2007-08-15

Dr. Magay Tamás

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Gyakran megesik, hogy az egyházi életben csak a lelkészekről esik szó. Pedig az egyház munkája csak az egyháztagokkal működik. Nemrég egy nagyhírű kaposvári lelkipásztort mutattunk be, Ikafalvi Farkas Bélát, akit az ötvenes években egyszerűen félretettek. Az ő világi gondnoktársa volt dr. Magay Ferenc, bíró, aki ugyanolyan hihetetlen odaadással szervezte az egyház életét. Dr. Magay Tamás, fia beszél először édesapja, majd a saját életéről. Először arról a helyzetről mond el egy történetet, amikor az eltávolított lelkész utóda igyekezett az akkori államhatalom szája íze szerint prédikálni.

Dr. Magay Tamás: A presbitériumot megpróbálta rávenni arra, hogy külön küldöttség menjen Nyári Pálhoz az egyik istentisztelet után, és mondják meg nekik a magukét. A presbiterek egy kicsit megszeppentek, és nem nagyon akartak vállalkozni erre a feladatra, ezért szegény édesapám egyedül ment be, és a következőket mondta Nyári Pálnak: "Pali! Hagyd abba a vörösre mázolt prédikációidat!" Abbahagyta.

Fekete Ágnes: Hogy kezdődött? Honnan származott az édesapja?

Dr. Magay Tamás: Soroksáron született 1891-ben. Debrecenben végezte a jogot, utolsó vizsgáit azonban már Kolozsváron tette le. Édesapámat azért nem telepítették ki, mert bár jogosult volt a "méltóságos" címre, de ez egyáltalán nem érdekelte. Azok az ítélkező szervek, akik a régi urakat, a "méltóságos" urakat kitelepítették, őt nem telepítették ki. Annyira szerették és tisztelték, és annyira emberséges volt, hogy bent maradhattunk a házunkban.

Abban az évben, amikor lecsaptak ránk a szövetségeseink, azaz amikor megszálltak bennünket, és nem voltak hajlandóak magyarul beszélni a tárgyalásokon, édesapám kiutasította őket a tárgyalóteremből. Az üldözöttek sorsát a magáénak érezte és fogadta el. Koncepciós pert rendezett, börtönbe csukatta őket, és onnan nem lehetett elvinni őket. Így mentett meg életeket. Ott lenne a helye a tiszteletet érdemlő emberek között, de én nem akartam ebből előnyt kovácsolni soha. A lényeg az, hogy odafent ezt feljegyezték.

Pap Lászlót úgy akarták likvidálni az egyházból, hogy segédlelkésszé fokozták le, hogy aztán ide-oda helyezgessék. Elhivatottságát mutatta, hogy ezt is elvállalta azért, hogy szolgálhasson. Ő egyébként korábban püspök-helyettes és dékán is volt.

Fekete Ágnes: Fantasztikus ember lehetett.

Dr. Magay Tamás: Később, 1947-ben, fegyverrejtegetésért és egyéb ilyen bűnökért halálos ítéleteket kellett volna hoznia több alkalommal is, de erre nem volt hajlandó, mert nem akart ártatlan magyar fiatalokat akasztófára juttatni. A háború után természetes, hogy vannak fegyverek olyan kezekben, ahova nem valóak, olyan helyeken, ahol nem kellene lenniük. Nem volt hajlandó ezeket az ítéleteket meghozni, azt pedig nem tartották számon, hogy édesapám ellen egyetlen egy bírálat vagy reklamáció nem érkezett. Arra sem volt hajlandó, hogy a népbíróság elnöki tisztét elvállalja, ezt pedig már nem tudta az új rendszer megbocsátani.

Illegális kommunistákat is mentett úgy, hogy a Nemzeti Kaszinóban, amelynek az elnöke volt, különféle szakembereket foglalkoztatott. Például dolgozott ott egy bádogos, akiről az akkori rendőrkapitány azt az információt szolgáltatta, hogy körözik. Felhívta a figyelmét arra, hogy ez az ember illegális kommunista. Az édesapám vállalta érte a felelősséget, mert tudta, hogy kitűnő munkaerő. 1945-ben, a változás után, édesapám első látogatója ez a bádogos és vízvezeték szerelő volt. Azokat a kommunistákat azonban, akik az életüket tényleg vásárra vitték, később eltüntették. Azt mondták neki, hogy legyen népbírósági elnök, és ő ezt nem fogadta el. Ekkor áthelyezték Gödöllőre, ami nem éppen Kaposvár szomszédságában van, majd onnan küldték el nyugdíjba, amelyet azonban rövid időn belül megvontak tőle. Ez bosszú volt, abszolút méltatlan hozzá.

A sportegyesületben elvárták volna tőle, hogy tolerálja azt a szabályt, hogy tag nem lehet zsidó származású. Nem fogadta el, hanem kihúzta a szabályok listájáról ezt az egyet. Ugyanúgy, mint a Nemzeti Kaszinónak, a sportegyesületnek is lehet tagja zsidó ember.

A Nemzeti Kaszinó az értelmiségiek kapcsolatainak volt a csomópontja. Nagyon sokan szerették őt, de sok problémája is volt: elvették a nyugdíját, megélhetési gondjai is támadtak. A fia hasonló cipőben járt, mint ő, csak Budapesten. 1983-ig, haláláig jogtanácsosi munkát látott el.

Fekete Ágnes: Voltak olyan nehéz ügyei, amelyek az otthonba is begyűrűztek?

Dr. Magay Tamás: A gyorsított eljárás, a statárium miatt nem vállalta ezt a népbírósági elnökséget. Hozott halálos ítéletet, de nem a népbíróságban, hanem az igazságszolgáltatás részeként, de azt nem tudta kiheverni. Törvényeket kellett végrehajtania.

Fekete Ágnes: Mennyi időt töltött otthon? Gondolom, nem sokat, ha ennyi mindent csinált.

Dr. Magay Tamás: "Feri! Most vedd fel az átmeneti kabátodat!" – mondta az édesanyám. Nem tudtam, hogy mit jelent az "átmeneti kabát", de azt tudtam, hogy ő mindig átmegy az egyházba, vagy a gyülekezeti házba, és én azt a kabátot tartottam átmenetinek, amiben oda ment. Délelőtt intézte a tárgyalásait, délután pedig a társadalmi ügyeket, tényleg soha nem volt otthon.

Fekete Ágnes: Olyan furcsa belegondolni abba, hogy volt egy megbízható polgárság akkor az egyház mögött, olyan emberek, akiknek nem csak pénzük volt, hanem annál sokkal több.

Dr. Magay Tamás: Igen, sokkal több. A polgárság pedig többet jelentett, mint ahogy azt most gondolnánk. Nem csak az értelmiséget jelölte, hanem például a péket is.

Fekete Ágnes: 1956-ban mit csinált az édesapja?

Dr. Magay Tamás: 1956-ban nyugtatgatta az embereket. Akkor vissza akarták hozni Farkas Bélát, de az nem ment olyan egyszerűen. Nyári Pált viszont eltanácsolták, és ebben az édesapám nagyon is közrejátszott. Ő volt a "megmondó" ember, hogy így mondjam. Neki egyébként nem az volt a fő bűne, hogy egyenes ember volt, és mindig az igazságért harcolt. A szegény, "fejkendős" nénikék ingyen ügyvédje volt, egymás kezébe adták a kilincset. Mindenkinek, aki hozzá fordult, segített, tanácsot adott. A sportéletben is tevékenyen részt vett. A KTSE-nek volt az elnöke: Kaposvári Turul Sportegyesület. -Nem kell megijedni a Turultól!- Csodálatosan szép gyep futballpályát hozott létre. Még ma is emlékszem arra, ahogy a pályát kirakták gyeptéglával. Nem sok ilyen pálya volt akkor Magyarországon.

Amikor megköszöntem az emléktábla avatását, elénekelték azt a zsoltárt is, ami a kedvenc zsoltára volt apámnak. "Akik bíznak az Úr Istenben nagy hiedelemmel, azok nem vesznek el semminemű veszedelemben. Mint a Sion-hegye, megállnak, nem ingadoznak." Ez jellemezte az édesapámat. Nem ingadozott.

Édesapám azt szerette volna, hogy jogász legyek, én azonban inkább nagyapám nyomdokaiba léptem, és pedagógus lettem. Amikor a bölcsészetet választottam, édesapám csak legyintett egyet, és azt mondta, hogy legalább akkor sok szabadságom lesz. Nem nagyon lett, mert az ember a szabadsága alatt sem csinál mást, mint dolgozik.

Bekerültem az Eötvös József Kollégiumba, ahova a felvételi vizsga egy héten át tartott. Ez a kollégium nem csupán egy diákszálló volt, hanem bentlakással, állami ösztöndíjas hely volt, ahova külön kellett pályázni. A kollégiumi órák és a könyvtár volt a kiváltságok kiváltsága. 1946/47-ben lettem tagja ennek a kollégiumnak, és én voltam az első, akit eltávolítottak. 1946-ban érettségiztem tulajdonképpen. Az érettségi elnök azt írta rólam, hogy látja, hogy van érzékem a nyelvészethez, illetve az irodalomhoz, ezért rábeszélt, hogy jelentkezzem ebbe a kollégiumba. 15 embert vettek fel abban az évben, amikor engem is. Az angoltanárom Országh László volt, nem volt velem megelégedve. Ezt ürügyként használták fel velem szembe azok az alakok, akik a kommunista hatalomátvételt az Eötvös Kollégiumban levezényelték. Azt mondták, hogy népi elemeket kell inkább felvenni, nem ilyen sápadt, dunántúli, úri fiúkat. Megjelent egy cikk, amiről mindenki tudta, hogy az írója rám gondolt, amikor megírta. Arra akartak kényszeríteni, hogy szakadjak el a családomtól. A szobatársamat bízták meg azzal a feladattal, hogy erre rábeszéljen, és még a mai napig is a fülemben vannak a szavai. Nem is értettem ezt a kérést. Eltávolítottak, 1950-ben pedig meg is szűnt a kollégium. Azóta újból feltámasztották, de ez már nem a régi. Úgy éreztem akkor, hogy kiűztek a Paradicsomból. Akkor még volt mód arra, hogy édesapám összeköttetései révén rendesen megtanuljak angolul, ha már Országh László nem volt elégedett velem. Egy skót farmercsalád meghívott magához aratásra a Református Egyházon keresztül 1947-ben. Az egészből persze nem lett semmi, mert ahhoz engedélyre és útlevélre lett volna szükségem, és ezeknek a dokumentumoknak a megszerzése októberig eltartott, ezért az aratásra már nem értem oda. Fél évig egy csodálatos református családnál éltem, náluk dolgoztam, hihetetlen kemény munkát végeztem. Abban az évben itthonról református teológust már nem engedtek ki az Edinborough Egyetem teológiai karára, engem felvettek oda. Elvégeztem egy teljes évet, bár sem teológus, sem lelkipásztor nem akartam soha lenni. Ahhoz, hogy ezt legalizálják, otthon felvettek a budapesti teológiára. A szüleim azt gondolták, hogy nem fogok hazajönni, sőt bátorítottak is, pedig borzasztó, amikor egy szülőnek erre kell biztatnia a gyermekét. "Soha ne lássalak téged a te érdekedben." – mondta apám. "Inkább maradj kint!" Nem hallgattam rájuk, mert úgy éreztem, hogy itthon van a helyem. Magyar vagyok, és azt gondoltam, hogy akinek ez nem tetszik, az menjen el inkább az országból. Úgy éreztem, hogy otthon a helyem. Nem akartam sem akkor, sem most nagy szavakat használni, egyszerűen csak így éreztem helyesnek. 1949-ben jöttem haza, amikor már mindenki javában kifelé ment.

Érdekes volt Kaposváron az élet akkor. Az ÁVO közel volt hozzánk. Negyed órával azután, hogy megérkeztem, áthívtak, hogy beszélgessünk. Egy civil kérdezgetett arról a két évről, én pedig röviden csak annyit mondtam, hogy fantasztikus volt. Egy-két dolgot azért megemlítettem: például azt, hogy angol szakos tanár akarok lenni, de közben teológus is lettem, egyházi iskolában szeretnék tanítani, és hasonlóakat árultam el neki. Az Eötvös Kollégiumban egyébként az volt a cél, hogy minél képzettebbek legyünk. Búcsúzóul kezet nyújtott, és azt mondta: "Ha ön nem bánt bennünket a szószéken, mi sem fogjuk önt bántani." Elsétáltam a bölcsészkarra is, mondván, hogy megtanultam angolul, de szóba sem álltak velem. Már azért gyanús voltam, hogy angol szakra jelentkeztem, az pedig hogy két évig Angliában voltam és még teológus is lettem, tűrhetetlen volt. Nem vettek vissza, de a Református Teológiát elvégeztem.

Fekete Ágnes: Ennek egyébként később lett haszna?

Dr. Magay Tamás: Lett. Az édesapám mindig mondta, hogy ha már nem lettem jogász, akkor legyek lelkész, de én azt sem akartam. Egyszerűen nem éreztem elhivatást, arra viszont igen, hogy gazdagodjam a teológia által.

Édesapám egy ideig nagyon jó barátságban volt Bereczky Alberttel. "Bercikém! Intézzétek már el, hogy ezt a derék fiút, aki megjön Angliából, hogy szolgáljon és tanítson, felvegyék az egyetemre." Reverendás, fiatal katolikus papok jártak az egyetemre akkor, furcsa volt, hogy engem miért nem tudtak bejuttatni. Bereczky azt felelte erre, hogy "nem tudni miért, nincs benned szeretet". Azóta sem értettük meg, hogy miért mondta ezt, mert volt benne szeretet, nagyon is sok.

Amikor 1957-ben Kaposvárra hazajöttem, Országh hívott vissza, mert le akarta róni azt a mulasztását, hogy nem állt mellettem. Ennyire nagy ember volt Országh.

Két év után élő angoltudást szedtem fel. Nagyon kevés olyan ember van, aki kiment két évre, és aztán hazajött. Felkínált nekem egy munkát, ugyanis 1948-ban megjelent Országh Angol-magyar kéziszótára. A feladat az volt, hogy készítsek ebből egy kisebb szótárt, mert akkor indult el a kisszótár sorozat az Akadémiai Kiadónál. Ennek első darabja lett volna az Angol-magyar kisszótár. Természetesen úgy kaptam ezen a lehetőségen, mint egy fuldokló a mentőöv után. Elkészült a kötet, meg volt elégedve velem ő is és a kiadó is, és attól kezdve folyamatosan ezt a munkát végeztem. 1957-től az Akadémiai Kiadó adott státuszt, és onnan mentem el nyugdíjba is.

Fekete Ágnes: Végül is a szavak váltak hivatássá.

Dr. Magay Tamás: A szükségből erényt kovácsoltam. Nem csak a szavak, hanem a szavak kapcsolódása és a szókapcsolatok is nagyon érdekeltek eközben, hogy a szótárírás elméleti kérdéseiről ne is beszéljek. Én a gyakorlatból indultam ki, és onnan haladtam az elmélet felé.

Fekete Ágnes: Ott van a Gondolatok a nyelvről.

Dr. Magay Tamás: Tüneményes ötlete a feleségemnek, mert hogy ő találta ki. Ő magyar szakos tanár, tőle kaptam ajándékba ezt a könyvet: Gondolatok a nyelvről. Van-e a szótárnál gazdagabb, élőbb, lelkesebb valami? Benne van nyelvünk összes szava, a virágok, ásványok, rovarok, háziállatok és fenevadak neve, benne van a gyöngédség és a durvaság minden árnyalata. Benne van a múltam és a jelenem, a jövőm, az egész életem. Benne van a halálom is. Kosztolányi Dezső fogalmazta meg ezeket ilyen formában.

Fekete Ágnes: Ma, amikor tényleg folyamatosan átéljük a nyelvromlást, és súlytalanná válik a nyelv, olyan érdekes ez a hivatás.

Dr. Magay Tamás: Nagyon viccesnek találtam, hogy miután 10 évig szóba sem álltak velem az egyetemen, táviratban értesítettek arról, hogy folytathatom a tanulmányaimat. Érdekes, nem? 10 év után, pontosan 1947-57-ig.

Fekete Ágnes: 1957-ben sikerült az angol szakot elvégezni?

Dr. Magay Tamás: Mint levelező hallgatónak, engedélyezték, hogy folytassam a tanulmányaimat, akkorra azonban már az Akadémiai Kiadónak dolgoztam, és ott voltam szótárszerkesztő addig, amíg nyugdíjba nem mentem.

Miután a teológiát elvégeztem, volt egy olyan aggodalmam, hogy nem tudok alkalomról alkalomra mindig valami újat mondani. Ez a félelem nyilván kishitűségből fakadt, de talán abból is, hogy nekem nem ez volt a hivatásom. Az Eötvös Kollégium idővel megszűnt, ahogy azt már az előbb is mondtam, a Lónyay Utcai Gimnáziumot is elvették, ahol nevelőtanár voltam egy évig. Most már csak azt remélem, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem nem fog megszűnni, mert oda is beléptem 1993-ban, amikor meghívtak, hogy szervezzem meg az angol tanszéket. Tőlem távol áll a szervezés, mégis elvállaltam ezt a feladatot. A tanszéket másfél évig vezettem. Tantervbe iktatott tárgyként vezettük be a lexikográfiát. Kérdezték néhányan, hogy mitől református ez az egyetem, amire általában nem tudtam válaszolni. Nem tudom, hogy egy egyetem mitől református. Lehet, hogy inkább azt kellene kérdezni, hogy kitől. A szép az volt benne, hogy nem egy nagyüzem volt, mint az ELTE. Nem bántani akarom az ELTE-t, de mindenki tudja, hogy az egy nagyüzem, akkoriban azonban műhelyszerű munkát lehetett végezni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliumának 10. fejezetéből, a 26. verset:
"Azért ne féljetek tőlük, mert nincs olyan rejtett dolog, ami napfényre ne jönne, olyan titok, amely ki ne tudódnék. Amit fülbe súgva hallotok, a háztetőn hirdessétek."

Ma nagy divat a titokfejtés. Minden, ami különös, nem olyan könnyen érthető, vonzza az embert. Látomásokról hallunk, az emberiség jövőjéről, és mindenki találgat: túléljük vagy most már mindennek vége?

A titok kétféleképpen szerepel a Bibliában. Van egy pozitív értelme, amikor Krisztust, mint az örök időktől elrejtett titkot olvassuk, akit Isten megmutatott Jézusban számunkra. Isten szeretete mindig is jelen van és volt, de sokszor titkosan. Még a férfi – nő szeretete is felette nagy titok. Nem azért titkolja el Isten a szeretetét, mert önző, hanem mert nem közprédára való. Mint ahogy az ember is ezért nem az utcán mutatja ki legbensőbb szerelmét.

De a Bibliában van egy sötét értelme is a titok szónak. A Jelenések könyvében olvassuk: "És az ő homlokára egy név volt írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja."

A gonosz is valamiképpen elrejti magát ebben a világban. Nem az igazi arcát mutatja, hanem az Édenben a kígyó beszédével, de később is bűvös hangokkal igyekszik megtéveszteni minket. Sose mutatja rossznak a rosszat. Ő a csábító, aki mindig valami nagyon kellemes mögé igyekszik elrejteni ártó szándékát.

Amikor ezt a bibliai részt elolvastam, arra gondoltam, mintha ma a visszájára fordították volna a jézusi képet. Hiszen kijöttünk a kommunizmus korából, amikor mindent igyekeztek eltitkolni, elzárni az emberek elől. Akkor úgy csaptak be minket, hogy nem láthattuk meg a dolgokat. Ezek az eltitkolt dolgok jórészt valóban napfényre kerültek. De ma, mintha úgy csapnának be bennünket, hogy mindent elmondanak. Nem a titok elhallgatása az elsődleges, hanem ezerféleképpen mondják ugyanazt, mindent kidobnak az utcára, a titok ott van mellettünk, nem is titok már, csak éppen nem hisszük el, mert annyi minden ott van mellette, akkora a káosz. Mintha nem is súgnának a fülbe semmit, csak a háztetőn hirdetnék már az életet. De a sejtelmes titok mégis titok marad.

Nem értjük világunkat. Ha valaki kinyitja a szemét és körülnéz, logikusan megérti két perc alatt, hogy néhány tucat multimilliomos ember vezeti fogyasztói világunkat az orránál fogva. Ha ki tudnánk nyitni a szemünket, azonnal meglátnánk, hogy mindenféle időzített mérgezésekkel, bombákkal, az emberek városba terelésével alkotják meg azt a tömeget, amelyet a félelemkeltéssel bármikor irányítani lehet. Láthatjuk, hogyan adagolják számunkra a fogyasztók szórakozását, a fogyasztók vallását, hogy tudatosan áthangszerelik az egész európai kultúrát, meggyártják azokat a kis idézőjeles szektákat az emberek köré, ahol jól érzi magát, csak ki ne lásson senki a maga köreiből. Itt nézzük magunk körül, de nem látjuk mégsem. Nem látjuk meg. Pedig minden itt van az orrunk előtt. Valahogy úgy, ahogyan a Jelenések babiloni paráznájára rá volt írva, hogy "titok". Mindenki szeme előtt volt, mégis titkosan irányította egy szajha az életet.

Mit mondhatunk minderre? Jézus első mondatát, amivel kezdi a pusztulásába forduló világ leírását. "Ne féljetek!" Ha a világot nézitek félni fogtok. Ha a Paráznát nézitek félni fogtok. Ha engem néztek, nem fogtok félni. Ne féljetek, mert minden titok kitudódik. Egyszer kinyílik az emberek szeme, és észreveszik, hogy nem ez az élet. Eljön az az idő, amikor kiderül minden. Hiszen ez a világ nem a mi kezünkben van, hanem a Teremtő, Mennyei Atya kezében. Nem is értelmezhetjük a valóságot, nem találhatjuk értelmét a dolgoknak önmagukban. Ki kell tekintenünk. Valami külső pontot kell keresnünk önmagunk és a világ megértésére. Ha megvan ez a pont, és bízni tudunk benne, akkor megtaláltuk azt a Valakit, aki minket elküldött ebbe a világba. Akkor beletettük kezünket a Mennyei Atya kezébe, és nem félünk.
Ámen

Similar Posts