2006-06-14

Fekete Ágnes: Egyházi iskolába járunk. Fiam egyik osztálytársa ment haza egyszer azzal a kérdéssel: "Anya, te büszke vagy rám, amikor jó eredményt viszek haza?" Mire az anyuka természetesen igennel válaszolt. "És nem félsz, hogy elkárhozol? Mert a büszkeség bűn." Szegény anyuka nem tudott hirtelen mit felelni. A gyermek nyilvánvalóan több mindent hallott, és ezeket így tette össze fejében. Ha végletes is volt a példa, annyiban jellemző, hogy sokszor beszélünk egyházunkban arról, hogy ebben a világban mi a rossz. Az istentiszteleteken sokszor már a második mondat arra kérdez rá, hogy mi a bűn. Pedig a legtöbb érzésünk egyszerre jó és rossz, úgy mint a büszkeség is. Mai korunk legnagyobb kérdése nem az, hogy meg tudjuk-e nevezni a rosszat, hanem hogy meg tudjuk-e különböztetni a nagyon hasonló, mégis nagyon ellenkező dolgokat, érzéseket. Nem az a kérdés, hogy mi a bűn, hanem hogy hol lép át a természetes büszkeség életellenes és pusztító erővé. Ezeket a pontokat a legnehezebb kitapintani, és itt nehéz nemet mondani. Következő beszélgetésünk erről a különbségtevésről szól Dér András rendezővel. Ő az egyik meghívott előadója volt az elmúlt héten Berekfürdőn megrendezett Théma teológiai konferenciának. Sajnos most e riporttal pótoljuk előadását. Először a filmvilágról beszélgettünk Budaörsön, a Kőhegyen, ahol a passió játékot adják elő ezen a héten, melyet ő rendezett.

Dér András: Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam elmenni Berekfürdőre, mert izgalmas lett volna a téma: a film, mint világnyelv. Ez az egyetemes nyelv, amely igazán dokumentatív, amely visszatükrözi a valóságot. Ez egyben egy nagyon izgalmas problémát is jelent, mert az, ami ezt visszatükrözi, egy szubjektum. Tehát a kezében van egy objektív rendszer, de ezt az objektív rendszert ő szubjektív módon használja. A képet sokszor használjuk a valóság illusztrációjaként, de szubjektív módon, hiszen én, a saját érdekeim szerint használom, vagy azok érdekei szerint, akiket képviselek, egy érdekcsoport érdekei szerint, ami lehet akár egy egész földrész is. Tehát manipulálok. Pusztán a nyelvi manipuláció az írott világban nem olyan veszélyes, ugyanis ott egy absztrakció jön létre. Elolvasom, és tükrözöm magamban, vizualizálódik. E helyett a bonyolult folyamat helyett kapok egy mozgóképet, amiről azt hiszem, hogy az a valóság. És ezt el is hitetik velem a kommentátorok: olyan környezetbe teszik, ami által el is hitetik velem, hogy ez a valóság, pedig ez nem az.

Fekete Ágnes: Tipikusak a National Geographic képei: sétál egy ember és beszél, amitől olyan érzésünk van, mintha ott lennénk mi is a dzsungelben.

Dér András: Igen, és ez nem véletlen. Ha megfigyeljük a televíziós híradó-technikákat a CNN-től kezdve a magyar televíziókig: élő tudósítások. Az, hogy a szakkommentátor vagy a riporter ott van a helyszínen, rögtön hitelesíti azt a tudósítást. A média teremti a világot, és ez nehéz dolog. Ez ellen nem vagyunk felvértezve sem lelkileg, sem az oktatás szintjén. A vizuális oktatás teljesen gyerekcipőben jár. Pedig a gyermek első közlésvilága a vizuális nyelv, és ettől végtelenekké válunk.

Fekete Ágnes: A hit felvértezettségével, a hit szemével hogyan állhatunk ehhez a világhoz?

Dér András: Nem lehet ezen kívül maradni. Nehéz helyzet: a Pázmányon tanítok, a kommunikáció szakon, a televíziózásról is van szemináriumon, és olyan műsorokat vagyok kénytelen nézni, és erre kényszerítem a hallgatóimat is, amelyekre a jó ízlés szerint egyébként azt mondanám, hogy ne nézzünk. Viszont csak ezeket szapulni megint nem jó taktika, mert ha megnézzük, akkor a lakosság, a fogyasztók jelentős része, több mint 50%-a ezeket a műsorokat nézi. Tehát a visszacsatolást kell megértetni és megtanulni, azt, hogy ez hogyan működik. Hogyan lehet egy szappanoperán úgy változtatni, hogy egy bizonyos esztétikai és erkölcsi norma alá már ne menjen, mert az káros. Ez szinte megoldhatatlan probléma jelenleg, de talán lassan kinevelődnek olyan generációk, akik ezt fontosnak tartják. Az a nagy kérdés, hogy mennyire tudnak szembeállni az anyagi világgal, mert az határozza meg pillanatnyilag a mozgásteret. Ha egy televíziónál kap valaki állást, akkor vannak dolgok, amiket teljesítenie kell. Ha nem tetszik, akkor a megélhetése kerül veszélybe. Nagyon durva és nagyon éles a váltás. A hit válasz: az, aki hivő, annak el kell döntenie, hogy igen vagy nem. Ezt nem lehet megúszni, nem lehet azt mondani, hogy "is". Borzasztó nehéz ebbe beletörődni, és furcsa, hogy arról szól a világ, hogy kompromisszumot kell kötni. Folyamatosan morzsolják az egyéniségét az embernek, illetve egy olyan egyéniség felé lökik, ami éppen trendi, divatos. Látom sok színészen, hogy a divat, a siker hogyan hat: mint egy mágnes vagy mint egy hatalmas meteorit, ami magával viszi az embert. Ez nagyon veszélyes, szinte lehetetlen ennek a kísértésnek ellenállni.

Fekete Ágnes: Mégis csak lehetséges, nem? Nem erről szól az élete?

Dér András: Persze, hogy szeretném, ha erről szólna. Én is küzdök, sokszor azonban elbukok, és újra kezdem. Nem azt mondom, hogy ez a jelenség korábban soha nem létezett, mert mindig volt, de a 21. században az információnak, a digitális technikának olyan forradalmát éljük, ami nem hasonlítható semmi előzőhöz. Ma bárki lehet három percre sztár, ha a médiába került. Ez olyan evidenssé és fontossá vált, hogy ha megjelenik valaki a televízióban, és másnap lemegy a zöldségeshez, akkor a zöldséges egészen másképpen fogja adni a zöldséget, mint addig, pedig ő ugyanaz, aki volt. Remélem, hogy az is marad, hogy ez így működik! Annak van hitele, annak van igazsága, aki abban a szentségtartóban megjelenik. A televízió az új kor szentségtartója. Mindenkinek ott a házioltára, a plazmatévé, és ami ott megjelenik, az az orákulum.

Fekete Ágnes: Tegnap voltunk egy születésnapi zsúron a gyermekünkkel, és a könyvespolc is a tévé körül volt felépítve, mert az a központ.

Dér András: Igen, egyre inkább. Valljuk meg, hogy ez nagyon kényelmes. Az, hogy gyermekkorom óta vallásos környezetben éltem: az otthonom, a piarista gimnázium végigkísértek és segítséget jelentettek. Nem mondom azt, hogy nem voltak konfliktusaim a hitemmel és saját magammal is, mert ez folyamatosan megvan, de valahogy mindig visszatértem. Tényleg erőt ad, biztonságot. Egy olyan terület, ahova az ember akár bánata, akár öröme van, el tud menekülni. Ha sikere van, akkor is. Fontos, hogy a sikert, amit az ember kap, tovább tudja adni. Nem csak azoknak, akik a közvetlen munkatársai, hanem a Teremtőnek is, mert mi csak közvetítők vagyunk. Ez véd meg a kudarcoktól is. Kudarc, ha a világ nem úgy ismer el, de nekem van egy sorsom, van egy dolgom. Ott van számtalan példa a Bibliában, amelyek közül néhány a passió játékban is elhangzik: titeket fognak üldözni az én nevemben, százszorosan fogjátok az megszenvedni, ami nem tölt el büszkeséggel és örömmel, csak egyfajta realitást ad.

Fekete Ágnes: Ez a passió játék azért nagy lehetőség is.

Dér András: Ez csodálatos ajándék az életemben. A Merlin Színházban rendeztem egy darabot elég nehéz körülmények között. Másfél évvel később megkeresett Bak István, aki tervbe vette egy passió játék létrehozását. Három év küszködés után sikerült rá pénzt szerezni és a Budaörsi Német Kisebbségi Önkormányzat segítségével, Ritter Imre vezetésével létrejött 2000-ben az első. Akkor a csíksomlyói passiót hoztuk létre a híres budaörsi Kőhegyen. Nagyon jó ebben elmélyedni. Ma úgy tűnik, hogy a hároméves periodika beáll. A zene, amit éppen hallunk, a darabból van: a betlehemi gyermekgyilkosság zenéje.

Fekete Ágnes: Az ember, ahogyan a köveket elnézi, el tudja képzelni, hogy ez volt az a hely, ahol Jézust megkísértették.

Dér András: Mi legalább is így képzeljük, valóban. Számunkra ez egy bibliai tájjá változik. Díszletet nem kell használnunk, mert a természet, a Kőhegy a szikláival, domboldalával, a kis utakkal, nekünk Jeruzsálem, a kálvária, a Golgota, és ezt a színészek is elhitték nekem, amikor elmondtam nekik, hogy mi micsoda, és a nézők is ezzel az élménnyel térnek haza. Látják Pilátus palotáját, a Szanhedrint. Azt, hogy ez végül is megvalósult, a sok statiszta fegyelmezettségének is köszönhetem. Kölcsönös alázatra és odafigyelésre tanít mindenkit ez a darab. 150 statiszta vesz részt a munkában, és dolgozik. Esőben is itt álltunk kinn: fújt a szél és esett, és amikor már bőrig áztunk, akkor mentünk be a sátorba egy kicsit.

Fekete Ágnes: Nekem a legnagyobb élményem az volt, amikor 3 éve láttam a passiót, hogy egyszerre voltunk a jelenben és a múltban. Ritkán van ilyen élménye az embernek.

Dér András: Ez a passió lényege. Egyszerre nagyon távoli és nagyon közeli. Van történelmi távlata, misztikus, transzcendens távlata, ugyanakkor van mikro-közelisége és aktualitása, napi megélhetősége. Már akkor hamis képet kapunk, ha csak a misztikába vagy a történelmi távlatba helyezzük. Az is hamis, ha ezt nagyon erőteljesen a napi, gyakorlati világba hozzuk. Ezt az utazásélményt kell nap, mint nap megélnünk, és ezt próbáltuk meg ebben a passiójátékban is visszaadni. A művészetnek az a feladata, hogy még közelebb hozza, hidat teremtsen a hétköznapi és a misztikus gondolatok között.

Zene

Fekete Ágnes: A kultúra nem értéksemleges, manapság divat ezt a szót használni. A kultúra mindig is együtt élt és él lelki értékekkel. Ez azért jó, mert közvetett módon a kultúrával is átadhatunk valamit a hitünkből, gondolkodásunkból. Erre tesz kísérletet a Református Zenei Fesztivál, melyet a következő héten rendeznek meg harmadik alkalommal Budapesten, a Ráday utcában és annak környékén, illetve a Zeneakadémián. A rendezvény kitalálóját és szervezőjét, a Periferic Records Kiadó igazgatóját, Böszörményi Gergelyt hallják.

Böszörményi Gergely: Amikor 30 évvel ezelőtt apám azt mondta, miközben futottam sörözni, vagy focizni, hogy próbáljak meg az utókor számára értelmes nyomot hagyni, akkor elment a fülem mellett. De a halála előtt nem sokkal újra mondta, hogy ne felejtsem el, amit mondott. Apám Hódmezővásárhelyen volt lelkész, ahol félre akarták állítani. Olyan gyülekezetbe tették, ahol nem volt parókia, templom. Általános iskolásoknak való padokba kellett a parasztbácsiknak és néniknek magukat bepréselniük. Az akkori pedellus úgy gondolta, hogy a szocializmus bástyáit akkor építi a legjobban, ha apám biciklijének kerekét minden héten kiszúrja. Ebben a gyülekezetben volt egy néni, aki a Tebenned bíztunk kezdetű éneket lassan, elnyújtva énekelte. Ez is bennem maradt. Ahogy összeállnak a dolgok, az apró momentumok, úgy áll össze az egész kép, ami ráébresít arra, hogy érdemes csinálni. És amikor olyan fogadtatása van egy programnak, mint a református énekeknek a Zeneakadémián volt az első alkalommal, 2002-ben, akkor megerősödik bennem az az érzés, hogy érdemes csinálni. Odajött hozzám egy idősebb kőbányai házaspár a szünetben, és azt mondták, hogy én nem ismerem őket, de ők ismerték a szüleimet, nagyszüleimet, amikor még Kőbányán voltak lelkészek, és azt mondták, hogy ne hagyjam abba, amit elkezdtem, mert ezt az élményt ők a sírig elviszik magukkal. Ezt tovább kellett csinálni. Sorsszerűen, gondolatszerűen megjelenhet egy ilyen ötlet, amit aztán komolyan kell venni, és komolyan is kell tartani.

Fekete Ágnes: Hányadik fesztivál lesz ez?

Böszörményi Gergely: Most legalább tisztázni tudjuk ezt a furcsaságot, hogy miért harmadik, amikor már 2002-ben is tartottunk hangversenyt a Zeneakadémián. A zsoltáros hangversenyek száma mindig kettővel több, mint a fesztiválok száma. Ennek egyszerű oka van, ugyanis először azzal indultunk, hogy szerveztünk 1000 ember számára egy lélekemelő és szép estét, ahol református énekek szólaltak meg, és megörökítettük az utókor számára úgy, hogy a közönséget is bevontuk. A közönség is énekel a lemezen, ezért mindenki a sajátjának érzi. Az első két alkalommal csak a koncertre és a CD kiadására került sor, ezért mondjuk azt, hogy az idén megrendezésre kerülő fesztivál csak a harmadik. Ennek az idén is az utolsó programja a Református énekek a Zeneakadémián lesz, ami talán a csúcspont is egyben.

Fekete Ágnes: Azt is el lehet mondani erről a fesztiválról, hogy egyre szélesebb kapukat nyit ki. Ökumenikus és egy kicsit a világzene felé is nyitó zenei fesztivál.

Böszörményi Gergely: Örömmel nyitjuk ki kapuinkat. Több helyen lesznek rendezvények. A bázishelyszín a Ráday utca Kálvin tér és a Bakács tér közötti szakasza. Ennek üzenete is lehet, hiszen a Kálvin tér a magyar reformátusság egyik központja, a Bakács téren pedig egy katolikus templom áll, ahol az atya nagyon kedvesen fogad bennünket. A programok közül is befogadtak egy-kettőt. Azt írtuk a mostani szórólapokra, hogy "jobb együtt". Azt várjuk, hogy sok mindenki megjelenjen, a szellemi táplálék mellett már testi táplálékról is gondoskodtunk. Azt szeretnénk elérni, hogy három napon keresztül a Ráday utca olyan találkozó hely legyen, ahova már csak azért is megéri eljönni, hogy értelmes emberek beszéljenek egymással hitről, kultúráról, bukásainkról. A Teológia dísztermében idén Bódiss Tamás vezetésével karnagy és kórustalálkozó lesz pénteken. Szombaton fél 11-től 14 óráig a sokszor méltánytalanul elfelejtett kántorok jönnek, vasárnap pedig a 11 fős Kulcsik család énekeket, hangszerelt darabokat ad elő, közben pedig egy istentisztelet hagyományos liturgiája zajlik. A Hotel Ibiss igazgatójával sikerült megállapodni abban, hogy a Ráday utca elején található hotelben is legyenek kulturális programok. Ezek ingyenesek. A programok lényege, hogy az emberek meghallgatják a zenét, utána beszélgetnek egymással. A zene egy közlési forma, ami a művészetek közül az egyik legkönnyebben befogadható műfaj, miközben élményt ad számunkra. Ez mintegy átmenet, átvezetés arra, hogy az emberek tényleg kommunikáljanak egymással. Beszéljenek a zenéről, a hitről, ebből alakuljon ki egy olyan közösségi élményt, amelyről el lehet mondani, hogy érdemes volt részt venni rajta. Egyet biztosan mondhatok: semmilyen gazdasági nehézség nem akadályozhatja meg, hogy ezt a fesztivált megrendezzük, mert ettől engem eltántorítani valószínűleg nem lehet.

Fekete Ágnes: Még az eső sem, legalább is a tavalyi évre gondolva.

Böszörményi Gergely: Hát igen. Nézem is az időjárás-jelentéseket. Nincs nyarunk, mondják a meteorológusok. Én közgazdaságtant tanultam, és a Ráday-kollégiumban laktam. A kollégium mostani igazgatója felajánlotta, hogy esős nap esetén a Ráday utcán található kollégium pinceklubjában megtarthatjuk a programokat. Legalább eső elől van hova elmenekülnünk.

Fekete Ágnes: A rendezvényre jegyek válthatók a következő címen és telefonszámon: 1114 Budapest, Bartók Béla út 59. A telefon: 38 56343. Hallottuk, hogy a Református Zenei Fesztivál is igyekszik arra, hogy ökumenikus és nyitott legyen. Következő riportunk is a nyitottság jegyében született. Szőnyi Miklós egy különleges délvidéki úton vett részt, a Háló katolikus mozgalommal.

Szőnyi Miklós: A Svábhegyi Református Missziói Egyházközségnek vagyok a tagja, a Háló pedig egy katolikus szervezet, ezért az információáramlásnak volt akadálya már korábban. Ennek ellenére, amikor a gyülekezetet megkereste a Háló azzal, hogy egy délvidéki portya szerveződik, ahol református gyülekezeteket is látogatnának, rögtön kaptam az alkalmon, bár ismeretlen volt mindenki a társaságban. A svábhegyi gyülekezetnek van egy testvérgyülekezete Délvidéken, és ők is szerepeltek a programban. Annyi támogatást kaptam a gyülekezetemtől, hogy a gyülekezet számára ajándékot küldtek: énekeskönyveket, gyerekeknek kifestőkönyvet és ehhez hasonlókat, és utána elindult a nagy menet. Négy napig jártuk a községeket, összesen 15 településen voltunk. Rendkívül különböző közösségeket találtunk: nagyvárosi, nagy hagyománnyal rendelkező gyülekezetek is szerepeltek a programban, illetve szórványban élő magyar közösségek, ahol a hitéletnek közösségmegőrző szerepe is van. A határon túli magyarok esetében ez fontos feladata az egyháznak. Ha mást nem is szolgált az utunk, csak azt, hogy mindenki elmondhatta, amit el szeretett volna mondani, megoszthatta a másikkal az ötleteit, már akkor óriási előnyt és támogatást jelenthetett.

Fekete Ágnes: A Háló végül is a kisközösségeket összefogó mozgalom, ha jól tudom.

Szőnyi Miklós: Igen. Az a cél, hogy a kisközösségek tanulják meg magukat megszervezni. Sok módszertani ötletet adott nekem is ez a négynapos út. Például azt, hogy vadidegen emberek közé kerülve hogyan lehet pillanatok alatt bizalmas, jó baráti kapcsolatot teremteni. Külsőségnek tűnő, de fontos dolog, hogy körben ültetik le az embereket, ha egy mód van rá. Ilyenkor nem alakul ki az előadó és a hallgató közötti szétválasztás, ami egy templomban, a padsorok miatt olyan gyakran kialakul a gyülekezet és a lelkész, vagy mások között, akik az úrasztalánál állnak. Mindenki elmond 3-5 mondatot arról, hogy ő kicsoda, miért van itt. Volt olyan alkalom, ahol tematikus program is volt, például Nagybecskereken pedagógusokkal találkoztunk. Beszámoltak arról, hogy milyen nehézségeik vannak, milyen segítségre lenne szükségük, ugyanakkor a Háló beszámolt arról, hogy milyen segítséget tudnak közvetíteni feléjük. Nagyon keveset tudnak ezekről a határon túl élők. Az információk átadása igen hasznos hozzájárulás. Nagybecskereken kiderült, hogy milyen úton-módon lehet magyarországi tankönyvekhez hozzájutni, személyeket, telefonszámokat ismertek meg, akiket érdemes felhívni, megkeresni. A határ kettévágja a Bánátot. Olyan távol fekszik a magyarlakta városoktól ez a kis falu, a politikai központoktól pedig végképp, hogy szinte semmilyen figyelmet nem kap. Szinte könnyekre fakadva mondták, hogy végre meglátogatta őket valaki. Hertelendifalván, ahol az egyik református gyülekezetet látogattuk meg, a magyar nyelvű alsó tagozat létét fenyegeti veszély. A környékén van négy olyan magyarlakta település, ahová 100 évvel ezelőtt bukovinai székelyeket telepítettek. Rendkívül ízes magyarsággal beszélnek, és ezt a nyelvet fenyegeti az elapadás, mert megszűnik iskola. Egy kezükön meg tudják zámolni, hogy hány beiratkozó lesz a magyar tannyelvű osztályba következő szeptemberben. A hatóságoknak nem is kell erőlködniük, ürügyet keresniük, mert nincs gyerek.

Fekete Ágnes: Lehet itt valami vigasztalót vagy támogatót mondani?

Szőnyi Miklós: Az ilyen szórványtelepülések közösen indíthatnak magyar tannyelvű osztályokat, és ehhez lehet támogatást Magyarországról is szerezni. A gyerekeket iskolabusszal lehetne összeszedni, az iskolabuszt pedig a magyar hatóságoktól meg lehet igényelni. Lehet mit tenni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 6. részéből a 26. verstől:
"Tekintsetek az ég madaraira: nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem takarnak, mennyei atyátok eltartja azokat… Ezért keressétek először Istennek országát!…"

Az elmúlt héten is ezt a bibliai részt olvastam fel, nem véletlenül. Kettőzött erővel élnek bennem ezek a szavak. Ugyanis az utóbbi időben, ahova megyek, mindenütt csak panaszt hallok. És azért nehéz a panaszkodókat meghallgatni, mert igazuk van. Tényleg rettenetesen kátyúsak az utak, és ez dühítő. A tanítóknak valóban fölösleges háromszor kitölteniük a bizonyítványt, ez is dühítő. És az is, hogy úgy gyártották le az értesítőt, hogy nem fér bele a pótlap. Idegesítő a sok adminisztráció, és tényleg sokszor fölösleges. De bárhova lépek, szinte dől rám a panasz. "Nem köszönnek az emberek." De egyébként minden rossz – az időjárás, az árak, a betegség, minden-minden.

Akkor jön az egyik ismerősöm, hogy ő 3 hétig Amerikában volt, és ott mennyivel jobb, egyszerűen az emberek közötti légkör valahogy élhetőbb. Azután jön a másik ismerősöm, hogy itt kell hagyni ezt az országot, mert itt nem lehet élni. Csak hallgatom, és nem tudok mit mondani… Ezek a szakvak duruzsoltak a fülemben: keressétek Isten országát, nézzétek az ég madarait! Tekintsetek rájuk. A szemeteket ne a földre irányítsátok, mert abba biztosan beleőrültök.

Ebben a panaszáradatban, ami körülvesz minket, hiába kezdjük magyarázgatni, nem is olyan nagyon rossz az a rossz, mert aki ezt érzi, annak minden szó hazugságnak tűnik. Talán azt lehet mondanunk, hogy nézd az ég madarait. Nézd, itt él mellettünk egy másik világ – a madarak egészen másként látják az életet, ők teljesen kiszolgáltatottan röpködnek, esznek, vagy nem esznek aszerint, ami adatik. És mégis micsoda gyönyörű koncertet tudnak csapni. Nem nekünk, Teremtőjüknek. És talán ez az a perspektíva, ami a mi népünket kihozhatja a panaszkodásból. Ha egyszer a szívünkig hatolóan megértenénk, nem a földi létnek tartozunk elszámolással. Én nem a földi szerveknek körmölök, nyomom a gépet és töltöm ki az űrlapokat. Nem embereknek élek és nem emberek kedvéért vagyok. Bár egy kicsit a dolgok fölé tudnánk emelkedni, és képesek lennénk meglátni, hogy létezik egy magasabb szintje a dolgoknak. A földön bolyonghatunk, kereshetünk boldogulást, és lehet is, hogy jobbra fordul a sorsunk. De az biztos, hogy mindenütt le kell nyelnünk sok mindent. Az is biztos, hogy egy panasz százat szül. Soha nem érzetem még ennyire, mint mostanában Magyarországon, hogy ez a gondolat ránthat minket ki a mélységből: Isten országa nem e világból való. Minden más üzenet előbb- utóbb olyan sekélyes lesz. A mi értékeink, erőnk, elvárásunk nem itt vannak, e földi létben. Nekünk van egy biztos fogódzkodónk, hogy Istent keressük. Persze, keresünk sok mindent. Természetes, hogy az iratok, utak és papírok bonyodalmai között is szeretnénk rendet. Mégsem ez az élet lényege. Súrlódunk, bukdácsolunk, okot adunk a panaszra, de ez csak akkor élhető, ha fel-felpillantunk arra a másik világra. És minél erősebben tesszük ezt, annál több jót tudunk egymásnak adni itt e földön. Ezt adja meg Isten!
Ámen