2007-03-14

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Nemzeti ünnepünk közeledik. Bár sokszor mondjuk, hogy magyarok vagyunk, mégis nehéz megfogalmazni, hogy valójában mit is jelent ez a számunkra, és mit teszünk ténylegesen hazánkért. Egy fontos küldetés ma az ima. Egész napos imádságot tartanak Budapesten, a Szilágyi Dezső téren március 15-én, reggel 8 órától az este 5 órás istentiszteletig. Mindenkit sok szeretettel várnak.

A másik fontos terület a nyelv. Mi Károlyi Gáspár bibliafordításának köszönhetjük a mai napig, hogy anyanyelvünkön forgathatjuk a Szentírást. Érdemes megkérdezni magunktól, vajon őrizzük-e ezt az örökséget? Most Dr. Bertók Lórándot hallhatják, aki a Sugárbiológiai Intézet nyugalmazott kutatóprofesszora. Részt vesz abban a munkacsoportban, amely kiadta Molnos Angéla művét, a Magyarító Könyvecskét. Dr. Bertók Lórándot hallják.

Dr. Bertók Lóránd: Én lovas vagyok.

Fekete Ágnes: Még ma is lovagol?

Dr. Bertók Lóránd: Igen, bár most már nem versenyzek, mert illetlen dolog. Egyszer hoztak egy új lovat Bábolnáról, amiről nem tudtam, hogy galopp-ló, versenyló. Annyira vágtatott, mint a versenypályán, úgyhogy le is estem, eltört a lábam. Bevittek a sportkórházba, utána pedig 6 hétig otthon kellett maradnom. Az életben velem ilyen még nem történt. Ez alatt a hat hét alatt írtam egy könyvet. Könyvírás közben pedig rájöttem, hogy nem magyarul írok. Átnéztem és kijavítottam. Hat hét alatt újra megtanultam magyarul. Ma már nem is kell figyelnem arra, hogy csak magyar szavakat használjak. Nem mondom azt például, hogy konkrét, mert az cementet, betont jelent. Rájöttem, hogy meg lehet tanulni újra magyarul. Elkezdtem ezzel foglalkozni, tudományos nyelvet javítottam, sokan felkerestek emiatt. Akinek van a lelkében egy kis magyar-érzés, az sajnálná, ha ez a nyelv kipusztulna. Az a nyelv, amit ma beszélünk nem magyar nyelv, hanem zagyvanyelv. Az értelmiség latin kifejezéseket használ, ma már angolosítva. Nem azt mondják többé, hogy laterális, hanem azt, hogy laterál. Ha valaki megállítja a rendőrt a sarkon, és megkérdezi tőle, hogy hol van egy utca, akkor nem azt mondja, hogy nem tudja, hanem azt, hogy nincs információja. Ma reggel is megszámoltam: a rádióban 60-70 esetben hangzott el az információ szó, miközben 29 magyar szinonimája van. Az angolban – mivel lovas vagyok, tudom – 18 lószínt tartanak nyilván. Egy este 5 perc alatt 52 magyar lószínt találtam. Egy csikós nyilván még többet tud, én csak ennyit találtam hirtelen. Még egyszer mondom, 29 magyar megfelelője van az információ szónak. Például tájékozódás, ismertetés, stb. Mindennek meg lehet találni a magyar megfelelőjét, csak az emberek nem ezt használják.

Az értelmiség régebben még latin nevelésben részesült, aki nem tanult latint, otthonról ő is hozta ezeket a szavakat. Utána jött az angol korszak, amire az egyik nyelvész barátom azt mondta, hogy a magyarság angol-kórban szenved, mert mindent angolul akar mondani. Ez borzalmas, ha belegondolunk. Amikor Kanadában dolgoztam, a házmester, aki magyar volt, azt mondta: "Tudja doktorkám, nincs itt culture, az ember csak nézi a television-t, a movie-t, azt is állandóan megszakítják advertising-okkal. Jön a long-weekend, az ember kiveszi a food-ot a fridgeder-ből, beteszi a car-ba vagy a motorbike-ra, és elmegy fishingelni." Akkor csodálkoztam ezen, borzalmas volt. De most már itt is így beszélnek. "Az ombudsman asszony ül az infrastruktúráján, és közben konzultál a frakcióvezetővel." Ha meghallgatja az országgyűlési képviselőket az országházban, nem tud mást mondani, csak azt, hogy borzalmas. Egyébként is nekünk csak Parlamentünk van, országgyűlésünk nincs. A nyelv elromlott.

Egyszer tartottak egy konferenciát a tudományos nyelv magyarságáról. Nagyon sok cikket írtam erről a témáról, mert úgy éreztem, hogy ez kötelességem. Nem szabad senkit megsérteni azzal, hogy nem beszél magyarul, amíg én nem tudok jól magyarul. Akkor van jogom, ha be tudom bizonyítani, hogy tudok magyarul beszélni. Meg lehet tanulni. Nekem hat hétre volt szükségem, lehet, hogy másnak többre vagy éppen kevesebbre lesz szüksége.

Csodálatos dolog, amikor az ember magyarul ír. Soha nem felejtem el, hogy egyszer egy immunológiai ülésen tartottam egy magyar magyar előadást, amin Amerikából hazajött fiatal, magyar orvosok is részt vettek. Az ülés végén, amikor – mint az ülés vezetője – lezártam a találkozót, elmondtam, hogy nagyon örülök, hogy magyar orvosok ilyen gyönyörű munkákat csinálnak, és külön megköszöntem, hogy még magyarul is el tudták mondani az és-t és az az-t. Nem magyarul beszélünk. Az összes orvosi lelet idegen nyelvű. Mondok egy példát: stroke, ütést jelent. Használjuk a szélütésre, agyvérzésre, és még sorolhatnám, de nem ezeket mondjuk, hanem azt, hogy sztrókom van. Egyesek azt hiszik, hogy akkor beszélnek korszerűen, amikor idegen szavakat használnak. Nem veszik észre az emberek, hogy ha mindig más nyelvekből vesznek kölcsön szavakat, az nem a műveltségükre utal.

Fekete Ágnes: Mi, reformátusok a Károlyi Bibliával valami nagyon fontos kincset tartunk a kezünkben.

Dr. Bertók Lóránd: Hát igen. Sylvester János írta az első bevezető sorokat. Emlékszik rá? "Próféták által szólt régen az Isten. Az, kit ígért, ímé, végre megadta Fiát. Itt vagyon az tudomány, mely örök életet ád." Egyetlen idegen szó nincs benne, csodálatos. De ma már mi is korcsosulunk. Sok olyan egyházi embert hallottam, aki már nem tud magyarul. Ez a korhatás.

Már gyerekkorban el kell kezdeni ezt tanulni, tanítani. Egyszer elvittük a gyereket Balatonvilágosra, a tudós üdülőbe. Odalépett hozzá egy bácsi, miközben írt valamit, és megkérdezte tőle, hogy mit csinál. Réka mondta neki, hogy ír egy feljegyzést a nagyapjának. Kérdezte az öreg, hogy hogyan írja. "Rovásírással." – mondta erre ő. Megtanulta, mert magyar gyerek. Így írt nekem leveleket. Az öreg méltatlankodott ezen. Azt mondta, hogy magyarkodik az unokám. Nincs ilyen szó a magyar nyelvben: magyarkodni. Egyik másik nyelvben sem hallottam ennek a megfelelőjét: nincs olyan, hogy bulgárkodik vagy németkedik. Csak a magyar nyelvben jelent ez a szó meg. Én nem magyarkodom, hanem magyar vagyok.

Valamikor az én őseim, anyám rokonsága református lelkészcsalád volt vidéken. Ezek az emberek tartották a falu lakosságában a lelket. A tanító és a pap vitte a legtehetségesebb gyerekeket a kollégiumba. Ezek az emberek óriási segítséget nyújtottak a magyar állam frissítésének. Olyan embereket hoztak fel, akik egyébként nem jutottak volna semmire. A magyar nyelv azért is csodálatos, mert rendkívül ésszerű és tiszta. Ha maga magyarul ír, azt mindenki megérti.

Fekete Ágnes: Nem véletlen az a mondás, hogy egy nyelvet beszélünk. Többet jelent a szavak puszta jelentésénél.

Dr. Bertók Lóránd: A magyarban röviden fejezhetjük ki magunkat. A német azt mondja: ich liebe dich. Az angolban ezt így fejezik ki: I love you. A magyarban azt mondjuk: szeretlek. Egy szóban benne van a tegeződés is, és az is, hogy szeret. Amit az indogermán nyelvek csak körülírva tudnak kifejezni, azt a magyar egy szóval meg tudja mondani. Rendkívül takarékos nyelv a miénk.

Fekete Ágnes: Ezt a fordításokon is észre lehet venni, mert kisebb könyvek lesznek a magyarra fordítottak.

Dr. Bertók Lóránd: Nagyon régi nyelv. Soha nem felejtem el, hogy amikor Kanadában Sellye Jánosnál dolgoztam, az ottani magyarok megkértek, hogy tanítsak a gyerekeknek pár magyar verset. Elmondtam nekik a Buda halálából egy részt: "Vemhedzik a kanca viharos széllángtól, Fene táltos méntől, futósó villámtól." Ezt fordítsa le. Lehetetlen. Csodálatos, mert minden benne van.

Én ismerem az angol irodalmat is egy kicsit, sokat tartok felőle. De az angol ember már nem érti meg a Shakespeare előtti angol nyelvet. A német nem érti a középkori német nyelvet. A magyar pedig, ha odafigyel rá, pedig nyilván rosszul jegyezték le a Halotti beszédet is, mégis megérti. Egy kicsit nézi, belegondol, és megérti. Az Ómagyar Mária siralmat is. A nyelvünk egy kialakult nyelv, és ezért lassabban változik. Ezért mondta Veres Péter annak idején, hogy rá akarják húzni a latin nyelv nyelvtanát a magyar nyelvre. Nem megy, mert az egész szerkezete, hanglejtése más. A hangsúlyt a latinban a végén viszik fel. Megkérdeztem külföldi barátaimat, hogy számukra milyen hangzású a magyar nyelv. Az embereknek nagyon tetszik, mert határozott és egyben költői is. Csodálatos nyelv.

Fekete Ágnes: Ahogyan hallottuk, az angolszász kultúra terjedésével egyre több magyar szót felejtünk el. De nemcsak a szavakat, a dalokat, a szokásokat is. Vajon mit kezdhetünk kultúránk ilyen átalakulásával? Ezekről a kérdésekről beszélgettem Szabó Istvánnal, a Dunamelléki Egyházkerület püspökével.

Szabó István: A módszerrel nem csak elvek, hanem kulturális eszközök is jönnek. Ebben a nagy kulturális zajlásban, hadd fogalmazzam ezt most így, mert nem merem azt mondani, hogy átalakulásban vagy degenerálódásban, kétségtelenül kevesebb szűrőn keresztül érkezik el bármi is onnan ide vagy fordítva. Megjelennek bizonyos kulturális standardok, patentok is. Ilyen jellegzetes és tipikus, úgy tűnik semleges módszer egy gyülekezet korcsoportokra való felosztása is. Senki nem mondhatja, én sem mondom, hogy ez nem jó lelemény, ám ha megnézzük, hogy 150-200 vagy 500 évvel ezelőtt mik voltak az eszmények, akkor azt kell mondanom, hogy itt egy különös különbség jelenik meg. A különbség abban áll, hogy a gyülekezet mindig egészként gondolkodik magáról, ahogy az egyház is mindig egészként gondolkodik magáról. 12 év alattiak, 18 év alattiak, fiatal házasok, özvegyasszonyok, kereső, állapotban levők: ezek szellemes és olykor szükségszerű leképeződései a társadalmi valóságnak. Ám, ha nem igazítjuk el a dolgot, azaz, ha nem mondjuk, hogy hétköznap mindenki a maga érdeklődési körének megfelelően találkozzon, de vasárnap a gyülekezet legyen együtt, hogy a vasárnapi liturgiánk az egész gyülekezet liturgiája, akkor bizony átállítottuk a váltót. Azt vesszük észre, ami több gyülekezetben megtörtént: a fiatalok egy idő után konfrontálódni kezdtek az idősebbekkel. Az okát sokszor nem is értjük. A fiatalok dinamikusabbak, többet tudnak együtt lenni. Néhány helyen ennek a konfrontációnak az lett a szomorú következménye, hogy a fiatalok felálltak és odébb vonultak. Ők egy megfoghatatlan és határtalan közösséget alkotnak.

Mondok egy másik példát: néhány évvel ezelőtt megkeresett néhány idősebb korú, tisztes foglalkozással bíró testvér, akik arra kértek, hogy adjunk nekik helyet a gyülekezetünkben havonta egyszer egy összejövetelre. Megkérdeztem, hogy milyen összejövetelről lenne szó. Mondták, hogy ez lenne az öregifi. Nem értettem a felvetést. Először azt mondtam nekik, hogy volna nekik saját gyülekezetük. Mire ők azt felelték, hogy már szétszóródtak, elköltöztek, megházasodtak, mégis szeretnének ifit tartani. Nem érettségi találkozó jelleggel, nem úgy, hogy régi ifisek összejönnek, találkoznak – ezek jó és fontos dolgok -, hanem ők ifit akarnak tartani. Mondtam, hogy ne vicceljenek velem, már unokáik vannak. De ők kötötték az ebet a karóhoz: ifit akarnak tartani, mert az ő maradandó gyülekezeti, egyházi és hitbeli élménymagjuk akkor volt. Elkezdtem firtatni, hogy ebből ők mit tudnak a saját gyülekezetükbe bevinni, például vállalnának-e ifjúsági csoport-vezetést. Azt nem, ők ifit akarnak tartani.

Fekete Ágnes: Egy adott életkorban ez normális lenne, csak ennek tovább kellett volna fejlődniük.

Szabó István: Amennyire természetes és magától értetődő, hogy egy egyházközségben is rétegződnek a gyülekezeti tagok, annyira el lehet rontani ezt a dolgot. Nem szabad azt az elvet leváltani vagy félretenni, hogy a gyülekezet mégis valamennyi gyülekezeti tagnak a közössége, szakrális közösség. A módszer kitűnőnek tűnik, nem is tesszük fel a kérdést, hogy ezzel a módszerrel lenne-e valami baj, és lám kiderül, hogy a módszer mégis hordoz egy elvet. Az elv valamilyen kulturális kondícióban megjelenik, és tulajdonképpen abból indultunk ki, hogy de jó lenne, ha növekedne a gyülekezetünk, de a végén mégis az derül ki, hogy repedés, törés, szakadás esett meg rajta.

Fekete Ágnes: Mi a megoldás? Nyilván nem az, hogy a fiataloknak azt mondjuk: nincs ifi.

Szabó István: Abszolút nem, sőt, éppen fordítva gondolom. Az elv érvényre juttatása a megoldás: vasárnapi istentiszteletre mindenki jöjjön. Én ezt megtettem egyszer a korábbi gyülekezetemben. Pénteken esténként volt az ifi, megtartottuk, lelkesek voltunk, jól éreztük magunkat, és mondtam, hogy vasárnap szeretettel várunk mindenkit istentiszteletre. Nem jöttek el, mire a következő ifin azt mondtam, hogy ha nem jönnek el vasárnap az istentiszteletre a mamákkal, papákkal, az unalmas öregekkel, akkor nincs ifi. Az egyházközség, a gyülekezet hordozza ezeket a csoportokat, és nem fordítva. Nem az ifinek, az öregeknek, a bibliaórásoknak, a gyermekeknek van istentisztelete, hanem a gyülekezet közösségének van ifjúsági csoportja, idősek csoportja, baba-mama köre. Ez a logika.

Fekete Ágnes: A másik ilyen probléma az éneklés. A zene hihetetlen érzelmeket vált ki az emberből. Elég sok szélsőséges álláspont van. Egyfajta liturgikus formává alakult az, hogy amerikai énekeket énekelnek mai hangszereken.

Szabó István: A protestáns egyházaknak, így a református egyháznak sincs olyan liturgiai egyetemessége, mint a Római Katolikus Egyháznak. A mise Magyarországon, Franciaországban, Latin-Amerikában ugyanazokból az elemekből áll össze, ugyanabban a sorrendben. Nekünk azonban erre nézve nagyobb szabadságunk van. Én másban látom a problémát: kiszáradt az igehirdetésünk. Az Ige élő hirdetése, amely akaratot mozdít meg, érzelmeket lobbant lángra, jellemeket alakít át, személyiséget változtat meg, különböző okok folytán, elsősorban mint beszéd, mint homília, mint retorikai teljesítmény, kiüresedett és kiszáradt. Egyébként nem csak nálunk figyelhető ez meg, hanem mindenütt a nyugati civilizációban. Nem olyan régen olvastam Ravasz László egyik előadását, amelyet hetven éve tartott meg, és amiben azt mondja: a retorika, mint klasszikus műfaj meghalt, de az ember alapvető kérdései továbbra is fennállnak. Az istentiszteleten részt vevő hívő várja és igényli az élete alapvető kérdéseire a választ. Ebben a térben, ahol az Ige élő hirdetése kiszáradt, már beérjük mi, igehirdetők azzal, és ez boldoggá is tesz bennünket, ha meghallgatnak minket. Örülünk, hogy kaptunk 25 percet, néhol már ezt is sokallják, a sztár-igehirdetők már 12 percben elvégzik ezt a műveletet. Ennek a helyébe teljesen természetszerűen a liturgia egyes elemei nőnek fel, a vákuum pedig ezt beszívja. Ilyen liturgiai elem például az éneklés, vagy a zene.

Én nem látom mindezekkel együtt sem olyan veszedelmesnek ezt a dolgot, hiszen ezek nem állandó elemek. Az énekek állandóan változnak. Ott rongyos a füzet, ahol a 20 évvel ezelőtti ifi kedves énekei vannak. A mai ifisek nem is ismerik, unalmasnak tartják azokat. A hitélet intenzitása hoz majd elő újra meg újra éneket, verset, zenét, színdarabot, mert a hithez hozzátartozik a kulturális dimenzió is. Most éppen egy olyan korban élünk, amikor a nyugati civilizációnak a legnyugatibb része, az amerikai kultúra mutatja magát hihetetlenül termékenynek, és ezek a kulturális produktumok nem csak a hitéletben, a kulturális életben, a filmekben, a művészetben, zúdulnak rá Európára szűrő nélkül. Óhatatlan, hogy ez az egyházi életben is megjelenik. Hozzá kell tenni, hogy Európa egyházi közösségei a misszió tekintetében eléggé gyenge lábakon állnak. Valahol olvastam egy kimutatást a külszolgálatban lévő misszionáriusok nemzeti megoszlásáról. Az első helyen a koreaiak vannak, akiknek 30000 misszionáriusuk van szerte a világban, és a második helyen az amerikaiak. Ők jönnek.

Fekete Ágnes: Például egy honlapon a református egyház egyik ifja írja a dicsőítésről: "Élveztem az Isten jelenlétét." Itt már sokkal többről van szó. Az angol ezt az enjoy szóval mondja. Mindent élvezni kell.

Szabó István: Isten élvezése a mindenkori misztika eleme, nem az amerikaiak találták ki. Én a problémát nem itt látom. Ha az istentiszteleti közösség tudatából kiesik, hogy az Istennel való találkozás helye az istentisztelet, nem a pappal és nem egymással találkozunk, akkor az istentisztelet egy üres kommunikációs játék. Az éneklés egyfajta ráhangolódás lesz.

Fekete Ágnes: "Én ott jól érezzem magam." "Az egyház nem erről szól?" Az élet sokkal szélesebb és tágasabb ennél.

Szabó István: Egy amerikai típusú vallási közösség pontosan ezt mondja: az élet teljessége kell, hogy megjelenjen az istentiszteleten. Ha mi elmegyünk egy református istentiszteletre az üres, száraz, racionalista és depresszív. Nem is a prédikáció miatt, hanem az egész. Óhatatlanul egy olyan kommunikációs teret hozunk létre, amiben nem tud minden megjelenni, kint kell valamit hagyni. Ők azt mondják, hogy az élethez hozzátartozik a nevetés, a taps, az, hogy ha az embernek öröme van, akkor ujjongva táncol, és a másikba belekarol és körbeforognak – voltak ilyen esetek. Mi erre nem mondhatunk mást, csak azt, hogy ez igaz. Erre ők azt mondják, hogy akkor azt kell csinálni, amit mi is csinálunk. Én úgy gondolom, hogy nem jó helyen vitatkozunk. Vajon abban, amit ők preferálnak, például élvezni Istent, jól érezni magunkat, abban megjelenik-e az élet teljessége. Megjelenik-e az Istennel való találkozás, vagy sem. Érezheti ettől magát valaki nagyon jól és nagyon rosszul is. A csel a dologban ott van, hogy a totalitást egyfajta pszichotechnikával akarják megjeleníteni: az egyébként agyonnyúzott, lefáradt, adógondoktól, vizitdíjtól, politikai zűrzavartól, kiüresedő kultúrától, családi válságoktól szenvedő ember, akit sehol nem tudnak mosolyra fakasztani ebben a nagy búbánatos magyar életben, végre valahol, egy közösségben feloldódhat. Nem az ő egyéni akciója ez, hanem az egész közösségé. Csak meg kell kérdezni, hogy mitől érezte jól magát. Attól, hogy meghallotta az engesztelés evangéliumát, attól, hogy megvilágosodott Jézus Krisztus szeretetében, attól, hogy érezte, hogy a Szentlélek elkezdi az életét jó irányba átrendezni, vagy attól, hogy meleg volt, nem fázott, hogy végre azt az éneket énekelték, amit nagyon szeret énekelni, vagy attól, hogy a pap végre olyan simán, 18 perc alatt befejezte a prédikációt, és egyszer sem dadogott? Elmondhatom fordítva is: nem jól érezte magát, mert eltalálta az Ige, mert rávilágított valamire, mert megítélte, kínban volt az Isten előtt. Magyarán: amire nézve a kérdést fel kell tenni, hogy az istenivel történt-e meg a találkozás a Szentlélek jelenlétében, vagy egyszerűen működött egy pszichotechnika.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol rómaiakhoz írott levelének 9. fejezetéből.

"Nem a leszármazás szerinti utódok az Isten gyermekei, hanem az ígéret szerinti utódok az Isten gyermekei!"

Sokan vannak, akik hitüket és hazaszeretetüket nem tudják összhangban megélni. Valaki ezt így fogalmazta: különböző csoportok vannak az egyházban. A két szélső pont, hogy az egyik azt vallja magáról: ő magyar református keresztyén, a másik, hogy ő keresztyén református, és magyar. A fontossági sorrend az emberekben más és más. Nem könnyű a kiegyensúlyozottságot megtalálnunk.

Az első, amit fontos tudatosítanunk magunkban, hogy Istennek úgy tetszett, ő akarta így, hogy népek legyenek ezen a Földön. Ha nem akarta volna, nem így lenne. Minden nép egy üzenetet, egy színt hoz el erre a bolygóra.

Bennem ezért hála van. Mert nagyon sok kincset kaptam azáltal, hogy magyarnak születtem. Lehetnénk egy arctalan tömeg része is, de hála Istennek ez nem így van, hanem magyarok vagyunk.

A másik üzenet, hogy Isten szavában is, Pál apostol számára is, fontos volt az, hogy vér szerint hova tartozik. Jézus átlépte a népek megszabott határait, hogy samaritánusokkal, pogányokkal beszélgetett, mégis fontosnak tartotta azt a családot, azt a népet, ahonnan származott. Pál azt mondja, bárcsak én volnék átok alatt testvéreimért és rokonaimért. Az evangélium nem írja felül ezeket a hovatartozásokat. Krisztus népek fölé emel, összeköt távoli embereket és közösségeket, de ezeket nem törli el. Sőt, azt látjuk, mintha meg is erősítené azáltal, hogy fájdalmas elhivatottság születik meg egy-egy emberben, például Pál apostolban.

Krisztus nem eltörli, hanem felemeli a hazafiasságot. Nem szembeállítja hitünkkel, hanem az égbe emeli, isteni elhívássá teszi. Istenben lehet szeretnünk a hazánkat. Jézus sír Jeruzsálem felett, mert: hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a kiscsirkéket, de te nem akartad. Szerettelek volna átölelni. Ezt a népet a mennyei Atya szerette volna egyben tartani, de a nép nem akarta. Ők önmaguk akarták meghatározni magukat. Izrael nem akarta Istentől kapott küldetésében látni önmagát. Nem akart népek világossága lenni. Csak élni akart, túlélni, harcolni és győzni. Istennek mégis volt és van terve Izraellel. És miért lenne ez másként a magyar néppel. Ma, az egyéniesség korában nem nagyon hiszünk népek elhivatásában. Számomra Hamvas Béla gondolatai mégis meggyőzőek. Az "Öt géniusz" című művében azt írja: a Kárpát-medencében élő magyarok küldetése, hogy az itt élő népek és emberek egységét megteremtse. Minden nap, minden döntésünk ezt a tétet hordozza, tudunk-e egységet teremteni. Csak földi gyermekei vagyunk Istennek, vagy ígéret szerint hordozzuk feladatunkat?

Hamvas ezt írja: "Az egységnek a hiánya akadályozta meg a népet nemcsak abban, hogy történeti céljait elérje, hanem abban is, hogy önmagában, amennyiben körülményei megengedték, elviselhető életet éljen. Valami hiábavaló várakozásban éltek itt, hogy valami történjék, véletlen, csoda, ami mint a mámor elragadja, de önmagában nem tesz egy lépést sem. És a szomorúság, ami nagy embereiben megnyilatkozott, magukra véve a teherből annyit, amennyire képesek voltak, melankolikussá tette őket. Éppen ezért ezen a földön az igazi katasztrófákat nem az idegen hatalmak túlsúlya okozta, hanem kivétel nélkül az itt élő emberek árulása egymás iránt."

Mit mondhatunk erre? Amikor hazánkban tudatosan gerjesztik a félelmet, ki kell mondanunk, hogy a sötétségre egyetlen válasz van, a világosság. Vagy ki tudunk lépni Krisztus fényébe, oda tudjuk helyezni hazánkat is, ígéret szerint válunk magyarokká, vagy elragad minket a sötétség. Adja Isten, hogy be tudjuk tölteni isteni hivatásunkat!
Ámen