2005-08-03

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Az elmúlt héten néhány családdal együtt nyaraltunk. Ez a zsibongó sokszínűség egészen más perspektívát ad az életnek. Nehéz is, mert sok helyen félnek a gyerekektől, például a múzeumokban, de nagyon vidám is, mert a gyerekektől sokat lehet tanulni. Minden gyerek valami nagy ajándék és megoldandó gond is egyben, ami Istenre utal bennünket. Ezeket a mondatokat a Szatmári családtól hallottam. Szatmári Imre és felesége Rádics Ildikó tanárok, és egy olvasótáborban kerültek közel Istenhez.

Rádics Ildikó: Ott olyan emberekkel találkoztam, amilyenekkel még soha. Még nem voltam hívő emberek közelében. Szüleim katolikusok, nem templomba járók. Volt valamiféle képem arról, hogy miről lehet szó, de abszolút ateista voltam, tehát foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy ne legyen ilyenhez közöm. Valahogy eltöltöttem ebben az olvasótáborban egy nyáron egy hetet, aztán a következő évben is, és így történt az, amit minek nevezzünk, megtérésnek, fordulatnak, hitre jutásnak.

Fekete Ágnes: Végül is ez az olvasótábor nem egy egyházi rendezvény, mégis mintegy búvópatakként hordozta az üzenetet, mivel az, aki vezette ezt éli meg.

Rádics Ildikó: Igen, inkább az volt az érdekes, hogy olyanokról gondolkodtunk, amiről addig nem. Olyan emberekkel találkoztunk, biológussal, csillagásszal, történésszel, régésszel, akik segítettek gondolkodni. Végül sok gyerekben is történt ott egy olyan fordulat, hogy legalább elkezdtek gondolkodni. Sok beszélgetésre került sor, és nagyon hirtelen történt a fordulat egyik napról a másikra. Egyik nap még azt mondtam, hogy nem igaz, hogy Isten egyáltalán létezik, a másik nap pedig egyszerűen azt éreztem, hogy ez a világ legegyszerűbb dolga, hát hogy lehet hogy eddig nem hittem. Ettől kezdve történt bennem egy fordulat. Vitáztunk, vitáztunk valakivel, és foggal-körömmel ragaszkodtam a magam igazához, ő meg mondta azt, amit ő gondolt szelíden és aranyosan. Nekem ez nem tetszett, és a következő nap nem volt kérdésem, hanem azt mondtam, hogy igen, ez így van.

Fekete Ágnes: Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy nincs Isten?

Rádics Ildikó: Egyrészt így nevelkedtem, másrészt nem láttam bizonyítékot arra, hogy lenne. Egy hónap múlva megismertem a férjemet. Olyan sok minden történt, amiről azt sem tudtam, hogy mi az oka. Most visszamenőleg azt gondolom, hogy ajándékok sorozata volt. Napokon belül rájöttünk, hogy ugyanazon az útkeresésen tartunk valahol, és onnan kezdve együtt mentünk tovább. A Bibliát elkezdtük olvasni, értelmezni. Mindent meg kellett tanulnunk, együtt imádkozni hangosan, a saját szavainkkal, azt, hogy nem kell betanulni és mindent megfogalmazni Isten felé, amit gondolok. Ezeket együtt próbáltuk, először ez egy botorkálás, még ha az ember meg is ér csoda-szerű dolgokat. Utána azon nyomban vissza lehet esni: kinyitom a Bibliát, és még csak nem is értem, amit olvasok.

Fekete Ágnes: Volt ilyen élmény?

Rádics Ildikó: Nagyon sok ilyen élmény volt. Például a zsidókhoz írt levél volt ilyen, hogy hát ez nem is magyarul íródott szinte. Nagyon sokszor évek kellettek nem csak ahhoz, hogy megértsük, hanem hogy érezzük, hogy ránk vonatkozik. Ez húsz éve volt, és a húsz éve nem egy diadalmenet, hanem hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozása. Nem ismertem más nagycsaládosokat. Mi ketten vagyunk a testvéremmel, és ez is nagyon pozitív számomra, de nem ugyanaz, ahol ott van öt-hat gyerek, és a nagy gyerek süti a kicsinek a palacsintát. Elég gyorsan jött az első gyerekünk, és akkor elég sok mindent rosszul csináltunk. Mindent érzésből, az érzelmeim alapján próbáltam megtenni.

Fekete Ágnes: És ez nem volt jó?

Rádics Ildikó: Hát, nem. Tényleg nagyon sok tévutat megjártunk. Eléggé ráhagyóan, megengedően neveltem a gyerekünket, amiről most azt gondolom, hogy ennyire nem kellett volna engedni. De jó is, mert elég önálló gondolkodású gyerekek, de csak gondolkodásban. Mást mindent megcsináltam helyettük.

Fekete Ágnes: Azért az, hogy öt gyereketek van, mégiscsak valami! Hat másokra.

Rádics Ildikó: Van olyan gyerekünk, aki azt mondja, hogy anya, ti gazdagok vagytok, mert ennyien vagyunk, de a legnagyobb gyerekünk továbbra is azt mondja, hogy nem kellett volna, hogy testvérei legyenek. Ilyen is van. Persze, rosszabb pillanataiban mond ilyeneket. Most az ötödiken már látjuk, hogy mi az,amit már semmiképpen nem úgy csinálunk, mint eddig. Ez azért jó. Viszont azt mondom, hogy ha ő elsőnek születik, akkor több nincs. Mert ő egy örökmozgó, és az első kettő azért egy nyugodtabb figura volt. Őket könnyebb is volt elrontani, mert igazából nem kellett annyira szigorúan fogni őket. Kellett volna, de nem kívánta minden helyzet. Nem is a szigor hiányzott, hanem a következetesség. Inkább azt hiszem, hogy a következetesség volt, ami hiányzott, ha hibát kell mondani. Egy nyáron volt, amikor kikristályosodott bennem, hogy nem, ötödik gyerek már nem. Ez volt a nagy mélypont. Egészen le kellett hitem alapjáig ásnom, és azt megvizsgálnom, hogy vajon olyan életet élek-e, amit elgondoltam, vagy csak látszat hívő vagyok. Mert nagyon tudjuk, hogy mit kellene tenni, de nem mindig csináljuk. Erre jöttem rá, hogy nem csinálom, és erre nagyon gyorsan jött a Domonkos. Ötödik gyerek. Mindegyik ajándék, de ő nagyon-nagyon nagy ajándék, mert olyan értelemben nem vártuk, hogy viszonylag sokára jött, és tényleg egy égedelem és hangos kölyök, de egy csudalény, aranyos, csupaszív gyermek. Mindegyik által valami nagy nehézség is van, ami megoldandó, és Istenre bízható, és mindegyik által valami nagyon nagy ajándék is van, amihez már abszolút semmi közünk, tehát teljesen fentről jön. Ha nagyon muszáj, elmondom a Bogit. Ez is ahhoz kapcsolódik, hogy az életünk nem diadalmenet Bogival, ahogy az átlag gyerektől kezdett eltérni, és mindenféle betegség bélyeget kezdtek rásütni. Epilepsziától kezdve mindent kitaláltak rá, hogy mi lehet, senki nem tudta, hogy mi van vele. Most sem igazán tudjuk.

Fekete Ágnes: Ő a negyedik gyerek.

Rádics Ildikó: Igen. Olyan korszakai voltak, hogy nem evett, nem ivott. Hét-nyolc évesen csecsemő létbe mászott vissza, és tényleg borzasztó világ volt körülötte, család, házasság, bármi rámehetett volna. Csakis az Úr megtartó ereje, hogy nem így történt. Nekünk volt négy gyerekünk és ő. És volt két szülő, akiből az egyik mindig ővele volt, és csakis ővele, és a nap minden órájában csak ő számított. Kórházba kellett menni, és nekem vele kellett mennem, ott kellett hagynom a férjemre, apukámra, anyukámra bízni a gyerekeket, és közben azért az egyik tizennégy éves, felvételizik, a másik versenyre megy. Mindez otthon történik, én meg ezzel az egy gyerekkel vagyok, és azon gondolkodom, hogy jó helyre hoztam-e, jó emberek közé? Vajon mi lesz ez után? Tehát teljesen kétfelé szakadt a család, ez tavaly volt. Midig az volt bennem, az volt ott hátul, hogy de minket biztos, hogy megtart az Úr. Nem lehet, hogy ne tenné. Nem volt igazán akkora nagy reménységem, de az ami volt, az tartott. És az is nagyon jó volt, hogy először éreztük meg azt az életünkben, hogy nagyon sokan vannak körülöttünk, akik segítenek. Hányan és hányan imádkoztak a Boglárkáért, és teljesen különböző gyülekezetekben, határon kívül, olyanok, akiket nem is ismertem. És csak azért, mert valaki minket szeret, azért elmondja egy másik embernek, és az hazaviszi a gyülekezetébe a hírt, hogy van valahol az ország közepén egy kislány, akiért imádkozni kellene. Ez hatalmas dolog! Én soha nem éreztem ezt. Én is próbálok más emberekért imádkozni, de ezt megérezni, hogy az én gyerekeimért kérés nélkül emberek imádkoznak. És azért én azt mondom, hogy a Bogi abból a hatalmas mélységből egyfolytában jön kifelé. Mindenki látja, hogy nem úgy viselkedik, és nem ott tart a tanulásban, mint egy kilenc éves gyerek, de egyfolytában jön kifelé valamiből, amiről nem tudjuk, hogy mi volt, nem tudunk semmit róla – hát mi ez, ha nem a csoda. Mikor jön ki a gyerek és megindul fölfelé. Az Úr Isten olyan embereket adott körénk, akik csakis a legnagyobb jóindulattal vannak felénk. Mondhatnék mindenkiről rosszat, hiszen nem állították fel a diagnózist és nem gyógyították meg, de nem erről van szó. Minden emberbe a lehető legjobbat tette bele Isten, hogy ez a kislány kijöjjön a mélységből. Bogi keresztanyukáját kértem meg, amikor a Gyulai kórházban voltam, hogy ezen a kis mobil kütyün, ami semmire nem való, amikor ti otthon imádkoztok, azt az igét küldd át. És az nem csak írásban jött át, az nagyon átjött, és éreztem, hogy nem vagyok ott egyedül, ahol senkit nem ismertem. Még egy ilyen eszköz is, amit pedig nem szeretünk, milyen hasznos lehet.

(Ének: Ne aggódjatok, bármilyen nagyok az élet gondjai…)

Szatmári Imre: A gyerekek szeretete megsokszorozza az ember erejét. Érdekes, hogy én soha nem akartam tanár lenni. Nem vettek fel építésznek, pótfelvételi volt a tanárképzőre, és oda elmentem, hogy majd az egy jó ugródeszka lesz. Közben szerettem meg ezt a munkát, és ahogy telnek az évek egyre jobban érzem, hogy ezt nekem találták ki.

Fekete Ágnes: Annak ellenére, hogy mennyire elnőiesedett ez a pálya? Általános iskolai tanárként, mint férfi nagyon egyedül érezheti magát.

Szatmári Imre: Igen, de pontosan ezért, mert kevesen vagyunk férfiak, sokkal inkább szükség van ránk. Én is érzem, hogy a gyerekek nagyon figyelnek, hogy én hogyan tanítok, főleg mert egy-két dolgot furcsán csinálok.

Fekete Ágnes: Micsodát?

Szatmári Imre: Például azt, hogy egyáltalán nem iszom alkoholt, hogy hiszek Istenben, és ilyen dolgokról beszélek is, és általában az ő társaságukat jobban kedvelem, mint a felnőttekét.

Fekete Ágnes: Mit szólnak ahhoz, amikor Istenről beszélsz?

Szatmári Imre: Nagyon érdeklődőek, mert azt veszem észre, hogy abszolút nincs olyan közegük, ahol egyáltalán ilyenről szó eshet. Természetesen nem úgy kezdem, hogy higgyetek Istenben, vagy járjatok a templomba, hanem mindig megragadom azokat a lehetőségeket, amik meglepően gyakran adódnak. Például fizika órán beszélünk arról, hogy milyen a világ, ha már valaki elkezd érdeklődni, és kérdéseket tesz fel, nyilván előjönnek az ilyen kérdések, hogy minek vagyunk, kik vagyunk. Innen kezdve már nyert ügyem van. De érdekes módon ez felnőttekkel is előjön, kollegákkal. Nincsenek olyan közösségeik, és amikor engem elfogadnak, nyilvánvalóan kíváncsiak a véleményemre, és én elmondom nekik.

Fekete Ágnes: Nem könnyű ilyen fehér hollónak lenni.

Szatmári Imre: Nem olyan nehéz. Meglepő módon azért szeretnek. Mondjam azt, hogy én szeretek focizni, a focival, sporttal pedig együtt jár az ivás, mulatozás, én pedig ezekben a közegeimben is jól megvagyok, és elfogadnak, hogy én ilyen vagyok.

Fekete Ágnes: Hogy kezdődött annak idején a hited?

Szatmári Imre: Vallásos a családom, jártunk templomba. Abban az időben még tilos volt, mi is úgy titokban jártunk, meg szomszéd településre mentünk át.

Fekete Ágnes: Hogy-hogy tilos volt. Pedagógus szülők?

Szatmári Imre: Igen, pedagógus az anyukám, és ő félt emiatt. Azzal bocsátott el, amikor kollégista lettem, hogy ne felejtsem el ezeket a dolgokat. Természetesen kamaszként a saját elméleteim megszülettek.

Fekete Ágnes: Milyen elméletek voltak ezek?

Szatmári Imre: Abban mindig is hittem, hogy jónak kell lenni. De azt nem értettem, hogy minek kell ahhoz templomba járni, meg mért kell egyházhoz, gyülekezethez tartozni. Úgymond magányos harcosként gondoltam, hogy majd a jót képviselem. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ez hiú ábránd. Egy táborba jutottam el, az segített, hogy megfogalmazódjon, hogy hibás az elképzelésem, az elméletem, és úgy is fogalmazhatok, hogy itt ismertem meg Jézust. Szentlőrincen kezdtünk dolgozni, és akkor került oda Sümegi Péter. Akkor kezdett gyülekezetet építeni, őhozzá csatlakozva alakítottuk ott a gyülekezetet

Fekete Ágnes: És most Mohácson?

Szatmári Imre: Presbiter vagyok, Ildi pedig az énekkar oszlopos tagja. A pici is jár, nagyon jó, hogy van ovis hittan, ő is nagyon lelkes. A nagylányunk még lázadó. Őt el kellett engedjük, mert ő nem az a típus, akit be lehet erőszakolni.

Fekete Ágnes: Milyen érzés, hogy van egy gyerekem, aki nem követ

Szatmári Imre: Ennyi idős koromban nekem is nagyon rossz lett volna, ha bele erőszakoltak volna valamibe. Én hiszem azt, hogy az ő útja is jó irányba megy, és az nem feltétlen jelenti azt, hogy ő mindig úgy csinálja, ahogy én elképzelem. Nagyon szeretni való gyerek, nincs vele baj. Nagyon speciális útja van, és ezt el kell fogadni. Amilyen egyéniség, azt neki végig kell járnia. Elég sok gondja lesz, de hiszem azt, hogy ő is el fog jutni oda, ahova mi. Az ember nagyszerű. Az Úr képmásai vagyunk mind, és akikkel együtt élünk, azokat sokkal jobban ismerjük, látjuk. Mindegyik teljesen másmilyen, de mindegyik különleges, és jó az, hogy ilyen sok ember tartozik közvetlenül hozzánk, akikkel együtt vagyunk nap mint nap.

(Ének: És amikor imádkoztok, ne úgy, mint az álnokok…)

Fekete Ágnes: Az imádság nemcsak egy gyerek betegségében, de mindig nagy megtartó erő. Újabban a pszichológusok is foglalkoznak azzal a témával, hogy milyen pozitív lélektani változások zajlanak le bennünk imádkozás közben. Miközben Istennel beszélgetek, és megnyugszom, az egész testemben valami mély nyugalmi állapot áll be. Csoma Judit, berekfürdői lelkipásztort fogják most hallani az imádságról. A Károli Egyetemen nemrég megrendezett relaxációs és szimbólumterápiás konferencián tartott erről előadást.

Csoma Judit: Egy humán szférában dolgozó csoport több ízben, tizenkétszer jött el Berekfürdőre konferenciára, és itt ismertem meg őket. Rendszeresen találkozunk, ez kimondottan egy szakmai konferencia volt, a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesült negyedik nemzetközi kongresszusa volt, pszichológusok, pszichiáterek számára.

Fekete Ágnes: Hogy-hogy mégis az imádságról kérdeztek valakit?

Csoma Judit: Én ajánlottam fel ezt a témát, és először úgy gondoltuk, hogy ez egy kiscsoportos beszélgetés lesz, végül megtetszet nagyon a szervezőknek, és úgy gondolták, hogy egy plenáris előadást kellene ebből tartani. Én úgy éreztem, hogy ez egy fontos dolog, hogy a két szakterület találkozzon, ilyen nyilvánosan. Még úgyis, ha én voltam az egyedüli előadó, akiről úgy tudom, hogy nem szakmabeli. Az előadásom nem egy pszichológiai, hanem egy hitkérdéseket felvető előadás volt, de nem lógott ki a sorból.

Fekete Ágnes: Miről beszélt?

Csoma Judit: Az imádságról, hogyan imádkozzunk. Nekem fontos volt, hogy az előadásból kihallatszódjon, hogy az imádkozás, az egy Istennel való párbeszéd, hogy tulajdonképpen Ő az, aki megszólított bennünket, és mi erre válaszolunk. Augustinus is mondja, hogy az imádság kemény munkával önismeretre tanít. Az Istennel való találkozáson keresztül találhatunk önmagunkra is. És ez az imádkozás Isten adta lehetőségünk, amiről azt gondolom, hogy nem öncélú dolog. Ha a zsoltárokhoz nyúlunk vissza, ott nagyon jó példáit találjuk annak, hogy hogyan is imádkozzunk. Aki még keresi az utat, hogyan imádkozzon, a legjobb könyv, ha a zsoltárokat olvassa. Egy német nyelvű könyvet találtam, ez egy negyven napos imádkozási sorozatot ajánl az embereknek, az ószövetségi igékre alapozza a gyakorlatokat: elcsendesedni, szólni, meghallgatni, sírni, kiáltani, nevetni, örülni. Negyven igét vesz sorba, és ezeknek a segítségével vezet az elmélyülésben. Legyen meg ennek a liturgiája, ami hozzásegíti az embert az imádkozás szentségének megéléséhez. A hétköznapok rohanásában szükség van arra, hogy sokunknak legyen egy ilyen vezérfonala, ami hozzásegít, hogy az imádság beépüljön a mindennapjainkba.

Fekete Ágnes: Személyesen van olyan imaélmény, amit meg tudna osztani velünk?

Csoma Judit: Nagyon tetszett Ordass Lajosnak az a mondata, amikor megkérdezték tőle, hogy mikor imádkozik, azt mondta, hogy egész nap folyamatosan, és ezen kívül naponta háromszor. Ezen gondolkoztam el, hogy lehet egy folyamatos párbeszédet folytatni Istennel, amit lehet hogy sokan nem neveznek imádkozásnak, mert nem ül le az ember, nem teszi össze a kezét, ugyanakkor ez a naponta háromszor arra hívja fel a figyelmet, hogy szükség van erre a leülésre, a testtartásra, az egésznek a külsőségeire, hogy belsővé alakuljon. Nekem fontos ez a folyamatos kapcsolat, az, hogy tudatosuljon bennem, hogy nem vagyok egyedül. Amikor az ember alól kicsúszik a talaj, és valamilyen nagy gondja, baja van, akkor ezek a megtanult, kötött imádságok nagyon nagy segítséget nyújtanak, és megtartják az embert, tovább viszik, tovább lendítik az életben.

Fekete Ágnes: Lehet ilyet hallani sokszor, hogy akár haldoklók, akár olyan emberek, akik egy baleset után alig tudnak eszmélni, egy-egy régi gyerekkori, verses imádsághoz tudnak visszakötni, arra tudnak reagálni.

Csoma Judit: Fontos is a számomra, hogy nem csak a saját gyerekeimet, de a vallásórára járó gyerekeket is, ha másra nem, de az imádkozásra megtanítsam. Ezt hallom az idősebb gyülekezeti tagoktól is: hát az imádság az nagyon sokat jelentett. A "Mi Atyánk"-ot ha elmondják kórházba kerülés előtt, vagy közben, ez számukra fontos. Bevallásuk szerint nem mindannyian adták át a gyerekeiknek, ugyanakkor nagyon komolyan veszik, hogy az unokáikat megtanítsák imádkozni, és ez azért nagyon jó.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 10. fejezetéből:

"Egy törvénytudó megkérdezte Jézustól: Ki az én felebarátom? Jézus válaszul ezt mondta: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották és megverték…"

Jól ismert ez a bibliai történet, az irgalmas samaritánus elbeszélése. Egy számomra kedves festmény jut róla az eszembe: Hugo Simberg a "Sebzett angyal" című képe. Két kisfiú visz két boton egy angyalt, akinek a szép fehér szárnya kicsit véres, feje bekötve, minden erejével kapaszkodik a szállító karókba. A kép teljesen realista, tájkép van a háttérben. Vajon mi történhetett az angyallal? Hogy került a földre? Hogy-hogy nem ő segít a kisfiúkon, hanem fordítva? A festő ezzel az abszurd megfordítással mintha az irgalmas samaritánus példázatáról beszélne. Ki az én felebarátom?

Képzeld el azt, hogy egy óriási viharba keveredsz. Csapkodnak a hullámok, mindenki meghal melletted, egyedül maradsz, senkire nem számíthatsz, kidobnak az állásodból, összedől a házad, nincs, aki segítsen rajtad. Ki a te felebarátod? Vajon merjük a világot alulnézetből szemlélni? A magukat jónak képzelő angyalok merik vitetni magukat? A sebesült segítők milyennek látják a világot? Jézus azt mondja ezzel a példázattal, hogy te vagy az, akinek a felebarátot koldulni kell. Nem lehet felülnézetből beszélni. A szeretet mindig lecsupaszít. Hamis képünk van addig, amíg úgy képzeljük, szeretem a másikat, felöltöztetem csillogó ruhába, felékesítem, felemelem, mert szeretem. Valójában angyalok szeretnénk lenni, de megsebesülünk. Elesünk, gyengékké leszünk, kiüresedik a kezünk, és nem tudjuk adni azt, amit szeretnénk. Akkor jönnek a gyerekek. Akikre nem is gondolnánk. Két kicsi fiú. Honnan van bennük elég erő? Nem tudni. Érthetetlen módon ők visznek tovább. Nem várt segítség. Amikor mi ülünk a hordágyon, valami egészen másként éljük meg a szeretetet, mint amíg mi vittünk másokat.

Szeretnénk ezt a kanyart kihagyni, de nem lehet. Egy jó barátunk nagyon szeretett volna segíteni gyerekeken, akiknek nincsen családjuk, vagy valami bajba kerültek. A családsegítő központtal kerültek kapcsolatba, akik megadtak nekik két nevet. Két nagyon kedves gyerekről van szó, akiket különböző családi drámák miatt elhagytak a szüleik. A két testvérnek van lakása, de nincs semmi jövedelmük. Úgy tűnt, hogy itt tényleg anyagi segítségre van szükség. De ahogy közelebbről megismerték őket, itt is kiderült, hogy nem a pénz a legnagyobb hiány, hanem őrájuk magukra van szükség. Arra van szükség, hogy valakijük legyen. Hogy belépjenek egy otthonba, hogy szeressenek, néha megsebesítve szeressenek. Szeretnénk azt hinni, hogy lepotyogtathatunk segítségeket ott ahol gondoljuk, valójában sokszor fájdalmas öleléssel szeretnének szeretetet kapni tőlünk, mint ahogy mi is ezt szeretnénk. Nincs kívülmaradás.

Nagyon felszabadító élmény, amikor az ember ki meri nyitni lelke legbenső kapuját. Az adhat erre erőt, hogy Jézus is úgy jött el ebbe a világba, mint egy sebzett angyal. Nem a glória csillogásában, hanem a töviskoszorú szúrásában volt szeretete. Mert sebzett lenni, engedte, hogy ecettel itassák, szó szerint és átvitt értelemben is csupaszon szeretett minket. Nem pénzt adott, nem adományt osztott, hanem sebezhetővé lett, úgy szeretett. Ezzel tanított minket az irgalomra. Ezt a szeretetet adja meg nekünk Isten.
Ámen

(Ének: Lelki próbáimban, Jézus, légy velem…)

Énekajánló – 2005. augusztus 14.

Énekválasztás és énekrend

Több mint egy éve olvashatók énekrendek a Reformátusok Levele oldalain. Kántorok elektronikus fórumán az utóbbi hónapokban élénk eszmecsere alakult ki e téma körül. Az alábbiakban Fekete Csaba hozzászólásaiból adunk közre hetenként egy-egy érdekes gondolatot.

Nem álmában tanul a gyülekezet, soha nem csak úgy magától tudta az énekeket. Ki tanította? Amíg volt iskolánk, minden épkézláb diák liturgikus kórust alkotott. Gyülekezeteink elvárták, mint fenntartók, hogy énekelni, a gyülekezeti énekekre a gyermekeket tanítsa meg a tanító. Úgy látszott, hogy ezzel el is van intézve minden. De ki tanítja a kántorokat? Kántorok és kántortanítók nevelésével a reformáció százada óta nem törődött anyaszentegyházunk. Tanultak, ahogy tudtak. Amikor pedig az állam kötelezte a tanítóképzést az egyházra, akkor a tanterv szerintit megtanulták, azon túl református és liturgus nevelésük senkinek nem volt tisztsége és gondja.

Iskolánk ismét van, de a körülmények adottságai folytán meg sem közelíti a régit. Van olyan zenetanár, aki sem nem keresztyén, se nem templomos ember. Van olyan hitoktató is, aki hol elvből, hol azért, mert fogalma sincs róla, zsoltárt és himnuszt nem is tanít, csak a dicsőítő csoportok újdonat énekeit. Énekeskönyvünk szertartáshoz méltó használatában ezért az iskola keveset segít. Örüljünk, hogy jó példát is emlegethetünk, ilyen Pécsett a református gimnázium, ahol több az énekóra és énekkari foglalkozás, s rászoktatják a diákságot az istentiszteleti éneklésre.

Rendszeres énektanulás és tanítás lehetetlen olyanok nélkül, akik tudnak, tanítanak, és jól tanítani is tudnak. Egyházunk erre még mindig nem döbbent rá. Legtöbb gyülekezetünkben "bejáró" kántort "alkalmaznak": ki-ki mellékesen vállalja és végzi, amit tud. Egyik fő templomunkban a tucatnyi lelkészi és segédlelkészi állás mellett az újonnan választott kántor – egyházzenei végzettsége ellenére – csak félállásban orgonál. Ha az anyaszentegyház a kántori állást is csupán így taksálja, bizonnyal az éneklés és az énekeskönyv becsülésében sem haladja meg ezt az igényszintet.

A liturgikus éneklés mibenlétét, a helyes és kellő istentiszteleti éneklést, így az énekek választásának gondozását is kántoroknak, egyházzenészeknek kell vállalniuk. Az egyházzenei fokozatot szerzettek mellett teológiai tanárokkal és felelősséget vállaló lelkészekkel összefogva az elhanyagolt szemléleti és ágendabeli korrekción is munkálkodniuk kell.

Biztató jelek vannak, a természetes vagy eszményihez közelítő állapot többnyire elérhető; azaz nem kell a lelkésznek egyedül nyakába vennie – kellő hozzáértés nélkül – az énektanulás és énektanítás meg az énekválasztás gondját, igaz; az is magától értetődik: nem diktálhat fellebbezhetetlenül kénye-kedve (érzéketlenség és nemtudás) szerint.

Énekrend – 2005. augusztus 14.

A Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap témája Isten gyógyító és életünket helyes vágányra állító kegyelméről szól. Az előbbi a siketnéma meggyógyításának történetén keresztül szól hozzánk (Márk 7,31-37.), az utóbbiról Pál apostol tesz bizonyságot levelében (2. Korinthus 3,4-9.) ezekkel a szavakkal: "Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak… a mi alkalmatos voltunk az Istentől van." (5. vers) A vasárnap zsoltára a 103. zsoltár, mely Isten gyógyító kegyelmének magasztalása. Kevesen tudják, hogy a jól ismert 264. dicséret (Áldjad én lelkem…) is e zsoltár alapján született. Még mélyebb értelme is van azonban az evangéliumi történet és a zsoltár kapcsolatának: Isten azért gyógyítja meg nyelvünket, hogy az igazságról tanúskodjunk, ennek pedig első jele az a szívből jövő hálaadás, mely a 103. és a 34. zsoltárban szólal meg.

Énekrend a Szentháromság utáni 12. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 34,1. Mindenkoron áldom az Urat…

Derekas (fő) ének: 298. (1-4,6-7,10.) Jer Krisztus népe nagy vígan vagy 254. (1-5.) Mindenkoron áldom az én Uramat

Igehirdetés előtti ének: 226,1-2. Krisztusom, kívüled…

Ráfelelő ének: 86,6.Vezess, Uram, utaidban

Záró ének: 264. Áldjad én lelkem… vagy 254. (ld. fent)

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)