2005-07-20

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Egy barátunk mesélte, hogy családi program miatt Pünkösdkor nem tudott templomba menni. Szomorú volt. Aztán a kislányuk, az unoka az asztalnál megkérdezte: Ha lejön Isten a földre, nem huppan nagyot? Nem üti meg magát? A nagypapa válaszolt erre, aki egyáltalán nem vallásos: Nem minden úgy esik le, hogy lepottyan. Amikor Isten eljön, az olyan, mint a pitypang, megfújjuk, és a kis ejtőernyők mindenhova eljutnak. Ez az egész beszélgetés Pünkösddé szentelte mégis az ünnepüket. Mintha valami különös módon azok is megértenék az Üzenetet, akikről nem is sejtenénk. Azt életnek egészen más látószögei is lehetnek. Most egy életutat hallgatunk meg, amelynek szintén több perspektívája van. Nagyon rögös volt, mégis tele volt és tele van mosollyal. Szikszai Béniné, Eszter néni beszél.

Szikszainé Sallai Eszter: Édesapám volt a Bethánia Szövetség főtitkára, Sallai István. Szikszay Béni a munkatársa volt. Édesapám nagyon korán meghalt. Én őt Béni bácsinak szólítottam, mert 19 év volt közöttünk. Édesapámnak ígéretet tett arra nézve, hogy ha ő elmegy – mert édesapámnak agydaganata volt – a családjára gondja lesz. Így nekem nevelőapám volt kezdettől fogva. Nyolcan voltunk testvérek, és még mind iskolások voltunk, úgyhogy én csak azt láttam, hogy Béni bácsi csütörtökönként megjelenik nálunk, és édesanyámmal hosszan tanácskoznak.

Fekete Ágnes: Akkor ő át is vette a Bethánia vezetését?

Szikszainé Sallai Eszter: Igen, 1940-ben, amikor édesapám meghalt.

Fekete Ágnes: Az ő nevét ismerik és kötik a legtöbben a Bethániához, egyéniség volt.

Szikszainé Sallai Eszter: Úgy fogalmazom meg, hogy Isten készített egy ébredési időt, erre az időre adta Isten Béni bácsi személyét.

Fekete Ágnes: Milyen volt ő? Miért volt erre alkalmas?

Szikszainé Sallai Eszter: Nagyon jó szervező volt. Kezdjük onnan, hogy nagyon odaszánt élete volt, neki tényleg nem volt semmi más célja, csak az Úrnak szolgálni. Hallatlanul közvetlen személyiség volt. Személyesen ismerte a közösségnek minden tagját, s megtörtént, hogy valakinek azt mondta, magáról régen nem tudok semmit sem, jöjjön, beszélgessünk. És vidám természetű valaki volt, de amit felismert igazságnak, attól nem lehetett eltántorítani.

Fekete Ágnes: Tehát makacs ember is volt?

Szikszainé Sallai Eszter: Jó értelemben, igen. Béni bácsi parasztgyerek volt, öntudatosan ragaszkodott a származásához. Hallatlanul egyszerű, puritán ember.

Fekete Ágnes: Hova valósi volt?

Szikszainé Sallai Eszter: Abonyban született, de tanyán. Szerette a paraszti életmódot, mesélte, hogy hogyan őrizte a jószágot, hogyan élvezte a természetet. Azért taníttatta az édesapja tovább, mert a tanárai tudatosították benne, hogy nagyon értelmes a fia. Beíratta a Szolnoki Kereskedelmi Iskolába, a polgári iskola elvégzése után. Ő laikus igehirdető volt végig, ezt a kereskedelmi iskolát elvégezte, jegyző szertett volna lenni. Érettségi előtt lett tüdőbajos, le is mondtak róla az orvosok. És akkor édesanyjától a tizennyolcadik születésnapjára kapott egy Bibliát, amit jó mélyre elsüllyesztett, mert hallani sem akart semmiféle lelki dolgokról, de akkor betegségében úgy gondolta, hogy most nem szégyen fiatalember létére sem foglalkozni szent dolgokkal. Visszaemlékezésében írja: "Elkezdtem január 3-án, és befejeztem április 17-én, mindent elolvastam, még a nemzetségi táblázatokat is, becsuktam a könyvet, és azt mondtam, hogy ami ebben a könyvben írva van, az igaz, és én erre ráteszem az életemet." Ez volt a megtérése. Megmaradt, az érettségit letette. A községházán alkalmazták, de fizetés nélkül, mert ez a nagy munkanélküliség ideje volt, örült, hogy egyáltalán volt hova reggel elmenni dolgozni. Ott is szinte nélkülözhetetlen munkaerő lett. A főszolgabíró kinevezte havi száz pengő fizetéssel jegyzőgyakornoknak, és akkor mindenki meglepetésére nemet mondott, pedig mindenki tudta, hogy az akar lenni. Érezte azt, hogy az Isten őt másra hívja. Valóban így is történt, mert utána pár hónappal jött édesapámtól egy távirat a számára, hogy a Bethánia Egylet választmánya utazótitkárként akarja alkalmazni, jelentkezzen.

Fekete Ágnes: Maga a Bethánia Szövetség hogyan indult Magyarországon?

Szikszainé Sallai Eszter: A CE mozgalmat egy Clark E. Ferenc nevű lelkész Amerikában alakította meg. A célja az volt, hogy a konfirmált ifjak ne hagyják el az egyházat, ezért számukra egy ifjúsági szövetséget szervezett. Ez 1881-ben volt, 1900-ban dr. Szabó Aladár felesége egy Gyermek Szövetséget alakított a CE zászlaja alatt. A CE – Christian Endeavor – jelentése: keresztyén törekvés. Ezzel az emblémával világszerte elterjedt, de minden nemzet más-más tartalommal töltötte meg. Magyarországon a jelmondata: Krisztusért és Egyházáért cél egyenest előre. 1903-ban alakította meg Szabó Aladár a CE mozgalmat Magyarországon, akkor már Bethánia Egylet néven. Jövőre lesz a nagy CE Világtalálkozó itt Magyarországon, 2006. júliusában.

Fekete Ágnes: Béni bácsi 1940-ben került intenzíven a mozgalomba.

Szikszainé Sallai Eszter: 1940-től ő lett a főtitkár a központban, Budapesten. Akkor még nem én voltam a felesége.

Fekete Ágnes: Hogyan voltak ezek az evangélizációk? Hogyan tetszett ezt megélni annak idején?

Szikszainé Sallai Eszter: A tűz jellemzője, hogy terjed. Valóban az összes szövetségek és egyesületek felébredtek. A Bethánia zászlóvivője volt, az egésznek az összefogója. Volt egy nagy budapesti evangélizáció 1948-ban, ez azt jelentette, hogy Budapest minden templomában egy hetes evangélizáció volt, de ezt megelőzte egy kéthetes imahét, és az utcamissziós röplapok szétosztása. Kétmillió röplapot osztottunk szét.

Fekete Ágnes: Ez abban az időben elképesztő teljesítmény volt, mert még nem volt ilyen sokszorosítási lehetőség.

Szikszainé Sallai Eszter: Elképesztő teljesítmény volt, igen. Ugyanabban az időben, ugyanabban a témában szólt az evangélizáció minden templomban. Végül aztán, amikor befejeződött a hét, volt egy összefogó evangélizáció a Fasori Református Templomban, ahol az udvart is berendezték ülőhelyekkel, hangszórókkal, óriási tömeg vett részt. Ennek az egésznek a megszervezését a szervező bizottság Béni bácsira bízta, és ezt az összefoglaló evangélizációt is ő tartotta. Ez hatalmas élmény volt. Budapest összes villamosa ettől zengett, erre még emlékszem: "Halld az ég harangi zengnek messze földön szerte-szét, Hírül adva mindeneknek Isten üdvüzenetét" Énekeltük végig a villamoson és az utcákon, nem lehetett észre nem venni. Emlékezetes történés az 1948-as Alcsúti Ifjúsági Konferencia, ahol 3000 ifjú vett részt.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy a háború utáni atmoszféra ebben benne volt, az emberek féltek, nem tudták, mi lesz.

Szikszainé Sallai Eszter: Nem is tudom melyik zsoltár írja le így Izráel történetét is, hogy ha ölte őket, Hozzá fordultak. Biztos, hogy benne volt.

Fekete Ágnes: Az ember elgondolkodik, hogy hogy engedhették ezt meg? Hiszen 1948 már igencsak a keményebb idők fele tart.

Szikszainé Sallai Eszter: Meg voltak már akkor is a nehézségek. Bevitték a rendőrségre pont a tömeg miatt, aztán elengedték.

Fekete Ágnes: Akkor mindenki megijedt?

Szikszainé Sallai Eszter: A tömeg nem tudta, hogy mi történt. A Bethánia feloszlatása 1949 novemberében történt, ehhez elő kell vennem valamit.

Fekete Ágnes: Milyen papiros ez?

Szikszainé Sallai Eszter: Ezek olyan előadások, amiket a változáskor kértek tőlem, még 1988-ban. Ugye az történt, hogy a közösség fogalma egyre vitatottabb téma lett az egyházban, különösen éles viták folytak a zártság fogalma körül. A cél az volt, hogy fellazítsák a felébredtek sorait. 1948. július 16-án Sárospatakon megalakult a Missziói Munkaközösség, amely a Református Egyház munkaágait volt hivatva összefogni.

Fekete Ágnes: A Konvent megalakított egy bizottságot, hogy átvegye ezt a munkát.

Szikszainé Sallai Eszter: Ennek keretei között megalakult az evangélista munkaközösség, a gyülekezeti közösségi munkaágak keretében biztosította annak a szolgálatnak a folytatását, amelyet addig a Bethánia Egylet végzett, és vezetésével Szikszay Bénit bízta meg.

Fekete Ágnes: És ezt elvállalta?

Szikszainé Sallai Eszter: Elvállalta, persze, az ügy érdekében. Így az egylet vezetői elérkezettnek látták az időt, hogy az egyletet feloszlatva, a szolgálatokat az egyház kezébe tegye.

Fekete Ágnes: Akkor végül is önmaga oszlatta fel magát?

Szikszainé Sallai Eszter: Igen, mert egy olyan ígéretet kapott, hogy ugyanezt a munkát folytathatja, csak nem Bethánia néven, hanem gyülekezeti közösség néven. Ő járt is gyülekezetről gyülekezetre.

Fekete Ágnes: És ezt elhitte mindenki, hogy ez így is lesz majd? Hogy megengedik, hogy ez tovább éljen? Annyira nyilvánvaló volt, hogy miről szól egyébként a történelem.

Szikszainé Sallai Eszter: Akkor nem volt mit tenni, ez az igazság. Nem tudom ismeri-e a Vallástörténeti Kislexikonnak a Bethánia mozgalomról szóló ismertetését, a végső mondata az: reakciós, társadalom- és államellenes mozgalom.

Fekete Ágnes: Tehát az, hogy bethánista, az a legnegatívabb jelző volt?

Szikszainé Sallai Eszter: Egyenlő volt a reakcióval és az államellenességgel. Így történt azután az, hogy akiről kiderült, hogy a Bethánia tagja volt, azokat szétszórták. Engem is kitettek 1950-ben egy nagy tantestületből egy tanyára tanítani. Csináljak, amit tudok.

Fekete Ágnes: Hol tetszett tanítani azelőtt?

Szikszainé Sallai Eszter: A nagy tantestület Bicskén volt. 1950 novemberében a tantestületi párttitkár tett egy olyan megjegyzést, hogy ez a hívő, és ez a betánista mit keres még mindig itt? Akkor kapóra jött, hogy a köböljáráspusztai tanítót behívták katonának, és akkor engem november közepén szépen kitettek.

Fekete Ágnes: Gondolom, megfelelő lakáskörülmények is voltak…

Szikszainé Sallai Eszter: Ha! Elmondjam? Nem hiszik el úgy sem. Ez frontvonal volt. A háború után öt évvel még nem építették újjá. Volt egy tízszer nyolc méteres tanterem, összes berendezése egy konyhaasztal volt, egy tábla, egy nagy kalor kályha, és furnérlemezből valamelyik gyár rohammunkával készített padokat. Fáradt olajjal volt a padló felolajozva, nehéz olajszag terjengett. Krétám volt, semmi más.

Fekete Ágnes: Lakni volt hol?

Szikszainé Sallai Eszter: Az intézői lakásban laktam, aminek a lakható részét lakta az akkori erdész, aki kommunista ember volt, az én lakrészemnek se ablaka, se ajtaja, se kéménye nem volt.

Fekete Ágnes: Hogy tetszett fűteni?

Szikszainé Sallai Eszter: Hát, aztán a hívő testvéreim összefogtak, Nagy Gyula bácsi csinált ablakot, Béni bácsi csinált ajtót, kilincset, Fekete Miklós kéményt épített nekem. Nem volt közlekedésem, nem volt villany, nem volt víz, százötven méterről hordtam gémeskútról.

Fekete Ágnes: Nem voltak elkeseredve?

Szikszainé Sallai Eszter: Nem, nem Elfogadtam úgy, ahogy volt. Azt nem mondom, hogy az első benyomás nem volt nagyon keserű, de azért az Isten tudta azt, hogy az ő gyermeke hol van. És látja milyen érdekes, hogy ott mentem nyugdíjba. 35 évig voltam ott a tanyán, pedig közben fölkínálták, hogy menjek be Székesfehérvárra gyakorlóiskolai tanítónőnek, de mondtam, nem köszönöm, én itt jól érzem magam. Persze nagyon keményen kellett dolgozni.

(Ének: A tegnap terhe már a tegnapé…)

Szikszainé Sallai Eszter: Egy olyan iskolába mentem, ahol tanítás sem volt. A szülőknek az első megdöbbenése az volt, hogy jé, itt minden nap tanítás van. Nagyon szegény, nagyon elmaradott nép volt, 5-6-7-8 osztály egybe, minden tantárgyat tanítottam, tanítónői oklevéllel, úgyhogy két órakor becsuktam az iskolát, hazamentem, ettem valamit, és este tízig tanultam másnapra, mert húsz tantárgyat kellett feldolgoznom. Négy osztály, öt óra, 4-szer 5 az húsz. Minden osztálynak megvolt az órarendje, felírtam, hogy mi következik, felírtam vele kapcsolatos lényegbevágó kérdéseket, hogy utána számon kérjem, egy osztállyal pedig foglalkoztam. De negyvenöt percbe bele kellett férni.

Fekete Ágnes: Nem kis feladat lehetett.

Szikszainé Sallai Eszter: Hát, nem kis feladat volt, de végül aztán ment.

Fekete Ágnes: Béni bácsival mindeközben mi történt?

Szikszainé Sallai Eszter: Amikor a Bethánia feloszlott, akkor a Konvent ígéretet tett arra, hogy véglegesen alkalmazni fogják. Ezzel szemben egy év múlva minden kísérő sor nélkül visszakapta a munkakönyvét. 1950-51-ben abból tartotta el a családot, hogy bérmunkát vállalt alcsúti parasztoknál, aratást, kapálást, hogy betevő falat legyen. Sehol, sehol a világon nem alkalmazták. Mihelyt kiderült, hogy ki volt, azonnal nem volt rá szükség. Egyszer aztán megkérdezte tőlem, hogy megkérdezném-e a nálam lakó erdésztől, hogy alkalmazná-e őt, mert sehol nem kap munkát. Én megkérdeztem az erdésztől, azt mondta, hogy hát, jöhet a Béni bácsi. Így lett aztán ő erdőgazdasági segédmunkás. Kapált, erdőt telepített, bozótot bontott. A házmester mondta, hogy nagyon gyanús körülmények között keresték, akkor derült ki, hogy rajta vannak a kitelepítendők listáján. Megkérdezte tőlem, hogy merem-e vállalni, hogy lehozza a családját is. Így volt. A felesége egy vasárnapi nap lett rosszul, de még vasárnap délben megfőzött, és éjfélkor halott volt. Ennyire hirtelen történt. Az orvos nem jött ki, nyolc kilométerre voltunk a falutól, estefelé üzentünk a másik orvosért, ő átjött, de nem ismerte fel, hogy milyen súlyos a baj. Ott boncolták fel helyben. Azt mondta, hogy másfél ujjnyi vastagon elborította már a genny az agyat, úgyhogy nem valószínű, hogy az orvos tudott volna segíteni. Nem tudom.

Fekete Ágnes: Nagy dráma lehetett ott a tanyán.

Szikszainé Sallai Eszter: Ott azért nem úgy van, hogy elviszik a halottat. Felosztottuk a munkákat. Aztán megkérdezte, hogy vállalom-e őt is, meg a gyereket is, és végül is az Isten igazolta ezt a kapcsolatot. Akkor volt ez a leánya nyolc éves, és őt neveltem én föl. A nagyobbik már dolgozó nő volt, amikor az édesanyjuk meghalt.

Fekete Ágnes: Akkor ott együtt küszködtek már a tanyán.

Szikszainé Sallai Eszter: Na hát, akkor kezdődött azért a hadd el had. A párt mindent megmozgatott arra nézve, hogy mi elkerüljünk onnét. Háromszor szüntették meg az iskolát. Arra mentünk haza, hogy közölték, hogy megszűnt az iskola, engem majd alkalmaz az állami gazdaság.

Fekete Ágnes: Mit tetszett csinálni?

Szikszainé Sallai Eszter: Hát, nem én csináltam, az Isten lépett közbe. Fogalmam sincs. Az első alkalommal össze voltak hívva a szülők is ezen a címen, hogy ott óvoda lesz, és Szikaszaiék elmennek. Elhangzott egy kérdés, hogy egyáltalán felmérte-e valaki azt, hogy van-e annyi óvodás korú gyerek a pusztában, hogy meg lehet nyitni egy óvodát. Erre azt mondja a tanácselnök, hogy hű de nagy gombócot tettek a torkomra! És kiderült, hogy nincs annyi gyerek. Másodszor szakmunkásképző iskolát akartak ott. Az állami gazdaságnak az igazgatója, aki nagy kommunista volt, de egy jóérzésű ember különben, egyszer üzente, hogy tűnjünk el innen a pusztáról, mert úgyis az lesz a vége, hogy kitekerik a nyakunkat. Ő jó indulattal mondja ezt, jobb, hogyha magunktól megyünk el.

Fekete Ágnes: Ezek szerint mégis úgy érezték, hogy nem kell megfutamodni ez elől.

Szikszainé Sallai Eszter: Hát, hova mentünk volna? Akkor 1957-ben a nyomozótiszt ököllel verte a katedrát és üvöltött velem: "Vegye tudomásul, hogy nincs olyan Isten, hogy maga itt a jövő tanévet megkezdje." És volt olyan Isten, mert ott mentem nyugdíjba 1982-ben. Tényleg igaz, hogy ha Isten velünk, kicsoda ellenünk! Jelentkezett egy fiatal nő, majdnem sírva mondta el: "Béni bácsi, én vagyok megbízva azzal, hogy minden héten jelentést adjak Béni bácsiról. Tessék már nekem megmondani, hogy tényleg szervezi Béni bácsi a Bethániát?" Végül az lett, hogy Béni bácsi maga írta meg magáról a jelentést. Mondta neki, hogy legyen egészen nyugodt, "…én boldog vagyok a napi tizenhat órai munka után, lefekszem, én nem szervezek semmit." Járt ki az erdőre, én is jártam ki vele, mert a normát teljesíteni kellett, úgy hogy befejeztem a tanítást, és mentem ki, és amit ő előkészített, azt húzkodtam össze, aztán raktuk méterbe, felfűrészeltük, meg vágtuk ki a fákat. Akkor még kézi fűrésszel, nem ám géppel! Elkotortuk a havat, és fűrészeltünk. Milyen hálás szívvel emlékezem most vissza mindezekre, mert látom azt, hogy az Isten átvitt mindenen, megtartott, megerősített, és nem engedte, hogy bajunk történjen. Állandóan a borotvaélen voltunk, és nem vágtuk meg magunkat. Ott templom nem volt. Nagy ünnepeken az iskolában pártengedéllyel tarthattak a papok misét is. Ennek az volt a módja, hogy megkapta külön a pap is az engedélyt, és én is megkaptam. És egyszer az történt, hogy én nem kaptam engedélyt, és jött a pap, és mutatja nekem az engedélyt. Mondtam neki, sajnálom, én nem kaptam engedélyt. És utólag tudtam meg, hogy csapda volt. Próba volt, hogy engedi-e a Szikszainé. Szóval, mindent kipróbáltak.

Fekete Ágnes: A régi bethánisták azért jártak hozzá?

Szikszainé Sallai Eszter: Volt idő, amikor ő nem engedte, mert tudta, hogy állandó kereszttűzben vagyunk.

Fekete Ágnes: Rettenetes lehetett ezt megélni.

Szikszainé Sallai Eszter: Nagyon nehéz volt emberileg romba dőlve látni azt, ami olyan szép volt. Voltak harcai, nem tánclépésekkel ment át ezeken a dolgokon. De azért mindig benne volt az a tudat, hogy az Isten mindeneknek Ura, és ha most így kell lenni, ő tudja, hogy miért van így.

Fekete Ágnes: És ő aztán hogy ment el?

Szikszainé Sallai Eszter: Hirtelen. Kiment az istállóba, hogy bekészíti a holnapi tüzelőt, és nem jött többet be. Semmi jele annak nem volt, hogy ő nem éri meg az estét.

Fekete Ágnes: Gyorsan elragadtatott.

Szikszainé Sallai Eszter: Mindig azt mondta nekem: "Majd meglátod, én hirtelen fogok elmenni." "Na – mondom – honnan ez a nagy tudat?" Azt mondja: "Megbeszéltem ezt én az én Urammal." És így történt.

Fekete Ágnes: Ez hányban volt?

Szikszainé Sallai Eszter: 1985. január 26-án. Én csak az ő halála után költöztem ide. Egy tanítványomat gyorsan beküldtem a faluba, hozza ki az orvost, mondta az orvos, hogy nem tud segíteni. Megállt a szíve.

Fekete Ágnes: Hány éves volt akkor?

Szikszainé Sallai Eszter: 76. Visszaemlékszem, hogy csodálatos volt mellette, hogy az ember soha sem érezte bizonytalanságban magát. Mindig éreztem azt a kapcsot, ami közte és az Isten között van.

Fekete Ágnes: S mindez él tovább, én úgy érzem, ahogy tetszett mondani, hogy konferencia konferencia után, és főzés, és gyerekvigyázás.

Szikszainé Sallai Eszter: Igen, újra alakult a Bethánia, sokkal kisebb létszámmal. Már van egy kis ifjúsági magunk, akik kezdenek felelősen gondolkodni. Hiányzik azonban a közép korosztály.

Fekete Ágnes: Ahogy mindenütt. Nyilván ebben a mozgalomban is.

Szikszainé Sallai Eszter: Ahogy mindenütt.

Fekete Ágnes: Hova tetszik most menni főzni?

Szikszainé Sallai Eszter: Majd augusztusban Piliscsabára megyek, akkor lesz a fiatal családosok hete. Tavaly velük voltam, és jól összemelegedtünk, kérésükre az idén is vállaltam. Remélem, bírni fogják a térdeim! (nevetés)

(Ének: Hálát adok Neked, Úr Isten…)

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Római levelének 8. fejezetéből a 31. verset:

"Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?"

Kevés nép van, amelyik ilyen szívbemarkolóan meg tudja fogalmazni a magány érzését, mint a magyar. Éneklünk az árva virágszálról, csillagok alatt szállást kereső legényről, aki akár ezt is mondhatja, elment a madárka, üres a kalitka. Mi nagyon vágyunk arra, hogy valakivel együtt legyünk, valakihez tartozzunk. Persze minden ember ősi vágya ez, mégis érdekes, hogy a vele névmás ősi magyar eredete azt jelenti, hogy valaminek az erejétől, erejével lenni. Nagyon rossz érzés a magány. Erőtlenség. Amikor egyedül vagyunk, ritkán vagyunk képesek meglátni, hogy valójában nem földi viszonylatokban magányosodunk el igazán. Az ember ősi szomját, hogy valakinek az erejével éljen, nem tudja ember betölteni. Van, aki egy életen át szalad egyik ölből a másikba, mert ez az ősi szomjúság űzi, mégsem érzi meg ezt az érzést, hogy valaki vele van igazán. Ez a Don Juan-ok tragédiája. A gyerekekben az a nagyszerű, hogy a földi viszonylatokat azonnal képesek továbbültetni mennyei dimenzióba. Az apa képe megfelel Isten jelenlétének, a ház biztonsága, az anya, de azonnal képes továbbvezetni gondolatát a templomhoz.

Ez a gyerekrajz, ami előttem van, a házunkat ábrázolja, amely mellett egy gyönyörű nagy nap mosolyog. Mintha az lenne mosolyába belerajzolva, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Sok minden történhet: A ház cserepei lepotyoghatnak, sötét füst száll fölfelé, de a nap mindennek gátat szab. Szokták mondani, hogy a nap az apa szimbóluma, de a gyerekek eredendő rokonítása szerint egyben mindenféle felettünk álló biztonságé is. Mindenki fölött ott van a nap, de nem mindenki látja mosolyogni. Mindenki érzi, tudja, hogy van valami Isten, van valaki, aki megalkotott minket. Beszélnek erőkről, mennyei hatásokról, de nem mindenki érzi, hogy az Isten vele van, hogy annak a mennyei valóságnak őhozzá is köze van. A nap ilyenkor arctalanul ül egünkön.

Pedig Isten velünk van, erőt adó közelségben. Ahogyan karácsonykor eljött hozzánk kicsi gyermekként, és ezt a nevet kapta: Immánuel, Velünk az Isten, úgy jön el most is az életünkbe, a szívünkbe. Ha ezt így tudjuk látni, akkor földi magányaink egészen másképpen tűnnek elénk. Ha a nap sütve mosolyog fölöttünk, nem okozhat senkinek az ellenségeskedése riadalmat. "Mert mit mondjunk ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk! Aki az ő tulajdon fiának nem kedvezett, mindannyiunkért odaadta, hogy ne ajándékozna vele együtt nekünk mindent."
Ámen

(Ének: Eltűnt az éj, felkelt a nap…)

Énekajánló – 2005. július 31.

Énekválasztás és énekrend

Több mint egy éve olvashatók énekrendek a Reformátusok Levele oldalain. Kántorok elektronikus fórumán az utóbbi hónapokban élénk eszmecsere alakult ki e téma körül. Az alábbiakban Fekete Csaba hozzászólásaiból adunk közre hetenként egy-egy érdekes gondolatot.

Nem álmában tanul a gyülekezet, soha nem csak úgy magától tudta az énekeket. Ki tanította? Amíg volt iskolánk, minden épkézláb diák liturgikus kórust alkotott. Gyülekezeteink elvárták, mint fenntartók, hogy énekelni, a gyülekezeti énekekre a gyermekeket tanítsa meg a tanító. Úgy látszott, hogy ezzel el is van intézve minden. De ki tanítja a kántorokat? Kántorok és kántortanítók nevelésével a reformáció százada óta nem törődött anyaszentegyházunk. Tanultak, ahogy tudtak. Amikor pedig az állam kötelezte a tanítóképzést az egyházra, akkor a tanterv szerintit megtanulták, azon túl református és liturgus nevelésük senkinek nem volt tisztsége és gondja.

Iskolánk ismét van, de a körülmények adottságai folytán meg sem közelíti a régit. Van olyan zenetanár, aki sem nem keresztyén, se nem templomos ember. Van olyan hitoktató is, aki hol elvből, hol azért, mert fogalma sincs róla, zsoltárt és himnuszt nem is tanít, csak a dicsőítő csoportok újdonat énekeit. Énekeskönyvünk szertartáshoz méltó használatában ezért az iskola keveset segít. Örüljünk, hogy jó példát is emlegethetünk, ilyen Pécsett a református gimnázium, ahol több az énekóra és énekkari foglalkozás, s rászoktatják a diákságot az istentiszteleti éneklésre.

Rendszeres énektanulás és tanítás lehetetlen olyanok nélkül, akik tudnak, tanítanak, és jól tanítani is tudnak. Egyházunk erre még mindig nem döbbent rá. Legtöbb gyülekezetünkben "bejáró" kántort "alkalmaznak": ki-ki mellékesen vállalja és végzi, amit tud. Például Debrecenben, ahol ezeket a sorokat írom, a Nagytemplom (mindenkori egyik lelkésze a püspök) nem szervez önálló kántori státust a tucatnyi lelkészi és segédlelkészi állás mellé. Jelenlegi kántora zeneiskolában gitárt tanít – egyházzenei végzettsége ellenére – csak félállásban orgonál. Ha az anyaszentegyház a kántori állást is csupán így taksálja, bizonnyal az éneklés és az énekeskönyv becsülésében sem haladja meg ezt az igényszintet. A liturgikus éneklés mibenlétét, a helyes és kellő istentiszteleti éneklést, így az énekek választásának gondozását is kántoroknak, egyházzenészeknek kell vállalniuk. Az egyházzenei fokozatot szerzettek mellett teológiai tanárokkal és felelősséget vállaló lelkészekkel összefogva az elhanyagolt szemléleti és ágendabeli korrekción is munkálkodniuk kell. Biztató jelek vannak, a természetes vagy eszményihez közelítő állapot többnyire elérhető; azaz nem kell a lelkésznek egyedül nyakába vennie – kellő hozzáértés nélkül – az énektanulás és énektanítás meg az énekválasztás gondját, igaz; az is magától értetődik: nem diktálhat fellebbezhetetlenül kénye-kedve (érzéketlenség és nemtudás) szerint.

Énekrend – 2005. július 31.

A Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap – mint már előzőleg említettük – két részre osztja a Szentháromság-vasárnaptól csaknem Ádventig terjedő, több mint 20 hetes időszakot. (Az utolsó néhány vasárnap még egy külön egységet alkot.) Eme időszak összefoglaló témája: a keresztyénség és a keresztyén ember élete, küzdelmei, harcai itt e földön. E vasárnap egyik mottója a 33. zsoltár 12. verse: Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr. Éles kontrasztként hangzik az evangéliumból vett rész (Lukács 19,41-48.), melyben Jézus Jeruzsálemet siratja. Ez a vasárnap egyébként annak is az emléke, hogy Kr. után 70- ben augusztus 10-én következett be Jeruzsálem pusztulása. A két említett igerész között – a történelmi párhuzamot is ismerve – ott a nagy kérdőjel: ki Isten népe, ki tartozhat az ő népébe? Az 1. Korinthus 12,2-11. szerint Isten Szentlelke fogja össze az ő népét, az egyházat, melynek én is tagja lehetek. Számos több zsoltárban (79, 74, 137. stb.) megtaláljuk az Istenhez bűnbánattal forduló nép imádságát, és énekeskönyvünk 380. számú énekét követően is hasonlókat találunk. Prófétikus, drámai erejű szövegek ezek, melyek mögött még tisztábban szólhat Isten kegyelmének halk és szelíd hangja.

Énekrend a Szentháromság utáni 10. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 74,1-2. Miért vetsz így el minket, Úr Isten?

Derekas (fő) ének: 391. Vedd el Úr Isten rólunk haragodat

Igehirdetés előtti ének: 235,1. Hallgass meg minket, nagy Úr Isten

Ráfelelő ének: 105,1,3. Adjatok hálát az Istennek / Keressétek e kegyes Urat

Záró ének: 125. vagy 423. Akik bíznak az Úr Istenben