2010-12-29

Áldás békesség! Szeretettel köszöntük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az év utolsó műsorában a búcsúzásról szerettem volna gondolkodni. Hiszen azzal, hogy egy évet lezárunk, el kell fogadnunk azt is, hogy az idő röpül felettünk, hogy mi magunk is elmúlunk. Egy kedves ismerősünkkel beszélgettem éppen ezért arról, hogy hogyan viseli végstádium felé közelgő daganatos betegségét. Csak arra nem gondoltam, hogy ezt a műsort ő már nem fogja hallani. Karácsonykor, éppen Szenteste, családja körében itt hagyta a földi életet. Néhány hete készült beszélgetésünket hallgassák most meg Czvikovszky Júliával, aki arról mesélt, hogyan fogadta el betegségét és szenvedését. Azért is különleges az ő története, mert valami egészen nem mindennapi kapcsolat alakult ki közte és orvosa között, aki szintén egy mélyen hívő ember. Utána majd őt, dr. Szondy Klárát hallhatják, aki vallomást tesz saját hitéről, orvosi küldetéséről.

Czvikovszky Júlia: Amikor kiderült ez a tüdőtumor, a templomba mentünk és a Miatyánknál, hogy "legyen meg a te akaratod", megszorítottam Gábornak a kezét. Erre ő azt mondta, hogy "Anyu, küzdjél! Azt nem lehet csinálni, hogy legyen meg az Isten akarata és te meg nem küzdesz." Tulajdonképpen hála volt bennem, hogy ilyen sok évet megéltem. Jó családom van. Egy csomó áldás volt az életünkön és még lehetőséget is kapok a felkészülésre. Amikor megmondták a diagnózist legalább egy órahosszat énekeltem a kis sárga énekeskönyvből. Nem volt bennem semmi rossz érzés. Simán elfogadtam a műtétet, bár azt mondták, hogy nincs értelme, mert műtét nélkül talán lesz egy évem. Ha megoperálnak, akkor talán több, de nem biztos. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy van egy évem, jaj, de jó! Vagy, vállalom a műtétet az összes nehézséggel, fájdalommal és mindennel. Akkor azt mondtam, hogy nem ijedek meg, hanem jövök. Valameddig fogok élni, ilyen betegen. S akkor beindult az egész menet. Egész mostanáig egész jól el tudtam viselni. Néha előfordult már, hogy éjszaka azt álmodtam, hogy az Úr Jézus ült az ágyamnál és várt, hogy menjek. Én annyira mentem volna, de nem tudtam odaérni. Fölébredtem rá, hogy ez csak álom volt. Ez annyira örömteli álom volt, hogy vár engem valaki odaát, de még nem tudok odamenni. Attól félek, hogy nem állom meg jól a helyemet. Nem ad több szenvedést az Isten, mint amennyit elbírunk. Csakhogy ezt az elbírást, tudom-e úgy elfogadni, ahogy szeretném. Ilyesmi nincsen bennem, hogy miért adta ezt az Isten?
Fekete Ágnes: Egy pillanatig sem volt?
Czvikovszky Júlia: Nem. Csak egyszer, a gerincműtétem után, mert az nagyon fájt.
Fekete Ágnes: Miért kellett műteni a gerincedet?
Czvikovszky Júlia: A nyaki gerincből kivettek egy áttétet. Ez nagy fájdalommal járt. Akkor is Gábor, az intenzív osztályon behajolt az ágyba és azt mondta, hogy "Küzdjél Anya! Már csak egy pár nap." De én már egy napot se akartam. Azt akartam, hogy szűnjön már meg! Aztán próbáltam lelkileg talpra állni, hogy tenni kell! Azt kell elfogadni, hogy a szenvedésnek értelme van, mert különben Krisztus nem ment volna bele. Kell, hogy értelme legyen! Azt, hogy miért, azt nem tudjuk. Ez egy titok, amibe majd egyszer talán beleavat minket az Úr. Krisztus mindent megtett, amit kell, csak hozzá kell tudni adni ezt, az őszintén elvállalt szenvedést. Én úgy gondolom. Mert mi az, amit nem kaptunk? Mindent kaptunk és csak azt adjuk vissza, amit kaptunk. A szenvedés az, amit el kell viselni, az a miénk.
Fekete Ágnes: És azt oda tudjuk adni?
Czvikovszky Júlia: Azt oda. Amikor jobban vagyok, akkor gyorsan letörölgetek, vagy meglocsolom a virágokat és próbálok mindent tenni úgy, ahogy kell. Majd szól az Úr, Ő majd megmondja, hogy mikor van vége. Csakhogy az ember jól csinálja.
Fekete Ágnes: Van olyan tapasztalatod, vagy példaképed, aki azt mutatja, hogy a szenvedésnek tényleg van értelme?
Czvikovszky Júlia: Az Istennek nincsen rá szüksége, hogy mi mormoljunk valamit, vagy kérjünk bármit is. Ő tudja, hogy mire van szükségünk, és ha nem kérnénk, akkor is megadná, ami kell. De mégis van értelme, mert számtalanszor visszajelez. Valami konkrét dolgot kérsz és kapsz egy visszajelzést. Ezek nagyon nagy dolgok! Az Úr Jézus keresztjéből tudom, hogy a szenvedésnek értelme van. Mindenki más csak próbál valamit hozzáadni.
Fekete Ágnes: Téged segít az imádság?
Czvikovszky Júlia: Mire gondolsz?
Fekete Ágnes: Az, hogy a családodért imádkozol.
Czvikovszky Júlia: Igen. Persze, hogy segít.
Fekete Ágnes: Egész egyszerűen bízol benne, hogy van értelme az imáidnak.
Czvikovszky Júlia: Az Úr Isten megáldja az igyekezeteket. Én ebben mélységesen hiszek.
Fekete Ágnes: Most mit kérsz az Istentől?
Czvikovszky Júlia: Csak erőt. Azt az erőt, amivel Őt megdicsőíthetem. Csak ezt. Ő nem fog elhagyni, tudom.
Fekete Ágnes: A legtöbb ember attól fél, hogy annyira nagy lesz a szenvedés, hogy nem fogja tudni elhordozni. Nagyon sokan félnek ettől.
Czvikovszky Júlia: Amiket látsz is, hogy egyet sóhajtott és meghalt, az nem így van. Én egy kicsit mindig menekültem a szenvedéstől. Más szenvedését sem bírom, és sajnos bennem van ez a félelem.
Fekete Ágnes: Nem vagyunk egyformák.
Czvikovszky Júlia: Nem baj! Jól van ez így, ahogy van!
Fekete Ágnes: Így gondolsz a daganatra is, hogy annak van oka és célja is?
Czvikovszky Júlia: Ezen gondolkodtam, hogy vannak törvények, amiket az Isten felépített, hogy az emberi szervezet milyen legyen. Ha mi abba belerondítunk, akkor jönnek a bajok. És ez is törvényszerű. Ha az egészséges lánc meggyengül és addig nem ütött el egy autó, akkor valaminek kell lennie. Amit az Isten jóra fordít, beépíti ebbe a mérlegbe. A sok-sok elfogadott szenvedés, sok embert megment. Ezt hiszem, hogy így van.

Fekete Ágnes: Hogy kerültetek kapcsolatba Julikával?
Dr. Szondy Klára: Három, három és fél éve betegként került ide. Fantasztikusan vitte végig ezt az egészet. Nálam az nem ritka, hogy a beteggel összemelegszem. Nagyon szép az én munkám, de ugyanakkor nagyon nehéz is. Egészen csodálatos kapcsolatok szoktak kialakulni. Ahogy készültünk a karácsonyra a munkahelyemen, kitettem a gyertyát. Csak nem tehetem meg a többi beteg miatt, de végiggondoltam, hogy kikre emlékezünk most és kik jutnak eszükbe ezen a karácsonyon.
Fekete Ágnes: Félelmetes a halál. Úgy tűnhet, hogy sikertelen az egész, mert nem sikerült a terápia. Nem?
Dr. Szondy Klára: Igen, de közben itt olyan betegek vannak, akik még reménykednek és én is reménykedem, hogy tudunk segíteni és megmenthetjük. Egy tévéműsorhoz készítettek velem riportot és kérdezték, hogy mennyi a gyógyulási esély ebből a betegségből? Mennyien élik meg az öt évet, tíz évet a tüdőrák után. Elmondtam azt a statisztikát, hogy ha minden stádiumot figyelembe veszünk, akkor tíz százalék. Ezután rákérdeztek, hogy akkor ezt, hogy lehet csinálni? Akkor döbbentem rá, hogy tényleg, hogy lehet ezt csinálni? Egyrészt, elhiszem, hogy a hozzám került beteg belekerül ebbe a tíz százalékba. Mindenkivel így, egyesével tudom végigcsinálni. Másrészt, akkor is itt kell lennem, ha sikertelen, mert ezeket az embereket valahogy át kell vinni a vámon. A halál nagyon megerősítheti az embert a hitében. Egyszer a legjobb barátnőm karácsony előtt beállított hozzám, és azt mondta, hogy "Képzeld el, az terjed a városban, hogy nálad, nagyon jó meghalni!" Először egy kicsit megdöbbentem, aztán ahogy átgondoltam, rájöttem, hogy ez lehetne szidás is, de ez valahol mégiscsak dicséret. Hisz ezeknek az embereknek meg kell egyszer halni és át kell őket vezetni, a remélhetőleg Istenhez vezető világba. Valakinek ott kell lenni és asszisztálni kell! Sokkal könnyebben hal meg az, akinek hite van. Fantasztikus példa erre Julika, aki most már szinte "pótanyám", mert annyit kaptam tőle a három év alatt. Elfogadom azt, hogy minden Istentől van, és Julika kapta ezt, az orvosilag megmagyarázhatatlan három évet. Azt gondolom, azért, hogy nekünk itt legyen. Én annyit tanultam, erősödtem ettől az asszonytól. Tudom, hogy milyen beteg volt, és amikor nekem volt egy átmeneti problémám a kamaszgyerekemmel, ő tudott nekem erőt adni. Tényleg úgy érzem, hogy Édesanyám után a legközelebb álló ember volt.
Fekete Ágnes: Ez egy nagyon érzékeny pont. Nyilván nem véletlen, hogy nagyon sok orvos direkt leválasztja a beteget, mert nem akar szenvedni.
Dr. Szondy Klára: Pontosan. Amikor hosszú küzdés után elveszítünk egy beteget, a köszönetek kilencven százalékában benne van, – bármilyen furcsa is, – hogy az Anyukám vagy az Apukám szeretett idejárni. Pedig ez egy onkológiai kezelő egység. Ebben a pillanatban is van egy nagyon egyedül álló, súlyos beteg, aki áttétes tüdődaganatban szenved. Ugyanakkor a gyülekezetből van egy kevésbé súlyos betegem, akit igazából már haza engedhettem volna a karácsonyi készülődések előtt. De megkértem, hogy maradjon még, hogy az egyébként nem túl erős hittel rendelkező betegemet átvezesse a vámon. Minden reggel azzal fogadnak, hogy este is olyan jót imádkoztunk. Ez egy kórházban nagyon jó dolog! Általában úgy tudom szervezni, hogy ha az egyik szobában van egy halálhoz közeli beteg, akkor leülök mellé, és beszélek róla, hogy ezzel csak a földi életnek van vége. Miért kapaszkodunk akkor ennyire? Nagyon nehéz munka ez! A harminc év alatt kétszer akartam már felállni, mert úgy éreztem, hogy nagyon kiveszi az erőmet, amikor négyen, öten, heten meghalnak a nagyon kedves betegek közül. Mindkét esetben a férjem munkanélküli lett és nekem maradnom kellett. Most már nem is próbálkozom és nem is vergődöm, mert úgy érzem, hogy nekem ez a feladatom.
Fekete Ágnes: Anyukád halálát elmesélnéd?
Dr. Szondy Klára: Nagyon kemény volt. Miközben minden nap ezzel foglalkozom. Édesanyám nagyon hirtelen lett beteg. Három hónap alatt meg is halt. Akkor már nyolc éve a lebénult Édesapámat ápolta. Fantasztikus hite volt. Nagyon nagy higgadtsággal berendelte a kórházba a család összes tagját. Mindenkinek elmondta, hogy mi a betegsége, el fog tőlünk távozni és ez már kegyelmi idő, amit Istentől kapott. A Nővéremmel – aki Németországban él és soha nem látott sem előtte, sem utána halált – ültünk mellette és próbáltuk végigvinni a kórházi ágy mellett ezeket az utolsó perceket. Nem lehetett már kontaktust teremteni az Édesanyámmal és akkor kirohantam az orvoskollégámhoz és kérdeztem, hogy mit kell tennem? Ő rám nézett. és azt mondta, hogy talán lelkészt kellene hívni. Cseri Kálmán kijött, mondtam neki, hogy valószínűleg már elkéstünk, mert Édesanyám már nincs itt, nem tudom felébreszteni. Ő azt mondta, hogy nem baj, menjünk be és imádkozzunk! Együtt imádkoztunk az ágyánál, utána kikísértem a lelkipásztort, majd amikor visszamentem, inkább csak magamnak mondtam, hogy "itt voltunk Anya, már nem hallottad, de imádkoztunk". Mire ő kinyitotta a szemét és azt mondta, hogy tudom, hallottam. Amikor énekeltünk neki, akkor a pulzusa gyengült, amikor abbahagytuk, visszajött. Annyira érdekes volt. Amikor úgy éreztem, hogy most már nagyon szenved, föléhajoltam és azt mondtam, hogy "Vegyél egy nagy levegőt és átadlak Istennek!". És vett egy nagy levegőt és elment. Ezt elég nehezen tudtam feldolgozni. Elengedtem, akkor erre a pillanatra volt szükség. S mivel volt még egy feladata az életben, a bénult Édesapám, akit mindennap ápolni kellett és ő ezt annyira szépen csinálta. Még ezelőtt volt egy mondatom, hogy "Apára nagyon fogok vigyázni, menjél nyugodtan!" Ott álltam lemerevedve és nagyon nehezen dolgoztam fel. Évekig azon gondolkoztam, hogy én öltem meg? Úgy érzem és biztos is vagyok benne, hogy ő jó kezekben van. Azt éreztem, hogy tényleg igaz, hogy az a valahány gramm eltávozik, amikor kiszáll a lelkünk. Ott döbbentem rá, hogy az út az odavezet. A vámon könnyebben vagy nehezebben, de át kell menni. Abban bízom, hogy Julika szenvedését is Ő határozza meg és meg fogja mondani, hogy ettől nem kap többet. Hogy erős hite van az embernek, vagy nem, azt nem kezdi el méregetni a mindennapokban. Az biztos, hogy azóta még nagyobb hittel tudom a betegeimnek ezt átadni. A "legyen meg a te akaratod" kifejezés a Miatyánkból sokkal erősebben van itt a szívemben. Kevésbé pörlekedek dolgokkal szemben. Abban megerősített az Édesanyám halála, hogy mindenképpen lelki kincseket kell gyűjteni, mert a vámnál az anyagiakat úgyis elszedik. Sokkal jobban el tudom fogadni Isten akaratát. Például így fogtam fel a férjem, azóta kétszer is bekövetkezett, hosszasan tartó munkanélküliségét, hogy biztosan valami célja van. Ennek a tavaszi megpróbáltatásnak a kapcsán, – ami csodával határos, hogy agyvérzés nélkül megúsztam, a magas vérnyomás ellenére, – megtanultam igazán imádkozni. Úgy látszik ezt még nem tudtam, de most tavasz óta nagyon megy. Hívő keresztyénként meg kell élnem, hogy éjszakánként nem jött haza a gyerekem, annak ellenére, hogy jó nevelést próbáltam adni neki, és nem ment el konfirmálni kétéves előkészítő után. Ekkor csak egyet tudtam tenni, hangosan imádkozni, hogy "Uram, én már nem tudok mit tenni. Leteszem eléd. S ha eddig vigyáztál minden hajszálára, tedd meg, hogy ma éjszaka is."
Az emberek nagy részének van hite, még akkor is, ha meg sem tudja fogalmazni. Valaki mondta nekem, hogy ha valaki ki tudja mondani, hogy ateista, az már jó jel. Az már formálható. Abban mindenképpen megerősödtem, hogy mik az igazi értékek, hogy mennyire fontos a család, mennyire kell a szeretet, mennyire nem szabad elhalasztani, hogy ha egy magadfajta megkeres és beszélgetni akar veled, akkor arrébb kell tenni minden feladatot, munkát és nem tévét kell nézni helyette. Nyilván a korral is jön egyfajta bölcsesség, de Édesanyám halála mindenképp megerősített abban, hogy itt nincs vége, hogy jó helyre kerülünk, ha jól sáfárkodunk az értékeinkkel.
Fekete Ágnes: Ha lesz a vámon mit leadni?
Dr. Szondy Klára: Ha lesz mit leadni és felvenni.

Fekete Ágnes: Ez a rák, úgy érzem, hogy átok is meg áldás is a mai koron. Nem?
Dr. Szondy Klára: A nyáron volt egy példa. Az egyik betegem nagyon szerette volna, ha elmegyek Dörgicsére, az ő gyönyörű kertjébe, ahol minden fát ő ültetett harminc éven keresztül. tudtam, hogy a vége felé jár. Egyik este úgy döntöttem, hogy nincs olyan messze, menjünk el, bár este kilencre értünk oda. Annyira örültem, mert akkor mesélte el ez a beteg, hogy ő úgy örül, hogy nem egy autó ütötte el, hanem daganata lett, mert fel tudott készülni arra, hogy meghal. Majd félrehívott és elcsukló hangon kérdezte, hogy és milyen lesz a vége. Akkor már elég gyenge volt. Ha orvos vagy, akkor erre is válaszolni kell, persze én is lebénulok egy-egy ilyen kérdéstől. Nem tudom. Az én forgatókönyvem is odafenn van. De az biztos, hogy ha hiszünk Istenben és könyörgünk, hogy ne adjon hosszú szenvedést, akkor azt megadja. Egy hét múlva hirtelen rosszul lett és telefonon kérdezték, hogy behozzák-e? Mondtam, hogy nem, nem kell, csak otthon kell maradni és simogatni. Ha ez megoldható, ez mindig jobb. Azt akartam kiemelni, hogy ez a beteg olyan hálás volt, hogy nem autó ütötte el, hanem daganatot kapott és fel tudott készülni. Ahhoz, hogy ezt megértsük, egyszer részünknek kell lenni egy nagyobb betegségben. Ez a "legyen meg a te akaratod". Julika is mondta a múltkor, hogy ő most már felkészült és kész van az Úr elé menni. Én akkor is azt mondtam, hogy hagyjuk meg neki ezt az akaratot, hogy mikor. S minden nap van valami pozitív, amit kapunk Tőle.

Dr. Szondy Klára: Még egy sima, két napig tartó, lázzal járó nátha is arról szól, hogy állj meg! Ez is egyfajta figyelmeztetés a szervezetnek. Ha úgy tetszik odafentről is kapunk egy figyelmeztetést, hogy ez sok volt neked. Nem lehet büntetlenül csinálni, hogy két telefonon lógunk, hogy nézzük az agyat butító híreket, miközben verjük a számítógépet és hajtunk azért, hogy kétszerannyi kocsink legyen és közben nincs időnk egymásra. Isten nem erre teremtette a szervezetünket. Azért van a rák, mert így élünk. Figyelmeztetés az emberiségnek, hogy nagyon rossz úton vagyunk. Az egészségére és a lelkére is akkor kezd figyelni az ember, amikor bajban van. Mikor minden rendben van, sokkal kevésbé imádkozunk. Tudni kell venni a jeleket. A radarunk nem működik jól mindig. Én tudom, hogy nem vettem a figyelmeztető jeleket, most sokkal óvatosabban veszem az adást. Erre is van egy történetem. Fiatal, emlődaganatos beteg hatalmas tüdőárnyékkal, amiről kiderült, hogy tüdőáttét volt. Nagyon nehezen bírta a kemoterápiát, de élnie kellett, mert egy fogyatékos gyereket nevelt. Karácsony előtt volt a kemoterápia, sugárkezelés, és nagyon rosszul volt. Ült velem szemben és mondtam, hogy vissza kell menni, mert újabb kemoterápiára van szükség. Akkor felugrott és az addigi kétévi fájdalma, hogy szerinte elnézték ezt az emlőrákot, ezt mind én kaptam. Éreztem, hogy ezt most én kapom, de nekem ezt a helyzetet meg kell oldanom. Mondtam, hogy én értem, hogy nem akar mégegyszer kemót, de akkor igyon egy pici vörösbort. Ekkor újabb ordítás következett, hogy nem szereti a vörösbort. Kínomban akkor megjegyeztem, hogy akkor igyon tokaji aszút. Erre azt kérdezte, hogy milyet? Hatputtonyosat. És mennyit? Két decit egy nap. És én voltam a legjobban meglepődve, amikor három hónap múlva eltűnt az árnyék. Vannak itt érdekes dolgok. Az aszúba vetett hit. Esetleg az aszúban lévő rezveratrol, ami szintén citosztatikus hatású. Hogy éppen mi hat? Vannak ilyen csodatörténetek. Ez arra az esetre való, amikor valaki nem akarja, nem bírja. Visszatérve arra, hogy miben erősödtem meg a betegeim és Édesanyám halála által? Abban, hogy minden megvár vagy semmi nem lehetett olyan fontos, amit éppen azért halasztottál el, mert éppen imádkozni akartál. Egy picit fordítva gondoljuk a dolgokat. Néha persze elkap engem is a gépszíj. Hajlamos vagyok arra, hogy amikor hazamegyek, összeszidjam a családot, hogy mindenki rendetlenséget hagyott. Ez is sokkal jobb már. Már nem izgat, ha szárítón sokáig ott van a ruha. De nagyon sokáig olyan precíz asszony voltam, hogy nem szerettem, ha nem úgy áll valami a helyén, ahogy kell, vagy ha két órát csúszik a határidős munkám. A kollégáim maguk megjegyezték, hogy te mindenbe úgy beletörődtél. De ez nem erről szól, van egyfajta lelki békém, amit Istentől kaptam. Soha nem voltam karrierista. Ha az lettem volna, akkor biztos megírom azt a phd-t, ami ahhoz kellett volna, hogy biztosabb állásom legyen itt az egyetemen. Nem sok hiányzott hozzá, de amikor egyszer elvonultam, hogy ezt megcsinálom, rádöbbentem, hogy szétesik az az onkológiai részlegem, amit addig felépítettem. Akkor azt mondtam, az Istenhez fordulva, hogy "Istenem mutasd meg, hogy hol a helyem! Ha a phd-nél, akkor megírom. De, ha csak azért kell megírnom, hogy biztosabb legyen az állásom, és pozícióhoz jussak, akkor mutasd meg, hogy a betegek mellett legyek, vagy rászánhatom még ezt az egy évet." Nem írtam meg. Nem sok kellett volna hozzá. De azt hiszem, hogy előbb-utóbb az egyetemen is rájönnek, hogy a beteg ott is fontos. Ezen a téren eléggé a fejetetején áll a világ, de ezt is elfogadom. Én már sok mindent el tudok fogadni. Isten így rendelkezik és teszem a feladatomat azon a helyen, ahol én vagyok.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Filippibeliekhez írott levele 2. részéből!

"mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel" (Fil 2:6-7.)

A modern kor alap-életérzése, az üresség. Minden tárgy lassan a rendelkezésünkre áll, ami könnyíti az életet. Tele van a kosarunk, tele a lakásunk, tele mindenünk, és közben mi magunk kiürülünk. A praktikus dolgok olyan értelemvesztetté teszik az életet magát. Egyszerre azon veszi észre az ember magát, hogy olyan üresen csengenek a szavak, még a legkedvesebbek is. Üressé válnak a kapcsolatok, üres és értelmetlen a munka, mintha kilúgoztak volna mindent. Minek az egész?
Ez az életérzés jutott eszembe, amikor ezt a Pál-apostoli mondatot olvastam: "megüresítette magát, szolgai formát vett fel". Miközben a mai ember a depresszióval, az értelemvesztéssel, az ürességgel küzd, Isten megüresítette magát. Kiürült, szinte kiöntött magából mindent, ami lényeges, és eljött közénk. Mi emberek – mert csak a magunk látószögéből vizsgáljuk a dolgokat – arra gondolunk, hogy mennyi tartalom fér bele egy életbe. De vajon, hol van Isten életének a tartalma, amikor emberré lesz? Hogyan lehetett elviselni, azt az ürességet? Jézus nemhogy elviselte, de szándékosan, értünk vállalta ezt az isteni létvesztést. Ezt az ürességet.
Mit jelenthet számunkra ez a párhuzam? Azt, hogy nincs az az üresség, ami át ne tudna alakulni. Ha Jézus ezzel az ürességgel váltott meg minket, akkor a mi életünk nagy kudarcai, értelemvesztései sem véletlenek. Minden vezet valahová. Számtalanszor azért kell kiürülnünk, azért kell elveszítenünk dolgokat, hogy valami más a helyébe lépjen. Jézus nem lehetett úgy Megváltó a földön, hogy nem hagyta ott égi mivoltát. Különben csak ellebbent volna az emberek szeme előtt, mint valami tünemény, szép mítosszá vált volna, de a mi hús-vér, szenvedéssel teli életünkbe nem érkezett volna el. Jézus üressége hozta el azt a csodát, hogy a mi valóságos földi életünkben Isten megjelent.
Akkor nekünk sem kell félnünk az ürességtől. Nem kell állandóan valami zajjal kitölteni az üresnek tűnő csendet. Nem kell félnünk lelkünk űrjeitől sem, hanem engedni kell, hogy Isten tegyen oda valamit. Az üresség most már nem valami félelmes valóság, hanem lehetőség arra, hogy Isten és ember találkozzon. Sőt, talán nincs is jobb bölcső Jézus számára, mint ez a modern érzés. Talán nincs is igazibb lehetőség arra, hogy Jézus küldetését megértsük, mint az, hogy üres vagyok. Hiszen Jézus is üres lett.
Jézus ürességével szűnt meg az ember mély magánya. Ha úgy tetszik, Jézus üressége töltötte be az emberi életet. Akkor, ha ugyanezen az úton elindulunk visszafelé, biztosan megtaláljuk Őt.
Magam is sokszor éreztem mai korunknak ezt a közérzését, hogy üres minden körülöttem. Számomra nagyon sok erőt adott, ha ezeket a perceket nem toltam el magamtól, ijedtemben nem kezdtem el kapkodni, zajt keltő eszközöket bekapcsolni és így tovább, hanem hagytam, hogy hasson rám a csend, és hagytam, hogy Isten szeretete töltse ki az űrt. Most amikor esztendő fordulón vagyunk, elmúláson és életen gondolkodunk, hagyjuk a csendben, hogy Isten beszéljen nekünk az időről, szeretetéről, és vele teljen ki az űr! Ámen