2008-11-19

Orsolits Zoltán, Szegedi László, Gergely István, Markó Piros, Molnár Károly

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Gyerekeket nevelünk. Bár gyermekeink nem mutatják, mégis a legnagyobb szükségük a szeretettel meghúzott határokra van. Következő beszélgetésünkben erről lesz szó. Orsolits Zoltán egy honlapot hozott létre kamaszszervíz néven.

Orsolits Zoltán: A kamaszszervíz ötlete úgy jött, hogy sok kamasz gyerekes szülő megkeresett olyan problémákkal, hogy gyerekük füvet szív vagy ezt a mostanában divatos öngyújtógázt használja. Teljesen kétségbe voltak esve. Jó pár szülőnek tudtam segíteni személyes tanácsadással, eljártam hozzájuk, beszélgettünk. Amikor már elég sok családdal foglalkoztam, készítettem egy internetes oldalt, ez a kamaszszerviz.hu . Azóta még többen keresnek, levélben, e-mailben, telefonon. Fekete Ágnes: Mi ez az öngyújtógáz? Erről még nem hallottam.

Orsolits Zoltán: Ez olyan, mint egy dezodoros palack. Öngyújtókat töltenek fel vele. Tömény gáz van benne. Mivel olcsó és sok helyen kapható, sokan veszik. Töményen beszívják, és megszédülnek tőle.

Fekete Ágnes: Még elképzelni is borzasztó! Hihetetlen, hogy miket ki nem találnak!

Orsolits Zoltán: Ezen kár sokat aggódni. Úgysem tudunk felkészülni arra, hogy mik lesznek majd öt vagy tíz év múlva. Tudni kell, hogy ha egy családban valaki drogot használ – teszem azt a kamasz gyerek – az csak egy tünethordozó, ami mögött problémák, helyzetek állnak, amelyek megoldásra várnak.

Fekete Ágnes: Hogyan kerültél bele ebbe az egész témakörbe?

Orsolits Zoltán: Több, mint hat évig én magam is fogyasztottam drogokat. Leginkább a heroint, de mindent kipróbáltam. Az életem mélypontján, mikor azt éreztem, hogy a szüleim elfordultak, az összes szociális és családi kapcsolatom megszűnt. Nagyon mélyen voltam már ekkor, lelkileg is és fizikailag is. El kellett döntenem, hogy élni akarok vagy meghalni. Ilyenkor kiéleződnek a helyzetek, nem volt több időm, nem tudtam tovább húzni már. Úgy emlékszem, édesanyámmal mentünk el egy drogambulanciára, ahol egy hirdetést láttunk a ráckeresztúri terápiás otthonról. Úgy éreztem, akkor már, hogy "csináljatok velem, amit akartok." Már minden mindegy volt. Tíz hónapot töltöttem ott. Rengeteget tanultam önmagamról, arról, hogy hol a helyem a világban, ki vagyok én, miért vagyok itt, mit akarok itt csinálni, a képességeimről, a Teremtő Istenről, arról, hogy Ő van, létezik és gondoskodik az emberekről. Sok mindent megtanultam magamról, és sok helyzetben még mindig abból a tapasztalatból élek, amit ott szereztem. Később azt éreztem, hogy ezt a tudást át kell adnom fiataloknak, családoknak, akik szomjaznak arra, hogy valaki odamenjen hozzájuk, és azt mondja nekik: tudom, ismerem az utat. Higgyétek el, hogy tudom. Van egy szabály, hogy egy évig dolgozzál, vállald fel a terheidet, erősödj meg, s ha még ez után az egy év után is segítő akarsz lenni, akkor hajrá! Úgyhogy annak idején, amikor megérett bennem a döntés, elkezdtem az iskolát, holott akkoriban még érettségim sem volt. Nagyon nem szerettem tanulni. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy nyolc évvel azután, hogy teljesen le voltam épülve, főiskolára fogok járni. Akkoriban ismertem meg a feleségemet is, azóta már született két kisfiúnk is, akiknek nagyon örülök, és nagyon jó velük. Így segíteni embereken, ahogy én most teszem, nagyon jó érzés.

Fekete Ágnes: Hogy adódott, hogy a fiatalabb korosztálynak kell segíteni?

Orsolits Zoltán: Az ellátó rendszerből azt láttam, hogy az ilyen problémákkal küszködő fiataloknak csak árt a rehabilitáció. Hogy egyszerűen mondjam, azzal csak kitanulják a "szakmát". Nekik egy ambuláns kezelésre van szükségük. A család csak azt érzi, hogy óriási káosz van, a gyerek üvöltözik, kiborul, elmegy, nem őszinte, nem lehet benne megbízni. Ebben a helyzetben hogyan lehet józannak maradni? Fontos ilyenkor egy külső szakember, aki objektívan meg tudja ítéli, hogy mi folyik a családban, és szépen lassan, módszeresen kibontja a dolgokat. Nagyon sokszor van az, hogy megállapodást kell kötni a gyereknek és szülőnek.

Fekete Ágnes: Több családnál tapasztaltam, hogy úgy gondolják, már elkéstek.

Orsolits Zoltán: Szerintem sosincs későn. Ha ezt mondjuk, akkor valamilyen szinten már lemondunk a gyerekről vagy a neveléséről. Lehet, hogy nehezebb, lehet, hogy másként fog menni, minthogyha már elejétől fogva következetesen neveltük volna a gyermeket, de el kell kezdeni valahol, valamikor. Most például, van egy család, akivel foglalkozom. Két fiúgyermek van, az egyik húsz, a másik huszonhárom éves. Az édesanya tudja, hogy mind a ketten füveznek, és sejti, hogy a nagy füvet is árul. De nem tudja megfékezni a dolgokat. Egy házban laknak, mindegyiket ő tartja el, ő mos rájuk, ő főz rájuk, takarítja a közös helységeket. Nagyon nehéz megfognia ezt a dolgot. Ő is azt mondja, hogy ezt már elrontotta – mégis nagyon zavarja, és nem tud belőle kiszállni. Őt is arra buzdítom, hogy valahol kezdjük el szép lassan felépíteni, hogy a gyerekek ne érezzék, hogy mindent megtehetnek otthon a családban. Ha ledobják a szennyest a sarokba, anyuka kimossa. Benyúlnak a hűtőbe, kiveszik az élelmet, valaki majd elmosogat, anyuka el is mosogat, a végén pedig még zsebpénzt is kapnak. Azt mondtam az anyukának, hogy ez jobb, mint egy szálloda. Miért várjuk el, hogy ők ezt önmaguktól belátják? Nem érettek még ennyire.

Fekete Ágnes: Huszonhárom évesen?

Orsolits Zoltán: Igen. Ők még nem érettek erre, külső segítségre van szükség. S nincsen semmi elkésve, lehet még tenni – amennyire a család engedi természetesen. Megpróbálunk új szabályokat lefektetni – ez mindig fáj elsőre, de aztán tapasztalataim szerint felismerik, hogy én azért jöttem, hogy segítsek nekik ezt a helyzetet megoldani.

Fekete Ágnes: Az a benyomásom, hogy az engedékenység még erősebben összefügg a droggal, mint korábban. Rengeteg az engedékeny szülő.

Orsolits Zoltán: Nehéz azt kimondani, hogy bizonyos dolgokat nem lehet. Ebben a mai világban, ahol annyi minden azt sugallja, hogy adj meg magadnak mindent, nagyon nehéz azt mondani, hogy nem. Ez jó, szép, csillog, fényes és vonzó, de nem kell mindent megvenni.

Fekete Ágnes: A szülők félnek attól, hogy a gyereket elveszítik.

Orsolits Zoltán: Félnek az elutasítottságtól, attól, hogy rossz szülők lesznek. Közben pedig attól lennének jó szülők, hogy határokat és gátakat szabnak annak a gyereknek, aki egyébként ezt igényli, bár ezt így soha nem fogja kimondani. Az első reakció persze mindig az, hogy a gyerek megsértődik, kiabál, de ha el lehet neki mondani, hogy mi ezeket hogyan gondoljuk, és következetesen kiállunk amellett, nem lesz nagy gond. De ahhoz az kell, hogy ha van egy gyenge pillanatom, akkor is azt tudjam mondani, úgy érzem, ebben én jól döntöttem, és ki tudok tartani a döntésem mellett. Van egy másik család, ott pedig az volt a helyzet, hogy az anyuka is adott ötezer Ft zsebpénzt hetente, az apuka is adott ötezer Ft-t – egyébként a két szülő két utcányira lakott egymástól -, és a gyereknek annyi pénze volt, hogy az egész bandát ő látta el fűvel. Persze az sem segít, hogy apukák jönnek-mennek a gyerek életében, képzeljük csak el.

Fekete Ágnes: Tíz éves a legnagyobb gyerekünk. Mondta az öccsének, hogy neki kell egy százas. Odaadtam és megkérdeztem tőle, hogy miért kell. A válasz: nem mondom meg. Minden gyereknek van egy korszaka, amikor nem mond teljesen igazat akár csak egy olyan apróságban, hogy akar-e az automatából kakaót venni vagy nem akar. Valami miatt nem meri felvállalni a saját vágyait, és érzi, hogy az szemben van az én értékrendemmel. Ez megijeszti a szülőt.

Orsolits Zoltán: Azért ebben az esetben még nincsenek problémák. Az fontos, hogy te ne bizonytalanodj el. Hogy biztos légy benne, te jól csináltad, amit csináltál, ha ez ma reggel volt, akkor este beszéljétek meg, hogy miért volt az a kiborulás reggel. Ha folyamatos nyílt és őszinte kapcsolat van a gyerekkel, és fel tudod vállalni azt, hogy neked is vannak rossz napjaid, félelmeid, örömeid, meg lehet mondani egymásnak bántásokat, sérelmeket, örömöket, akkor nem lesz nagy probléma. Ne felejtsd el, hogy az is személyiségformáló erővel bírn, ha a gyerek néha kap egy nemet, egy elutasítást. Ez mind beépül az ő személyiségébe. Sok gyerek van a hivatásomban, akik évekig nem kaptak nemet. Aztán persze azt élik meg, hogy nem tudnak azzal mit kezdeni, amikor egyszer mégis elutasítják őket. Úgy szeretem a gyerekemet, hogy nem mondok neki nemet – ez nagyon veszélyes játék. A gyerekemet a határokkal együtt kell szeretnem.

Fekete Ágnes: Következő beszélgetéseink is a fiatalok megsegítéséről szólnak. Az erdélyi gyülekezet Reménység szigete egy nagy ünnepet tartott november 1-jén, amelyre meghívott több erdélyi karitatív szervezetet. Vezetőikkel beszélgetett Vörös Virág. Hallják majd a szórvány diákotthonról Szegedi László esperest, az Emmaus házról Molnár Károly marosbogáti lelkészt, a Szent Ferenc Alapítványról Markó Piros házvezetőt, a Csibész Alapítványból pedig Gergely Istvánt. Abban reménykedik az erdélyi gyülekezet, hogy segíteni tud majd, és támogatókat talál ezekhez az ügyekhez.

Szegedi László: Dél-Erdélyben a magyar oktatás és az Egyház tarthatja és mentheti meg a szórvány magyarságot. Abból indultunk ki, hogy ott, ahol az iskolacsengő elhallgat, húsz, harminc vagy ötven éves lejáratban az Egyház is elveszik, mert előbb elhallgat az iskolacsengő, aztán elhallgat a templom harangja is. Ahol mind a kettő elhallgat, ott megszűnik a magyarság létezni. Hadd idézzem édesapámat: mindaz, ami Dél-Erdélyben értékes, ma már a föld alatt van. Olyan, mint a krumpli. Mindaz, ami a föld felett van – és itt nem csak az épületekre gondolok, hanem az intézményrendszerekre is, illetve mindarra, ami élő – az fontos ma, és azzal kell foglalkoznunk. Az ottani román Gimnázium keretén belül egy magyar tagozat született. Több, mint ezerötszáz gyermek fordult meg az iskolánkban az elmúlt tizennyolc év alatt.

Vörös Virág: Ezek mind magyar gyerekek?

Szegedi László: Igen. Egy-egy faluban elszórtan volt egy – két gyerek, s mivel a lakóhelyükön egy nagy román iskola volt, nem lehetett volna létrehozni velük egy magyar osztályt. Ezért összegyűjtöttük őket, és létrehoztunk mi egy magyar iskolát. Történetünkben 1995 egy határkő, amikor úgy tűnt, hogy megszüntetik a gimnáziumi oktatást. A helyzetre megoldást keresve indítottuk el a bentlakást. A példát egy falubéli tanítónőről vettük, aki azért, hogy megmentse az iskoláját, magához vett egy lányt Udvarhelyről egy tizenkét gyermekes családból, és nála lakhatott. Megkérdezte tőlünk a tanítónő, hogy nem mehetne–e tovább magyar iskolába ez a lány kilencedik osztály után, s nem lakhatna-e nálunk, hisz nagy a lakásunk. Így került hozzánk az első bentlakó diák. Idővel azt mondtuk, ahol elfér egy lány, ott elfér kettő, három, öt is, s végül egyik évről a másikra meg kellett duplázni a lakhatósági felületet. Egy Magyarországon élő ember talán kevésbé tudja, hogy abban a világban, ahol mindenki érvényesülni akar – márpedig ez nálunk is így van – sok magyar úgy gondolja, hogy ezt csak úgy érheti el, hogyha román iskolába jár. Ezt a pszichológiai határt áttörni csak nagyon nyomós érvekkel lehet. Különösen nehéz a helyzet, ha a másik fél is komolyan dolgozik, és komoly oktatási ajánlata van a miénkkel szemben. Nyilván mindenki a minőségibb, a közelebb lévő, kevésbé költséges oktatási formát választja. Emiatt nehéz meggyőzni arról a szülőket, hogy mindennek ellenére fontos, hogy a gyerek az anyanyelvén tanuljon, hiszen a tudatában mindig minden magyarul formálódik meg, és ha ennek ellenére mindig románul kell megnyilatkoznia, félszeg lesz. Ez nem azt jelenti, hogy nem fontos románul tudni – épp ellenkezőleg, nagyon fontos. Ezért a kezdeményezésünknek két fontos pillére van: egyik, hogy azokat a dél-erdélyi gyerekeket, akik rosszul vagy hiányosan beszélik a magyar nyelvet, összeszedjük a falvakból, és integráljuk egy magyar nyelvű közösségbe, magyar nyelvű iskolába; másik, hogy a Székelyföldről származó gyerekeket viszont románul tudjanak – abszurdum, hogy valaki Romániában él, és nem tud románul. Azt találtuk ki, hogy összeköltöztettük a székelyföldi és dél-erdélyi gyereket – az egyik nem tudott vagy csak nagyon keveset magyarul, a másik nem tudott vagy csak nagyon keveset románul. A többi már ment magától s négy év után sok szép eredmény is született. Tizennyolc év alatt bebizonyosodott, hogy a román oktatási rendszer számunkra jó partner. Nekik is érdekük, hogy legyen magyar iskola, mert a mi bentlakásos lehetőségünk miatt működik az egyetlen szociális étkezde. A világ felé pedig szép és őszinte üzenet, hogy mind a három, egymás mellett elő nemzetiség – a románok, magyarok és szászok – együttműködik.

Gergely István: 1987-ben kerültem a csíksomlyói plébániára. Abban az időben a Csíksomlyói Egyházközség területén egy nagy állami árvaház működött több, mint háromszázötven gyerekkel. Úton-útfélen találkoztam velük, habár tiltották a kapcsolatot a gyerekek és az egyház, így a plébánia között is, mégis megtaláltuk a módját, hogy találkozzunk. Megkereszteltem őket, és szép kapcsolatok alakultak ki. Azok a fiatalok, akik betöltötték a 18. életévüket, kipottyantak a rendszerből, mert többé már nem gondoskodtak róluk. Akiknek senkijük sem volt, falkába verődve élték a maguk életét farkastörvények szerint. Egy ilyen 18 főből álló csapatra bukkantam egyik este. Kezdetben ferde szemmel néztek, mert nem tudták, hogy mit akarok tőlük, de többszöri találkozás, beszélgetés után már hiányolták, ha nem látogattam meg őket. Befogadtak maguk közé. Úgy éreztem, hogy felelős vagyok ezekért a fiúkért, hiszen az én területemen "tanyáztak". Egy erős belső késztetés kimondatta velem: fiúk, gyertek a plébániára lakni. Másnap négyen be is költöztek. Így indult el a csibészet. Néhány rövid hét alatt már húszan, harmincan, negyvenen lettünk és ezek után merült fel az alapítvány gondolata, holott abban az időben még nem is tudtam, mi az, hogy alapítvány. Mikor nevet kellett adni a szervezetnek, kérdezték, mi legyen a neve. Azt gondoltam magamban, ezek csibészek a javából, legyen Csibész Alapítvány. Én lepődtem meg a legjobban, mikor jóváhagyták ezt a nevet. Azóta kinőttük magunkat, sikerült házakat vásárolni, több mint harminc házban létezünk ma. Műhelyek jöttek létre, közösségi házak alakultak, és az élet szép. Szép az élet.

Markó Piros: A Böjte Csaba féle Szent Ferenc Alapítvány keretén belül működünk Zsombolyán, ahol huszonegy gyerek él együtt. Van egy tánccsoportunk, minden gyerek részt vesz a táncban. A gyermekek Temes megye minden részéről származnak, vannak olyanok is, akik az anyukának egyátalán nem kellenek, nem látogatja őket, nem tartja velük a kapcsolatot. Egy édesanya elhozta hozzánk a gyermekét, aki már a második éve nálunk van anélkül, hogy az édesanyja bármiféle kapcsolatot tartana vele. A szegénység nem csak anyagi, hanem szellemi szükséget is jelent, például ha az anyuka írástudatlan, odahaza minimális feltételek vannak. Csaba testvér szokta mondani, hogy mi egy nagy fa vagyunk, rászállnak a madarak, aztán továbbszállnak. Kevesen vannak, akik vállalják ezt a munkát, mert ez teljes embert kér. Csak hivatásszerűen lehet csinálni, de akkor fel kell vállalni, hogy a magánéleted minimálisabb lesz, mint egy normál embernek, aki elmegy egy munkahelyre, dolgozik és aztán hazamegy. Az ember próbálja a legjobbat tenni, de az érdem nem az enyém. Amit csinálok, azt a Jósisten segítségével csinálom, Ő ad erőt a mindennapokhoz. Az a fő dolog, hogy ezek a gyerekek is tudjanak szeretni. Hogy felfedezzék magukat, és képesek legyenek szeretni. Egyszer egy kisfiú került hozzánk, akit Richárdnak hívnak, dadogott. Az évek során leszokott a dadogásról, kinyílott és önálló lett, felzárkózott a tanulásban, és mert nekifogni olyan feladatoknak, amiket addig még soha nem csinált. Azt hiszem ez már segítség.

Vörös Virág: Hogy kerültél Zsombolyára?

Markó Piros: Ott volt akkor szükség segítségre.

Vörös Virág: Tehát te csak mentél a hívó szóra.

Markó Piros: Igen. Vannak támogatóink. Olyan egykori munkatársak, akik később visszajönnek. Akik a gyermekeinknek pót-keresztszülei, eljönnek hozzájuk, meglátogatják őket. Volt olyan támogatónk is, akinek a segítsége lehetővé tette, hogy megépüljön a hátsó rész. A Jóisten gondoskodik rólunk.

Vörös Virág: Ezt mindig érzed?

Markó Piros: Igen.

Molnár Károly: Nem szándékosan ébredtem rá, hogy a marosrudasi gyerekházban, ahol kétszázötven gyerek él, mindössze húsz van, aki magyarul beszél. Úgy adódott, hogy tésztát meg kalácsot vittünk karácsonykor, s találkoztunk egy gyermekkel, akit úgy hívtak, hogy Sikó Péter. Megszólítottam és megkérdeztem, hogy hívják. Azt mondta, hogy Siku Petru. Kérdeztem, hogy érzi magát, mit csinál? Nem válaszolt magyarul. Sikó Péter, kellene tudjál magyarul! De nem tud, mert egy évesen odakerült az intézménybe, akkor épp nem volt magyar nevelő, így a kisfiú nem tanult meg magyarul. Ekkor jöttünk rá, hogy sok ilyen gyerek van. Valaki úgy fogalmazott, hogy ez a janicsárképző intézmény. A néhai püspök úr azt mondta, hogy megoldást kell találni ott, helyi szinten. Két hónap múlva eljött az ír presbiteriánus egyház elnökével Marosbogátra, hogy megvitassuk a dolgot. Rá egy évre már működött az intézmény tizenegy gyerekkel. A szemben lévő ház eladó volt. Megvásároltuk, bővítettük a normáknak megfelelően, konyha, hálószobák, és még sorolhatnám. Megalakult tehát az intézmény a házzal, ahol a gyerekek aludtak. Folyamatosan szegény sorsú vagy árvaházban lévő gyerekeket vettünk ki, akiket – én azt mondom – a magyar nemzetnek, nyelvnek, vallásnak megfelelően megmentettünk, és remélem, hogy meg is fogunk még másokat is. Csodálatos az Úristennek az útja: tessék elképzelni, hogy akkor, mikor 2001-ben a román nacionalizmus virágzott, a marosrudasi gyerekház igazgatója egy aranyos, ügyes kis asszony volt. Elmentem a kisasszonyhoz, és azt mondtam: nézze igazgatónő, a húsz magyarul beszélő gyereket én ki szeretném venni. Azt mondta, rendben. Szinte fenékre estem a döbbenettől, hogy ilyen egyszerűen megy, csak annyit mond, rendben. Kivételes eset, hogy ez akkor ennyire simán ment, s rá négy-öt hónapra elindult a magyar osztály Marosbogáton. Meg is akarták szüntetni, majdnem sikerült is nekik. Az mondták, hogy pénzhiány van, és ezért nem tudják a magyar tanárokat fizetni. Vállaltuk, hogy akkor a magyar tanárok ingyen tanítják a gyerekeket. Erre nem volt mit szólni, azt mondták, jó, rendben, akkor tanítsátok őket. Van egy program, amit én állítottam össze, de ez egy természetes ütem, semmi különleges. Visszaemlékeztem gyermekkoromra, hogy hét órakor felkeltem, megmosakodtam, fogat mostam, felöltöztem, suliba mentem, aztán iskola után hazajöttem, pihentem, ebédeltem, játszottam vagy tanultam. Ez iktatjuk be mi is programként: a gyerekek kötelező tisztálkodás után iskolába mennek, ebéd után átveszik a magyar, a történelem és a matek leckét. A feleségem matematika szakos tanár, és mások is besegítenek önkéntes alapon, nem fizetségért. Ezután görkorcsolyáznak, ping-pongoznak, télen szánkóznak, vagy a nagyobb fiúkkal elmegyünk szalmát hordani. Beleolvadtunk a falusi életbe. Sokat beszélünk a gyerekekkel Jézusról. Mikor elmentünk Parajdra, ahol a sós vizű tó van, amiben elvileg nem lehet lemerülni, érdekes módon az egyik négy-ötéves kisgyerek mégis elkezdett merülni. Nem tudtuk, miért kapálódzik és merül. Kihúztuk a vízből és köhögve, selypítve azt mondta, hogy "az Újisten megtajtott engemet. Nem azt mondta, hogy a Robi vagy a Laci kihúzott engem, hanem az Újisten tajtotta meg őtet. Mindig elmondom neki: Tibike, emlékszel, mikor az Úristen megtartott téged a sós vízben?

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliuma 1. fejezetéből:
"Akik pedig befogadták őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek. (János 1, 12)

Nagyon szeretem a szavakat morzsolgatni. Minden szó mögött egy kép van, és igazából ezt a mögötte levő képet kellene megértenünk. Ma azt a szót morzsolgattam magamban, hogy befogad. Isten és a mi kapcsolatunk kulcsszava ez. Elképzelem, ahogyan a föld szinte kitárulkozik fölfelé a mélyből, szinte kinyújtja kezét, és befogadja a magot. Nem tesz mást, csak helyet csinál önmagában: gyere, lakj bennem, jövő magvetése! Legyél otthonos, csírázz, hajts, bontsd ki önmagad! Az elmúlt napokban egy házaspároknak szóló, lelkünket megerősítő hétvégén vettünk részt. A szervezés úgy folyt, hogy a résztvevők hallgattak, beszélgettek, aztán megint hallgattak, megint beszélgettek. Nem tudták pontosan, hogy mi után mi történik, rá kellett hagyatkozzanak a vezetőkre. Először ez nagyon furcsa volt. Sokan rosszul is érezték ebben magukat, mert megszoktuk azt, hogy mindent előre átgondolunk, megértünk, és csak azután tesszük. Ez az átgondolás persze helyes, de sokszor megakadályoz bennünket abban, hogy igazán befogadóak legyünk. A hétvégén nagyon érdekes volt tapasztalnunk, hogy ez az egyszerű gyakorlat, mennyire megváltoztatta az embereket. Mennyire kinyíltak, a legkomorabbak is mosolyogtak a végére, valahogy felengedett mindenki, és képesebb lett a befogadásra, a szeretetre. Befogad: nem önmagában fog, hanem egyszerre megfog és megfogott. Befog, mert befogták. Mégsem rab, hanem ölelésben élő ember. János evangéliuma elejének szomorú képe, hogy a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. Pedig mit tehet a sötétség? A sötét nem gyárthatja meg a világosat, nem találhatja ki, nem gyűjtögetheti össze a fénydarabokat, csak kitárulkozhat, csak átengedheti magát a fénynek. Isten Fiává csak így válhat valaki. Nem lehet megszerezni, nem lehet összebarkácsolni a fiúságot. Befogadó lélekkel lehet megkapni. Mennyire vágyik az ember a szeretetre. Vágyunk arra, hogy egyszer elfogadjanak úgy, ahogy vagyunk. Befogadjanak olyannak, amilyennek magunk sem szeretjük magunkat látni. Vágyaink mélyén pontosan érezzük azt, amit a szeretet, a befogadás jelent. Mégis, amikor nap mint nap igyekszünk a szeretetre, nem gondolunk bele, hogy más sem arra vágyik, hogy ezt meg azt megtegyem érte, nem arra, hogy megalkothassa jövőnket, hanem arra, hogy befogadjam. Átadjam magam neki, és átadhassa magát nekem. Talán egy pillantás, egy mosoly, egy meleg tea, egy rágondolás, egy telefonhívás, de mindezekben a létemre, a létére vágyik. Isten úgy mutatta meg szeretetét, hogy befogadott minket. Eljött, ebbe a poros, piszkos és annyi mindennel terhes világba adta magát: Itt vagyok, tegyetek velem, amit akartok. Végképp befogadott minket. Akik rárezdülnek erre a befogadó szeretetre, azok Isten Fiai! Ezt adja meg a Mindenható mindannyiunknak.
Ámen

Similar Posts