2010-09-01

Áldás békeség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Becsöngettek. Ki örömmel, ki bánatosan, de ma elbaktattak az iskolába a gyerekek. A Református Egyház több új intézményben is megnyitotta a kapukat. Az egyik a Pécsi Református Óvoda. Vörös Virág óvónőkkel kukkantott be a gyerekzsivajra éhes falak közé. Egy most munkába lépő óvónővel Kopeczky Eszterrel, az igazgatónővel, Babocsánné Katona Ágnessel és az esperes úrral, Peterdi Dániellel beszélgetett.

Vörös Virág: Mióta van ez az óvoda? Ugye, önkormányzati óvoda működött itt?
Babocsánné Katona Ágnes: A hetvenes évek elején a Baromfifeldolgozónak volt az üzemi óvodája. Induljunk el, nézzünk körbe! Ez volt a hatodik csoportszoba, ami a tornaszobánk lesz. Festett faképeket fogunk elhelyezni, stilizált változatban. Az egyik kolléganőnk fogja megalkotni.
Vörös Virág: Akkor el lehet búcsúzni a Kishableánytól és Aladintól?
Babocsánné Katona Ágnes: Igen. Ezek a fajta mesehősök vidámak és színesek, de nem ezt a fajta, amerikás, mesestílust szeretnénk meghonosítani az óvodánkban, hanem a magyar népmese világát! Nemzeti kultúrkincsünk felelevenítésére fogunk törekedni.
Ez lesz a Csillag csoport.

Vörös Virág: Minden csoportnak van egy külön kis blokkja, mosdóval, öltözőrésszel, játszótérrel. Tele van játékkal. Ezek már a saját játékok?
Babocsánné Katona Ágnes: Adományokból szerelkeztünk most fel. Illetve nagyrésze olyan, ami itt maradt. Megpróbáljuk majd a jövőben, előnyben részesíteni a természetes anyagból, fából készült játékokat.

Vörös Virág: A háttérben látszik egy városi panoráma.
Babocsánné Katona Ágnes: Ez a keleti városrész. A Budapest felé vezető út.
Vörös Virág: Most valami dombon vagyunk.
Babocsánné Katona Ágnes: A Zsolnay dombon. Itt van a Zsolnay gyár a közvetlen szomszédunkban. Az Európa Kulturális Fővárosa keretében ez a városrész egy kicsit nagyobb figyelmet fog kapni. Ide épül a központi könyvtár, koncertterem…

A szobatisztaság kulcskérdés az óvodában. Amikor a kisgyerekek először megérkeznek az oviba és meglátják, hogy kicsi vécé, kicsi mosdó van, ami kényelmesen használható, ez nagyon tetszik nekik, mert ez egy bizalomteli helyzet. Így megnyugszanak, mert jó játszani az alacsony mosdóban a csappal. Kimondott vonzerő az óvodai mellékhelyiség.
Itt van az áhítatos polcunk. A délelőtt folyamán minden csoport kijelöl magának egy olyan rendszeres időpontot, amikor együtt imádkoznak.
Vörös Virág: De három, hétéves kor között miféle áhítatot lehet tartani, ami tényleg hatékony?
Babocsánné Katona Ágnes: Azt a fajta igazi őszinte, Istennel való párbeszédet, ami az ima lényege, az ő kis hároméves szintjükön sikerült már megvalósítani. Nekik talán még könnyebb hinni, mert nem kaptak annyifajta más ingert, mint amit már mi.

Peterdi Dániel: Van egy pécsi református kollégium, általános iskola, gimnázium. Szerettük volna minden irányba kiépíteni az oktatást. Amikor elkezdtük a tárgyalásokat, baloldali önkormányzat volt, ami elzárkózott. De amikor a város csődközeli helyzetben került, sok adóssággal, már szabadult volna az önkormányzati intézményektől. Nekünk meg kapóra jött, hogy van egy olyan óvodájuk, ami helyileg közel van a Református Kollégiumhoz. Ugyan, eléggé lepusztult állapotban van az épület. Huszonnégy diákkal kezdtünk egy osztályban. Év végére derült ki, hogy ez nem megengedett, alkotmányellenes módon történt, mert honvédokat képző iskolába kerültünk be, ugyanis hirtelen megszűnt a Honvédelmi Minisztériumnak ez az egy osztálya és ők szerették volna a pedagógusaikat állásban tartani. Így kezdtünk egy középiskolai osztállyal és most pedig már ezerhetven gyerekkel foglalkozunk öt telephelyen, most már óvodától a középiskoláig. Van két tagintézményünk falun is, Drávafokon és Nagyharsányban. Ezek olyan iskolák voltak, amik megszűntek volna az előző oktatásügyi koncepció értelmében.

Két csoporttal indultunk ebben az óvodában, hiszen olyan törvény volt, amely megbüntette volna az önkormányzatot, ha "egy az egyben" átadja egy intézményét az egyháznak. Nyilván az önkormányzattal volt egy olyan megállapodásunk, hogy aki velünk szívesen dolgozik együtt, azt átvesszük. De a mi embereinket is odavittük az óvodába. Egyetlenegy emberről tudok, hogy elment az óvodából. Munkanélkülivé nem tettünk senkit. Erre vigyáztunk a megbeszéléseknél. Régi, református szokás, hogy a mi kincsünk az ember és a gyerek, és abba kell invesztálni. A legjobb befektetés az mindig a gyerekekbe való gazdasági befektetés, mint ahogy bedobjuk a vízbe a kavicsot és az több kört, hullámot ejt. Először a családot, aztán a baráti körben lévő ifjakat, gyerekeket érinti, aztán a gyülekezetben levő gyerekeket, az egyházban, a faluban … A lényeg az, hogy az ifjúságunk olyan lesz, amilyenné mi formáljuk. Ha mi jól állunk hozzá a saját gyerekeinkhez, ifjúságunkhoz, akkor majd jól fognak visszaköszönni. Ha nem köszönnek vissza, akkor mélyen nézzünk magunkba, hogy jól neveltük-e őket a köszönésre? Egy jó képzést és szeretetlégkört kapó gyerek, rengeteget fog profitálni abból az emberségből, szeretetből, hitből, reménységből, amit az egyháznak képviselni kell. Ha ez fogyatkozik meg a társadalomban, akkor stratégiai kérdés, hogy így építkezünk-e? Nagyon remélem, hogy ezt azok is megértik, akik nem reformátusok, akik nem hitben járó emberek. Ők is szívesen dolgoznak velünk, mert annyi a kérésünk és elvárásunk, hogy toleránsak legyenek a mi dolgainkkal, mi az övéikkel leszünk toleránsak, de az együttmunkálkodás érdekében szakmailag a legtöbbet várjuk el tőlük. A református intézmény szakmailag a legjobb kell, legyen! Ha abban helyén van, akkor meg fog jelenni az a plusz, amiről általában úgy szoktak beszélgetni, hogy mitől református? Attól, hogy jó. És mitől jó? Attól, hogy valami olyan van az emberek szívében, lelkében, amit talán felülről kaptak ajándékba. Pécsett az a helyzet, hogy az elmúlt negyven-ötven év alatt beköltözött ide a reformátusság Baranyából. Nem változott Baranyában a reformátusság létszáma, de eltolódott. Pécs a háború előtt három- négyezer reformátussal bírt, most tizenkétezren mondták magukat reformátusnak. A templomainkat nem lehet eltolni. Nem volt iskolánk, óvodánk, nincs öregotthonunk és sok mindenünk nincs. Valamikor kilencvennyolc református iskola volt Baranyában, most négy van. Egy iskolának, egy oktatási intézménynek az építkezéséhez legalább egy évtized kell.
Vörös Virág: Mit mond ezeknek a fiataloknak? Mi a négyszázötven éves református oktatási tradíció?
Peterdi Dániel: Tanulva nevelni. Arra gondolok, hogy az idősebb diákok mindig feladatul kapták a fiatalabbak felzárkóztatását, tanítását. Ha ezt alkalmazzuk a mi vidékünkre, az azt jelenti, hogy én csak akkor vagyok jó nevelő, ha magam is tanulok, és tanított ember vagyok. Én sem vagyok kész befejezett ember, hanem próbálom én is több ajándékát átvenni az Úristennek. Azt látom a református régi oktatásban, nagyon nyitott volt, rögtön beemelte a nyugatról hozott tanulnivalót, nem féltek szembenézni azzal, hogy esetleg váltani kell. Kicsit félek attól az egyháztól, amelyik csak a múltján tájékozódik. Régi, nagy dicsőségünk képeit, könyvtárait, muzeális értékeit mutatja be az embereknek, de nem gondol a fiatalsággal meg a jövővel. A megcsontosodás, a bezárás a halál jele, még ha a templomokban történik is. Ha a jövőre készítünk fel, akkor a legjobb dologra készítünk fel. Segítsünk a gyerekeinknek, mert különben ki fog segíteni? A szülő naphosszat dolgozik. Komolyabb támaszok kellenek egy ma felnövő gyereknek, fiatalnak ahhoz, hogy ugyanazt a lelkiséget, szellemiséget, lelki erőt megkapja, amit két-három generációval ezelőtt egy parasztcsaládban megkapott, ahol három-négy generáció együtt élt, és közelről látta, hogy miben kell az életben embernek maradni. Egyet lát, hogy magára maradt, hogy egyedül van és kevés az ereje. A közösségek értékére rányitni a szemét, stratégiai feladat. Ennél szebb református reformációt nem is tudok elképzelni.

Babocsánné Katona Ágnes: Két csoportban már tavaly elindult a református és keresztyén szellemű óvodai nevelés, és most a másik négy csoportot is sikerült átvenni. A gyermekek felét az önkormányzati részből hozták át. Ez azt mutatja, hogy aki odajárt és látta, hogy milyen munka folyik abban a két csoportban az kedvet kapott. Illetve sok fiatal szülő a kis gyermekét a kiscsoportba íratta be. Így százszázalékosan fogunk működni. A nyolcvanas évekig konkrét tartalmakat, meghatározó irányelveket kapott az óvodai nevelés és az iskola is. Utána minden keretjellegűvé vált és a tartalmakat hivatástudatból elég szabadon, illetve szabadosan lehetett kezelni.
Vörös Virág: Mit jelent az, hogy keretjellegű?
Babocsánné Katona Ágnes: Célokat fogalmaztak meg, de tartalmi követelményeket nem.
Vörös Virág: Magyarán, csináld, ahogy akarod?
Babocsánné Katona Ágnes: Igen. Mi azt gondoljuk a kolléganőkkel, hogy a módszertani, egyéni személyiségből fakadó szabadság tiszteletben tartása mellett, megegyezünk azokban, hogy mi mikor, mit szeretnénk, az életkornak megfelelően nyújtani a gyereknek? Egyfajta egységesség lesz, aminek a legfőbb kerete a keresztyén nevelés. A napirendben az étkezések előtt fogunk imádkozni.
Én, amikor vasárnap ülök a templomban és azt hallom a tiszteletesektől, hogy felelősséggel és keresztyén hittel kell nekünk a szeretetünket, a türelmünket, az élet minden részén továbbadni, akkor azt gondolom, hogy ha én óvónő vagyok, akkor nekem az óvodában kell ezt megvalósítani. Ez a hitem, a szakmám is, és az életem is.
Vörös Virág: Mitől szereti ennyire?
Babocsánné Katona Ágnes: Épp most volt egy csendesnapunk az iskola szervezésében. S ott is feltette a kérdést egy lelkészasszony. Olyan érdekes, hogy ezen nem gondolkodik az ember, de akkor elgondolkodtam rajta és eszembe jutott a Nagymamám, akit nagyon-nagyon szerettem. A nagymamám egy nagyon bölcs, nagyon egyszerű, csupaszív ember volt. Én viszont egy nagyon eleven, huncut, nagyszájú, cserfes gyerek voltam. Amikor az Édesanyám kérdezte tőle, hogy "Anya, most mit csináljak ezzel a gyerekkel, mert nem érti meg, hogy most már egy kicsit meg kellene nyugodnia és lassítania. Mit tegyek, hogy ne legyen ilyen szeleburdi?" Ilyenkor a Nagymamám megpuszilgatott, megszeretgetett engem és megvigasztalta Édesanyámat, hogy "Vessed csak a magokat édes lányom, majd ha századszor elmondod, lehet, hogy az kikel!" Ez nekem olyan jó érzés volt, hogy én lehetek olyan, amilyen vagyok, mert engem akkor is szeretnek. Ezután én is így fordultam mindig a körülöttem élőkhöz, a gyerekekhez. Most jöttem rá, hogy ez a Nagymamám mélységes hite volt ilyen hatással rám és ezt szeretném visszaadni.
Kopeczky Eszter: Irodában dolgoztam bérelszámolóként és az kínszenvedés volt nekem. Ott ülni nyolc órán keresztül lelki többletet sem kaptam és a kreativitásomat sem használhattam. Mindig is mozgékony, aktív valaki voltam, és amikor elkezdtem a gyerekekkel foglalkozni, kitárult előttem a világ. Nem is gondoltam, hogy örülni lehet egy csigaháznak, egy lehulló falevélnek. S ezt mind a gyerekek mutatták meg.
Vörös Virág: Most örülsz neki?
Kopeczky Eszter: Nagyon, de ugyanakkor izgulok is, mert az más, hogy otthon az én gyerekeimmel együtt imádkozunk, mert ők ebben nőttek föl. A hitoktatótól tanultam, aki járt a gyerekekhez, hogy náluk minden nap volt "köszönömperc". Mi általában csak kérjük a Jóistent, hogy ezt, meg azt adja meg, de ez így nem jó. Ők minden nap megköszöntek valamit, akár csak azt, hogy süt a nap, vagy nem késtem le a buszt, vagy kaptam egy piros ceruzát. Ezt kell kialakítani a gyerekekben, hogy nem csak kérek és elvárok, hanem hálát is adok. Azt is át kell adnom, hogy ha rosszat tesz egy gyerek, bár a rossz az rossz, de én mégis szeretem és mivel nekünk egy megbocsátó Istenünk van, Ő is szereti.
Zene

Egy gimnázium évnyitójára látogattunk el. A Gödöllői Református Líceum diákjai mondják el, hogy indulnak neki az évnek, valamint Bartos Zoltánné, a volt iskolaigazgató beszél arról, mit is jelent számára az, hogy tanár.

Csöngő
Diáklány: Vége a nyárnak és ez szomorú.
Vörös Virág: De most újra együtt lehetsz az osztálytársaiddal.
Diáklány: Ez az egyetlen előny.
Diáklány: Én már vártam az iskolát, mert szeretek idejárni. Ugyanakkor szomorú is egy kicsit, mert nagyon szép nyaram volt. Az utolsó napokban Bajusz Ági néni rávett arra, hogy elmenjek a Tálentum táborba, ami egy református tábor. Nagyon jól éreztem ott magam. Közel volt a Balaton és tanultunk is. Én matek és biológia szekcióra mentem. Az ország minden részéből jöttek fiatalok a református iskolákból. Reggel és este volt áhítat. Az osztállyal is voltam táborban Eger mellett, Szomolyán. Az is jó volt. Voltam egy hittantáborban is Máriabesnyőn, és az is nagyon tetszett. Kicsit stréber vagyok, de szeretek tanulni. Biosz, kémia faktot vettem fel és orvosnak készülök. Szeretem azokat a tárgyakat, amikből most faktra megyek. Szeretem jobban megismerni a dolgokat.
Diáklány: Nekem ez lesz az utolsó évem. Most már nagy vagyok. Nehéz elhinni, de tényleg! Izgulok. Nagyon várom a szalagavatót, meg a ballagást is és jó lesz találkozni az osztálytársakkal.
Diáklány: Nem lakom olyan közel és hatkor kell kelnem, ami nem mindenkinek jelentene problémát, de én szeretek sokáig aludni.
Diáklány: A barátaim miatt nagyon jó visszatérni. Nagyon jó barátokat szereztem itt a Líceumban.

Diák: Kirándultam a Tátrában, körbebicikliztem a Balatont, eveztem, voltam túlélő táborban. A Nemzetvédelmi Egyetem szervezte Ócsán ezt a tábort. Gyakorlatilag katonaként kezeltek bennünket és a fizikai megterhelés miatt volt ez túlélő tábor. Azért mentem ide, mert az idén nem volt atlétikai edzőtábor.
Vörös Virág: Ennyire szeretsz mozogni?
Diák: Igen. Sportos gyerek vagyok. Ezért is várom a tanévet, mert lesz végre atlétika. Az osztály is jó és nem sokára lesz osztálykirándulás is. Azok is jók szoktak lenni.
Vörös Virág: Ősszel lesz osztálykirándulás?
Diák: Igen. Szeptember huszadika környékén szokott lenni egy két- háromnapos program.
Diáklány: Negyedik vagy ötödik osztályba jártam, amikor az Édesanyám fölvetette, hogy ide jöjjek. Az első gondolatom az volt, hogy milyen dolog az, hogy hatosztályos gimnázium, én végig akarom járni az általános iskolában a nyolc évet. De aztán mégiscsak idekeveredtem és most már nagyon örülök, hogy felvettek ebbe az iskolába és büszke vagyok arra, hogy ide járhatok. A közösség és a tanárok miatt szeretek idejárni. Mindenki büszke az iskola hírnevére.
Diáklány: Nem vagyok biztos benne, hogy nekem orvosnak kell lennem. Azt várom, hogy megmutassa nekem onnan föntről, hogy nekem, mi a hivatásom.
Diák: Attól félek, hogy megint nem sikerül jobban tanulnom. Habár mindig elhatározom, többet készülök órákra, de ez nem mindig sikerül. A történelem és irodalom nagydolgozatoktól is tartok.
Diáklány: Nem várom még az érettségit. Ezt elodázhatnánk egy kicsit. Ellenben várom a tanulmányi versenyeket, mivel akkor lehet utazni és azt nagyon szeretem.

Bartos Zoltánné: Amikor bemegyek egy osztályba és a gyerekek rám néznek, figyelnek, és akkor azt gondolom, különösen így év elején, hogy "Istenem, ezeknek kell adni valamit! Ezek tőlem várnak valamit?" Felelek azért, hogy milyen emberek lesznek. Persze, a szülők és a család felelős a gyerekért, de én is. Olyan nagy felelősség, hogy bizonyos szituációkban hogyan reagálok, hogyan viselkedem, hogy a munkámat becsületesen végzem-e, következetes vagyok-e velük? S ha ezt jól csinálom, akkor ezt magával viszi az életbe a gyermek. Sok régi tanítványom van és a visszajelzések ezt mutatják.
Vörös Virág: Tanárként milyen érzés visszajönni a vakációról?
Bartos Zoltánné: Kettős érzés. Ez mindig is így volt. Alig várod, hogy taníts, de örülsz, hogy van még két napod a kezdésig. Már átnéztem az új anyagot, hogy miből fogok tanítani, hogy milyen anyagrészt veszünk. Algebra, függvények, egyenletek, geometria, geometriai alakzatok, transzformációk, hogy egy párat soroljak. Ezek ugyanúgy szerepelnek idén, de már kicsit mélyebben és megpróbálom jobban rögzíteni, amit eddig tanítottam. 1964-ben végeztem az egyetemet és negyvenhat évig tanítottam matematikát és fizikát, majd a Líceum szervező igazgatója voltam egy évvel ezelőttig. Mint pedagógus, óraadó tanár vagyok, egy osztályt fogok tanítani heti négy órában. Az nagyon nagy űr lenne az életemben, ha nem jönnék be az iskolába. Amióta az eszemet tudom, mindig tanítani szerettem volna. Nagyon nehéz volt, mert 1959-ben érettségiztem és Édesapám miatt nem akartak fölvenni az egyetemre, de az Úristen elrendezte ezt is. Bekerültem és mégis tanár lehettem. Mindent szerettem tanítani. Attól féltem, hogy iskolaigazgató legyek, mert mindig is tanár szerettem lenni. De Isten egyengette az utamat, és tényleg jól csinálta. Ezt komolyan mondom, nem kenetes, hanem megélt dolgok ezek, hogy Ő akarta, és úgy rendezte az életemet, hogy tudomásomra hozta, most ezt kell csinálni. Az a törzsgárda, aki nekiindult ennek az iskolának, komoly hívő mag volt. Ez a komoly mag elérte azt, hogy a nem hívő tanárok is elinduljanak ebbe az irányba. Ez az életstílus, ahogyan mi élünk, egy szolgáló élet. Kiegyensúlyozott, pályáját, hivatását, gyerekeket szerető csapat a miénk. A többiek látták, hogy ennek az az oka, hogy az Úristen segít nekünk. Nem magunktól vagyunk jó emberek. Így jött létre ez az iskola és most úgy érzem, hogy egyenesben van. Visszagondolva az életemre ezt a tehetséget, képességet, ezt a lendületet ajándékba kaptam. Ezzel az ajándékkal éltem is és nagyon jól éreztem magam. Mindenkinek van egy hobbija, nekem világiasan kifejezve a hobbim a tanítás.

Vörös Virág: Egy szülőnek milyen az év kezdés?
Szülő: Izgalmas.
Vörös Virág: Most jönnek ide először a gyerekek? Most kezdik?
Szülő: Igen. Mindkettőnkké.
Vörös Virág: Miért választották ezt a gimnáziumot?
Szülő: Elsősorban azért, mert egyházi iskola. Hívő emberek vagyunk és tudjuk, hogy az erkölcs fontos egy ilyen iskolában és magas szintű az oktatás is. Sok jót hallottunk.
Szülő: Nem annyira elsősök, mert hetedik osztályt kezdenek. De mégis új iskola és várjuk, hogy mi lesz. Új kihívások várnak ránk. Kíváncsiak vagyunk, hogy hogyan illeszkednek be egy ilyen környezetbe. Szadán nőttek föl és most minden új lesz. Izgulnak a gyerekek és mi is.

Évnyitó imádság: Mennyei Édesatyánk, hálás szívvel gyűltünk itt össze a templomban. A nyár sokszínű élményével, találkozásoknak, örömteli, baráti pillanatoknak a reménységével. Segítségedet kérjük Tőled Istenünk, hogy mind a saját életünket, mind a közösségi életünket, mind iskolánk életét vezessed Te! Ahogy énekeltük, most szóban is ezt kérjük tőled Istenünk, hogy mutasd meg nekünk útjaidat, azért, hogy ne tévedjünk el! Ne tegyünk fölösleges kitérőket az életben! Add, hogy megismerjük, megszeressük a Te útjaidat! Akarjunk járni azon, és ha nem tudunk, akkor a te segítségeddel újra induljunk azokon. Segíts meg minket, Igédnek olvasásában, hallgatásában, megértésében és befogadásában! Ámen.
Igazgatónő: Adott tehát egy közös célt valló, jószándékú oktatáspolitika, egy elkötelezett pedagógusgárda, felelős szülői háttér és mindnyájunk reménysége szerint egy olyan ifjúság, amely átérzi mindezek fontosságát és az új tanév lehetőségeit a lehető legjobban fogja felhasználni. Isten segítsen ebben mindnyájunkat, hogy elgondolásaink és céljaink megvalósulhassanak! Ezen gondolatok jegyében nyitom meg a 2010-2011-es tanévet és hirdetem az első tanítási napon, szerdán, hét óra harmincötkor várunk mindenkit nagy szeretettel!

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A családok napja lesz Ménteleken, a református gyülekezetben szeptember 4-én, szombaton. Kora délutántól estig, előadás, kerekasztalbeszélgetés, kalandpark, szabadtéri istentisztelet, vacsora és zenés áhítat várja az érdeklődőket.

Hálaadó napot tartanak Naszályon a református gyülekezetben szeptember 5-én délelőtt 10 órától, ahol a gyülekezeti ház átadása mellett a nagykorúvá vált fiatalok fogadalomtételét is ünneplik.

Lelkészbeiktató ünnepséget tart a Nagyatádi gyülekezet szeptember 5-én délután 3 órakor. Igét hirdet: Steinbach József a Dunántúli egyházkerület püspöke.

Ötletbörzét és közös felkészülést tartanak a hitoktatóknak, szeptember 4-én, szombaton délelőtt fél tíztől Kocson, a parókián.

Ötödszörre rendezi meg a Generációs napok elnevezésű hétvégi táborát a Soroksári gyülekezet szeptember 3. és 5. között.

A Leonbergi Szimfonikus Zenekar hangversenye lesz szeptember 6-án, hétfőn 17-órakor Tatán, a Művelődési házban.

"Hagyomány és megújulás a liturgiában és zenéjében" címmel szimpóziumot rendez a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem az egyházzene tanszak újraindításának 20. évfordulója alkalmából, szeptember 8. és 10. között, a Régi Zeneakadémia Kamaratermében.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát az első Királyok könyve 19. részéből:

"Illés pedig elment a pusztába egynapi járóföldre és ott ezt mondta: Elég most ó Uram vedd el az én lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyáimnál, és lefeküdt és elaludt a fenyőfa alatt. És íme egy angyal illette őt, és ezt mondta: Kelj fel és egyél!" (I.Kir 19:4-5.)

Illés próféta egyik utolsó története, egy kiégett ember leírása. Manapság sok szó esik a burn out, kiégés jelenségéről. Számtalan ember van úgy, hogy csinál valamit, hogy beletesz mindent, az összes erejét és egyszer csak azon kapja magát, hogy minden olyan értelmetlen lesz és olyan végtelen űrt érez magában.
Mit tanít ez a bibliai rész a kiégett emberről? Először is azt, hogy a kiégés egyik oka, hogy sok-sok ember nem tudja kimondani azt, ami bántja, magában tartogatja, mert úgysem hallgatják meg, mert szóra sem érdemes, vagy azzal csak fokozza a bajt, és ha magában csak gyűlik, gyűlik a panasz akkor egyszercsak összeroskad alatta. Olyan szép ebben a történetben az, ahogyan Isten meghallgatja Illés panaszát. Háromszor elmondja ugyanazt itt ebben a fejezetben, látszik, hogy sokat gondolkodhatott rajta, magában elmondta ezerszer is talán. Egyedül maradtam, senkire sem számíthatok elhagyott mindenki, már nem akarok élni sem, de végre kimondja. Sokszor nem is gondolunk bele, hogy mindenkinek szüksége van egy "szemetesládára", valakire, akinek bármit, bárhogyan elmondhat. Isten, furcsa szó talán, de "szemetesládája" mindannyiunknak, mert ő tényleg meghallgat. Hányszor előfordul velem is, hogy lehetetlen helyzetbe kerülök, semmiféle kiút, vagy megoldás nincsen, és csak sokára jut eszembe, hogy imádkozzak, hogy van valaki, aki elé oda lehet mindent tenni, van valaki, akinél tényleg jó helyen vannak a panaszaim.
A második, amit a kiégett emberről megtudunk az az, hogy mindig alulbecsüli önmagát. Illésből is feltör a panasz kicsi, és nagyon kevés vagyok, nem vagyok jobb atyámfiainál. Holott senki nem hasonlította őt a rokonságához és mégis egy mérlegen látja magát, azt érzi, hogy tőle elbillen a mutató. Hasonlítgatunk, pedig Isten minket magunkat szeret, nem vár el tőlünk olyat, amit mástól elvárna. Mindenkit a saját léptéke szerint ítél meg. A kiégett embernek meg kell éreznie, hogy nincs mérleg és Isten egyszerű és világos feladatokat ad neki. És nem is vár el tőle többet. Amikor elkeseredtem egy-egy munkában sokszor megkérdeztem magamtól, most mi a dolgod? Az a dolgod, hogy megváltsd a másikat? Nem. Az a dolgod, hogy jobb legyél a másiknál? Nem. Az a dolgod, hogy igazságot tegyél vagy példakép legyél ebben a helyzetben? Nem. Az a dolgod, hogy enni adj valakinek, vagy az a dolgod, hogy hűségesen helytállj és megtedd a rád eső részt! Sokszor elfelejtjük ezeket az egyszerű alappilléreket, és ezért valami elképzelt magas léchez képest erősítjük magunkba kicsiségünket. Isten pedig olyan kedvesen fordul itt ehhez a kiégett Illéshez.
Ez a harmadik tanács. Nem prédikál, nem ad válaszokat, úgyse tudna vele mit kezdeni. Enni ad neki. Hányszor tudunk végehosszanincs tanácsokat adni kiégett embereknek, pedig lehet, hogy egy tál étel kellett volna nekik. Az ember a szájával vét a legtöbbet. Ha csendben maradnánk, inkább a tetteink beszélnének, sokkal jobb lenne ilyen helyzetekben.
Adja Isten, hogy a sok, környezetünkben élő kiégett emberrel kapcsolatban megtartsuk a Biblia e három jó tanácsát! Hagyjuk őket, hogy kibeszéljék magukat! Lássuk meg, hogy Isten kijavítja a rossz és sötét képet, amit magunkról alkotunk, és ne prédikáljunk nekik, hanem inkább adjunk enni vagy tegyünk meg érte valamit, ami többet mond el, mint ezer jó tanács! Ámen