2008-06-18

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Nem olyan régen ünnepelték, hogy a Pál utcai fiúk című regény 100 éve íródott. Kevesen tudják, hogy e regény főszereplői mind a Lónyay Utcai Református Gimnáziumba jártak, ott játszódik a történet. Egy későbbi műsorunkban még foglalkozunk ezzel. Azonban nyomozódásomban egy olyan régi diákra akadtam, aki mindennél hitelesebben el tudja mondani, mi is volt abban az iskolában. Mivel az elmúlt héten zártuk be a tanévet, mai műsorunkban ezzel a visszaemlékezéssel búcsúztatjuk idén az iskolákat. Dr. Kiss László jogász, bennünket is tanított németre és latinra a teológián. Amikor valaki valamit nem tudott, mindig megkérdezte, hogy melyik iskolába járt az illető. "Az nem iskola" – hangzott a válasz. "Nem tehetsz róla, hogy semmit nem tudsz, a rendszer az oka." Most, 90 évesen, mesél életéről és a Lónyay Utcai Református Gimnáziumról.

Dr. Kiss László: Az unokám Amerikában végezte el az egyetemet. Kíváncsi voltam, hogyan beszél angolul, ezért kikértem néhány amerikai turista véleményét, akik hallották. Nagyon dicsérték: Hűha, magyar létére ennyire jól tud beszélni!! Félrehívom, mondom: Zsolti, csapnivaló, ahogyan beszélsz! Rossz hallgatni! Mert bár olyan gyorsan és folyékonyan beszél, mint az amerikaiak, de nem figyel arra, hogy egyeztesse az alanyt az állítmánnyal. De nem csak számára probléma ez: egy magyar orvostól kaptam egy zárójelentést. A latinban és a magyarban is úgy van, hogy a főnév a melléknévvel megegyezik nemben, számban és esetben. A zárójelentésben a "cor" szó mellé, ami semleges nemű, egy nőnemű melléknevet tett. Az az orvos nem tudott latinul, ebben biztos vagyok.

A mai oktatást nem szabad oktatásnak nevezni, mert azzal, amiben mi részesültünk, össze sem lehet hasonlítani. Nagyon nagy elvárásoknak kellett megfelelnünk.

Az Isten engem magatartásom ellenére annyi csodában részesített, hogy minden reggel hálaadással kezdem a napot, és mindig elámulok, ha arra gondolok, hogy hogyan történhetett ez így.

1927-ben elvitték apámat a mentők, mert a háborúban összeszedett egy betegséget, amiben aztán két év múlva meg is halt. A Mester utca 16. szám előzz állt anyám, amikor a mentő elvitte apámat. Soha többé nem tért vissza. Anyám a karjában tartotta a húgomat, én pedig mellette álltam, és a kezemet fogta. Hallottam, amint azt kérdezi magától, hogy mit ad nekünk ebédre. Nem volt egy falat ennivalónk sem, akkoriban a nők még nem dolgozhattak, nyugdíjrendszer sem volt még. Ezekben a helyzetekben válik nyilvánvalóvá, hogy Isten úgy segít meg, ahogy azt előre elképzelni nem lehet. Kedden történt mindez. Anyám felvitt bennünket a lakásba, és elrohant Ravasz Lászlóhoz. Elmesélte neki, hogy az apám is és ő is tősgyökeres, alföldi református családból származnak, hogy apám beteg, ő pedig nem tudja ellátni a gyerekeket. Az egyház segítségét kérte. 24 órán belül bent voltam a Nagypénteki Református Társaság Szeretetházában, Kamaraerdőben. Az én elhelyezésem ezennel megoldódott. Anyámat a testvérei segítették némi pénzzel, ki mennyivel tudta, és ebből a pénzből fizette ki a lakbért, ami akkor 30 pengő volt. A húgom helyzete még megoldatlan volt, de hirtelen jelentkezett anyám egyik nővére, és örökbe fogadta a húgomat. Édesanyám ott maradt egyedül, de a betevő falatja még nem volt biztosított. Az éhezéstől gyomorfekélyt is kapott. Végül az egyik ismerősünk cukrászdájában helyezkedett el, és így szerezte meg az ennivalót.

Nekem, amikor az elemi iskolát befejeztem, gyakorlatilag se anyám, se apám nem volt, így nagyon nehéz lett volna a gimnáziumot elkezdeni. Édesanyám ekkor Göde Lajos lelkész segítségét kérte. Ő azt javasolta, hogy a négy év elemi után végezzem el az ötödik évet is, jót tesz majd. El is végeztem. Aztán ismét egy csodálatos dolog történt: az evangélikus egyház által vezetett Protestáns Országos Árvaházba kerültem növendéknek. Ebből az árvaházból a gyerekek mehettek akár polgári iskolába, akár a Fasori Gimnáziumba, akár a Lónyay Utcai Gimnáziumba. Nekem azt mondták, hogy ezekben nincs hely, ezért inkább végezzek el egy polgári iskolát. Ekkor veszítettem másodszorra időt, hiszen az első gimnáziumi év helyett végeztem egy ötödik évet az elemi iskolában, majd ezután az első polgárit. Óriási hasznomra váltak ezek az évek. Édesanyám azonban úgy látta, hogy nem jól alakulnak a dolgok, ezért bement a református gimnáziumba, aminek Ravasz László öccse volt az igazgatója. Felvázolta neki a helyzetünket, és megemlítette, hogy a püspök úr segített rajtunk. Az igazgató úr felajánlotta, hogy felvesz engem az első osztályba, de ez már a harmadik év lett volna, amit elveszítek, ezért megpróbálkoztam egy különbözeti vizsgával. Júniusban egyeztünk meg ebben, de még nem tudtuk, hogy hogyan fogom ezt a vizsgát letenni. Anyám egyik nővére Komárombn élt. Megígérte, hogy szerez egy tanárt nekem. Etus néni szerzett is egy tanárt, de ő magyarul egy kukkot sem tudott. A rendelkezésemre álló három hónap alatt először meg kellett tanulnom tótul, hogy szót tudjak érteni vele, majd latinul, hogy le tudjam tenni a különbözeti vizsgát. Természetesen nem ment. A gimnázium tanári kara azonban áldott lelkű emberekből állt, ilyeneket máshol nem lehet találni. A vizsgán nagyon keveset tudtam, ezért nem is sikerült túl jól, de az egyik latin tanár, aki a vizsgát is vezette, tiszta szívű, csodálatos magyar ember, azt mondta, hogy átenged engem egy elégségessel, majd megtanulom a gimnáziumban a latint. Mire elvégeztem azt az iskolát, én voltam a legjobb latinos Magyarországon. Megkaptam a legmagasabb ösztöndíjat, holott alig bírtam átmenni a különbözeti vizsgán.

Amikor beiratkoztam a gimnáziumba, elég jól ment az iskola. Az osztályfőnököm, Áprily Lajos, a világ legjobb osztályfőnöke volt. Nagyon megdolgoztatott bennünket, hihetetlen nyelvi képzést kaptunk. Csűrös Pista bácsi volt a vallástanárunk, Bodonhelyi a másik vallástanárunk, Dr. Kondói Kiss József volt a tanári kar csúcsa. Mielőtt államosították a Lónyayt, ő volt az igazgató, utána áthelyezték a Vörösmartyba. Csodálatos ember volt. Magyar, földrajz, kémia, fizika, történelem, gyorsírás tárgyakból szerzett szaktanári diplomát. Nekünk gyorsírást tanított: minden reggel gyakoroltunk. Ennek az lett a következménye, hogy Magyarország összes tankerületében a református gimnázium lett a bajnok.

Amikor leérettségiztem, megint az Úristen lépett közbe. Június 20-ig kellett volna beiratkozni az egyetemre, de nem volt 10 pengőnk, ami a beiratkozáshoz szükséges volt. Szeptember 15-én volt a pótbeiratkozás a jogi karon. Édesanyám mindent megtett, hogy megszerezze ezt az összeget: megalázta magát, és mindenkihez elment, aki csak eszébe jutott, hogy 10 pengőt kölcsönkérjen. Én akkor még nem dolgoztam. Apám közvetlen testvére, akinek a férje kalapgyáros volt, nem segített, pedig lett volna miből. Az utolsó napon, szeptember 15-én reggel, anyám elment a Bocskai útra egy fűszeres rokonunkhoz, akinek a fiát valamikor tanítottam. Ő adott pénzt azzal a feltétellel, hogy visszafizetem neki valamikor. Beiratkoztam az egyetemre. Az egyik gimnáziumi osztálytársam is azon a napon iratkozott be, mert megbukott latinból, és előbb pótvizsgát kellett tennie. Nem volt része szívélyes fogadtatásban a bukott latin miatt. Megkérdezték tőle a fülem hallatára, hogy hogyan képzeli, hogy a jogra jelentkezik, ha megbukott latinból. Én erre hangosan megjegyeztem: "Látod Zoli, mondtam, hogy vigyázz!" Meglepődtek azon, hogy ismerjük egymást, mire én elmondtam, hogy osztálytársak voltunk a református gimnáziumban. Amikor meghallották, hogy honnan jöttünk, fenntartások nélkül felvették őt is és engem is. Ilyen híre volt a mi iskolánknak.

Az egyetem mellett dolgoztam, így végeztem el a jogot. Kitüntetéssel tettem le a bírói vizsgát, és a Legfelső Bíróságon kezdtem el dolgozni. Évekig ott is maradtam, de amikor Jankó Péter, aki sorozatosan ítélt halálra ártatlan magyar embereket, a bíróság elnöke lett, eljöttem. Utána jogtanácsosi munkakörben dolgoztam, bekerültem a Honvédelmi Minisztériumba, pedig soha nem voltam párttag. Egy-két éve dolgoztam ott, amikor is egy debreceni, református ember, Szabó nevezetű altábornagy, a Minisztériumban az egyházak ellen beszélt. Szégyelltem magam helyette is, és nem értettem, hogy ha református vidékről származik, akkor hogyan mondhat ilyeneket. Azt sem értettem soha, hogy miért vettek fel a Minisztériumba, hogy hogyan maradhattam ott. Ez az ember árulta el: mivel elküldték a régi jogászokat, senki nincs, aki jól végezné a dolgát, ezért vettek fel. Előre megmondta, hogy sokáig ott fogok dolgozni. Így is lett: hat-hét évig ezután még ott maradtam. A végén egy koholt ok miatt kirúgtak. Azzal vádoltak meg, hogy Szombathelyen egy cigány 1000 Ft-tal megvesztegetett. A valóságban az történt, hogy az eset kapcsán már sokkal korábban megszületett az ítélet, én csak azért mentem Szombathelyre, hogy leellenőrizzem az ítélet végrehajtását, ő pedig bedugott a zsebembe 1000 Ft-ot. Amikor visszajöttem Pestre, az egyik jó barátomnak még el is meséltem, hogy kaptam 1000 Ft-ot, aztán visszamentem Szombathelyre, és visszaadtam a pénzt. Mérges voltam arra az emberre, amiért ilyen helyzetbe hozott. Az ellenem eljáró bíróság a vádnak helyet adott, és 18 hónap börtönbüntetésre ítélt. Ebből 8 hónapot kellett leülnöm. Ez is, mint minden más, a javamra szolgált. Ott kellett hagynom a Honvédelmi Minisztériumot. Hiába voltam hosszú ideig a csúcsminisztérium jogtanácsosa, a magyar határt nem léphettem át. Már Győrben mindig megkérdezték, hogy hova megyek, mert nem engedték, hogy a határon átmenjek. Miután otthagytam a Minisztériumot, bejártam az egész világot.

Az árvaházban nehéz volt az élet. Reggel negyed 8-kor indultunk az iskolába. Volt olyan, hogy reggel kirohant az igazgató, hogy mielőtt elmegyünk, a lelkünkre kösse, imádkozzunk, mert nincs semmi, amiből ebédet főzzön. 140 gyerek élt az árvaházban. Elmentünk, imádkoztunk, hazamentünk 2 óra körül, és megkérdeztük, hogy van-e ebéd. És volt! Csodával határos módon mindig került ebéd az asztalra. Volt úgy, hogy valaki megállt a ház előtt, és bedobott egy zsák babot a kerítésen. Mondja nekem valaki, hogy nem segít az Isten. Senki nem kérte azt a zsák babot, senki nem is tudta, hogy ki küldte, de 140 gyereknek jutott 140 tányér leves belőle. A reggeli minden nap egy szelet üres kenyér volt.

Fekete Ágnes: A Nagypénteki Árvaházról szólna még pár szót?

Dr. Kiss László: Az egy csodálatos intézmény volt. Főleg az Alföldről jöttek szegény gyerekek. Volt ott egy tanítónő Mádról, a Tokaji-hegyvidékről. Én második osztályos lehettem, amikor ezt kaptam tőle. El tudod olvasni, mi van rajta?

Fekete Ágnes: "Tanítónőtől. Budaörs 1928."

Dr. Kiss László: Ezen kívül egy bibliai vers a 34. zsoltárból: Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti. Minden nap elolvasom. Mindenkinek volt egy darab földterülete, ahol virágokat termesztettünk. Nagyon sok hadiárva élt ebben az árvaházban. Kolduséletünk volt, de én mindig is nagyon szépnek tartottam a gyerekkoromat a sok segítség miatt, ami kaptam.

De még csak ezután jött a java: olyan feleségem lett, amilyet az ember csak kívánhat magának. Én nem kerestem magamnak, mégis nála drágább, aranyosabb, jobb szívű nincs a világon. Ma már ő is 88 éves, de még mindig együtt vagyunk. Ez nem az Isten kegyelméből van? Nem tudom elhinni, ha valaki mást állít.

Fekete Ágnes: Mi volt a különbség a két árvaház között?

Dr. Kiss László: Ott kicsi gyerekek voltak, itt pedig nagyobbak. Kitűnő gyorsírók voltak közöttük, csodálatos volt a nevelés, a viselkedés, nem esett egy hangos szó sem. Egyszerűen gyönyörű volt.

Fekete Ágnes: Nem volt nehéz ott az élet?

Dr. Kiss László: Ehhez szoktunk, és nem voltak nagyobbak az igényeink. Az egyik nagybátyám minden hónapban adott nekem 5 pengő zsebpénzt. A tanáraim közül néhányan tanítványokat szereztek nekem, zsidó fiúkat, akik 20 pengőt fizettek egy hónapra. Jóba is lettem ezekkel a gyerekekkel. Volt olyan, akiből rendőralezredes lett, nagy megbecsülésnek örvendett.

Két órakor jöttem haza az iskolából minden nap, háromkor elindultam a tanítványaimhoz, öt-hat óra körül értem haza, akkor össze kellett szednem a csoportomat, ugyanis minden felsős gyereknek volt egy alsósokból álló csoportja. Én voltam felelős azért, ha nem tanulta meg a leckéjét valaki, ezért minden nap ellenőriznem kellett, hogy felkészültek-e a következő napra. Amikor ez megtörtént, akkor lementünk cipőt pucolni, mert fontos volt, hogy minden reggel mindenkinek ragyogjon a cipője. Este hétkor kezdődött a vacsora, nyolckor mindenkinek takarodó volt. Engedélyt kértem az igazgatótól, hogy később mehessek ágyba, mert a saját tanulásomra semmi idő nem maradt délutánonként. Nagy kegyesen adott egy órát, így nyolc és kilenc között tanultam. Ez alatt az egy óra alatt kellett az ország legjobb tanulójává válnom. Így én kaptam a legmagasabb ösztöndíjat, amiben azért a tanáraimnak is benne volt a kezük, mert tudták, hogy szegény vagyok. Volt abban az időben egy Puki Endre nevű református igazságügy-miniszter, aki alapított egy 100 pengős ösztöndíjat, ami akkor nagyon magasnak számított. Mindezek mögött is az Isten gondviselő kegyelmét ismertem fel, aki végig annyira szeretett.

Az unokám meséli, hogy a cégtől, ahol dolgozik, kapott egy nyaralást a Maldív-szigetekre. Rendes cég ez, mondtam én neki, majd megkérdeztem, tudja-e, hogy hol vannak a Maldív-szigetek. Nem tudta. Kap egy nyaralást, és az indulás előtt nem tudja, hogy hova megy! Elmondtam neki, hogy ezeket a szigeteket igazából Malediva-szigeteknek nevezik, és a Kappadiva és Lakkadiva szigetek alatt fekszik. Javasoltam neki, hogy látogassa meg ezeket a szigeteket is, ha már ott van. Az unokámnak tátva maradt a szája a csodálkozástól, mert nem gondolta volna, hogy tudom, hogy hol vannak ezek a szigetek. Pedig tudtam: India nyugati partjainak a déli részén. Nekem még a Szahara megyebeosztását is meg kellett tanulnom a budapesti református gimnáziumban! A Szaharáét, ahol soha nem jártam! Szédületesen magas színvonalon tanítottak bennünket. Földrajzon kívül mindenből jelesem volt, földrajzból kettest kaptam, ami a mai négyesnek felel meg. Kértem a tanár urat, hadd javíthassak. Kiküldött a táblához, feltette Eurázsia térképét, a kezembe nyomott egy nádpálcát, rám parancsolt, hogy forduljak háttal, ő pedig rátette a pálca végét Londonra. Az volt a feladat, hogy Londonból Vlagyivosztokba menjek el, és közben mondjam meg, hol vagyok. Mindezt háttal kellett elvégeznem. Amszterdam, Stuttgart, Lemberg, Nyizsnyij Novgorod. Amikor ezt kimondtam, a bot 10 cm-rel lejjebb állt, mint ahol a város feküdt. Kikelt magából a tanárom: Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Elküldött a helyemre, nem kaptam meg a jeles értékelést. De az osztályfőnököm másnap 10 órára berendelt a díszterembe, hogy segítsek neki kitölteni az indexeket, mivel csúnya írása volt. Éppen Kiss József bizonyítványát írtam, amikor belépett Kondói Kiss József tanár úr a díszterembe, pedig senki nem hívta. Pethő tanár úr megkérdezte tőle, hogy tényleg kettest akar-e adni Kiss Lászlónak, holott ő a legjobb tanulója az iskolának. Józsi bácsi belátta, hogy nagyon szigorú volt, elkérte az osztálykönyvet, és ott, a szemem láttára, beírt földrajzból egy alfát. Ez a jel nála egy kis jelest jelentett. Majd kiradírozta a kettest, és beírta a jelest. Így lettem színtiszta jeles. Ilyen volt a diákélet nálunk: szabadidőnk nem volt, még focizni sem fociztunk, csak amennyit az iskola megengedett.

Fekete Ágnes: Nem volt ez túl szigorú?

Dr. Kiss László: Kemény iskola volt, ezért sok hármas tanulója volt. Nem volt udvar, ezért a 620 gyerek kénytelen volt a szüneteket a folyosón tölteni. Aki akart ordított, vagy a folyosón játszott. Ha a folyosó végén megjelent Áprily Lajos, akkor a tömeg megnyílt előtte, mintha borotvával vágták volna szét. Mindenki a fal mellé állt, és amikor a tanár úr elment előttünk, meghajtottuk a fejünket. Minden tanárral ilyen tisztelettel bántunk. Ezt ma nem igen látom már.

Fekete Ágnes: Nekem ez egy kicsit túl nagy tiszteletnek tűnik.

Dr. Kiss László: Nem volt az túl nagy! Mi tiszteltük az időseket. Úgy volt, hogy ha valaki kapott egy pofont, fájt neki, de öt év múlva megköszönte. 12 éves korában haragudott a pofonért, de 18 évesen megköszönte, és elismerte, hogy azért lett olyan, amilyen, mert kapott két pofont.

Fekete Ágnes: Ez valahogy úgy volt, hogy szigorúak és jóságosak is voltak egyszerre.

Dr. Kiss László: Nagyon szigorúak voltak, de szeretettel adták a szigorúságot, mi pedig szeretettel fogadtuk a szigorúságot. Arról a nyolc év alatt egyszer sem volt szó, hogy egy diák emelt hangon szólt volna a tanárjához. Ha tévedett a tanár, és ártatlanul szenvedett a diák, akkor felállhatott, és úri módon elintézhette a félreértést. A tanár beláthatta, hogy nincs igaza, vagy azt mondta a diáknak, hogy neki nincs igaza, de beszélhetnek még róla, ha akar. De soha nem vertek meg bennünket. Akit szeret az Isten, azt tényleg szereti. Én persze nem voltam erre egészen méltó, mert ebbe a rettenetes kommunista társadalomba bekerültem, és voltak Istennek nem megfelelő dolgaim.

A Vöröskeresztben önkéntes vagyok, segítek a hajléktalanoknak, fizetést nem kapok érte, csak a kiadásaimat térítik meg, mégis adót kell fizetnem utána a nyugdíjamból. Bementem, megkérdeztem, azt mondták, hogy ez egy olyan adó, amit a jövedelemre tekintet nélkül kell fizetni. Aki ügyvéd, és havonta keres két millió forintot, az is ennyit fizet, és én is, aki nem keresek semmit. Ilyen az adórendszerünk. Így áll az ország! De hiába voltam koldus, éhező, szegény, mégis azt kell mondanom, hogy ezerszer szebb volt a gyerekkorom, mint egy grófkölyöké, akit elvittek pónilóval mindenhova.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát! Jakab levele 1. fejezetéből, arról mondja itt az apostol, aki hallja és megtartja Isten szavát:

"Belenéz a szabadság tökéletes törvényébe."

Egy naptárt kaptak elő a gyerekek, amit valahonnan szereztek, ők maguk fedeztek fel egy érdekes mondatot benne: "Nem az a szabad, aki mindent megtehet, amit szeretne, hanem az, aki nem teszi meg azt, amit nem szeretne."

Nagyszerű gondolat. Tömören összefoglalja azt az egész csapdarendszert, ami körülvesz bennünket. A körülöttünk élő világ ugyanis a szabadságot nem törvényként mutatja be, hanem valami elképzelt álomvilágként, amibe be lehet lépni, és akkor megszűnnek a földi és normális törvények. A fantasy-nak nevezett filmek és regények, a fogyasztói társadalom reklámjai, a számítógépes játékok, az utazási társaságok ajánlatai – vég nélkül sorolhatnám hány oldalról akarják velünk elhitetni, itt a szabadság előtted, hiszen nyár van, élj vele, és tedd, amit akarsz! Lépj ki ebből az egész őrületből, és lépj bele egy olyan világba, ahol ezek a lelkedet lehúzó törvények nem uralkodnak! Ami itt van, az a rabság, az a megkötözött és rossz világ, de akár egy masszírozással, egy jó terápiával, vagy egy wellness-hétvégével átkerülsz egy jó világba, ahol szabad és önmagad lehetsz.

Persze a lelke mélyén mindenki tudja, hogy úgyis vissza kell jönni, és úgyis meg kell küzdenie ezzel a léttel, és valahogy itt kell megtalálnunk önmagunkat. És itt ez a mondat, szinte receptként megadja a megoldást: Akkor leszel szabad, ha nem a lehetőségek tárházában kereskedsz, hanem éppen a lehetetlenségek között. Mennyi minden van, amit szeretnénk már régóta elhagyni. Mennyire szeretne mindenki a lelke mélyén jó lenni. Mennyire szeretnék én is nem duzzogni, szeretném, ha képes lennék nem dühösen visszaszólni, amikor megbántanak. De nem vagyok rá képes. No ez az a terület, ahol a szabadság keresendő. Próbáld meg, hogy nem teszed meg azt, amit nem akarsz! Legyél szabad végre arra, hogy megváltozz! Ez a gondolat persze teljesen szembe megy mindennel, ami bennünket körbevesz. Mert azt üzeni, hogy éppen a visszafogásban, éppen a dolgok megtagadásában rejlik a szabadság. Mégis ez az igazság. Még ha világméretekben gondolkodunk, akkor is így van. Korábban azt kereste az emberiség, merre vannak még források, mit lehet még felfedezni, mennyire növelhetjük a tudásunkat a végtelen felé. Ma sokkal inkább az a kérdés világméretekben: Szabadok vagyunk-e arra, hogy megálljunk? Szabadok vagyunk-e arra, hogy ne fedezzünk fel valamit, mert veszélyes? Szabadok vagyunk-e arra, hogy ne fogyasszunk annyit? Képesek vagyunk-e nem megtenni azt, amit nem akarunk? Vagy megy a fogyasztói szekér, és viszi a világot a vesztébe? Van fék a rendszeren? Ez a nagy kérdés ma.

És ez a mi kis életünk kérdése is. Van-e fékünk? Vagy csak a gázpedált ismerjük, és csupán az akadályok állíthatnak meg? Csodálatos erő Krisztus keresztje. Mert végsőképpen azt üzente az egész emberiségnek: a fék jelenti a szabadságot. Mivel Ő letette az életét, mivel képes volt Krisztus odaadni magát, mivel visszalépett hatalmából, ezért és ezzel váltott meg minket. Adja Isten, hogy a tiszta szabadság útjára lépjünk!
Ámen