2006-03-29

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a
műsor szerkesztőjét hallják.
Amikor választanunk kell, igyekszünk a dolgokat úgy beállítani, hogy a
választandó két dolog közül az egyik rossz, a másik pedig jó legyen.
Sokszor magunkat is meggyőzzük arról, hogy a világnak van egy sötét és egy
fényes oldala, a mi dolgunk pedig az, hogy a jobbat válasszuk. Ha pedig azt
látjuk, hogy körülöttünk minden zűrzavaros, akkor elhárítjuk a választás
lehetőségét magunktól. Pedig sokszor kell úgy döntenünk az életben, hogy a
kisebb rosszat választjuk. Következő beszélgetésünk Dietrich Bonhoefferről
szól, aki éppen 100 éve született. Teológiai munkásságának egyik
alapüzenete volt, hogy az adott helyzetben kell döntenünk a jó és rossz
felől, mégis úgy, hogy az igazság nem válik relatív valósággá. Kern
Máriával beszélgettem, aki a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola
tanára. Vezetésével több gyülekezetben is megemlékeztek már a neves
teológusról úgy, hogy egy filmet vetítettek le, majd a diákok Bonhoeffer
naplójából olvastak fel. Először az Eric Till által rendezett filmről
kérdeztem Kern Máriát.

Kern Mária: A film egy különös képsorral indul: New York Harlem
városrészében vagyunk egy afro-amerikai presbiteriánus istentiszteleten.
Korabeli zenére csápolnak, énekelnek, dicsőítik Istent az emberek. A sok
fekete közül világit Bonhoeffer szőke feje. Snitteket látunk: mutatják az
egyetem egy dolgozószobáját, neves teológusok csoportja látható, akik
ünnepélyesen nyújtják át a szerzőnek írásai angol nyelvű fordítását,
valamint az Egyesült Államok elit egyetemei részéről állásajánlatokkal
halmozzák el. Mehetne Bostonba, ha akar, vagy Kaliforniába, ha úgy tetszik,
Bonhoeffer a maga gátlásos módján fogadja ezeket. Újabb snitt: üres terem,
magányosan töprengő alak, aki Istennel tanácskozik, keresi a vezetését.
Majd nagyszerű zongoristaként is bemutatja a film, négykezest játszik. Ez
önmagában még nem meglepő, hiszen abban a nagypolgári környezetben, amiben
felnőtt, a zenetanulás szigorúan része volt a neveltetésnek. A darab
azonban annál meglepőbb: amerikai dzsessz-zenét játszik egy fekete bőrű
barátjával. A náci Németországba való hazatérést választja annak ellenére,
hogy tudja, hogy veszélyben van az élete. 1939-et írunk ekkor. Aki hisz,
nem menekül, nem fut. Minden döntése az életben hazájához vezeti vissza.
Bonhoeffer ekkor 33 éves, de komoly lelkészi és akadémiai tapasztalatokkal
rendelkezik, még arra is szakít időt, hogy Beethoven szimfóniáinak formai
sajátosságairól értekezzen. Berlinbe visszatérve megírja habilitációs
értekezését, melynek "A tett és lét" a címe. Azt írja benne: "Jobb gonoszt
tenni, mint gonosznak lenni."

Fekete Ágnes: Ez kemény állítás, vissza is igazolhat egy-egy bűnös
cselekedetet.

Kern Mária: Azt mondja el, hogy a megváltott emberi lét fölötte áll a bűnös
cselekedetnek. Ez az igazság áll a mögött, hogy kész volt részt venni a
Hitler elleni konspiráció – egyébként steril tett-állapotában – bűnösnek
minősíthető, gyilkos feladatába. Itt van az a pont, amit nagyon szépen
fogalmaz meg: a felelős tett címmel ki áll helyt? Egyedül az, akinek nem az
okossága, nem az elve, nem a lelkiismerete, a szabadsága, az erénye a végső
mérték, hanem aki kész mindezeket feláldozni, a hitben egyedül Istenhez
kötődve engedelmes és felelősségteljes tettre kap elhívást. Isten a merész
hit felelős tettét követeli, és annak, aki eközben vétkezik bűnbocsánatot
és vigaszt ajándékoz. Tehát a neki való engedelmesség során el kell
követnünk néha objektíve bűnösnek minősülő tettet, de erre, ha Isten
vezetéseként történik, van bűnbocsánat. Nem tartozni Krisztushoz rosszabb,
mint bűnt elkövetni.

Fekete Ágnes: Ő maga is tudta, hogy ez egy kényes és nehéz kérdés. Neki sem
volt nagyon könnyű egyik pillanatról a másikra váltani.

Kern Mária: Borotvaélen táncolt. Ugyanakkor ott van a szituációs etika
kérdése, miszerint vannak helyzetek, amikor relativizálódnak dolgok. A
filmben a börtönőr rákérdez arra, hogy igazat mond-e a vizsgálótisztnek.
Bonhoeffer egy kérdéssel válaszol: köteles-e mindig igazat mondani a
vizsgálóbírónak, amikor az egy hazug rendszert képvisel. Hoz egy példát: a
gyereket megkérdezi a tanára, hogy részeg volt-e előző nap az apja.
Kérdéses, hogy a gyereknek igent kell mondania, és az apját meg kell
aláznia egy olyan ember előtt, aki megalázóan teszi fel a kérdést. Itt az a
helyes, ha a gyerek hazudik. Ez egy rendkívül nehéz helyzet, de a háborúban
ezek között a körülmények között meg kellett lépnie ilyen lépéseket is. Nem
azt vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nagyon szépek a filmben a
vívódó jelenetek: lelkészként gyilkosságra készül. Úgy érzi, hogy nincs
köze ehhez, nem teheti. Aztán szembe kell néznie azzal, hogy Hitler
milliókat öl meg mindeközben.

Fekete Ágnes: Az emberben óhatatlanul az a kérdés, hogy mivel ma nincs
háború, ez a szituációs teológia jelenthet-e valamit?

Kern Mária: Máshol születnek meg az éles helyzetek. Könnyű lenne bevett
etikai normákat automatikusan előkapni a polcról. Számtalanszor szegezik
nekem a kérdést, hogy mi a Magyarországi Református Egyház hivatalos
tanítása erről. Milyen jó lenne, ha előkaphatnánk a polcról és
alkalmazhatnánk. De nincs mindenre receptünk, és ez másfelől jó is, mert
különben farizeusi törvénykezők lennénk. Mi emberek vagyunk, Istennek pedig
naponként újul meg a kegyelme és adja a vezetését. Ebben a rendkívül
bonyolulttá és összetetté vált világban van jelen velünk, és nem
megmásíthatatlan, rendíthetetlen valaki, aki már alig áll távol a kőbe
vésett bálványoktól. Van egy sokat vitatott levél, 1944. április 30-án
írja, miszerint egy vallás nélküli kornak nézünk elébe. Ebben azért – 60 év
távlatából már tudjuk – tévedett: pszeudo-vallások és valláspótlékok
vesznek körül. A vallásos igény él az emberekben továbbra is. Az ő korában
azonban mást neveztek vallásosságnak, az ma már nem működik. Abban igaza
volt, hogy másképp, nem az akkori vallásos sémáknak megfelelően kell
bizonyságot tenni Krisztusról. Intellektuális tisztességtelenségnek tartja
azt, hogy Isten, mint válasz mindenre, csak ott jelenik meg, ahol az emberi
értelem csődöt mond. Istenről nem a határokon akar beszélni, hanem középen,
az élet közepén. Nem a gyengeségben, hanem az erőben. A széleken, a
határhelyzetekben jobbnak tűnik hallgatni, szájra tett kézzel némulni el. A
megoldhatatlant megoldás nélkül kell hagyni. Mintha az orvosok, tudósok azt
mondanák pap kollégájuknak, hogy most már átengedjük neked a beteget. Mert
ha mindig csak a határhelyzetekben szólal meg, akkor kiszorul az
életünkből, holott az Istené a világ.

Fekete Ágnes: Egyébként megjelenik a filmben ez a gondolat?

Kern Mária: A film utolsó képsoraiban: mielőtt a kivégzőhelyre kerül. A
börtönből egy angol újságíróval és Sztálin egyik barátjával indul útnak a
kivégzőtáborba. Az autójuk lerobban egy romtemplom közelében, ahova be is
térnek. Éppen vasárnap van, és az újságíró azt mondja Bonhoeffernek, hogy
mivel úgy is vasárnap van, tartson misét. Ez egy cinikus felszólítás. A
többiek azt mondják, hogy mivel ateista is van közöttük, ezért ez nem
ajánlott. Az újságíró azt mondja, hogy ez ne legyen érdekes. Bonhoeffer
pedig azt válaszolja, hogy nagyon is érdekli, pont ők érdeklik. Akkor
mondja el istentiszteleti prédikációként, majdnem szóról szóra idézi a film
ezt a levelet: "El fog jönni az a nap, amikor ismét lesznek emberek, akik
arra hivattak el, hogy úgy szólják Isten Igéjét, hogy az a világot
megváltoztassa és megújítsa. Lesz majd egy új nyelv, ami talán egészen
vallástalan lesz, de felszabadító és megváltó szó, Jézus szava. Úgy hogy az
embereket megrendíti, és hatalmába keríti, új igazság és igazságosság
szava, amely az Istennek az emberrel való megbékélését szólja."
Végül becsörtet az SS katona és elviszik Bonhoeffert. Utána már csak a
kivégzést mutatják. Le kell vetkőznie, és ahogyan ott áll, megjelenik
mögötte a vizsgálótiszt, aki a sötét szellem ebben a filmben. Mivel hideg
volt, reszketett. A vizsgálótiszt különös nyomatékkal kérdezte tőle: "Dr.
Bonhoeffer, maga reszket. Fél?" Szépséges fölénnyel és természetességgel
válaszolt neki: "Nem, fázok." A meztelen lábát mutatják, amint a bitófa
felé közelit, leveszi a szemüvegét, és azt mondja utoljára: "Atyám add meg
azt a békét, amit ez a világ nem adhatott meg!"

Fekete Ágnes: Ma, a hónap utolsó szerdáján egy istentiszteletre látogatunk
el. Cseri Kálmán múlt vasárnap elhangzott igehirdetéséből hallgatunk meg
részleteket. A Bibliából a kánaáni asszony lánya meggyógyításának
történetét olvasta fel, Máté evangéliuma 15. részéből:
"A kánaánita asszony leborult Jézus lábához és igy szólt: Uram, segíts
rajtam! De Jézus ezt mondta: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és a
kiskutyáknak adni. Az asszony erre ezt válaszolta: Igen, Uram. De a
kiskutyák is esznek a maradékból, amely lehull uruk asztaláról. Erre Jézus
igy szólt: Asszony, nagy a te hited."

Cseri Kálmán: Jézus nagyon szerette azt a népet, amiből – emberi eredetét tekintve –
származott. Nagyon szerette és szeret minden népet és embert. Jézusnak nagy
szíve volt és van, belefér az egész emberiség. De külön hely van szívében
népének, a választott népnek. Vajon Jézus ezzel megbántott-e valakit? Ő
mindent megtett értünk, az egész emberiségért, a mi, eredetileg pogány,
népünkért is. Ő tehát senkit nem rövidített meg azzal, hogy a saját népét
még jobban szerette, mint a többit. Azért szükséges erről beszélni, mert
sok ember fejében teljes összevisszaság van: hazaszeretet, nacionalizmus,
sovinizmus egymásra hányva van ott sok ember gondolkodásában, holott
ezeknek a fogalmaknak pontos jelentésük van. Nekünk mindegyiket a maga
helyén, pontosan körülhatárolt jelentéssel kell használnunk.
Amikor Jézus tanítványait először küldte ki szolgálati útra, akkor egyebek
között azt is mondta nekik: pogányokhoz vezető útra ne térjetek le,
samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izrael házának
elveszett juhaihoz. Nem azt mondja, hogy soha semmilyen körülmények között
senki másnak ne hirdessék az evangéliumot, hanem csak a sorrendet határozza
itt meg. Van ebben a jézusi mondatban megkülönböztetés? Van, elsőbbséget ad
népének, előbbre helyezi a többinél. Sokan félreértik azt a mondatot, ami
többször is előfordul a Szentírásban: Jákobot szerettem, Ézsaut – ezután
sokan azt mondják "gyűlöltem", pedig ott az a szó van, hogy – hátrább
helyeztem. Isten igy gondolta jónak: Jákobot előbbre helyezte, Ézsaut pedig
másként sorolta be. Ézsau is kapott ígéreteket, áldást, a neki adott
ígéretet is beteljesítette az Úr, de felállított egy bizonyos sorrendet.
A felolvasott történetből kiderül, hogy Jézus tanítványaival együtt
szeretett volna elvonulni, és ezért átlépték Izrael határát. De nem hagyják
békén ott sem, rögtön jelentkezik egy pogány asszony, és segítséget kér
tőle. Tulajdonképpen kedves dolog, hogy igy bízik Jézusban, és él is a
lehetőséggel, megkéri Jézust, hogy gyógyítsa meg a lányát. Különös, hogy
Jézus először figyelemre sem méltatja, majd barátságtalannak tűnő mondatot
mond: Nem jó a gyerekek kenyerét elvenni, és a kutyáknak adni. Nem árt, ha
tudjuk, hogy az eredeti szövegben nem a kutya szó szerepelt, hanem annak
egy másik formája, becézése, kicsinyítő képzővel ellátva: kutyuskának adni.
Utána azonban meggyógyítja a lányát. Van megkülönböztetés ebben a
történetben? Van. Jézus azt mondja, hogy az ő népe elsőbbséget élvez. De
nem zárja ki a segítésből a többit sem. Jézus Krisztus mai tanítványainak
is természetes kell legyen, hogy minden embert személyválogatás nélkül
szeretnek. De családunk tagjait mindannyian mégis jobban szeretjük, mint a
többieket. Minden vallásnak a képviselőit, meggyőződését tiszteljük akkor
is, ha nem értünk vele egyet. De azért hozzánk mégis csak a Szentírásban
kapott kijelentésre épülő keresztyénség áll közelebb. És minden keresztyén
felekezetet tisztelünk, de azért a szívünkhöz legközelebb mégis csak a
református felekezet van, amelyikben megismertük Jézus Krisztust. Hadd
legyek egyszer egészen személyes: én mindenkit őszintén tisztelek, aki most
itt van a templomban. De szíves engedelmükkel egy bizonyos hölgyet
mindenkinél jobban szeretek és tisztelek, aki a feleségem, és azt hiszem,
hogy ez teljesen természetes, és ezért senkinek nincs semmilyen hátránya.
Ugyanilyen természetes az is, hogy miközben minden népet, annak
történelmét, teljesítményeit, szenvedéseit ismernünk kell és tisztelnünk
kell, a legjobban mi a magyar népet szeretjük. Ezt a sokat szenvedett
népet, amelyiknek sok bűne is van, de azt se felejtsük el, hogy nyugaton
azért lehet megcsodálni többszáz éves épületeket, mert a mieinket minden
száz évben lerombolták, és ott azért nem kellett sokszor vért ontani, mert
a mieink aránytalanul sok vért áldoztak. Nem véletlenül születtünk ennek a
népnek a közösségébe. E mögött örök isteni terv és akarat van, és mi ezt az
akaratot vesszük tudomásul örömmel és hálával.
Pál apostol a galatákhoz írt levélben egyebek között ezt is írja: tegyünk
jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben. Van
egy "leginkább". Nem csak azokkal, és soha nem mások rovására, de leginkább
azokkal. Tiszteljünk és szeressünk minden népet, de leginkább azt,
amelyikben jónak látta Isten kijelölni a mi helyünket, és amelyiknek a
sorsában osztozunk. Aki tehát magyarnak vallja magát, de nem szereti ezt a
népet, sőt nem szereti jobban, mint akármelyik másik népet, az nem a
Szentírás szerint viszonyul ahhoz a közösséghez, amelyikben Isten jelölte
ki a helyét.
A másik, amit vizsgáljunk meg Isten Igéje alapján, hogy mi az alapja ennek
a megkülönböztetett szeretetnek. Megemlíti a közös gyökereket. Ebből
következik a közös jelen, a sorsunk, a közös jövő is. Az Ószövetségben
Isten gyakran úgy mutatkozott be azoknak, akikhez beszélt, hogy "Én vagyok
Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene". Ezek az atyák már régen
elporladtak, és Isten mégis fontosnak tartja, hogy azok, akikhez beszél,
pontosan tudják, hogy honnan jönnek, kihez tartoznak, kikkel köti össze
őket ezer széttéphetetlen szál, és mindez Isten akaratából. Aki nem tudja,
vagy nem tulajdonit jelentőséget annak, hogy honnan jön, milyen gyökerei
vannak, kikkel tartozik össze, az kiszolgáltatottá válik, azt könnyű
manipulálni. Nagyon fontos, hogy erősen gyökerezzünk abban a talajban,
ahonnan kinőttünk, és elszántan kapaszkodjunk össze azokkal, akikkel
összetartozunk.
A Bibliában a közösségnek különös jelentősége van. A nép, a család, a
házasság olyan közeg, amit azért kell folyamatosan ápolni, mert a kritikus
időszakokban, helyzetekben, megtartó ereje van. Aki nem tudja, hogy honnan
jött, azt könnyű eladni, és könnyű megvenni. Az ilyen embernek könnyű
bármit eladni. Az a szellemiség, ami ma elárasztja a világot, pontosan
ennek rendel alá mindent, és ez a célja: mindenki legyen megvehető és
minden legyen eladható. Mindenkire úgy tekint ez a szellemiség, mint
potenciális vevőre, vagyis áldozatra. Nagy hite annak van, aki lelki
értelemben is tudja, hogy hova tartozik. Ha már újjászületett ember, akkor
egy pillanatra sem felejti el, hogy életének teljhatalmú ura az a Jézus
Krisztus, aki megváltotta őt. Nem szégyelli sem Urát, sem azokat, akikkel
egy közösségbe tartozik. Itthon vagyunk ebben a világban, és otthon vagyunk
az égben is.
Harmadik kérdésünk az, hogy mi következik ebből. Egészen egyszerűen az,
hogy a hivő embernek mindkét minőségében helyt kell állnia. Hiszen mindkét
polgárjoga sok-sok előnyt, áldást, lehetőséget is ad neki, és emiatt
felelőssége is van azért a közösségért, amelyiknek a tagja. Ezért a földi,
világi közösségért, a népéért, és Isten népéért is. A Biblia sokat ír
arról, hogy a közömbösség bűn. Mert a közömbösség mögött önzés, lustaság,
felelőtlenség van. Ha valaki közömbös annak a közösségnek a jövőjét
illetően, amelyikbe őt Isten belehelyezte, akkor vétkezik Isten ellen.
Sajnos sok olyan vallásos, sőt hivő ember is van, akik mindenféle
mellébeszéléssel ki akarnak bújni a felelősség alól. A két legjellemzőbb
szöveg ez szokott lenni: 1. A politika csúnya dolog, mi nem veszünk részt
abban, meghagyjuk másoknak. 2. Kicsi vagyok én ahhoz, hogy befolyásoljam
ezeket a nagy történelmi folyamatokat, úgysem mi döntjük el, hogy mi hogyan
alakul. Éppen ezért jó lelkiismerettel kivonja magát az ember belőle.
Mindkét kifogás mögött lustaság, kényelemszeretet és felelőtlenség van.
Mi az a jó, amit mi megtehetünk azért a közösségért, amelyikben Isten
jelölte ki a helyünket, és amelyiknek a jövőjéért felelősek vagyunk?
Minimálisan annyit mindannyian megtehetünk, hogy egy szavazattal erősítjük
azt, aminek a helyességéről meg vagyunk győződve. És itt kezdődne a munka a
lusta emberek számára, mert sokan semmiről sincsenek meggyőződve. Tessék
tájékozódni: a mi felelősségünk, hogy bibliai szempontok szerint, a
tényeket komolyan véve, hozzunk döntést. Ez nem pártpolitika, hanem az
Isten előtti felelősségünk. Az Egyesült Államokban azért beszélnek ma
angolul és nem németül, mert annak idején egyetlen szavazat döntötte ezt
el. Akit nem érdekel, hogy a népünk jövője hogyan alakul, az költözzék el
az Északi- vagy Déli-sarkra és oldja meg az életét ott egyedül. De ha itt
van, és élvezi ennek a működő közösségnek sokféle előnyét, akkor felelős
azért, hogy ez hogyan működik és hogyan fog működni. És ha hisszük, hogy
Isten jelölte ki lakásunk határait, és ő helyezett el ennek a népnek a
közösségébe, akkor az érte való felelősséget mindenképpen vállalnunk kell.
Isten valami mélységes szomorúsággal mondja Hóseás könyvében a prófétán
keresztül: Fejedelmet választottatok, de nélkülem. Isten népének pontosan
ez a nagy feladata és kiváltsága: választ, de nem Isten nélkül. Lehet, hogy
úgy indul, és ha becsületesek vagyunk, valljuk be Istennek. De aki ilyen
alázatossággal vonul oda Isten elé, annak Ő ad világosságot. A közömbösség
bűn. Jézus soha nem volt közömbös. Egyre-másra olvashatjuk, hogy ahogy
elnézte a népet könyörületességre indult, hallgatott valakit és megszánta.
Három feladatot szeretnék megemlíteni: az egyik az, hogy legyen bennünk
őszinte bűnbánat és bűnvallás a mi népünk bűneit illetően. A másik: ha a
közömbösségnek bármilyen formáját felismerjük a magunk szívében, ezt is
valljuk meg Istennek, és hagyjuk el. És harmadszor: engedjük, hogy
megújítsa a mi Urunk a közösséget, a mi népünkkel való közösségünket és a
hivőkkel való összetartozás tudatát.
Ámen

Böjti gondolat

"Ha azt gondolnám, hogy a fájdalmat Isten méri rám egy akarati elhatározásával
és az én javamra, akkor azt hinném, hogy vagyok valami, és ezzel eljátszanám a
fájdalom felhasználásának legfőbb lehetőségét, hogy megtanuljam belőle: semmi
vagyok. Nem kell tehát semmi ilyesfélét gondolni. Inkább a fájdalmon át kell
szeretni Istent. Szeretnem kell azt, hogy semmi vagyok. .. Kiáltunk, hogy
valaki válaszoljon. A kiáltás ketté hasít. Csak a csönd felel rá."
(Simone Weil: Akit szeretnünk kell, távol van)