2006-05-17

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Nem régen egy kedves fiatal barátunk mesélte, aki egy nagy áruházláncban pénztárosként dolgozik, mint diák, hogy olyan gyors, hogy a helyi pénztárosokat is megverte egy versenyen. Megkérdeztem, valóban verseny van a kasszánál? Azt mondta, hogy igen, sőt 4000 Ft jutalmat kapott, mert ő lett az első. Ez roppant elkeserített, mert "Az ember tragédiájának" falanszter jelenetét éreztem meg benne. Ha valamiről fontos lenne beszélnünk, akkor éppen ezekről az emberi megalázásokról. Ha az egyháznak van ma üzenete, akkor az az, hogy Isten nem így képzeli el világunkat. Mit tehetünk? Szorongató kérdés ez. Talán furcsának tűnik, de sokkal jobban oda kell figyelnünk a szépre. Az ember, Isten által teremtett voltjának egyik legfontosabb sajátja, hogy esztétikai-, szépérzéke van. Az egyház hivatása többek között az, hogy a szépségre való igényt felébressze az emberekben, mert csakis Istenhez vezet minden, ami nem robot, ami nem csupán praktikus és olcsó, ahogy ezt ma hirdetik, hanem ellenkezőleg, szívmelengetően szép. Most egy olyan emberrel ismerkedhetünk meg, aki református hitével egy egész életen át a szépen, a szépért munkálkodott. Sokan ismerjük MS mester képeit, Mária és Erzsébet találkozását, a Golgotát, de nem tudjuk, hogy egy református presbiternek, Varga Dezsőnek köszönhetjük, hogy ilyen szépek, hiszen ő vezette restaurálásukat. Varga Dezsővel az esztergomi Keresztyén Múzeumban találkoztam.

A Keresztény Múzeum kincsei

Varga Dezső: A Mennybemenetelnél az apostolok körbeállják a sziklaszirtet, amiről Krisztus felemelkedik a mennybe. Már csak a lába látszik, mert egyébként a testét már a fényes felhő eltakarja. Az apostolok pedig csodálkozó arccal veszik Őt körbe. A középkori ember számára nagyon fontos volt, hogy a szereplőket saját ruháiba felöltözve, saját környezetébe ábrázolva lássa ezeken a jeleneteken, hiszen ez volt számukra a Biblia. Ezt olvasás nélkül is megértették, hiszen minden szentnek meg volt például a maga jelzése. Az attribútumról ismerték fel, hogy kit ábrázol a szent. Vessünk egy pillantást a garamszentbenedeki Úrkoporsóra. Most is itt áll a Keresztény Múzeum közepén ez a gyönyörű építmény. Garamszentbenedek a középkorban nagy egyházi központtá fejlődött, így a Nagypéntekkel kezdődő és a Húsvéttal befejeződő ünnepségsorozatnak volt fontos kellékévé vált nemcsak a település, hanem az Úrkoporsó is. Egy gótikus kápolna mintájára készülhetett. Az alsó rész a szarkofág, aminek minden oldalát domborművek díszítik. A sírt őrző katonák éppen ébredeznek, középen pedig, belül, egy üres teret találunk, hiszen Simor János prímás súlyosan megrongálódva találta meg és hozta el ezt az alkotást. Húsvétkor az üres síré a főszerep. Ez a koporsó egyedülálló dolog. Kerekeken nyugszik. Nagypéntek előtt kigurították a főoltár elé, aztán amikor a szerepét betöltötte, visszatolták. Található Európában hozzá hasonló, de kerekeken mozgatható sehol nincs. A művészi értékéről nem is beszélve! A hatvanas évek elején, Húsvét kedden hoztuk le a Keresztyén Múzeumba, és azóta áll itt, az első teremben. Verbuváltam egy restaurátorokból álló csapatot, akikkel közösen konzerváltuk és a legújabb gyakorlat alapján, korszerűen restauráltuk.

Fekete Ágnes: Nálunk, reformátusoknál nincsenek képek, sőt történelmünk során még képrombolás is volt. Református emberként miként viszonyul ehhez a kérdéshez?

Varga Dezső: Erre a kérdésre számítottam, mert sokan megkérdezték már. Egy alföldi református hivő családból származom, s az esztergomi gyülekezetben presbiterként szolgálok, ennek ellenére 51 éve dolgozom már a Keresztyén Múzeumban, és meg kell mondjam, tökéletesen össze tudom egyeztetni a vallási nézeteimmel, hiszen ezeket a tárgyakat nem liturgikus tárgyaknak, hanem magas szinttű művészeti alkotásoknak tekintjük. Reformátusként így közelítem meg ezt a kérdést. Mindig meghatódom, amikor egy-egy ilyen csodálatos műtárgyhoz kell hozzá nyúlnom. 51 év alatt volt szerencsém számos tárgyat restaurálni. Itt éltem le életem nagy részét. Ha az Úristen megengedi, akkor még további feladatok is várnak rám. Munkámat azzal a szorgalommal és tudatossággal végzem, hogy ezeket a műtárgyakat a jövő embere számára is megőrizni segítem. A hitem szempontjából a legfontosabb, hogy az emberek jöjjenek be ide, csendesedjenek el, és áhítattal menjenek körbe a termeken. Úgy érzem, számomra ez a legfontosabb. Azonban, sajnos az utóbbi időben nagyon megcsappant a látogatók száma. Nem lehet megszokni ezeknek a tárgyaknak a jelenlétét. Minden nap örömmel megyek a múzeumba, mert itt lehetek, ezen kincsek között. Korábban a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam, és idekerülésemet kezdetben száműzetésnek tekintettem, de mára az élet nagy ajándékaként tartom számon.

Amikor minden virág virágzik…

Fekete Ágnes: Nagyon jó, hogy a leendő lelkészeket is oktatják a látás szépségére. Békési Sándor a budapesti teológia dékánja korábban rajzfilmes grafikus volt. A nemrég megalapított Egyházművészeti Intézet körül ő is bábáskodott. Először erről az Intézetről kérdeztem.

Békési Sándor: Liturgiai, egyházzenei, irodalmi és vizuális szakcsoportok vannak a Szenczi Molnár Albert Egyházművészeti Intézetben, amely Hittudományi Kar keretei között működik. Az intézet fórumot kíván biztosítani a művészetekről szóló beszélgetésekhez, és célunk, hogy az eredményeinkről a Zsinatot is tájékoztassuk. Az eljövendő egyházi életünknek lesz a bázisa, így képes lesz meglelni a művészet saját helyét az egyházon belül.

Fekete Ágnes: Mit jelent egy jól értelmezett puritanizmus? A sallangmentesség ott volt az ősüzenetben?

Békési Sándor: A puritanizmus igényesség. Nem magára költ, nem öntömjénező, nincsenek fölösleges csatolásai, lényegre törő, ám tartalma meghatározza a formát. Nem formától idegen. Mindig nagy élmény a számomra a régi református templomépítészet, amelyben megtalálhatóak a különböző korok emlékei. Van egy kis gótikus falrészlet, amit lemeszelnek a puritánok, de azért a felirat a virágmotívum megmarad, ám jelen van a klasszicizmus is, amikor minden fehérré válik. Hiszen, amikor egy templomhoz hozzáépítenek, megbecsülik a régi korokat is, egyaránt jelen van a középkor, a barokk, és az újkor is. Az énekeinkkel sem lehet másképp, nem lehet hogy csak a régit őrizzük és énekeljük, mert azt tartjuk patinásnak és hűnek a hagyományainkhoz, ott kell virágoznia minden virágnak. A puritanizmus szerintem az igényesség szinonimája. Az igényességre lenne szükségünk, hogy valóban puritánok legyünk. A művészetnek igen is van létjogosultsága.

Fekete Ágnes: Ha arra gondolunk, hogy egy abszolút vizuális korban élünk, tehát egy olyan korban, ahol minden információt a látvány segítségével közölnek velünk, akkor számunkra is fontos, hogy minőségi képekkel kommunikáljunk.

Békési Sándor: A vizuális áradat áldozatai vagyunk. S éppen ezért nagyon ízléses lehet a lényegre törekvés.

Fekete Ágnes: Most itt a diákokkal képmeditációkat készítenek. Ez egyfajta vizuális nevelés.

Békési Sándor: Sőt, verbális nevelés is, mert segíti a gyakorlati teológiai tanulmányaikat. Hiszen a képmeditáció alkalmával kiválasztanak a művészettörténetből egy festményt és megpróbálják megfogalmazni azokat az élményeiket, amiket a kép kapcsán élnek meg. Az értelmezéseknek azonban össze fogottnak kell lenniük, nem pedig egy olyan szóáradatnak, aminek se vége, se hossza. Ez egy epigramma, ha a versműfajhoz lehet hasonlítani. Fegyelemre is szükség van, ez is puritanizmus, mert nem lehet sokat beszélni. Megalkotják, mint egy szabad verset. Nagyon hasznosnak tartom, hogy minden hónapban összeülnek és többen is tartanak meditációt. Remélem, hogy a prédikáció készítésében ez jó stúdium lesz. A szellemtelenség, a felületesség kortünet. A fenomenológia most nagyon divatos, hisz már minden jelenség, és semminek nincs tartalma. Újra létjogosultságunk, hogy a művészetek területén is elmélyedjünk. Tehát a sallangokat, az igénytelenséget, a tévhiteket, a giccset levetkőzve, a művészetünket most már ne csak az érzelmek hullámára helyezzük, mert a művészet tudás, érzelem és tudomány egyszerre.

Határtalan kapcsolatok

Fekete Ágnes: A teológián a hallgatók nem csak a tudásuk bővítésével foglalatoskodnak, hanem hogy megismerjenek gyülekezeteket, segítsék azokat, ha szükséges. Ebben az évben több tucat helyre eljutottak. Először a hollandiai utazásról érdeklődtem Bölcsföldi Andrástól, a teológia spirituálisától valamint a teológiahallgatóktól.

Csákai László: Vienanban szálltunk meg. Ez egy kis magyar ház, magyar gyülekezet, amit hosszú évek óta Tüski István vezet. Bár kevesen élnek itt magyarok, mégis igyekeznek megmaradni a reformációban, abban, ami végül is, Hollandiából jött a hazánkba.

Kovács Enikő: Az Ágoston Sándor Alapítvány, a teológusok számára kifejezetten határon túlra szervez utakat. A Kárpát-medencében élő református, magyar gyülekezeteket segítjük ezzel. Főleg olyan helyekre megyünk, ahol rossz állapotú, romos, de mégis szép templomok vannak. Pályázatokat írunk, adományokat gyűjtünk. Heteket, hétvégéket szervezünk, hogy aztán segíteni tudjunk a gyülekezetek mindennapjaiban. Nyáron Erdélybe, Marosszentimrére, ősszel pedig Felvidékre, Berzétére megyünk. Ott az ifjúsági munkában veszünk leginkább részt, de azért dolgozni is fogunk a templom körül. Például a múlt évben segítettünk a templom vakolatát leverni, hogy aztán új vakolatot kaphasson. Rendbe raktuk a kőkerítést is.

Kókai Géza: Erdélyben egy kis faluban, Galambodon voltunk. Itthon egészen más körülmények között élünk, ám itt mégis érezhetjük azt, hogy egyek vagyunk. Az ottaniak szeretik hangsúlyozni, hogy ők magyar reformátusok. Ez mindig élmény. Voltam családoknál is. Beszéltek a napi problémájukról, de az örömükről, a hitükről is. Képesek voltak megnyílni. Ami szerintem nálunk hiányzik. A magyarországi magyarok zárkózottak.

Szanyi Ferenc: Kárpátaljáról származom, és a teológus társaimmal együtt mentünk vissza a szülőföldemre. Éjfélkor érkeztünk meg egy röpke határátlépéssel, ami egy-másfél órán keresztül tartott. Négy gyülekezetbe látogattunk el, igét hirdettünk és énekeltünk, bizonyságot tettünk. Számomra azért is volt jó élmény, mert sokat mesélhettem a társaimnak vidékről. Szerintem a többieknek is tetszett, legalábbis az arcok ezt tükrözték. A Vereckei-hágónál kirándultunk, és mindannyian feltöltődtünk

Bölcsföldi András: Budapesten egész máshogy élik meg az emberek a nyitottságot. Falun vagy egy kisvárosban az emberek úgy viselkednek, mintha ismernénk egymást. Nem úgy kezelnek bennünket, mint előkelő vendégeket. Ezt nem úgy értem, hogy nem tesznek ki magukért, hanem úgy, hogy természetesen viselkednek. Volt időnk és le tudtunk ülni lelkészekkel beszélgetni. Fantasztikusan érdekes beszélgetések voltak ezek. Amikor Galambodon voltunk, szóba került a december 5-ei szavazás, és megkérdeztük, hogy miként láttak akkor minket, az anyaországban élőket. Egy kicsit mi is félve mentünk utána határon túlra, viccesen szólva, reméltük, hogy nem köveznek meg minket. Viszont az, hogy elmegyünk, együtt vagyunk, elég bizonyíték az összetartozásunkra. Pócsmegyer-Leányfalun felmentünk a gátra, ahol megmutatta a lelkész, hogy három évvel ezelőtt, hol állt a víz. Akkor egy méterrel magasabban hömpölygött, mint a mostani árvíz idején, ráadásául a helyzetet súlyosbítandó a parókia lejjebb helyezkedik el, mint a töltés. Ez még februárban történt. Most, a nagyobb áradás idején újra gondoltunk galambodi lelkészre, imádkoztunk érte, és fel is hívtuk őt, hogy megkérdezzük, szüksége van-e segítségre, mert szívesen elindulunk. Vannak kapcsolatok, amik megmaradnak.

Misszió ég és föld között

Fekete Ágnes: Ma egy különös találkozó kezdődött Budapesten. A Repülőtéri Misszió Nemzetközi Egyesületének elnöksége hazánkban ülésezik. Krasznai Andrea református lelkész a Repülőtéri Misszióban dolgozik, és e világot átölelő társaság alelnöke.

Krasznai Andrea: Egyszer egy utas betért a kápolnába és elmondta, hogy most repülte át az óceánt, de van egy nagy bűne, amit mindenképpen meg szeretne vallani. Római katolikus volt. Mondtam, hogy református lelkész vagyok, mire ő azt felelte, hogy én is Isten szolgálom. Egy bűnvallás keretében le is pakolta a lelki, nehéz poggyászt, majd pedig befutott a római katolikus kolléga, aki feloldozta őt. Annyira jó volt látni, hogy ez a kedves utas megkönnyebbülten hagyott el bennünket, és látta, hogy a lelkészek képesek együtt dolgozni és harmonikusan munkálkodni.

Fekete Ágnes: A repüléstől, az esetleges balesetektől való félelem hívta életre ezt a missziót?

Krasznai Andrea: Igen. Ég és föld között az utasok nem tudják a kormánykereket a saját kezükben tartani. Ezzel a szolgálattal több mint ötvenéves lemaradást igyekszünk bepótolni. Az első reptéri kápolnák a második világháború után nyíltak meg. Nálunk, Magyarországon pedig a rendszerváltást követően merült fel először, hogy a Ferihegyen is működjön lelki oázis. Azóta sokan keresik a piktogramot: a térdelő alakot, mert a világ összes pontján ezzel jelzik a kápolna meglétét.

Fekete Ágnes: Bennem a repülőtér azt a képet hozza elő, hogy menedzserek a megszokott kis kocsikat húzzák, mobiltelefonnal a másik kezükben, rohangálnak. Ez a világ nem igazán alkalmas arra, hogy Istenről beszéljünk.

Krasznai Andrea: A reptér a cifranyomorúság világa, ahol az elegáns külsőségek és a belső megoldatlanságok feszültsége még inkább felerősödik. Amikor bejön egy csinos kiskosztümben vagy egy jól szabott öltönyben egy utas és az első pillanatban teljesen rendben látszik, akkor úgy gondolod, hogy ennek az embernek nagyszerű élete lehet. Azonban néhány perc után, amikor kitárulkozik, főleg amikor észreveszi, hogy valaki odafigyel rá és meghallgatja, az ügyei után való rohangálás kényszere másodlagossá válik. Így lehetséges, hogy beszélgettem már rohanókkal fél órát, de másfél órát is, s ezeket az alkalmakat nagyon gyakran az jellemzi, hogy én hallgatok vagy csak apró kérdésekkel segítek. Az utasok mindig megköszönik a figyelmet. Gyökössy Bandi bácsi mondta, hogy nem véletlen, hogy embernek két füle van és egy szája: kétszer annyit kellene hallgatnunk, mint beszélnünk. Olyan emberekkel találkozok, akik "belebotlanak" az Isten jelenlétébe. Tehát meglátják a kápolnát, és mivel a szekuláris világban nem várják el ennek a megjelenését, felkelti az érdeklődésüket. Tehát a kontextusban elhelyezett, meglepődést kiváltó tény hozza be őket. Emlékszem arra, amikor két utas bejött, és az egyikük azt mondta, hogy "Nézd, milyen csodálatos dolog, egy házasságkötő terem itt, a reptéren!" A másik néhány pillanat múlva helyesbített: Ez nem házasságkötő terem, hanem kápolna. Azt is különlegesnek tartják, hogy lelkipásztorok ténykednek Ferihegyen. Hárman szolgálunk egy római katolikus és egy evangélikus kollégával. Felváltva teljesítjük a missziót, tartunk istentiszteleteket, esketünk, keresztelünk. Sőt, amikor Farkas Bertalanék vásároltak egy teherszállító gépet, akkor megkértek, hogy egy ökumenikus szertartás keretében áldjuk meg.

Fekete Ágnes: Nincs ebben valami babona? Amikor az ember fél, rögtön előveszi az Istent.

Krasznai Andrea: Nem látok én ebben semmiféle babonát. Ez attól függ, hogy ki-ki milyen indíttatásokkal jön el otthonról, hogy mit hoz a lelki puttonyában. Igyekszem megtalálni azt a közös pontot, ahonnan el tudunk indulni, és tovább beszélgethetünk. Az ember keres valamit, kíváncsi valamire. Nekem már az is elég, ha kíváncsi valamire. Az én feladatom az, hogy hiteles módon bizonyságot tegyek. Nem több és nem kevesebb, de abban a helyzetben egy- egy embernek ez a mindent jelenti. Az emberek szeretnék az Isten áldását magukénak tudni. Lehet, hogy ez egy olcsó kegyelmi forma, de ezek azok a helyzetek, amikben közel tudunk kerülni hozzájuk, és tudunk beszélni arról, hogy mi is a magva és lényege a hitnek.

Fekete Ágnes: Miről szól az a konferencia, amit itt tartanak Budapesten?

Krasznai Andrea: Minden évben megrendezzük a Repülőtéri Lelkészek Nemzetközi Konferenciáját, és ez minden évben valamelyik nagyváros reptéri lelkipásztorának a meghívására történik. Jövő szerdán a Repülőtéri Lelkészek Nemzetközi Szövetségének vezetősége találkozik Budapesten. Mindazt megvitatjuk és megtárgyaljuk, ami egy nemzetközi szervezet működéséhez szükséges. A nemzetközi szervezet alelnökévé választottak múlt év szeptemberében a manchaster-i világkonferencián. Az elnökünk megbetegedett, agydaganattal műtötték kétszer is, és azóta rám hárul a szervezet működtetése. Nagyszerű kollégákat találtam, akik felajánlották a segítségüket. Jóleső érzés: odafigyelünk egymásra, és így egy olyan közösségnek lehetünk a részei, amely a szeretetről nem csupán beszél, hanem aktívan és kreatív módon cselekszi is azt. Például három embert kereszteltem meg anyák napján. Két felnőttet és egy babát.

Fekete Ágnes: Miért keresztelkedik meg valaki Ferihegyen?

Krasznai Andrea: Amikor valaki meghallja a keresztelés megtörténtét, akkor az jut az eszébe, hogy azokat keresztelem meg, akik megszületnek a fedélzeten. Nem. Azokat, akik az elmúlt évek során kiszoktak Ferihegyre: házaspárokat, reptéri dolgozókat egyaránt. Az elmúlt nyolc évben kialakult egy izmos, összetartó közösség, amely egyre-inkább kezd önálló életet élni.

Fekete Ágnes: Hány lelkész tartozik ebbe a szövetségbe?

Krasznai Andrea: Körülbelül 200 lelkész, ám segítenek önkéntesek is, főként keresztyén felekezetűek, de vannak olyan országok, ahol iszlám, illetve izraelita vezetők is részei ennek a nemzetközi szervezetnek. Három embert kereszteltem meg anyák napján. Két felnőttet és egy babát.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Mózes 1. könyve 3. részének első verséből!
"Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?"

Van egy szó, amit mostanában rengeteget használnak, de talán kevéssé értünk. Ez a szó a provokáció. Régi latin kifejezés. Mint legtöbb szavunk, eredetileg ez is teljesen jó értelmű volt. A bírói eljárás során a kérdezőt hívták provokátornak, azaz előhívónak. A középkorban a provokáció egyszerűen felhívást jelentett. A Larousse szótár szerint a XVI. századtól kezdve használják mai értelmében, azaz olyan személyre, aki maga titokban marad, míg egy lázadás okozója. Aki egy-egy témát például a köztudatba dob, aki ilyenfajta kérdéseket tesz fel, mint a kígyó: a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Nahát, Éva, ilyen kegyetlen a te Istened? Nem gondolod komolyan, hogy aki ennyire szűkmarkúan bánik veled, abba te megbízhatsz. Az ember nagyon könnyen hajlik ez efféle gondolatokra. Valljuk be, mindannyiunk szíve igen lágy, és nem csak a jó, hanem a hízelkedő gonosz is otthonra lel benne. Mit tehetünk? Az első, hogy igyekszünk finom műszerként megőrizni hallásunkat. Annyi zaj vesz minket körül, s annyira nehéz csöndben maradnunk. Ez is egyfajta provokáció. Hangosan kiabálnak felháborító hazugságokat, hogy aztán mi is kiabáljunk. Mindegy, hogy mit, lehet az a legtökéletesebb igazság, amit hangoztatunk, csak ne maradjunk csöndben. Csak ne mélyedjünk el. Csak ne halljuk meg a szívünk igazi hangját. Mit is akart a kígyó? Valami olyan témát akart felvetni, ami kapcsán Éva feltétlenül szóba elegyedik vele. Sajnos velünk, nőkkel könnyen elbánnak így. Éva elmondja látszólag ártatlan válaszát: a kert minden fájáról ehetünk, csak egyről nem. Ekkor már győzött a kígyó, bár Éva látszólag még ellenáll. A kígyó itt átcsap támadásba, és a már beszélgetőtársává alakult Évát, meggyőzi. Belesétált abba a csapdába, hogy nem kapott időt a gondolkodásra. Nem volt csendje, és nem tudott mérlegelni. Akiknek abszolút hallásuk van, azok is állítják, hogy ezt a hallást gyakorolni kell. Sokan nem is tudnak róla, hogy képesek lennének a csöndben is meghallani a normál "A" hangot. Ez részben képesség, részben gyakorlás kérdése. A mi dolgunk is az, hogy megőrizzük hallásunkat, tisztítsuk meg füleinket annyira, hogy az efféle provokatív hangoknak, amit Éva kígyó formájában hallott, ne dőljünk be. Azután fel kell ismernünk gyengeségünket. Éva nem volt eléggé felvértezve a történetben. Persze nem tudjuk, hogy ennek mi volt az oka. Nyilván ezek az őstörténetek, a maguk egyszerűségében is őstudást szeretnének nekünk átadni. Nincs értelme az olyan kérdéseknek, mint hogy "mi lett volna, ha". De a mi hasonló kérdéseinkben elmondható, ha tudjuk, hogy önmagunkban nem vagyunk képesek meghallani az igazságot, miképpen az Úr ezért adta Ádámot is Évának, s ugyanezért adta az imádságot, és még ahhoz is segítséget nyújtott, hogy ezeket a támpontokat mind megértve, meghallva, képesek legyünk helyesen dönteni. Sokszor félünk a csöndtől. Mindenütt zajfüggönnyel zárják el belső hangunk minden útját. Nekünk Isten erőt ad arra, hogy provokáció közt is kitisztítsuk füleinket, meghalljuk az ő halk és szelíd szavát.
Ámen