A látvány mögött
Tegnap autónkkal egy kapubejáróból hajtottam ki ott, ahol éppen útlezárás volt, és piros lett a lámpa. Akkor jött egy autó, amelyik éppen a lámpa melletti…
Tegnap autónkkal egy kapubejáróból hajtottam ki ott, ahol éppen útlezárás volt, és piros lett a lámpa. Akkor jött egy autó, amelyik éppen a lámpa melletti házhoz szeretett volna behajtani. Kénytelen voltam félreállni, közben zöld lett a lámpa, és a mögöttem levőnek elálltam az útját. Ő csak annyit látott, hogy keresztben állok. Persze egyből ideges lett. Gondolta, egy női sofőr, és mutogatni kezdett. Utána elgondolkodtam ezen, milyen sokszor van ez így velünk: látunk egy helyzetet, észleljük, hogy valaki elállja az utunkat, de nem tudjuk, mi történt előtte, és abból ítélünk, ami az adott pillanatban a szemünk előtt van. Mi emberek nem látunk jól. Hiába van térlátásunk, hiába hordunk szemüveget, csak a pillanat adott képeit szemléljük.
Aztán úgy alakult, hogy egy kis folyó partján üldögéltem. Hihetetlen tiszta volt a víz tükre. Tükröződtek a fák a víz felszínén. Aztán a vízbe néztem, és megláttam a mélységet is. Láttam, hogy lent sötét van, és hogy felismerhetetlen hínárok tekeregnek mindenfelé. Vagy a csillogó víztükröt, vagy a mélységet láttam, de a kettőt egyszerre soha sem. Olyan a szemünk, hogy nem képes egyszerre a sötét mélységet és a fényes felszínt meglátni.
Kirakós darabokból áll az élet, de az összkép rejtve marad.
A folyócskában, a vízben az eget láttam. Már nem önmagamat, nem a szívemet, hanem tökéletes tükörképében az ég felhőit, a napot, és mindent, ami fent volt. Gyönyörködtem a látványban.
Akkor felismertem Istent. Mint sokan, én is sokszor eltévedek a mélységekben. De egyszerre felismertem Őt a kirakós egy részletében. A részletekből eljutottam az Egészig. Mint az emmausiak.
2026. április 19. – Húsvét 3. vasárnapja
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. … Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Lk 24,13-35
Kép: Ivanka Demchuk
