2006-10-03

Nyílt levél a köztársasági elnöknek

Kiskunhalasi Ökumenikus Lelkészkör 6400 Kiskunhalas, Hősök tere 2.

Dr. Sólyom László köztársasági elnök úrnak SÁNDOR-PALOTA 1014 Budapest, Szent György tér 1.

Tisztelt Köztársasági Elnök Úr!

Mint a kiskunhalasi ökumenikus lelkészkör keresztény lelkipásztorai szeretnénk köszönetünket kifejezni október 1-i megszólalásáért és egyúttal támogatni azon erőfeszítéseit, amelyek a demokráciába vetett bizalom helyreállítását célozzák.

Minél inkább igyekeznek egyesek azt elkendőzni, annál határozottabban kell nekünk ráirányítania válságot előidéző alapkérdésre a figyelmet. Arra, amit Öntől is hallhattunk: az ország miniszterelnöke nem ismeri el, hogy megengedhetetlen eszközöket használt annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa, és azután fogjon hozzá az állami pénzügyek rendbetételéhez.

Ha eltűrjük, hogy a hazugság – akár még parlamenti megerősítéssel is – a megengedhető eszközök sorába emelkedjen, úgy a demokrácia alapjainak, a közösen vallott alapigazságokba vetett bizalom megrendítéséhez járulunk hozzá.

Az is mélyen sért bennünket, hogy kiderült, országunk miniszterelnöke parlamenti képviselőtársai előtt, számunkra az egykori funkcionáriusokat felidéző útszéli stílusban fejtheti ki véleményét, sőt elnyerheti ezzel hallgatóságának egyhangú helyeslését is. Mindezt oly módon, hogy azt az országot, amelyet éppen neki kellene minden magyarnak példát mutatva szentnek és sérthetetlennek tekinteni, alpári jelzőkkel illeti.

Ez a méltóságteljes és tisztességes hangú politizálás lehetőségébe és a nemzet eddig közösnek hitt értékeibe vetett bizalmat ássa alá.

Nem tűrhetjük el, hogy mindezek következmények nélkül maradjanak, s a magunk eszközeivel mindent meg fogunk tenni, hogy a ránk figyelő embereket erre szüntelenül emlékeztessük.

Ehhez továbbra is kérjük segítségét.

Kiskunhalas, 2006. október 4.

Bödecs Pál református lelkész
Csernák Pál római katolikus plébános
Hegyi Emőke evangélikus lelkész
Katona Béla baptista lelkipásztor
Vangel Imre római katolikus esperes
Vincze István református lelkész

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Október a Reformáció Hónapja – ez áll a nagyon igényes plakáton, amelyet mindenfelé láthatunk. Ez az időszak a megújulás szükségességére hívja fel figyelmünket. A szívünket is igyekeznek odafordítani a rászorulók felé, hiszen egész hónapban gyűjtés lesz, és a perselypénzt a református Bethesda Gyermekkórház kapja. Dr. Velkey György igazgató elmondta, a gyerekkórházakat még az átlagnál is jobban sújtja a mostani helyzet. Szülőként már jártam az intézményben, magam is tapasztalhattam, milyen erővel igyekeznek helytállni.

Dr. Velkey György: Evangéliumi gondolat, hogy ha az ember megkapta a feladatot, akkor erőt is kap hozzá. Ezt én többször megéltem, amikor úgy indultam neki valaminek, hogy nem volt erőm hozzá, és azután meglepve tapasztaltam, hogy a végére értem, és talán még értelme is volt annak, amit csináltam. Hogy ez meddig mehet így, hogy valóban ez az az életforma, amit nekünk tartósan élnünk kell, azt nem tudom. Ezt a fajta ütemet sokáig nem lehet bírni, biztosan jönnie kell a felpörgött időszakok után egy rendezettebb, építő periódusnak. Szeretnék egy ilyen időszakot megélni. Minden ellenkező híreszteléssel szemben a magyar egészségügyre fordított nemzeti jövedelemhányad nagyon kevés ahhoz képest, hogy ugyanazt a színvonalú egészségügyet igyekszünk megcélozni, mint ami a kultúrált nyugati világban honos. Lényegében ugyanazokat az ellátásokat, gyógyszereket, műszeres vizsgálatokat biztosítjuk a betegeinknek, sokszor rosszabb infrastruktúrával persze, de összességében így van. Ehhez nagyon kevés a pénz. A másik része ennek a problémának, hogy a gyerekellátást különösen sújtja az egészségügyi finanszírozás. A harmadik része pedig az, hogy az egyházi fenntartású kórházakat is különösen sújtja a rendszer.

Fekete Ágnes: Ha bejön egy gyerek, aki eltörte a lábát, arra van egy társadalombiztosítási keret. Ez a keret most csökkent?

Dr. Velkey György: Két lényeges dolog változott. Beépítettek a rendszerbe három évvel ezelőtt egy úgynevezett teljesítményvolumen-korlátot, ami azt jelentette, hogy bizonyos esetszám után már nem kapta meg a kórház az ellátáshoz szükséges pénzt a biztosítótól. Például, ha bejött a százegyedik kéztörött, akkor száz beteg után megkaptuk a kéztörésre kikalkulált összeget, de a százegyedik, a száztizedik beteg után már csak ennek az összegnek a 60, 30 vagy 10%-át kaptuk.

Fekete Ágnes: Ez hogy lehetséges? Egy ember az egy ember, akár százegyedik, akár első.

Dr. Velkey György: Ez egy sajátos logika, főleg a gyerekgyógyászatban, ahol akut betegségekkel dolgozunk. Ha valakinek eltört a keze, vagy fullad, akkor el kell látni, nincs mérlegelésre lehetőség. A finanszírozás tovább szigorodott idén júliustól. Nem úgy, hogy kevesebb pénzt fogunk kapni minden századik kéztörött után, hanem lejjebb vitték a lécet 95 %-ra, e felett már semmilyen pénzt nem kapunk a betegek után. Teljesítményvolumen- korlát, igy hívják szép magyar szakszóval. A másik, bennünket súlyosan érintő döntés, hogy a gyerekgyógyászatban kivontak olyan betegségeket a fekvőbeteg-ellátásból, amiket szokásosan és a szakma szabályai szerint általában fekvőbetegként kezelünk. Például egy arcüreggyulladásos gyermek esetében, ha fekvőbetegként kell kezelnünk, mert antibiotikummal kezeljük, akkor nem fizeti a társadalombiztosító. Sok olyan betegség van, ami egy fél éves gyermeknél más elbírálást jelent, mint egy negyven éves férfinél, aki be tud sétálni a kórházba. Most is el kell látnunk minden kéztörésben vagy arcüreggyulladásban szereplő gyermeket fekvőbetegként, ha ez szükséges, mert mondjuk vénásan igényli az antibiotikumot, de ezeket a gyermekeket nem tudjuk a társadalombiztosítás felé elszámolni. Mindent megteszünk, hogy a helyzetet valahogy kezeljük. Összefoglalva: a kórházba befutó társadalombiztosítástól érkező pénz behatárolt és roppant kevés. A másik része a kérdésnek az, hogy miért vannak az egyházi kórházak hátrányosabb helyzetben. Az egészségügyi finanszírozásnak van egy másik lába. Azt szoktuk mondani, hogy a mindennapi fenntartást kell fedeznie a társadalombiztosításnak, de még azt sem tudja fedezni. Az amortizációs pótlást, a műszerek beszerzését, az épülettel kapcsolatos bármely kiadást a tulajdonosnak kellene biztosítania. Egyházunk erején felül igyekszik ennek a feladatának megfelelni, de a közfeladatok ellátására ilyen pénzt az állam nem delegál az egyházak felé.

Fekete Ágnes: A Bethesda Kórház helyi, kerületi feladatokat is ellát? Ezért nem kap a kerülettől pénzt?

Dr. Velkey György: Vannak olyan profiljaink, amik ezen kívül még országos profilok is. Hogy egyet említsek, mi vagyunk az országos égésközpont, de ugyanígy az epilepszia gyógyászatban is. Az egész országból nagyon sok beteg érkezik hozzánk. Se Zuglótól, se a fővárostól, se a központi régiótól, sem az államtól ezekre a feladatokra külön pénzt nem kapunk. Az egy másik kérdés, hogy a zuglói önkormányzattal az elmúlt négy évben olyan kapcsolatrendszerünk alakult ki, amelynek keretében segítettek egy betegparkoló kiépítésében, vagy időnként gyűjtéseket rendeznek. Ezek jelentős erkölcsi tartalmat jelentenek, de jelképes segítségnek tekinthetőek.

Fekete Ágnes: Hogy lehet a víz fölött maradni?

Dr. Velkey György: Nagyon nehéz dolog. Nehezen tervezhető, hogy miből is jön össze egy-egy dologra a pénz. Van egy támogatói kör a Bethesda körül, amire számíthatunk. Ebben a körben sok a nyugdíjas, aki a maga kis pénzéből havonta segíti a kórházat.

Fekete Ágnes: Hogy van ez tőlünk nyugatabbra? Ott fizetnek a betegek az egyházi kórházakban?

Dr. Velkey György: A társadalombiztosítási bevétel jelentős, amiből el tudják látni a betegeket egészen nyugodtan, másrészt pedig az egyházak is egészen más anyagi körülmények között vannak.

Fekete Ágnes: Arra akarják kényszeríteni a Bethesdát is, hogy szedjen be pénzt az emberektől?

Dr. Velkey György: Nyilvánvaló, hogy egyházi kórházként, a lelkületből adódóan kiemelt szerepünk van a legszegényebbek, legelesettebbek támogatásában. Előre számítunk arra, hogy sokan nem tudnak majd fizetni az ellátásért, igyekszünk felkészülni erre a helyzetre. Anyagi terheinket ez tovább fogja növelni. Már az elmúlt években is, ahogy egyre rosszabbak lettek a gazdasági feltételek, észrevehető volt, hogy azok a betegek, akik után kevés pénzt fizet a biztosító, sokan kerültek hozzánk.

Fekete Ágnes: Más kórházban nem látták el őket, és idejöttek?

Dr. Velkey György: Úgy mondanám, hogy röviden vagy akut módon ellátták őket, de nagyon sokszor a teljes kezelésüket hosszú távon már nem tudták elvállalni, és ezután kerestek meg bennünket. Tartósan lélegeztetésre szoruló betegek közül is sokan kerültek hozzánk. Az ő kezelésük olyan anyagi, szakmai és pszichés terhet is jelent, amit tartósan a közkórházak nem tudnak felvállalni.

Fekete Ágnes: Ez borzasztó nehéz erkölcsi dilemma.

Dr. Velkey György: Igen. Ezt a problémát nem is tudjuk általánosan feloldani, hanem minden nap keressük a feloldást. Nagyon komoly csapatmunkával lehet ezt kezelni, és ez kialakult a Bethesdában: olyan együttgondolkodó, gyógyító közösség alakult ki, amiben az emberek hasonlóan gondolkodnak. Isteni gondviselésként éljük meg, hogy még az előtt egy évvel, hogy működésünk eddigi legnagyobb szükségét szenvedjük el, már meghirdették a gyűjtést a kórház számára. Most minden fillér életet menthet: a kórházét, és ami még fontosabb, a kórházra rászoruló betegek életét. Nagyon köszönünk minden segítséget mindenkinek, aki ebben a gyűjtésben részt tud venni, és azoknak a közösségét is köszönjük, akik imában és szeretetben hordozzák terheinket. Van több olyan ismerősöm, akik a mindennapi autózásuk kapcsán naponta többször a Bethesda előtt mennek el, és ahányszor meglátják az épületet, annyiszor mondanak el egy fohászt érte. Az az igazság, hogy amikor a mindennapi gondok között már szétmorzsolódva érzem magam, akkor ezek nagyon sokat jelentenek nekem.

Ének: Krisztusunk, kívüled nincs kihez járulnunk…

Fekete Ágnes: A magyar emberek egészségi állapota nagyon rossz. Sajnos egyre több például a depressziós ember, az élet értelmét vesztett lelki beteg. Erről a kérdésről tartanak konferenciát e hét péntekén 14 órától Máriabesnyőn, az Evangélikus Kórházi Lelkigondozói Szolgálat szervezésében minden felekezet számára. Honti Irén kórházlelkészt hallják a depresszióról.

Honti Irén: Van egy ismerősöm, egy fiatal hölgy, aki 28 éves. Lelki betegsége van, amitől azért tudna alkotni, de mindenhol elutasítják, mert rajta van ez a bélyeg. Könyörgött nekem, hogy szerezzek egy olyan templomot vagy kápolnát, ahol ő felmoshatna, mert az is nagyon boldoggá tenné, ha azt takaríthatná. Pontosan azért szenved ebben a betegségben, mert úgy érzi, hogy nem kell senkinek. Tizenéves gyerekektől hallottam, akik gyógyszert szedtek be, és azt kérdezték, hogy mi értelme van az életnek. Döbbenetes. Nem látják, hogy miért élnek, mi a feladatuk, pedig van feladatuk és van miért élniük.

Fekete Ágnes: Miért lesz egy gyerek depressziós? Annyira furcsa, hogy egy tizenéves gyerek ezt igy fogalmazza meg.

Honti Irén: Csak keressük a válaszokat erre vonatkozóan, de egyre több olyan gyerekkel találkozok a kórházak gyerekosztályain, akik azt fogalmazzák meg, hogy nem akarnak tovább élni. Egy amerikai könyv, címében fogalmazza meg ezt a problémát: Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni belőle. Ennek valahol része a család is. A meghidegült világban nincs idő, mód, alkalom a szeretet csatornáit működtetni, melegséget, kedvességet, érintést adni, olyan impulzusokat gyakorolni, amelyek a fiatalok lelki szféráját megerősítenék. Valami iszonyatosan hiányzik a mai világból. A másik része a dolognak az, hogy tényleg nem tudunk mit kezdeni az élet negatív oldalával. Rengeteg kudarc éri a diákokat. Akinek azt mondják, hogy hülye, az képes arra, hogy bezáruljon, bizalomvesztett világban érezze magát. Nem tud utána lelki világban élni. A mai társadalom nem segít abban, hogy az ember belső erőre tegyen szert.

Fekete Ágnes: Tehát nincs felvértezve a gyermek, pláne, ha még el is kényeztették.

Honti Irén: Ma minden a kényelemre tör. Van kudarc, veszteség, haláleset, szegénység, betegség már gyerekkorban is, és ezekkel nem tudunk mit kezdeni. A mai társadalom, a média, a televízió csatornái nem beszélnek erről.

Fekete Ágnes: Beszélni kell róla?

Honti Irén: Azt látom, hogy nagyon sok elfojtás van az emberekben. Elnyomott érzések, játszmák, manipuláció. Nem merünk beszélni dolgokról, és a gyerek ezt veszi mintának. Ha a felnőtt nem beszél az érzéseiről, akkor nem fog beszélni a gyermek sem. Nagyon sok embert ismerek, akik a kereszténység üzenetén keresztül a jézusi értékrend, szemléletmód, gondolkodás útján, a keresztyénség útján találták meg a belső erőforrásukat, és találták meg azt a kapcsolatot az Istennel, ami nekik sok erőt ad. Az elmúlt héten találkoztam az egyik kórház belgyógyászati osztályán egy hatvan körüli hölggyel, aki több, súlyos betegségben is szenved. Olvasta a Szentírást. Amikor rákérdeztem arra, hogy mit olvas, azt mondta, hogy naponta ebből merít erőt, hogy elhordozza a magányát, ugyanis teljesen egyedül van, mindenkit elveszített. Naponta ebből merít belső tartást ahhoz, hogy továbbra is el tudja viselni emberségesen az életet. Tudta és megvallotta, hogy Isten neki sok erőt ad. Az időre hivatkozunk magyarázatul, amiért nem foglalkozunk a másikkal, holott ha azt mondjuk, hogy a lélek, a szellem az úr az anyag felett, akkor mégis azt kell mondanunk, hogy rajtunk múlik, hogy hogyan osztjuk be az időnket. Rajtunk múlik, hogy odafigyelünk-e arra, aki egymaga van az otthonában, hogy kimozdítsuk a belső magányából. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy kicsit próbáljunk visszatérni a természethez: a napsütésben, egy erdőben, a fák között azt éljük át, hogy az élet és az energia mosolyog ránk. Azt javaslom mindenkinek, aki bármilyen szintű depresszióval küzd, hogy menjen ki a természetbe, és ha teheti, akkor naponta egy órát sétáljon. Rajtunk múlik. Ha fontos a számunkra, hogy jobb legyen az élet, akkor meg tudjuk tenni. Ennek van egy depresszió elleni hatása, és ezért még fizetni sem kell. Mindannyiunk számára lehetőségként adatik. Ugyanilyen lehetőség a klasszikus zene is. Rendszeresen hallgatunk a kórházban ilyen zenét, és mindig megtapasztaljuk azt, amit az egyik beteg mondott nem olyan régen: az egész lényemet átjárta ez a zene, és most feltöltődve megyek innen el.

Fekete Ágnes: Megdöbbentő volt, amit hallottunk, hogy a fiatalok között egyre jobban terjed a reményvesztés. Most két olyan fiatalt hallunk a kétségbeesésről, akik idén érettségiztek egyházi gimnáziumban. Arról az erkölcsi dilemmáról beszélnek, mit tehet az ember, amikor a barátját bántalmazzák, és kétségbeesésében csak menekülni tud.

XY: Ha valami felmerül az életben, ami kétségbeejtő vagy kísértés, akkor egyből fohászkodni szoktam Istenhez, és kérem, hogy segítsen meg. Az embernek nem szabad kétségbeesnie soha.

Fekete Ágnes: Volt már olyan szituáció, amikor tényleg nehéz volt, amikor fohászkodni kellett?

XY: Volt, hegymászás kapcsán. Megmásztam bohém módon egy sziklát. Amikor nekiindultam, azt hittem, hogy meg tudom csinálni, de amikor egyre feljebb mentem, egyszer csak beszorultam. Mondhatjuk, hogy kétségbeestem, de végül is megtaláltam az utat.

Fekete Ágnes: Akkor is volt egy ilyen érzésed, hogy fohászkodni kell?

XY: Igen. A mostani szituáció is ilyen volt.

Fekete Ágnes: Mi volt ez a helyzet?

XY: Láttam azt, hogy az egyik legjobb barátomat szétverik, és nem tudtam mit csinálni. Kétségbeestem, és arra számítottam, hogy engem is el fognak vinni. Azt éreztem, hogy nem tudok segíteni rajta, mert ha megpróbálom, engem is szétvernek. Arra gondoltam, hogy nekem megadatott, hogy el tudtam bújni.

Fekete Ágnes: Hogy történt ez? Mikor volt?

XY: A zavargások hetén történt. Mi békés társaság vagyunk a barátaimmal. Éppen egy születésnapi buliból jöttünk haza, beszélgettünk.

QP: Legalább is ez volt tervbe véve. A barátainkat elkapták a rendőrök, pedig mi nem voltunk a dolgok középpontjában. Nem csináltunk semmit, semmi okuk nem volt arra, hogy igy viselkedjenek. Megverték őket, és még mindig a börtönben vannak. Nekünk sikerült elbújni. Én is megkérdeztem magamtól, hogy mit tehetnék. Erkölcsi dilemma, hogy álljon-e elő az ember egy ilyen szituációban, vagy maradjon a rejtekhelyén, és örüljön annak, hogy őt nem viszik el. Kétségbe voltunk esve, hiszen a barátainkért egyébként is érzünk felelősségtudatot. MI örülnénk a legjobban, ha végre kiengednék őket, mert mi is ott voltunk velük, és tudjuk, hogy ők sem csináltak semmit. Mi láttuk, hogy mi történt, és nagyon fura dolog, hogy semmit sem lehet tenni ilyenkor.

XY: Amikor már három napja el voltak zárva, felhívott bennünket az egyik barátunk és az volt az első kérdése, hogy hol vagyunk, mi van velünk, bennünket is elvittek-e.

Fekete Ágnes: Hogy tudtatok elmenekülni?

XY: Elbújtunk.

Fekete Ágnes: Ők miért nem tudtak elbújni?

XY: Nem tudom.

QP: Őket követték, mert futottak. Minket is láttak, de nem kerestek annyira bennünket, mint őket. Én két méterrel mellettük voltam, de nem vettek észre. Ez is egy kegyelem volt. Vártam az ütéseket a hátamra, de nem jöttek.

Fekete Ágnes: Keresztyén emberek vagytok. Hogyan élitek meg ezt a kérdést hittel?

QP: Otthon, a közösségünkben imádkoznak értük. Ennyi, amit tudnak tenni értük, ennél többet nem nagyon.

XY: Az egész családom komolyan veszi a helyzetet, és folyamatosan imádkoznak. Nem lehet mást tenni. Megteszünk mi is mindent, amit tudunk. Nem szaladunk el. Nem arról van szó, hogy nem merem felvállalni, hogy kimegyek a rendőrökhöz és beszélek velük, de akkor lehet, hogy belekeveredek valamibe, vagy belekevernek.

QP: Ha egy kis történetet elmondhatnék még… Édesanyám édesapja a háborúban az oroszok elől menekült. Ő is el tudott bújni, ugyanúgy, ahogy én, egy pajtában, de sok katona bement és keresték. Aztán megjelent a kiskutyája, egy puli, aki egy kis lyukon kivezette az épületből, és elvezette onnan. Ez a történet jutott eszembe akkor, amikor elbújtam. Leforgott előttem ez a kép, és az is, hogy engem elvisznek és összevernek. Sötét volt, a barátomat csöndre kényszerítették. Mi is nagyon féltünk. Ők egyből megadták magukat, semmi ellenállást nem tanúsítottak. Olyanok voltak, mint az ÁVO-sok. Lerohanták őket és szétverték. Volt bennem egy olyan érzés, hogy én megmenekülhetek.

Fekete Ágnes: Mit jelent a hit egy ilyen helyzetben? A kétségbeesésben, a végletes helyzetekben?

XY: Ha nem lett volna ekkora hitem, ha nem lennék hívő, akkor lehet, hogy kiakadtam volna, felálltam volna és elkezdtem volna védeni a többieket, vagy elkezdtem volna verekedni.

Fekete Ágnes: Tehát fegyelmet is jelent?

Igen. Fegyelmet és akaraterőt is. Felelősségteljes életmódot.

Fekete Ágnes: E hét vasárnap este jelentős rendezvény lesz, a Protestáns Kulturális Est. Bóna Zoltánt, az Ökumenikus Tanács főtitkárát hallják.

Bóna Zoltán: Protestáns Kulturális Est néven lett ismertté az a program, amelyet ebben az esztendőben október 8-án a MOM Művelődési Házban tartunk. Ettől az esztendőtől kezdődően egész októberre kiterjednek a rendezvényeink. Ezt a címet is kapta: Október, a reformáció hónapja. Ez az esemény a legjelentősebb, ezért az első héten rendezzük meg. Megnyitó gálának is lehet nevezni. Szép zenével, szavalatokkal…

Fekete Ágnes: A Protestáns Kulturális Est régi hagyományokra tekint vissza.

Bóna Zoltán: Háború előtti hagyományokra tekint vissza. Természetesen szünet is volt, de immáron az újkori protestáns esteknek is története van, hiszen több, mint 10 évvel ezelőtt kezdtük el. Az ’56-os forradalom és szabadságharc megemlékezése is egyben a mi ökumenikus közösségeink számára. Ennek jegyében kerül bemutatásra a Debreceni Tibor által írt oratórikus mű, amelyet a Nagykőrösi Református Tanítóképző Főiskola Karácsony Sándor Színpada ad elő: Egy krónikás ének Gulyás Lajos református lelkészről, a református egyház 56-os mártírjáról.

Fekete Ágnes: Miért a MOM-ban lesz?

Bóna Zoltán: Bizonyára vannak a hallgatók között olyanok, akik emlékeznek arra, hogy az elsőt egy sportcsarnokban rendeztük, azt követően több estet a Vigadóban tartottunk, de azt kinőttük. Az utóbbi években a Kongresszusi Központban találtunk helyet magunknak, de az ára olyan méreteket öltött, amit nem engedhetünk meg magunknak. A MOM egyszerűbb, kisebb, reméljük, hogy teltházas lesz

Fekete Ágnes: Hol és miként lehet jegyet vásárolni erre az estre?

Bóna Zoltán: A MOM-ban is lehet jegyet váltani minden délután.

Fekete Ágnes: A gyülekezetekben is van eladó jegy, nem?

Bóna Zoltán: Annak a határideje lejárt, de ha a templomban érdeklődnek, hivatkozzanak arra, hogy a rádióban hallották, hogy telefonon még lehet rendelni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jakab apostol levele 1. részéből, néhány verset.
"Teljes örömnek tartsátok atyámfiai, amikor különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy a ti hitetek próbája kitartást szerez. …mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hány ide s tova."

A hit látás. A hit egy szemüveg. Képes a dolgokat más látószögből nézni. Aki hit nélkül él, az annyit lát, ami előtte van. Egy ember egy ember. Egy pohár víz nem más, mint egy adott mennyiségű H2O molekula. Egy veszteség azonos a hiánnyal. A hit képes egy pohárban is az élet vizét meglátni. Egy átadott pohár víz minden lehet, amit elmondhatunk. Egy ember az életünk szeretetének kiteljesedése lehet. És ugyanígy a veszteség is. "Teljes örömnek tartsátok, amikor kísértésbe estek." – olvastuk. Mindenki életében, így az enyémben is voltak nagyon nehéz, kétségbeeséssel terhes időszakok. Fegyelmeznem kellett magam: most nem telefonálsz, most alszol, most felkelsz, mert különben szétcsúszott volna minden. Úgy tűnt, semminek nincs értelme. De utólag visszatekintve, hihetetlen gazdagságot kaptam ezekben a nehéz órákban. Ma nem lennék az, aki, ha a magányt, a kilátástalanságot nem éltem volna át. Akkor talán még arra sem voltam képes, hogy a hit szemüvegét felvegyem. Csak valami derengés volt az imádságomban: Uram, ugye lesz ennél jobb! De kikerültem belőle. És biztos, hogy kitartást szerzett bennem ez a próba. Hinni, hogy Isten mindenből jót tud kialakítani. Hinni, hogy minden az ő kezében van. Még ha most hullámként verődök is kételkedésemben ide s tova, de egyszer partot fogok érni. Az öröm az egy érzés. Amikor valamit valaminek tartok, az pedig az értelem dolga. Jakab apostol érdekesen keveri ezt a kettőt. Mintha ezt mondaná: Tudjad az örömöt, amikor nem érzed. Gondold végig, amikor kételkedsz. Kapaszkodj a hit kezével, amikor a lábad nem ér talajt. Ma minden arra húz, hogy a pillanatoknak éljünk, és ne gondoljunk bele hosszú távon a dolgokba. A hit arra hív meg minket, hogy vegyük fel azt a szemüveget, amely távolra is lát. Hiszen Isten nélkül nincs semmi sem. A ma kuszasága, a ma kétségbeesése talán hosszú távon öröm. Vértezzük fel magunkat akár Magyarországra, akár saját sorsunkra gondolunk ezzel a hittel.
Ámen