megszületik a szivárvány. Ott áll Mária a Kánai menyegző ajtajában, látja, hogy fogy a bor, és Jézushoz fordul. A szégyen, a lakodalom kudarca fölött megjelenik a szövetség íve, mert a vízcseppek átalakulnak, és a végére szinte fürödni lehetne a borban. Ez persze csak egy pillanat, egy ünnep, jelzés Isten világáról, megjelenik életünk egén az ég kapuja.

Adja Isten, hogy meglássuk ezeket a kapukat, jeleket, öregedésünk felhői, vagy betegségünk, magányunk fölött megjelenjen a szivárvány, és felismerjük vízcsepp életünket, amely bekerülhet ebbe a szövetségbe.
Ámen

(Ének: Ó, terjeszd ki, Jézusom, oltalmazó szárnyad…)

Énekajánló – 2005. június 26.

Énekválasztás és énekrend

Több mint egy éve olvashatók énekrendek a Reformátusok Levele oldalain. Kántorok elektronikus fórumán az utóbbi hónapokban élénk eszmecsere alakult ki e téma körül. Az alábbiakban Fekete Csaba hozzászólásaiból adunk közre hetenként egy-egy érdekes gondolatot.

Vannak elhagyhatatlan és választható, kötött illetve kötetlen elemei minden kialakult szertartásrendnek. Beszélünk református alapelvekről is, de nem kézenfekvő a válasz arra, hogy nálunk mi kötött és miért az énekek között, vagy hol a kötetlen énekválasztás határa? Illetve, hogyan viszonylik a hallgatólagosan vagy megszokás szerint kötött, és az alkalom által diktált, vagy a mindenkor alkalomszerű választás egymáshoz? Mi a mögöttes szándéka a besorolásnak (ha van), és mi a velejárója, ha így vagy úgy választunk, döntünk? Mert az énekek megválasztása történhet teljesen véletlenül, ötletszerűen, vagy lehetnek hagyományai, elvárásai, hitelvi és szertartási szabályai. 1985-ös ágendánk például ilyen, lelkésznek szóló eligazítást közöl az úrvacsorás szertartásban a kommunió előtti énekről: "Ez az ének epiklézis, a Szentléleknek a gyülekezetre és a megterített asztalra kiáradó áldásáért énekben mondott könyörgés" (94, 127 lap). Arra nincs útbaigazítás, hogy mely énekek lennének ezek. Nincs is ilyen énekcsoportunk. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a pünkösdiekre gondolhatunk, de ezek sincsenek mind egy helyen mai énekeskönyvünkben. Az énekeskönyv szerkezetének, szerkesztésének ezt a gondját most mellőzzük. Ez alkalommal az énekválasztás liturgiasilányító református megrögzöttségei közül foglalkoztasson bennünket az akklamációs műfaj, a széttagolás és a fellendülés.

A Biblia lapjain, azaz a bibliai időkben és az ősgyülekezetek gyakorlatában több olyan imaformula van, amelyek a szertartásba szervesen beletagolódtak, magától értetődően és mellőzhetetlenül szólaltak meg, a gyülekezet és vezetői nem ágendák előírásai, hanem beletanulás, megszokás szerint fogadták és gyakorolták ezeket. Legegyszerűbb közülük az ámen. Ma csak stilizált alakban ismerünk ilyet, nyúlfarknyi éneket (Gárdonyi Zoltán nevezte így ezeket), van közülük egy sor énekeskönyvünkben, ezek a bibliai időkből maradtak, amikor imádságot senki nem közönséges beszéd módjára mondott, hanem énekelve. Ilyen a Kyrie, nagy Glória, Agnus Dei stb. Nálunk annyira természetes, hogy a gyülekezetinek mondott imádságot nem a gyülekezet mondja, hanem a lelkész, hogy sok gyülekezetben az áment sem mondja rá a gyülekezet. Az erdélyi ágenda is csupán az áldáshoz fűzte hozzá, a többi imádsághoz nem, hogy "A gyülekezet fennhangon ráfelel: Ámen" (35. lap). Ezért javasolta keserűen Gárdonyi Zoltán: ha ezeknek az imaformuláknak nincs állandó szertartási helyük, jobb volna elhagyni mindet. Hosszadalmasan bemondani, majd elénekelni – nem valók. Igaz. Spontán felkiáltás alakjában az allelujah, ámen, maran-atha, stb. egészen más, mint ahogyan nálunk (esetleg) elhangzik. Ázsiai, afrikai, sőt, amerikai gyülekezetekben vendég prédikátorokat sokszor meglepett, hogy ma is ilyen formulák önkéntelen válasza kíséri a prédikációt, a gyülekezet felkiált, tapsol, amikor találó mondásokat hall prédikátorától. Rögzített szertatásban is természetes, hogy felállunk és éneklünk; tehát a megfelelő szertartási tételt különös invitálás és magyarázkodás nélkül énekeljük. A Szentháromság dicsőítése (doxológia minden zsoltárhoz egy másik zsoltár dallamára, de hangnemileg illeszkedve), illetve egyszeres, kétszeres, többszörös (négyszólamú) ámen protestáns testvéregyházak énekeskönyvében és szertartásában használatos (angol, francia, német stb. protestánsoknál). Nálunk ma ilyen egyáltalán nincs.

Kérések és könyörgések, közbenjárás, valamint magasztalás és hálaadás sorozatából alkotott imádságokat is tagolhatna például az Urunk, irgalmaz nékünk… amelyet minden ámen után elkezd a kántor, és a teljes gyülekezet folytatja. Természetesen akkor az imádságot jól meg kell komponálni (részben ősegyházi imádságok mintájára), hogy milyen kérések sorakoznak egymás után, és ezeket szakaszonként más mondhatja. A reformáció második évszázad után, amikortól a lelkész gyámkodása eluralkodott a kiskorú gyülekezeten, lecsökkent az a készség, amely megvan a római és görög szertartásúaknál. Ők képesek arra, hogy külön bemondogatás meg felolvasás nélkül válaszénekeket mondjanak, amit kell, és amikor a szertartás bizonyos pontját elérik. Reformátusok képességeit ez messze meghaladja. Szerencsére ilyenre nincs is semmi szükségünk. Megmagyarázza a református teológia, hogy ami respozórikus, az nem református.

Énekrend június 26-ra

A Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap igéi Isten e világban végzett munkájára tanítanak. Az evangélium (Lukács 5,1-11.) a csodálatos halfogás történetével mondja el számunkra, hogy Isten az ő igéjével (háló) összegyűjti, kihívja (392. dicséret 2. vers) az övéit (halak) a világból (tenger). Ő építi azt a házat (127. zsoltár), amelyben jó nekünk együtt lenni (84. zsoltár). Nincsen Isten nélkül (236. dicséret) egyház, mégis megvan benne az én Ő általa kijelölt helyem (Péter, az emberhalász) – én is építhetem ezt a házat, van helyem ebben az isteni épületegyüttesben. Az epistola (1. Péter 3,8-15a) arra tanít, hogyan simuljunk mi, építőkövek egymáshoz – szeretettel, szelídséggel, néha szenvedéssel is jár ez.

Énekrend a Szentháromság utáni 5. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 84,1. Ó Seregeknek Istene…

Derekas (fő) ének: 378. Adjunk hálát mindnyájan, vagy 236. Mindenek meghallják

Igehirdetés előtti ének: 378,4. Világosíts meg minket…, vagy más alkalmas énekvers

Ráfelelő ének: 396. Ébredj bizonyságtévő lélek, vagy 84,3. Ó, boldog az ember nyilván

Záró ének: 197. Hálaadásunkban rólad emlékezünk

Similar Posts