2010-02-24

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Vannak-e ma még csodák? Sokan azt mondják, nincsenek, ezek csak mesék. Az élet szükségszerűségekből áll, azoknak alá kell vetnünk magunkat. De manapság igen sokan vannak, akik meg szinte futnak a csodák után, és Isten jelenlétét kizárólag a természeti rend áttörésében tudják elképzelni. Most egy olyan történetet hallhatunk, amelyik egyik végletbe sem esik. Rákóczy Bálinttal és feleségével, Ilonkával, beszélgettem, de néha egy éves gyermekük, Peti is közbeszólt.
A gyermeket egy terhességi toxémia miatt kivették édesanyjából az 5. hónapban. Megjárták a poklokat, de ahogy mondják, mindig megtapasztalták Isten jelenlétét.

Rákóczi Ilonka: Azt vettem észre, hogy fehér köpenyes emberek vesznek körül. Megrendült arccal jelentették be, hogy meg kell szakítani a terhességet. Számomra ez hihetetlennek tűnt, és abban bíztam, hogy Isten majd tesz valamit. Kinyitottam a Bibliámat, és ezt a részt olvastam el belőle: nem orvosolta őket sem gyógyfű, sem kenőcs, csak a Te Igéd, Uram, amely mindent meggyógyít. Amikor ezt elolvastam, arra gondoltam, Isten ígéretet tett arra, hogy csodát fog tenni. Persze abban a helyzetben lehetetlennek tűnt még elhinni is, hogy így lesz, de imádkoztunk azért, hogy növelje a hitünket és bizalmunkat Benne, mert más reményünk nem volt.
Miután az orvosok magamra hagytak, vártam, mert a férjem még beszélt az orvosokkal.

Rákóczi Bálint: Többet szerettem volna tudni az állapotukról. Egyikük azt mondta, hogy Ilonka életveszélyben van, a baba pedig még csak 22 hetes volt, azaz életképtelen. Azt mondta, hogy az esélye annak, hogy a gyermek életben marad 10 %, és teljesen biztosan nem lesz teljesen egészséges akkor sem. Ez nagyon megrendített. Ráadásul azt javasolta, hogy lépjünk, és egyetlen megoldásul a vetélést nevezte meg. Hazamentem anélkül, hogy Ilonkának elmondtam volna mindezeket, és azért imádkoztam, hogy Isten mutassa meg, mit szeretne ebben a helyzetben, mi az akarata. Csak Ő tudja, hogy mit lehet ilyen helyzetben tenni. Elszenderültem, és álmomban egy kisbaba két karját nyújtotta felém. Ez számomra egyértelművé tette, hogy Isten azt szeretné, hogy megmentsük a gyermeket. Másnap elmentem az orvoshoz, és kértem, hogy mentsük meg a babát, és ha abban a kórházban, ahol voltunk, nem olyan jók a feltételek, akkor szállítsuk át Ilonkát egy másik kórházba, ahol fel vannak készülve a koraszülöttek kezelésére. Így is történt. Az új helyen még két napig nem történt semmi. Egy ultrahangos vizsgálat azonban megmutatta, hogy lassan a baba élete is veszélybe került, keringési zavarok léptek fel. Az orvosok úgy döntöttek, hogy még aznap megműtik Ilonkát.

Rákóczi Ilonka: Egyszer csak a szülőszobában találtam magam, ahol várnom kellett. Végig azért imádkoztam, hogy a baba megmeneküljön. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy elveszítsem őt.

Rákóczi Bálint: Tudtam, hogy mindkettejük élete veszélyben forog, és a műtét kimenetele mindkettejükre nézve kétséges volt.

Fekete Ágnes: Az orvosok őszintén megmondták, hogy ilyen veszélyes a dolog?

Rákóczi Bálint: Igen. Megmondták, hogy életmentő műtét hajtanak végre.

Rákóczi Ilonka: Azt mondták, ha tovább várunk, elképzelhető, hogy nem tudnak megmenteni.

Rákóczi Bálint: Ilonka vérnyomása 200 körül mozgott, és körülbelül 15 liter víz volt rajta.

Rákóczi Ilonka: A műtét előtt már fulladtam, mert a víz elérte a tüdőmet. Úgy éreztem, hogy még egy ilyen napot nem bírnék ki. A műtét este fél hétkor kezdődött, 11 órakor vittek le a szülőszobára, akkor érkezett meg Peti.

Rákóczi Bálint: Munkából siettem a kórházba, amikor felhívtak, hogy Ilonkát bevitték a szülőszobába. Nagyon nehéz volt a szívem. A nap végére pedig öröm és vidámság költözött bele. Amikor bevitték a műtőbe, azt mondták, hogy körülbelül fél órás beavatkozásról van szó. Fél óra múlva ki is jött egy ápolónő egy kis csomaggal a kezében. Nem lehetett látni, hogy mi az, ezért közelebb mentem. Mozgást láttam, és egy kis fejecskét. Öröm töltött el, mert megszületett a fiam, mozgott és élt. Utána még egy órát kellett várni arra, hogy Ilonkát is kitolják a műtőből. Amikor megláttam, ő is mosolygott, és a szemével jelezte, hogy rendben van. Innentől kezdve a boldogságom teljes volt.
Ezen az estén nagyon sokan gondoltak ránk, drukkoltak nekünk, imádkoztak értünk. Van egy közösségünk, havonta egyszer találkozunk. És tőlünk függetlenül éppen arra a napra esett a találkozó. Tehát nem azért, mert előre tudták, hogy ez lesz a nagy nap, hanem ettől függetlenül. Amikor a baba született, akkor ültek össze imádkozni. Kapcsolatban voltunk, és rendszeres időközönként megkérdezték, hogyan vagyunk. De nem csak ők imádkoztak értünk, és bátorítottak bennünket, hanem mások is. Szöveges üzeneteket kaptunk a telefonjainkra, voltak, akik fel is hívtak.

Rákóczi Ilonka: A nagymamám Szegeden lakik, és azon az éjszakán, amikor Peti született, azt álmodta, hogy felhívom telefonon, de csak nagy sokára tudja felvenni a telefont, mert nehezen éri el. Végre felveszi, én pedig beleszólok, és azt mondom, veszélyben vagyok. Felébredt, és egész éjszaka imádkozott értem. Reggel hívta fel anyukámat, és kérdezte meg, hogy mi van velem. Isten őt is kérte, hogy imádkozzon értünk.

Rákóczi Bálint: Peti speciális körülmények között született. Burkostól vették ki, burokban született, így is lehet mondani. Amikor felnyitották a burkot, felsírt, mint az újszülöttek általában. Van egy 10-es skála, ami az újszülöttek életképességét méri, és ezen Peti 9-et ért el. Szinte teljesen életképes volt.

Rákóczi Ilonka: Pedig csak 490 grammal született.

Rákóczi Bálint: Nem érte el a fél kilót, a hossza pedig 29 cm volt.

Rákóczi Ilonka: A doktornő a tenyerében vitte át az intenzív osztályra.

Fekete Ágnes: Ez hihetetlen. És tudott levegőt venni?

Rákóczi Ilonka: Akkor még igen. Mondta is, hogy csodálkozott, hogy nem kell lélegeztetni, igaz, csak egy emelettel feljebb kellett vinnie. Akkor még magától vette a levegőt, de persze, mivel a tüdeje volt a legfejletlenebb, később lélegeztetni kellett.
Másfél, két hónapon át volt lélegeztető gépen. Utána már nem volt többé rá szüksége. Utólag visszatekintve ajándéknak fogom fel, hogy Isten eltakarta előlem a valóságot, és nem fogtam fel, hogy milyen nagy veszélyben vagyunk. Örültem a babának, és nem gondoltam igazán, hogy elveszíthetem. Mivel azt mondták, hogy valószínűleg nem lesz életképes, már annak is nagyon örültem, hogy él. Minden nap ez töltött el örömmel. Az orvosok egyre tolták kifelé a rizikós időszak végét. Ők is csodálkoztak, hogy sem agyvérzést, sem fertőzést nem kapott, pedig ezekre számítani lehet az így született gyermekeknél. Csodagyermekként tartották számon. Mi tudtuk, hogy ez egyedül Isten műve lehet, mivel nagyon sokan imádkoztak értünk, és mi sem tudtunk mást tenni az inkubátor mellett, mint imádkozni. Az első időben hozzá sem érhettünk. Már egy hónapos volt, amikor először a kezemben tarthattam egy fél percre. A nővér éppen a lepedőt cserélte ki, és megkért, hogy addig fogjam meg. Két hónapos korában ölelhettem először magamhoz. Tehát az első időben nem maradt semmi más, csak az imádság. Az inkubátor mellett álltunk, és olvastuk az Igéket, amiktől reméltük, hogy meggyógyul, hogy élet fogan benne. Ezekre az Igékre vagy mi találtunk rá, vagy barátok küldték sms-ben. Volt egy pár Ige, amit szinte minden alkalommal elmondtunk, amikor mellette voltunk.

Megfeledkezhetik-e gyermekéről az asszony? Nem könyörül-e méhe magzatán? Még ha meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad. Íme, tenyeremre rajzoltalak téged, falaid előttem vannak szüntelen. Sietnek építőid, rombolóid és pusztítóid pedig kivonulnak belőled.

Amikor ezeket az Igéket olvastuk, azt vártuk, hogy életre keljenek.

Rákóczi Bálint: Amikor Peti megszületett, mindketten az intenzívre kerültek. Ilonka két napig még az ágyból sem tudott felkelni, így ő nem is láthatta. Én látogattam mindkettejüket, és vittem Ilonkának a híreket.
Szerettük volna megkeresztelni, és a kórházban mondták, hogy erre van mód. Steril körülmények között kellett elvégezni a keresztelést, egy ápolónő segített, aki része is volt az egésznek, velünk együtt imádkozott.

Rákóczi Ilonka: Őt tartjuk tiszteletbeli keresztanyának.

Fekete Ágnes: Te nem voltál ott a keresztelőn?

Rákóczi Ilonka: Nem, mivel akkor még ágyban kellett lennem, mindkét kezembe csöveken keresztül vezették be a gyógyszereket. Aznap este mentem le először Petihez, de még nem a saját lábamon, hanem Bálint tolt le kerekesszéken.

Rákóczi Bálint: Vérátömlesztésed is volt, talán éppen akkor.
Petinek is része volt ebben, azt hiszem, négyszer vagy ötször volt vérátömlesztése. Ezen kívül nem záródott a Botallo vezetéke, amiről mi is akkor hallottunk először. Ez normális esetben a születés után magától bezáródik. Peti azonban a 23. héten született meg, és még nem volt ott az ideje. Gyógyszerrel és infúzióval is megpróbálták előidézni a záródást, de nem sikerült, és ez azt eredményezte, hogy Peti befelé vérzett. Tehát nem csak lélegeztették, hanem a vért is szivattyúzták ki belőle. Egy idő után úgy döntöttek, hogy megpróbálják megműteni őt, de ehhez át kellett szállítani egy másik kórházba. Ekkor 410 gramm volt a súlya, és mint utóbb kiderült, a doktornő, a kezelőorvosa nem sok reményt táplált aziránt, hogy Peti életben marad. De a műtét után egy nap alatt stabilizálódott az állapota, és már másnap visszaszállították az eredeti kórházba. Ez megint egy nagy csoda volt.
Koraszülött babáknál az is előfordul, hogy a szemfenéken érburjánzás indul el, aminek következtében megvakulhatnak a gyermekek. Ezért Peti mindkét szemét megműtötték egy lézertechnika segítségével, és ez a beavatkozás is remekül sikerült. Már nagyon szépen lát, mindkét szeme látószem.

Rákóczi Ilonka: Eddig nyolc orvos mondta különböző szakterületekről, hogy csoda, ami Petivel történt.
Miután kiengedtek az intenzív osztályról, a csecsemőosztályra kerültem, ahol olyan kismamák vettek körül, akik a babájukkal lehettek, amikor csak akartak. Voltak nehéz pillanatok. Egyszer kimenekültem a szobából, megálltam a folyosón egy ablak előtt, és egy kopasz fát láttam az udvaron. Január volt. Szomorkodtam, de Isten egyszer csak megszólalt bennem, és azt mondta, ahogyan azt a kopasz fát nem láthatom most rögtön virágba borulni és gyümölcsöt teremni, ugyanúgy nem láthatom Petit sem rögtön meggyógyulni, amikor az inkubátor mellett állok. Hanem legyek türelmes, és eljön a tavasz, amikor a fán megjelennek a levelek, virágba borul, és gyümölcsöt terem, és Petiben is élet lesz tavaszra. Akkor 490 gramm volt a súlya, és nehezen hihető volt ez az ígéret, de Isten erőt adott, növelte a hitünket és bizalmunkat Benne. Ez alatt az idő alatt a hitünk mindenképpen erősödött.
Peti január 8-án született, és május 30-án vittük haza a kórházból.

Fekete Ágnes: Akkor úgy is élted ezt meg, hogy kizöldült a fa?

Rákóczi Ilonka: Igen.

Fekete Ágnes: Pedig egyáltalán nem volt reális.

Rákóczi Ilonka: Nem, egyáltalán nem.
Nagy ajándék volt, hogy fennmaradt a tejem. Sajnos azonban a magas vérnyomásom miatt meg kellett szakítani a szoptatást.

Rákóczi Bálint: Kérdezték tőlünk, hogy szeretnénk-e még babát. Természetesen igen. Ez a fajta toxémia leginkább az első babánál szokott előfordulni, és az, hogy volt már valakinek, nem feltétlenül azt jelenti, hogy még egyszer előfordul.

Rákóczi Ilonka: Az elején nem akartam hallani, hogy az orvosok mit mondanak, mert úgy éreztem, hogy gyengítik a hitemet. Bálint viszont azon a véleményen volt, hogy jó meghallgatni, mert így legalább tudjuk, miért kell imádkoznunk. Így mindig azért imádkoztunk, amiről beszéltek, és erre kértük a többieket is. Amikor kiderült, hogy jó a hallása, a látása, hogy a szervei megvannak, örültünk és hálát adtunk.

Rákóczi Bálint: Isten közelségét élhettük át végig. Közel volt a veszély, és Isten végig ott volt velünk, vigyázott ránk.

Rákóczi Ilonka: A jelenlétét ilyen erősen talán még nem is éreztük az életünkben, mint akkor. Azt gondoltam, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Az Igék, amiket felolvastunk, a szemünk előtt valósultak meg. Teljesen konkrét volt, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Fekete Ágnes: Nyilván nem olyan, mint a többi gyermek, és ezt biztosan nem könnyű elfogadni.

Rákóczi Ilonka: Hát, igazából én az első pillanattól kezdve annyira gyönyörűnek láttam. Most, amikor visszanézem a képeket, látom, hogy sokkolóak. De engem akkor sem sokkolt a látványa, hanem boldogságot adott. Azok, akik értenek hozzá, azt mondják, hogy nem látszik annyira rajta, hogy koraszülött, lehetne sokkal rosszabb a helyzet, és kinőheti azokat a jeleket, amelyek most még erre utalnak. És én most is nagyon szépnek látom.

Fekete Ágnes: Szép is.

Rákóczi Ilonka: A fejlődés-neurológián mondták, hogy nem találtak semmit, ami megakadályozhatná, hogy teljesen egészséges lehessen. Biztos, hogy nem véletlen, hogy Peti így született, hanem Isten ajándéka, mert minden, ami történik, azért van, hogy üdvösségre jusson az életünk. Ha erre van szükségünk, akkor hálásak vagyunk Istennek, hogy közelebb vont Magához, és nem csak bennünket, hanem a családtagokat is.
A nővérem például mindig szentfazéknak csúfolt, és elege volt a "keresztyénkedős" életemből, és amikor Peti megszületett, ő is imádkozott. Azt is megfogadta, hogy lemond a dohányzásról Petiért, pedig nagyon erős dohányos volt, naponta másfél doboz cigarettát elszívott. Hónapokon keresztül nem is dohányzott, de sajnos mostanra már visszaszokott. Van még egy családtag, aki nem hisz a csodákban, reálisan gondolkodik, de ez az eset rávezette arra, hogy vannak csodák. Isten tud működni az imádságon keresztül, a hiten keresztül.

Rákóczi Bálint: A legtöbb kisbaba az anyukája mellére kerül, és az édesanyja táplálja. A mi esetünkben gyakran adódott, hogy én etettem Petit, és mindig nagy öröm töltött el ilyenkor. Akkoriban viccelődtünk azzal is, hogy hamarabb láttuk a babánkat, mint a legtöbb szülő.

Rákóczi Ilonka: Persze az ember nem akarja így látni a gyermekét, de akkor megpróbáltuk a pozitív oldalait megkeresni a helyzetnek, pozitíven felfogni, és kifelé is ezt mutatni. Borulhattunk volna egymás nyakába, és sajnálhattuk volna magunkat, de nem erre volt szükségünk, és Petinek sem.

Rákóczi Bálint: Így van. A legtöbb egyéves gyermek már jár, és a szülőknek az a gondja, hogyan akadályozza meg, hogy mindent kipakoljon a szekrényekből. Peti most egy éves, még fekszik, és ez is egy élmény nekünk: hosszabb ideig élvezhetjük, hogy kicsi. Türelmesnek kell lennünk továbbra is, és szeretettel kell körbevennünk.

Fekete Ágnes: Megnézzük a képeket?

Rákóczi Ilonka: Persze. Ez a születése napján készült, itt a lélegeztető gép is látható. Úgy néz ki a képeken, mint egy afrikai éhező minibaba, az egyik nővér ropi-babának is nevezte. Nekem nem volt sokkoló a látvány akkor.

Rákóczi Bálint: Ezen a képen látható, hogy olyan kicsi volt a tenyere, mint az én ujjhegyem.

Rákóczi Ilonka: Itt már hízott, 600 grammot nyomott. A nővérek azt mondták, pezsgőt bontanak, ha Peti eléri az 1 kg-t. Nagyon szurkoltak, és minden egyes mérést nyomon követtek. Itt már a hizlaldában voltunk.

Fekete Ágnes: Említetted, hogy egyszer ki kellett menekülnöd a korteremből. Miért?

Rákóczi Ilonka: Az egyik anyuka, aki mellettem feküdt, elővette a babaruhákat, és nézegette őket, közben pedig arról áradozott, hogy milyen csinos lesz benne a babájuk. Már készültek haza. Tudtam, hogy mi még nagyon sokáig nem fogunk hazamenni, és akkor ez nagyon érzékenyen érintett. Egyébként láttam rajta, hogy kapcsolt, és együtt érzett velem.
Sokszor nehéz volt látnom, amint más anyukák a karjukban tarthatták a babájukat, hiszen én hozzá sem érhettem Petihez egy darabig. Háromóránként egy fél órára átmentem az intenzívre, és néztem. Aztán persze rájöttem, hogy jobb, ha imádkozom, és Bibliát olvasok.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Önkénteseket keres a Magyar Református Szeretetszolgálat hátrányos helyzetű csoportokat támogató könyvcsomagok összeállításához. Segíteni február 24-én és 27-én, 10-től 18 óráig lehet.
Jelentkezni a [email protected] vagy az 06-20-359-7557-as telefonszámon lehet.

A Magyar Református Gyermekvédelmi Szolgálat Nevelőszülői Hálózata mutatkozik be február 28-án, vasárnap 17 órakor a Pécs-Belvárosi Református Egyházközség templomában. Igét hirdet: Dr. Fábián Ildikó református lelkipásztor.

Pálhegyi Ferenc tart előadást Mosolyszünet – szabadulás a magánzárkákból címmel március 1-jén, 18 órától Budapesten, a Ráday u. 28. szám alatt.

Ifjúsági csendesnapot tartanak Chat-tenetes fiatalok címmel február 28-án, 10-től 16 óráig Cegléd-Újvárosban, a Kőrösi út 53. szám alatt.

A Soli Deo Gloria kamarakórus tart koncertet február 28-án, délután fél háromtól Budapesten, a Történeti Múzeumban, a Budavári Palota "E" épületében.

Zsoltáros istentisztelet lesz február 25-én, 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban, melyen Igét hirdet Kis Andrea ötödéves teológus.

Hangversenyt ad Szokolay Sándor a nyolcvan éves Csoóri Sándor tiszteletére február 27-én, szombaton este hat órai kezdettel Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

Fekete Ágnes: Híreink végén még egy rövid felhívást hallgassanak meg a Református Zsinati Iroda Pénzügyi Osztályának vezetőjétől, aki beszámol a tavalyi 1%-os felajánlásokról, hiszen lassan itt van az adóbevallások ideje.

Lőrincz Szabolcs: 2003-hoz képest majdnem a duplájára nőtt az adófizetők által felajánlott összeg. 2003-ban 600 millió Forintot ajánlottak fel, most pedig már több mint egy milliárdot. Az Egyház komoly erőket fordít arra, hogy 1 %-os kampányában megszólítsa a felajánlókat. Ennek megvan az eredménye. De az állam ezt nem honorálja, hanem negatívan jutalmazza: nagymértékben csökkenti az ehhez kapcsolódó finanszírozást. Ez igen jelentős, drasztikus és durva csökkentése az egyház finanszírozásának.

Fekete Ágnes: Sokan felteszik a kérdést, hogy miért is finanszírozná az állam az egyházat. Az egyház oldja meg egymaga a finanszírozást. Nagyon fontos kérdés, hogy mire költi az Egyház az 1 %-ból befolyó összeget.

Lőrincz Szabolcs: Jól látható, hogy az állam nem tudja megoldani azoknak a területeknek az ellátását, amelyek a társadalom számára rendkívül fontosak: oktatás, szociális ellátás, egészségügy, közgyűjtemények, és még sorolhatnám. Ahhoz, hogy az állam ezeket megfelelően el tudja látni, igénybe kell vennie olyan szervezetek segítségét, amelyek ezeken a területeken erővel és tapasztalattal rendelkeznek, és akikben az állampolgárok megbíznak. Az egyházak ilyen szervezetek. Azok, akik adójuk 1 %-t felajánlják az egyházak részére, azt teszik lehetővé, hogy a társadalom számára fontos területeken az egyházak az állam segítő partnerei legyenek.

Fekete Ágnes: Amennyiben a Református Egyháznak kívánják adójuk 1 %-t juttatni, írják fel a megfelelő cédulákra: 0066 Magyarországi Református Egyház.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Zakariás próféta könyvének 7. részéből.

Mondd ezt az ország egész népének és a papoknak: Amikor böjtöltetek és gyászoltatok az elmúlt hetven év alatt, az ötödik és a hetedik hónapban, az én kedvemért tartottatok-e böjtöt? Amikor meg ettetek és ittatok, akkor nem a magatok kedvéért ettetek és ittatok?
Ezt mondja a Seregek Ura: Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással!
(Zak 7:5-6, 9)

Böjti időszak van. Talán egyik egyházi ünnepnek sincs akkora jelentősége ma, mint éppen ennek. A féktelen szerzés időszakában üzeni nekünk a visszatartás képességét.
De mit jelent az, hogy valamitől megvonom magam? Jelenthet ezer mindent. Talán egyik bibliai mondat sem magarázza meg jobban azokat a buktatókat, amelyek a böjtöt kísérik, mint éppen Zakariás mondatai. Azt a kérdést teszi fel ugyanis, hogy kinek böjtöltetek? Mi a célja annak, hogy valamitől megvonom magam?

Manapság szinte mindenütt fennen hirdetik, hogy ez egészséges. Egyél ezt, meg azt, tedd ezt, ne tedd azt, mert akkor nem leszel rákos, nem leszel beteg, és egyáltalán, jól érzed majd magad. Persze ezekben a mondatokban sok igazság van. Távol legyen tőlem, hogy ez egészséges életmód ellen beszéljek, mégis Zakariás szava azt kérdezi tőlünk most, hogy helyes-e ez a cél?

Ha mindig én vagyok a fókusza mindennek, akkor a dolog lényegileg szétmállik. Az élet nem olyan valami, aminek önmagában értelme volna. Az anyagi dolgok, a testünk, az, amit eszünk, amibe öltözködünk, önmagukban teljesen értelmetlen tárgyak, kacatok, akár gusztustalanságok is. Az élet értelme elkallódik, ha csak az anyagi valóságban gondolkodunk. Ha az a kérdés, ki mennyit eszik, vagy nem eszik, nevetséges aprólékos vitákba lehet bonyolódni, de semmit nem ér a böjt. Pontosan ezért támadták a reformátorok saját koruk római-egyházi böjti szokásait. Ha esetleg nem eszem húst, de csokoládétortával jóllakom, akkor ennek mi az értelme? A dolgot a gyökerénél kell helyretenni.

Vajon nem magatokért böjtöltök? kérdezi Zakariás. Egyáltalán a tárgyakkal, dolgokkal, a körülöttünk levő világgal milyen a kapcsolatunk? Ki van kiért? Manapság azt gondoljuk, hogy minden miértünk van. A Napnak is úgy kell sütnie, hogy az nekünk jó legyen. Akkor essen az eső is, amikor az nekem kedvező.
Ha így állunk a dolgokhoz, abból csak egyetlen dolog sülhet ki, hogy a tárgyak rabszolgái leszünk. Miközben önző módon mindent birtokolni akarunk, valójában ez az indulat lesz az úr, és minket igáz le a saját önzőségünk.

A böjt lényege az, hogy saját énünk középpontjából valahogy kikerüljünk. Nem magadért, nem az egészségedért, nem valami fennkölt jóért kell lemondani, hanem azért, hogy megtaláljuk a helyes viszonyt a világ és miközöttünk. Magyarán, hogy alázatra jussunk. Ezért mondja rögtön utána Zakariás: irgalmasságot és könyörületességet akarok. Amikor az embernek megindul a szíve, akkor kicsit elfelejti magát. Mintha valami nagy és egyetemes irgalom elkapná, és magához ölelné, és azt súgná, neked ezt meg kell tenned. Vagy: ezt nem teheted meg. Amikor böjtölünk, akkor tehát egy ilyen egyetemes rendbe állunk be, akkor felszabadítjuk magunkat önzésünk alól, és azt mondjuk: jöjjön Isten akarata, ne úgy legyen, ahogy én kigondoltam, hanem ahogyan Ő. Mintha egy lépést hátralépne az ember.

Ez a döntés azonban nagyon személyes. Mindenki maga tudja pontosan, hol van az a terület, ahol neki egy lépést hátra kell lépnie.

Manapság nagyon összekeverik az individualizmust és a személyességet. Az első az egyénnek, magamnak az olyanfajta kiemelése és elgondolása, ami az ösztönöket hívja elő belőlünk, ami a többi emberrel szembe fordít, ami egy teljesen buta értelmezése az életnek. A második, a személyesség, pedig egy számomra értelmezhető, rám szabott módon adja át az egyetemes üzenetet. Isten mindig személyes, így a böjtünknek is személyesnek kell lennie. Nem önmagunkért böjtölünk, az énünkért, mint célért, hanem Istenért, mert Őt értjük meg még személyesebben. Hiszen az Isten által teremtett világegyetemben találjuk meg magunkat, amikor böjtölünk.
Áldjon meg Isten ilyen böjttel minket! Ámen