2006-09-13

Nagyné Kele Márta, Komlóssy Piroska, a Külső-Kelenföldi Református Gyülekezet tagjai, Szatmári András, Fél Kornél, Sóskúti Zoltán

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Manapság sokat beszélnek az anyagi erőforrások hiányáról. Csak arról esik kevés szó, hogy a társadalomban munkálkodó nagyon sok nem anyagi erő az anyagiak alapja. Például, ha valakinek a családja biztonságot adó fészek, akkor jobban fogja megállni a helyét a munka világában is. Ezért emelik fel most szavukat a nagycsaládosok, hiszen igazságtalanság, hogy éppen ők adjanak többet a hiányzó államháztartás lyukainak betömésére. A család az a közeg, amit a legjobban támogatnunk kell, ezt mindenki beláthatja. Ezért indít képzést a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikációs Tanszéke pedagógusok számára Családkonzultáció címen a tanév második felében. Ez a tanfolyam 60 pontot jelent a tanárok számára, de ezen túl is nagyon sok értékes tapasztalattal gazdagít. Erről hallunk beszámolót egy olyan tanártól, aki tavaly elvégezte a tanfolyamot. A tanszéken még lehet jelentkezni, email címük [email protected] Komlóssy Piroskával a családokról, kamaszokról, elengedésről és ehhez hasonló mindennapos gondokról beszélgettem. Először Nagyné Kele Mártát hallják. Szent idők

Nagyné Kele Márta: Évek óta keresem a továbbképzésnek azt a formáját, ahol az életem különböző szeleteiből egységet tudnék kovácsolni. Szétdaraboltnak éreztem az életem. Többször voltam GYES-en, többször kellett újra kezdenem a munkát. 47 évesen keresem az életem értelmét: hol az utam, mi a dolgom a világban. Ám felfedeztem egy református újságban, hogy létezik egy akkreditált pedagógusképzés a Károli Egyetemen. Nagyon családias volt.

Fekete Ágnes: Gondolom, annak, aki családsegítőben dolgozik, sok újat nem lehet mondani.

Nagyné Kele Márta: Magam is meglepődtem, hogy mennyi mindent nem tudok még. Nagyon fontosak voltak számomra azok a témakörök, amelyekkel foglalkoztunk. Az agressziókezelést hoznám először példaként, hiszen pont erről szoktak hívő körökben ritkán beszélni. A hívő ember Krisztusi szelídséggel jár és kel, mondják vagy gondolják sokan. Amikor az ember megpróbálja eljátszani a saját elvárásait, akkor valamikor kidől, végül kiborul, és ez sokszor otthon történik. Egy másik fontos téma az életciklusokról szólt. A mi négy gyermekünk is különböző életciklusban van, így újra tudatosulhattak azok a feladatok, amelyek még várnak rám anyaként. A szülők mindig recepteket szeretnének. Itt olyan technikákat és modelleket ismertünk meg, amelyek segítségével közelebb kerültem a gyerekeimhez. Sőt, még a cserkészcsapatban is hasznosíthattuk. Nagyon jó ismerkedős alkalmakon vettünk részt. Mindenkinek meg kellett rajzolnia a saját címerét, azután pedig el kellett mondania, hogy mit miért gondol. A gyerekek egészen mély betekintést engedtek, még a családi életükbe is. Megrendített, amikor láttam, hogy a saját gyermekem milyen hittel és milyen jól átlátja az életünket és a világunkat. Szakmaközi képzés ez a családkonzultáció. Úgy hívtam magamban, hogy felekezetközi, és még csendesebben: kegyességi irányzat közi. Nem csak a családot, hanem az egész létünket jártuk körül. Ami nagy problémát jelentett, hogy nem éreztem azt, hogy legitim személy lennék arra, hogy mindebbe beleszóljak. Tehát a logopédus tanítsa a sziszegő hangokat, ez a dolga. Viszont sokszor fordultak hozzám családi problémával. Megerősödtem abban, hogy első fokozatban szabad nekem segítenem azon a szinten, amelyen tudok. A megfelelő helyeken a hitemről is beszéljek, és őket is afelé tereljem, ami Isten szerint való gondolkodásmód. Nagyon fontos a saját szerepeinket megfogalmazni. Nekem ebben mindenféleképpen Isten segít: mikor, melyik életszakaszban mi a fő feladatom. A magam részéről, a Szentlélek vezetése nélkül nem tudom elképzelni az életem, és még így is sokszor bajban vagyok, de törekszem, és bízom benne, hogy segít.

Komlóssy Piroska: A csoportunkban többen voltak GYES-en, és azt tapasztaltam, hogy nagy érzékenységgel, érdeklődéssel képződtek, hiszen egyébként is kiéhezettek voltak a szakmai táplálékra. Jó volt nekik. Segíteni csak úgy lehet, ha nem egy ember érzelmileg elkötelezett segítőjévé válunk, jobbra-balra kaszabolva. Ahogy ő ellenségének érez mindenkit, úgy mi is, ez a segítség csapdája.

Fekete Ágnes: Azért gyakran előfordul, hogy valaki a sérelmeit meséli, mondjuk egy kamasz gyerek, és hitelt adunk neki. Szörnyűek a szülők, mondja ő, és én elhiszem neki.

Komlóssy Piroska: Igen. Ez az igazi veszélye a segítésnek. Egy kamaszgyerek láttán felelevenedik a saját kamasz lényünk, aktivizálódik, mély együttérzést vált ki belőlünk. "Harcoljunk együtt a világgal szemben!"; közben nem ez a megoldás, hiszen egy kamasznak nem a világgal szemben kell a harcot megnyernie, hanem megtalálni az egyezkedési, kompromisszumkötési pontokat azzal. Ám ezt csak úgy lehet, ha a világon is változtatom: a szüleit, a tanárait is megértve segítek közös hangot találni. Amint kapcsolatba kerül az ember valakivel, aki elindít benne együttérzést, az első időszakban túlságosan belevonódik, azonosul, átérzi a gondjait. Végig figyelmeztetnem kell önmagam, hogy ez csak az ő szemszögéből megélt helyzet, még nem látjuk, hogy a másik mit él meg. Egy boldogtalan gyermek elmondásából soha nem lehet érzékelni, hogy az anya vagy az apa hogyan küszködik, hogy a kamasz gyermekével közös hangot találjon, hogy mennyi erőfeszítés van a mögött, amit a gyerek "csak" negatívnak él meg. Ilyenkor önmagamat kell figyelmeztetni: ez csak az egyik oldala az éremnek. El kell kezdeni gondolkodni, hogy vajon ebben a helyzetben az anya mit csinál, hogy van. Néha a gyerektől kell megkérdezni, hogy szerinte az anyja egy adott helyzetben miért éppen úgy cselekedett. Ha mód van rá, akkor beszélni kell a szülőkkel. Ezt a beszélgetést nehéz úgy kezdeni, hogy a bűntudatukat és elégtelenség-érzésük miatt kialakult védekezésüket ne erősítsük tovább. Az első érzelmi és gondolati lépés az legyen, hogy felismerjük azt, hogy a szülők bizonyára küszködnek, biztos nehéz helyzetben élnek. A kamaszgyerek szülője iszonyú nehéz helyzetben van. S csak úgy lehet megtalálni a közös hangot, ha én is ráhangolom magam. Feltételezem, hogy a szülő mennyit vesződhet akár az iskolát kezdő gyerekével, akár a kiröpülő és leválni akaró nagy gyermekével, s hogy közben mitől szorong a szülő, mitől feszült, és miért nem tudja elengedni. Ezerféle buktatója van ilyen értelemben egy családi életnek. Ezeket úgy hívjuk, hogy normál krízisek, tehát amelyek szükségszerűen egy olyan változást hoznak, amiben mindenki megfeszül, mindenki szenved benne, a régi már nem működik jól, az újat megtalálni hosszú idő. A régit el kell engedni, ez mindig egy veszteség. Nincs meg az ártatlan gyermekem többé, nincs meg a nagy diákgyerekem, az már a múlté, de ebben a gyászmunkában nagyon fontos, hogy a család tudjon beszélgetni. A veszteségek, az elmúlt dolgok feldolgozásának módja: elmondani, hogy mi volt benne a jó, mi volt benne a rossz. Ez is hiányzik a kultúránkból. Régen szerves része volt az életnek az, hogy elmentek a gyászoló családtaghoz azért, hogy beszélgessenek vele a fájdalmas dolgokról. Hogy bírod a magányt? Milyen gyakran jut eszedbe az elvesztett személy? Mikre emlékszel leginkább? Mindenki bezárkózik a bajába. Mint pszichológus azt tapasztalom a leggyakrabban, hogy amikor egy aktuális problémával jelentkeznek a családok, akkor a háttérben sokszor egy le nem rendezett érzelmi veszteség, egy végig nem csinált gyászmunka van, ami azután felhalmozódik, és a következő életeseményeket nehezen élhetővé teszi. Egyszer csak ezek úgy összegyűlnek, hogy szakember segítségét kell kérni, mert az egyén már nem tud megbirkózni velük. A közösség nagyon gyengén működik. A gyülekezetekben ez még adva van, de aki nem tagja egy gyülekezetnek, vagy nem aktív kapcsolatokban éli meg a gyülekezeti odatartozását, az nagyon magára marad, mert az embereknek nincs szeretettartalékuk arra, hogy meghallgassák a szükségszerű, bánatos lelki könnyeket, szavakat.

Fekete Ágnes: Borzasztó érdekes, hogy az életszakaszok lezárása mennyire nehéz. Ahogy látom a szülőtársakat is, nehezen engedik el a gyerekeket. Egy kicsit ugye infantilizál is a korunk: örök gyerekként akar megtartani. Nem tudunk elbúcsúzni egy-egy korszaktól.

Komlóssy Piroska: Azt is látnunk kell, hogy ha a saját útjára engedik a gyermeket, akkor magára marad a két szülő. Az a nehéz dolog, hogy egy házasságot 25 év után újra meg kell tölteni a házastársi szerep új tartalmaival. Amikor a szülő-szerep elhalványul, akkor a házastárs szerepe lesz a mindennapok aktív szerepe. Igenis lehet újra együtt kezdeni, és újra egymás felé fordulni. Megérteni, hogy egymásnak és egymásért is vannak. Ebben a gyerekek sokat segíthetnek.

Fekete Ágnes: Ez eredményezheti azt, hogy nem engedik el a gyermeket?

Komlóssy Piroska: Abszolút. Valamit azért nem tudunk elengedni, mert akkor üres marad a kezünk. A segítő munkában szoktuk azt mondani, hogy ha valamit elveszünk valakitől, legyen az ital, drog, játékszenvedély, vagy bármi más, akkor e helyett adni kell valamit; űr nem maradhat. Csak a jó szoríthatja ki a rosszat. Nekünk ezen kell munkálkodnunk, hogy valamiféle jó szeretet-, hitkapcsolat erősödjön meg, és ez kiszorítja a rosszat. Akik közösen végzik el ezt a gyászmunkát, és beszélgetnek róla, azoknál nem merül fel, hogy "Amíg itt volt a gyermekünk addig egészen más volt. Most üres az életünk…" Ha felemlegetik, hogy mi minden volt a jó, akkor ezt a két ember közösen őrzi, ápolja, erről beszélgetnek. Szétválasztják a pozitívumot a negatívumtól. Ez már önmagában egy nagyon komoly, összetartó erő két ember között, ami újra kezdi erősíteni a szeretetet. Hiszen mindazt, amit csináltak, csak úgy tudták elérni, hogy ketten együtt cselekedték meg.

Fekete Ágnes: Amit kimond az ember, annak mindig van ereje.

Komlóssy Piroska: Mert a másik, aki hallgatja, a hallgatásával rábólint. Ez azt jelenti, hogy amit én mondtam, az tényleg helyes. Elfogadták, s ez már nem csak az én belső fantáziám. Rengetegen megfigyelték már, hogy a szeretet nem működik harag nélkül. A negatív erőkről, az agresszióról szeretünk hallgatni, keveset beszélni, elintézni annyival, hogy a Sátán munkája. Közben a biológiai lényünk része, hogy ha valami nem komfortos, akkor feszültekké, frusztráltakká és agresszívekké válunk. Elkezdjük a túlélésért, az önmagunk védelméért a környezetünket befolyásolni. Ha ezt túlságosan hangsúlyozzuk, ha az egészséges én-védő, előrevivő, kiharcoló agressziókat is egy kalap alá vesszük, és bűnös, nem elfogadható dolognak tartjuk, az nagyon megbénítja az energiaháztartást. Ahogy az egész világ pozitív-negatív pólusok működésével energetizálódik, úgy a lélekben is a jó és a rossz együtt van jelen, ezt el kell fogadnunk, és ennek tudatában, ezt vállalva kell meglátnunk saját magunkban a haragot. Ezt mernünk kell vállalni. Legalábbis olyan értelemben, hogy elismerjük, ha nagyon haragszunk. Nem jó az elfojtás, mert megbosszulja magát. A sok mártírszerepben szenvedő ember generációról generációra átadja a rossz mintát. A nap sem ragyog folyamatosan. Vannak változások és vannak átmenetek. A körülöttünk zajló élmények, a kapcsolat változó viselkedése természetesen vált ki belőlünk haragot, védekezést, vagy épp szorongásból agressziót. Ha ezeket nem merjük meglátni, jelezni, akkor a másik sem tudhatja, hogy ott valami olyat csinált, ami nekünk fájt, és ezt nem szabad megtennie még egyszer.

Fekete Ágnes: Tehát először ki kell mondani azt, amit érzek, ugyanakkor azt fel is kell vállalni.

Komlóssy Piroska: Igen. Tudják meg azt, hogy ezt velem nem lehet, ez nekem fáj. Ez nem önzés. A hiteles élet működéséről beszélünk. Két dologról lehet szó: vagy egy haragos üzenetről, hogy vegyem észre, hogy ő most dühös rám. Ilyenkor meg kell kérdezni, hogy mit miért csinál, miért haragszik, miért folytatja ezt bosszúból. A másik lehetőség az, amiben az ember "kezei" kötöttek. Tehát egy olyan magával hozott értékrend, amit nem tud megváltoztatni. Rengeteg ilyen kötöttség van bennünk. Ugyanakkor erről is lehet beszélni, és meg is lehet érteni azt, hogy a társunk is szeretne változni, de nem tud. S akkor már kevésbé fáj a sérelem. Hisz tudom, hogy a másik ilyen, ezt hozta magával, nem bújhat ki a bőréből. Még a megtéréssel sem tud teljesen az óemberünk megszűnni. Nagyon jól tudjuk, hogy mindennap újra meg kell harcolni vele.

Fekete Ágnes: Ha megpróbálom összefoglalni, amiről eddig beszéltünk, akkor mindig a párbeszédhez jutunk vissza. Tehát a legfontosabb, akár a gyászmunka, akár az agresszió esetén az, hogy tudjunk beszélgetni. Talán ez a legnagyobb hiány a családokban.

Komlóssy Piroska: Házi feladatként szoktuk adni, hogy gazdálkodjanak ki a mindennapjaikból este egy fél órát, hogy kettesben a házaspár tudjon együtt lenni, mert ez a legnagyobb hiány. Képes legyen valamikor magának egy nyugodt fél órát, húsz percet, tizenötöt biztosítani. Ha nagyon akarják, akkor szokott sikerülni. Ez egy feladat-keret, ezt kitölteni már nem gond.

Fekete Ágnes: Tehát legyenek "szent idők".

Komlóssy Piroska: Igen. Nem akartam így mondani, de ennek végül is a következő lépése, hogy ez ne egy ventilláció legyen, a napi gondok kiürítése, hanem legyen ebben egy szent, áhítatos együttlét, legfőként az Igével.

Fekete Ágnes: Az egyházi közösségek is családként működnek. Most egy olyan egyházi közösségbe látogatunk el, amelyikre ez különösen is igaz. Az Őrmezői Lakótelep a Külső-Kelenföldi Református Gyülekezet missziója. Sóskúti Zoltán lelkesen igyekszik ott egy kis gyülekezetet összekovácsolni. Sarkadi Csaba járt a Budapest-őrmezei református esten.

A Lakótelep Szíve Gyülekezeti tag: Minden hónap első szerdáján összejövünk, együtt sütünk, megvendégeljük egymást. Megbeszéljük, hogy ki süt sósat, ki édeset, valamikor mégis vagy csak sós, vagy csak édes sütemény van. A maradékokat mindig összecsomagoljuk, elküldjük egy fiatalember mamájának.

Szatmári András: Rendszeresen eljövünk, havonta legalább egyszer, amikor református est van. Nagyszerű lelki élet van ebben a közösségben, ami bennünket nagyon megragadott. Nagy szeretettel fogadtak az első pillanattól kezdve. Anna néni: Zuglóból költöztem ide nyolc évvel ezelőtt, és már akkor is beteg volt a lábam, de akkor még tudtam templomba menni. El is mentem a Kálvin térre, később Zuglóba is. Amikor ideköltöztem, gyökértelennek éreztem magam. Maradt egyedül a szerda, a Református Félóra. Egyszer egy körlevélben olvastam, hogy a Neszményi út 36. szám alatt van egy gyülekezet. Megkértem az unokavőmet, aki szintén a környéken lakott, hogy segítsen megkeresni ezt a helyet. Amikor idejöttem, éppen egy hölgy születésnapját ünnepelték, nagyon megható volt. Ugyanez a lelkész volt akkor is. Rögtön úgy éreztem, hogy ez a társaság az én társaságom, hogy itt nagyon jó lesz nekem. Azóta járok ide, igaz, hogy most már nem tudok járműre felszállni. Nagyon boldog vagyok, hogy itt ez a közösség. Van úrvacsoraosztás is, gyülekezethez jutottam, nagyon jól érzem itt magam. Mindenki úgy segít, ahogy tud a másiknak.

Sarkadi Csaba: Ez tényleg olyan, mintha a lakótelep szíve lenne.

Gyülekezeti tag: Így van. Csak az a baj, hogy olyan kevesen tudunk összejönni, pedig mindig hirdetjük. Reméljük, hogy előbb-utóbb ez is rendbe fog jönni, és egy templomot is tudunk majd építeni. Bízok benne nagyon. Fél Ágnes: Én Ácsról jöttem, a férjem Mórról származik. Családi házban éltünk idáig, de örülünk, hogy van hol laknunk.

Fél Kornél: Annak örülök, hogy mindkét helyen azt tapasztaltuk, hogy komoly, elkötelezett lelkészek szolgálnak. Ez a motorja az egésznek.

Gyülekezeti tag: Pedagógus voltam, és nevetve szoktam mondani, hogy öreg koromra felelős lehetek, mert én vagyok a virágfelelős. Ezek a rózsák is az én kertemben nyílnak. Az ember örül neki, hogy adhat valamit. Abban reménykedek, hogy mi vagyunk az élesztők, és idővel lesz kenyér is.

Sóskúti Zoltán: Végigkopogtatták az összes lakást Káposztásmegyeren és nagyon kevés hozadéka volt ennek. Arra jöttem rá, hogy itt kell lenni a lakótelepen, jelen kell lenni akár egy templom által, akár egy hirdetőtábla által. Annyit kell tennünk, hogy aki bejön az ajtón, annak ne vegyük el a kedvét. Te is láttad, hogy itt mindenkit szeretettel fogadnak. Ami az egész országot jellemzi, a telepet aztán még inkább: az emberek bezárkóznak a maguk várába, ide aludni járnak haza a népek. A külső, amiben élünk, nagyon hat a belsőnkre is. Az, hogy mindenkinek van egy pici tere, amit belakhat, az nagyon sokat változtat az emberen. Azt látom, hogy itt fiatal házasok leélik közös életük első pár évét, aztán azon igyekeznek, azért dolgoznak, hogy elmehessenek innen. A gyülekezetünk egyik első tagja, akit felkerestem a névsor alapján is, mutatott be az egyik házaspárnak, akik azóta is ide járnak, ám az a néni nem sokkal ezután meghalt. Ez volt a szolgálata: elvezette a lelkipásztort az egyik ismerőséhez. Vannak pozitív tapasztalatok is persze. Voltunk iskolában is, hogy megszólítsuk a gyerekeket, próbáltuk a nyugdíjasokat is elérni, kopogtattam azoknál, akik a névsorban megtalálhatóak voltak, újságban, tévében, rádióban megjelentünk. De a legizgalmasabb szerintem, ami nincs több az országban, az a hirdetőtábla, amit úgy kaptunk az önkormányzaton keresztül, amin bibliai igemagyarázatok, beszámolók, képek, elgondolkodtató mondatok jelennek meg. Ezen keresztül hívogatjuk az embereket. A tábla révén gyülekezeti tagok jelentek meg, esküvőket, keresztelőket tartottunk. Az egyháznak vissza kell mennie a nép közé, és nem egy helyben várni, hogy majd bejönnek az emberek. Ha nincs is templom, akkor is jelen kell lenni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol 2. korinthusi levele 4. részének 8. versét.
"Mindenütt nyomorgattatunk, de el nem tipornak,kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.”

Mindenkivetént már valami nagy baj. Nagyon érdekes, hogy az ember ilyenkor mit tesz. Ezekben a helyzetekben valahogy ösztönösen viselkedünk. Láttam egy férfit, aki elütött egy kisgyereket, és az öklével verte teljes erővel a kocsiba. Láttam elájulni embereket. De talán a legtöbb embert elhalt döbbenetben láttam. Megszűnt minden cselekvési képessége, csak állt és nézett. Ez a kétségbeesés. Rengeteg ember van kétségbeesve. De milyen szép Pál apostol mondata: mindenütt kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Tehát bennünket is érnek naponta félelmek. Mi is ott állunk döbbenten, talán egy összetört autó mellett. Mi is megkérdezzük. Uram, mi lesz velem? Mit tegyek? De nem esünk kétségbe. Nem esünk bele kételkedésünkbe. Sokan azt várják, hogy a hitben élő emberek tökéletesek legyenek. Persze, mondta valaki a minap, az egyházi iskolába ilyen tanári magatartás illik. Olyan nehéz ilyenkor odabiggyeszteni a mondat végére, "de ott is emberek vannak". Kétségeskedünk. Benne vagyunk a világ folyományában mindannyian. De talán Isten megmenthet minket attól, hogy beleszeressünk a kétségbe. Sokan már nem tudnak másról beszélni, csak arról, ami rossz. De azért nem szerethetünk bele ebbe a sok fájdalmas dologba! Méghozzá azért nem, mert tudjuk, hogy nincs olyan világi hatalom, aminek ne lenne kötve a keze. Jézus Pilátusnál minden világi hatalmasságnak mondja: Semmi hatalmad nem volna, ha nem felülről kaptad volna. A történelemnek van egy látható és egy láthatatlan olvasata. Augustus császárnak azért kellett világra szóló összeírást tartania, hogy Jézus Betlehemben szülessen meg. Pedig akkor erről néhány pásztoron kívül nem sokan tudtak. Kétségeskedő emberek nem estek kétségbe, mert Isten szava vitte őket előre napról napra. Érdemes egy imádságot nekünk is elmondanunk, amikor minden emberi eszköz kiesett a kezünkből. Amikor kis hazánk sorsára gondolunk, hiszünk az imádság erejében. Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.
Ámen

Similar Posts