2007-06-20

Vizaknai Tamásné

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Lassan már csupán emlék a tanév a tanárok és a diákok számára. Ma egy idős pedagógus emlékezik vissza a még régebbi tanévekre. Vizaknai Tamásné gyógypedagógus volt, a komlói lelkipásztor felesége. Férje, Vizaknai Tamás a hatvanas években harcolt azért, hogy templomot építhessenek Komlón. Kötetekre szóló levelezést folytatott, és egyik hivatal sem tudta lerázni magáról. Így ír: "Az elvet tudjuk és elfogadjuk, itt szocializmus épül. De perünk van a gyakorlattal. Kijózanít bennünket az államhatalom helyi szerve: Ti reformátusok részt vehettek ugyan a szocializmus építésében, de ha belegebedtek is, nem vagytok kedvesek az állam, és annak vezetői előtt" Kató néni először megismerkedésüket mesélte el.

Vizaknai Tamásné: Megjelent Vizaknai Tamás, mint beosztott lelkipásztor a Gyulai Pál utcai gyülekezetben. Ott ismerkedtünk meg. Nem adta semmi jelét annak, hogy komolyan gondolja, hogy én egyszer majd a felesége leszek. Körülbelül fél év múlva azután, hogy elment onnan, az akkori beosztott lelkész szólt, hogy érkezett egy levél, ami miatt be kell mennem az irodába. Átadta a levelét, én pedig meglepődve kérdeztem, hogy ki írt nekem. Azt felelte, hogy Vizaknai Tamás. Erre még jobban meglepődtem, és hangosan gondolkodva megkérdeztem, hogy miért ír ő nekem. A villamosmegállóig tudtam csak megállni, hogy ne nézzem meg a levelet, ott olvastam el. Ebben a levélben kérte meg a kezem. Egy kicsit nehezteltem rá, mert semmi jelét nem adta az érdeklődésnek. Nem is ismertük egymást. Ő akkor 54 éves volt, én pedig 42, mindkettőnket úgy könyveltek el, hogy egész életünkben egyedül maradunk.

Mindenkihez kedves volt, ugyanakkor mindenkivel megtartott egy bizonyos távolságot. Nem tudtam volna férjhez menni valakihez, akit nem tisztelek, de őt tiszteltem. Azon sokat aggódtam, hogy mivel mindketten idősek vagyunk, hogyan fogunk tudni egymáshoz alkalmazkodni. Mindkettőnknek volt egy megszokott világa már. Farkas József volt a lelkipásztorunk, aki minden fiatalt, aki a fellegekben járt, lesegített a földre, hogy reálisan gondolkodjon. Amikor elmondtam neki az aggodalmaimat, engem inkább felemelt egy kicsit. "Kató, ne felejtse el, hogy ő társbérletben lakott, maguk pedig albérletben!" A háziak megneveltek bennünket, "felkészítettek" erre a házasságra.

Így kerültünk össze, és nem sokkal ezután költöztünk Komlóra.

Fekete Ágnes: Hogyan történt mindez?

Vizaknai Tamásné: Találkozott valakivel, aki mondta neki, hogy eladta a könyvtárát, mert vidékre került, és már nincs többé rá szüksége. Tamás magában méltatlankodott ezen: a vidéknek nem tudós papokra van szüksége?! Elment és megkérdezte, hogy hol van szükség lelkipásztorra, ahova mások nem akarnak elmenni. Komlón lelkészt is kerestek, és templomot is akartak építeni. Elvállalta, és így kerültünk oda.

Fekete Ágnes: Mikor volt ez?

Vizaknai Tamásné: 1966-ban. Amikor odakerült, azután volt az esküvő. Feljött Budapestre, és mivel mindketten szegények voltunk, a gyülekezet egy nagy szeretetvendégséget rendezett, nagyon sok ajándékot kaptunk, igazán csodálatos esküvő volt.

Fekete Ágnes: Mi volt itt Komlón? Biztosan sok nehézség várta itt a lelkészházaspárt?

Vizaknai Tamásné: Kétszobás parókiába költöztünk be, aminek az alagsorában volt hely a gyülekezeti alkalmak számára. A vakolat mállott, lebontásra ítélt épület volt, a renoválásra nem kaptunk engedélyt. A gyülekezet tagjai nagyon kedvesen fogadtak. Rögtön otthon éreztem magam.

Aztán elkezdődtek a harcai a templomépítés miatt.

Fekete Ágnes: Amikor idekerültek, nem volt semmi más, csak egy szuterén helyiség?

Vizaknai Tamásné: Valamikor az egyik általános iskola épületében tartották a gyülekezeti alkalmakat. Aztán egyszer közbejött az egyik szavazás, amikor is pont abban a teremben rendezkedtek be, ahol az istentiszteletet is szokás volt tartani. A férjem látta, hogy a gyülekezet tagjai nem mertek szólni emiatt. Volt persze olyan is, aki szóvá tette, de a férjem úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább. A saját helyünkre kellett mennünk, hogy ha egyszer szanálják azt az épületet, akkor ne egyszerre kelljen megoldani a lakást és a templomot is. Mi laktunk a két szobában, és alattunk volt ez a nagyobb helyiség, és ott tartottuk a gyülekezeti alkalmakat.

Fekete Ágnes: Átalakították úgy, hogy alkalmas legyen istentiszteletek tartására?

Vizaknai Tamásné: Igen. A férjem először beborította a falat csomagolópapírral, mert annyira omlott a vakolat. Ennek ellenére még esküvőt is tartottunk abban a teremben. Nagyon megható volt, hogy vállalták, és a gyülekezet is valahogy jobban szerette azt a helyet, mint az iskolát.

Igyekeztem szépíteni, rendbe hozni, virággal csinosítani. Nekem kellett harmóniumon kísérni az éneklést, és bár nem tudtam igazán játszani, de abban a gyülekezetben jó volt ez is. A templomban már nem vállaltam. Ha tudtuk, együtt látogattuk a családokat. Délelőtt általában megfőztem, aztán elmentem tanítani, néha délutánonként asszony-órát tartottunk, imaközösségben is együtt voltunk, a templomért imádkoztunk.

Nehéz időszakok is voltak. Ő nagyon békés, szelíd, kedves ember volt, aki nagyon harcos és kemény is tudott lenni. Volt olyan, hogy belekötött valamibe, olyasmibe, amibe egyébként nem szokott, vagy amibe más nem kötött volna bele. Néha ilyenkor megkérdeztem magamtól: talán bánja, hogy feleségül vett? Egyszer észrevettem, hogy ezek az esetek általában szombatra esnek. Ő megszokta, hogy a szolgálatra hosszú éveken át egyedül készült, és szokatlan volt neki, hogy valaki állandóan körülötte motoszkál. Zavartam a csendességét. Attól kezdve, ha előfordult, hogy indokolatlanul megbántott, nem vettem többé komolyan, mert tudtam az okát.

Fekete Ágnes: Mindig mellette tetszett lenni a szolgálatban.

Vizaknai Tamásné: Csodálatos volt az, hogy az életünkben első volt az Isten ügye. A másik nagy dolog az volt, hogy mindketten tudtuk vállalni imádságban és hitben is azt, amit a másik. Amikor a templomépítés körüli harcok felerősödtek, voltak közöttünk viták. Féltettem, mert ő nagyon szelíd ember volt, és mindenkinek megadta a tiszteletet, soha nem hallottam egy rossz szót sem, olyanokról sem, akik kifejezetten ártottak neki. Ha írt egy levelet, mindig megmutatta. Volt néha olyan, hogy egy-két részt kihagytam volna a helyében a levélből, mert félreérthető volt, ő mégis benne hagyta. Volt közöttünk vita, de teljes egészében mellette álltam, mert éreztem, hogy igaza van.

Egyszer írt egy nagyon kemény levelet. Szelíd és egyenes ember volt, mások háta mögött semmit sem csinált. Ha valami helybeli problémáról írt Kádár Jánosnak vagy a Központi Bizottságnak, a másolatot mindig megkapták azok, akiket még érintett az a levél. Azt akarta, hogy mindenki számára világos legyen, hogy ő mit ír, mit gondol. Ezzel tiszteletet vívott ki magának. A tanácselnök is tisztelte őt ezért. Bár voltak nagy viták és beszélgetések, de jóindulattal volt hozzá. Annak ellenére, hogy nem akarták, hogy egy szocialista városban legyen gyülekezet. Katolikus templom volt már, azokkal nem lehetett mit kezdeni, a hogy még egy református templom is legyen, azt már nehezebben tűrték.

Egyszer írt Pozsgai Imrének, a Hazafias Népfront akkori vezetőjének. Erős, határozott hangvételű levél volt. "A mai, modern istállók különbek, mint amiben a mi híveink az istentiszteletet tartják, pedig állandóan bányában dolgoznak, rossz levegőjű helyeken."

Egy éjjel megálltak az ablakunk alatt, és azt hittem, hogy érte jönnek. De nem így volt. Volt, amikor azt mondták, hogy le kell venni róla a palástot, mert nem alkalmas a gyülekezet vezetésére. Lázítja a híveket.

Fekete Ágnes: Ezt egyháziak mondták?

Vizaknai Tamásné: Az Állami Egyházügyi Hivatal részéről jött. Évekig tartott a küzdelem. Először helyben próbálkozott. Sokféle emberhez fordult: újságírókhoz, írókhoz. Rengeteg levele van, amelyek arról beszélnek, hogy mi mindent megtett. Ő mondta sok helyen, hogy igazságtalanság érte a gyülekezetet és az egyházat, hiszen korábban rendelkezett egy szép épülettel, amitől megfosztották, és kárpótlásul ezt a romos épületet kapta. De azt sem engedték rendbe hozni, mert arról volt szó, hogy ez majd lebontásra kerül. Azt ígérték, hogy nekünk rendes lakást adnak, a gyülekezet pedig visszamehet az iskolába, de ő ezt nem akarta. Azt szerette volna, ha a gyülekezetnek lenne egy helye, ahol a lelkész is meghúzhatja magát. Legyen minden egy helyen, mondogatta sokszor. Ez azért is jó, mert ha jönnek a hívek a szórványból, akkor könnyebben megtalálják a lelkészt. Először a tanácstól kért helyet.

Fekete Ágnes: Sokáig tologatták ezt az ügyet?

Vizaknai Tamásné: Igen. Igazából nem is nagyon akarták, illetve nagyrészt nem is rajtuk múlt, mert a pártbizottságnak és a felettes hatóságnak nagyobb volt a szava.

Fekete Ágnes: De ő nem állt le, hanem írogatta a leveleket tovább.

Vizaknai Tamásné: Igen. Választ mindig kapott, csak sajnos mindig elutasítót. Elutasító választ magyarázatokkal.

Ezen túl harcolt még a vallásszabadságért, azért, hogy legyen hitoktatás.

Az olajválság előtt a szénbányát fel akarták számolni, de a válság következtében szükség volt a szénre. És a mi lakásunkra is? Ennek köszönhettük, hogy lett egy új helyünk, mert kisajátításra került a mi lakásunk, aminek a helyére egy bányászlakást terveztek. Felajánlottak helyette a periférián egy telket, de a férjem nem egyezett bele, mert tekintettel volt a gyülekezet tagjaira, akik többszöri átszállással tudtak volna eljutni minden vasárnap a templomig. Vasárnap egyébként is ritkábban járnak a buszok, és ez nem javított volna az istentiszteletlátogatási-kedven. Végül találtunk egy lakást a központban, ami a mostani parókia. Annak az udvarán építhettük fel a templomot.

Persze az építkezéshez pénzre volt szükség, az pedig nem sok volt. Amit a romos épületért kaptunk, az semminek sem számított. Nagy aggodalmaink közepette megjelent egy svájci fiatalember, akit azért küldtek ki Svájcból, hogy ahol anyagi szükség van, azt jelezze. Debrecenből kiindulva járta be az országot, és végül Komlóra esett a választás, így épült fel a templom.

Hatalmas köteg levelek maradtak utána, a másolatot mindig megőrizte. Rendezgetem őket, és azon gondolkodom, hogy hol tudnánk őket elhelyezni. A sárospataki levéltárba mindig elküldött egy másolatot. Van egy-pár könyv, ami a templomépítéssel kapcsolatos.

Fekete Ágnes: Honnan jött az az ötlet, hogy például Kádár Jánosnak írjon levelet?

Vizaknai Tamásné: Mivel ő volt a legfőbb hatalom Magyarországon, ezért úgy gondolta a férjem, hogy ha ő beleegyezik valamibe, azt tényleg meg lehet valósítani.

Fekete Ágnes: Mit válaszolt?

Vizaknai Tamásné: A vallásszabadság miatt írt neki többször is, és ezekre a levelekre mindig diplomatikus válaszok érkeztek: "nálunk vallásszabadság van, és arra az esetre nézve, ha problémák adódnának, jelentsen". De hogy lehet úgy jelenteni, hogy ezáltal ne szolgáltassa ki azt, ahol a probléma van? Nem lehetett jelenteni.

Fekete Ágnes: Aktatologatásba torkollott mindez.

Vizaknai Tamásné: Igen, ez történt, de nem hiába harcolt, mert az Istennek gondja volt erre a gyülekezetre: lett hely, anyagi segítség, lelki kapcsolat a gyülekezettel, szeretetkapcsolat és sok áldás született belőle.

Fekete Ágnes: Ebben a nehéz időben a gyülekezeti tagokat is fenyegették néha, mertek templomba járni, nem volt probléma?

Vizaknai Tamásné: Az alagsori épület ablaka az utcára nyílt, és volt olyan vasárnap, hogy istentisztelet előtt leköpték, de csúnyán. Eleinte nagyon háborogtam ez ellen, mert nekem kellett lemosni. Ki mosta volna le más? Le kellett mosni, és másra nem is bízhattam volna. Minden vasárnap ezt csináltam. Egyszer elszégyelltem magam: "Mit háborgok én? Jézusnak nem az ablakát, hanem az arcát köpték el." Utána derűsebb szívvel mostam le, de egyszer csak nem köpték le többször. Az Isten közben bennünk is munkálkodott.

Egyházellenesség volt abban az időben, úgy lettek nevelve az emberek. Aztán, amikor az Isten ilyen csodálatos módon megadta, hogy templomunk legyen, a tanácselnök is eljött gratulálni, majd az Állami és Egyházügyi Hivataltól is kapott egy pozitív levelet. Gondolom, fellélegeztek, hogy végre nem ír többet a férjem, mert ezekkel az espereseknek és az egyházi vezetőknek is kellemetlenséget okozott, mert nem tudták leállítani. Az állam úgy járt el akkoriban, hogy az egyházi vezetőktől kérte számon azt, ami az egyházon belül történt. Tamást nem tudták leállítani, de milyen jó, hogy nem tudták. Most van templomunk, és van gyülekezet is.

Zene

Amikor idekerültem, mint pedagógus Pécsett tanítottam, majd Komlón, mint nyugdíjas gyógypedagógust megkértek, hogy helyettesítsek. Istennek ez egy csodálatos rendezése volt, amit én nem akartam vállalni, mert inkább a gyülekezet életébe szerettem volna bekapcsolódni, de szükség volt rám, mert valaki szülési szabadságra ment. Akkor még nem tudtam, hogy Isten valamit készít ez által. Értelmi fogyatékos gyermekeket tanítottam, de mindig fájt a szívem a gyermekekért, mert Jézusról nem lehetett beszélni nekik. El lettek zárva Jézustól, pedig Ő azt mondta: "Engedjétek hozzám a kisgyermekeket!" Sok problémás gyermek, élet és család volt, akiknek Jézusra lett volna szükségük, de nem lehetett szólni. Ekkor jött a rendszerváltás. Öröm tört fel belőlem, és fohászkodtam: "Istenem, de jó lenne Rólad tanítani?" Várni kellett volna, mikor ad engedélyt a vezetőség, de nem tudtam várni. Elmentem az iskolába, ahol helyettesítettem, hogy beszéljek az igazgatóval. Megkérdeztem tőle, van-e annak akadálya, hogy bibliaórákat tartsak a gyermekeknek. Azt felelte, hogy nincs. Nagyon örültem neki. Tovább tapogatóztam: bibliaismereti órákat vagy hittanórákat tarthatok? Teljesen rám bízta. Ökumenikus hittanórát tartottam, de ezzel nem elégedtem meg. A következő évben már az általános iskolában is tanítani akartam. Ott is kedvesen fogadtak, elkészítettem egy tantervet, bibliaismereti órákat terveztem. Felelősséget éreztem azokért, akiknek nem voltak vallásosak a szüleik. Református csak egy-két gyerek volt, és én mindenkivel meg szerettem volna ismertetni a Bibliát, és a Biblián keresztül Jézust. Az igazgatónak tetszett az ötlet, engedélyt adott, és egyre többen jártak, hívták egymást. Életem legboldogabb időszaka volt ez. Amikor a kicsik megláttak, szaladtak elém és átöleltek. Ez nem nekem, hanem Jézusnak szólt. A gimnáziumba is bekerültem, majd a szociális foglalkoztatóba, a felnőtt dolgozók közé.

Az általános iskolában történt meg a következő eset. Sokat beszéltek akkoriban a sátánistákról, arról, hogy mi mindent csinálnak. Egy túlkoros cigányfiú kérdezte meg, aki nem járt hozzám hittanórára egyébként, hogy igaz-e, hogy van Sátán. Mondtam, hogy igaz. Majd további kérdéseket is feltett. Mondtam, hogy most nincs időm válaszolni, jöjjön el a nagyok bibliaórájára. Oda nem akart eljönni. Mondtam neki, hogy akkor jöjjön el utána beszélgetni, elhívhatja a barátját is. Oda eljött, és beszélgettünk. A beszélgetés végén megkérdeztem, hogy elmondhatom-e nekik azt a történetet, amit a nagyoknak éppen előtte meséltem el. Beleegyeztek. Éppen Húsvét előtt voltunk, a nagypénteki történet került sorra. Elmondtam Jézus keresztre feszítésének történetét. Amikor befejeztem, egy darabig csendben maradtunk, majd azt mondta az a fiú: "Kató néni, én úgy meghatódtam." Később találkoztam vele egyszer az utcán, és azt mondta: "Kató néni, már nem iszom és nem káromkodom." Pedig nem is tudtam, hogy iszik és káromkodik. Ez Jézus hatása.

Két gyermek járt hozzám az általános iskolába, nagyon nyitott szívűek voltak. Ikertestvérek voltak. Egy nap otthon ültek a tévé előtt az anyukájukkal, és Izsák feláldozásáról néztek egy műsort a tévében. Az édesanyjuk a történetet látva azt mondta, hogy Isten nagyon gonosz. Erre megszólalt az egyik tanítványom: "Anya, az Isten jó, csak várd meg a végét!" Akkor arra gondoltam, hogy de sok hívő embernek nem ártana tudni, hogy érdemes a végét kivárni. Az Isten annyi jót rejteget.

Egy másik eset a kisegítő-iskolában történt. Új gyerekek jöttek az iskolába. Az egész iskola lázban égett, mert eltűnt egy kabát, még a rendőrök is kijöttek. Az egyik gyerek megkérdezte, hogy Isten látta-e, hogy ki tette ezt. Azt feleltem, hogy látta. Az egyik új fiú erre gúnyosan mosolyogva kimutatott az ablakon, és azt mondta: "Isten, ha láttad, akkor mond meg, hogy ki lopta el a kabátot!" Erre én csendesen azt feleltem neki: "Megmondta. Nem neked, nem nekem, hanem annak, aki a lopott, hogy ő a tolvaj. A lelkiismeret mondogatja: Tolvaj vagy." Elkezdtem mesélni Sodoma és Gomora pusztulásának történetét. Közben ez az új fiú odaszólt a testvérének: "Te, ez nagyon komoly dolog!" Ő lett a leghűségesebb tanítványom.

A gyerekek nagyon nyitottak voltak különben. Olyan is előfordult, hogy másnap szünet volt, és szóltak nekem is, mivel majdnem minden nap volt órám. Kérdeztem tőlük, hogy örülnek-e a szünetnek, mire azt felelték, hogy nem, mert elmarad a bibliaóra. Mosolyogtam magamban: a gyerekek nem örülnek a szünetnek, ilyet sem hallottam még.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Efézusi levelének 4. fejezetéből, a 26. verset.
"Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek, a nap le ne menjen a ti haragotokon. Minden harag kivettessék közületek."

Többek között azért szeretem a Bibliát, mert nagyon emberi módon szól hozzánk. Nem egy távoli, megközelíthetetlen és tökéletes világot fest le, hanem egy hozzánk nagyon közel álló emberi valóságot. Így beszél a haragról is.

Most éppen fő a fejem gyerekem miatt. De felbosszant az önkormányzat, a hivatali packázás, és millió dolog, ami hátráltatja fejlődésemet. Mindannyian így vagyunk ezzel. Vérmérséklet szerint, de olykor – olykor elönt bennünket a harag.

Isten üzenete kettős. Egyrészt a korlátlan harag nem jó célra vezet, ezért kéri: vessünk ki minden haragot magunkból. Másrészt nagyon jól tudja Isten, hogy a harag egy ösztönös emberi érzés, és ezért elfogadja. Ám haragudjatok.

Nem akar kisistent formálni belőlünk. Emberek vagyunk, és emberi mivoltunkban akar megszentelni. Mindkettő vétekbe bele szoktunk esni: abba is, amikor tökéletesebbek akarunk lenni, mint amit Isten kér, ezáltal beképzeltek leszünk, és még az Istennek is tanácsokat osztogatunk. De abba is, amikor tökéletlenségünkben felmentjük magunkat, és széttárjuk kezünket: ilyen az ember, ilyennek születtem.

Milyen gyönyörű ez az isteni tanács: ám haragudjatok, de ne vétkezzetek. Előfordulhat, hogy felbosszantanak. Lehet, hogy nem tudok uralkodni magamon. Elpattanhat a húr. Eszembe jut az a vicc is, amikor megkérdezik a férjet, aki 50 éves házassági évfordulóját ünnepli: "Mondja, nem volt olyan, hogy el akart volna válni?" Mire a válasz: "Olyan már volt, hogy meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben a feleségemet, ez előfordult, de elválni, erre soha nem gondoltam.

Isten nem indulatmentes emberekké szeretne formálni minket. Nem várja el, hogy minden negatív érzésünket elfojtsuk. Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek, a nap le ne menjen haragotokkal. Milyen egyszerű tanács. Szabj határt magadnak. Tudj letenni indulatokat. Vegyél erőt, és ha kell, beszéld meg a dolgot. Ilyen egyszerű ez.

Hihetetlen kegyelem és erő az, amikor képesek vagyunk megbocsátani. Nekünk jó, ha önmagunkon úrrá tudunk lenni, és indulatainkat partok közé tereljük. Ahogyan hallottuk is, Vizaknai Tamásné, Kató nénitől, micsoda felismerés volt, amikor a leköpött ablakot lemosta, hogy ezt Jézusért teszi. Attól kezdve már nem volt nehéz.

Adjon az Isten mindannyiunknak ilyen felismeréseket!
Ámen

Similar Posts