2011-03-09

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Nagyon sok ember töri a fejét azon, hogyan lehetne Istenről, egyáltalán valóságos és megmaradó értékekről beszélni a mai huszonéveseknek. Ez a fiatalok közötti misszió kérdése. Két véglet között kell az egyháznak megtalálnia útját. Az egyik, hogy azt mondjuk, gyertek ide, és alkalmazkodjatok ahhoz a rendhez, ami van. Ebben van igazság, de önmagában nem túlságosan kedves üzenet. A másik véglet, hogy gyertek, és azt csináljuk, amit ti szeretnétek. Így kerülnek bohócok, rock-zenekarok és különféle csili-vili a templomba. Rengeteg álláspont és véleményütközés olvasható ebben a témában. A MEKDSZ, a Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség az elmúlt héten tartotta az Egykérdés fesztivált, amelyik a misszióban kereste az utat. A világhálón tehettek fel a fiatalok kérdéseket Istennek. Hihetetlenül sok kérdés érkezett, és az is megdöbbentő volt, hogy mi volt az, ami a legtöbb fiatalt foglalkoztatott. Nagyon tanulságosak a témák. Most erről beszél Dányi-Nagy Márió, aki a fesztiválon az előadásokat tartotta.

Részlet Dányi-Nagy Márió előadásából: A tegnap este után kaptam egy pár visszajelzést. Az egyik az az volt, nem válaszolok a kérdésekre. Legalábbis tegnap nem válaszoltam. Szerintem ez így volt rendjén, mert mondtam előre, hogy nem fogok rendesen válaszolni a kérdésre. Úgy éreztem magam, mint az az apuka, aki elment kirándulni a családjával. A hároméves kisfia felteszi a miért kérdéseket. "Apu, Apu mit csinál ez a kutya?" "Nem tudom, kisfiam." Mennek tovább. "Apu, miért jön ki a víz a szökőkútból?" "Fogalmam sincs, kisfiam." "Apu, Apu, miért esik le a levél a fáról?" "Nem tudom, kisfiam." Erre a felesége megszólal, "Jaj, fiam, hagyd már apádat!" "Hallgass asszony! Úgy tanul a gyerek, ha kérdez."

Dányi-Nagy Márió: A tegnap volt a legnehezebb a figyelem megragadása szempontjából, mivel egy kocsmai közegben voltunk, ahol nem volt egyértelmű, hogy mindenki rám figyel. Mindenki beszélgetett, ezért mind a három este meg kellett szerezni a figyelmet. Az első este szinte maradéktalanul sikerült és most sikerült nagyjából, de azért végig lehetett azt érezni, hogy sokan mással foglalkoznak.
Fekete Ágnes: Mi ennek az oka?
Dányi-Nagy Márió: Sokan inkább a koncerten szerettek volna részt venni és az előadás nem igazán érdekelte őket. Ezért nehéz volt a figyelmet megszerezni és megtartani. Azért voltak, akiket érdekelt a téma és figyeltek.
Fekete Ágnes: Ez hány embert jelent körülbelül?
Dányi-Nagy Márió: Tegnap olyan háromszáz körül voltak benn és sokan az interneten keresztül voltak jelen.
Fekete Ágnes: Hol tartottátok ezt a rendezvényt?
Dányi-Nagy Márió: A Grund nevezetű vendéglátóipari egységben volt, ami a Corvin köz mögött van.
Fekete Ágnes: Te hatékonynak tartod azt, hogy Istenről ilyen módon beszéljünk?
Dányi-Nagy Márió: Kérdés, hogy mi egyáltalán a hatékony módja annak, hogy Istenről beszéljünk? Azt hiszem, ahol csak lehet, keresni kell a módokat. Már most látom ennek a előadásnak a gyümölcseit. Többen is odajöttek hozzám beszélgetni utána, akik magukat ateistának vallják, de megmozgatta őket az előadás. Elgondolkodtak sok mindenen. Szerintem az ilyen misszióknak a magvetés a lényegük. Vetjük a magot és lehet, hogy lesz gyümölcse, de lehet, hogy nem. Imádkozunk, meg reménykedünk, hogy igen. Az Egykérdés egyik alapelve az, hogy oda megyünk, ahol az emberek vannak, vagy legalább olyan helyre hívjuk őket, ahol otthon érzik magukat.
Fekete Ágnes: Tehát nem egy szakrális helyre hívjuk őket, hogy gyertek hozzánk, hanem odamegyünk a kocsmába?
Dányi-Nagy Márió: Igen. Odamegyünk a kocsmába, odamegyünk az internetre és arról beszélünk, ami tényleg érdekli az embereket, és nem arról, amiről azt gondoljuk, hogy érdekli őket. Ezért alakult ki ez a kérdésfeltevés és szavazás.
Fekete Ágnes: Veszélyes, ha a végletek felé közelítünk. Lehet, hogy én nagyon negatív vagyok, de tényleg az internet az a világ, ahol létezés van? Meg lehet szólítani az interneten az embereket?
Dányi-Nagy Márió: Lehet, hogy mi azt gondolnánk, hogy nem lehet a piacon megszólítani az embereket, de ha Pál apostolt megkérdeztük volna erről, ő mást mondott volna. Pál megpróbálta, és volt valami gyümölcse. Mi is ezt csináljuk, megpróbáljuk, és majd meglátjuk, hogy mi lesz a gyümölcse. Valószínűleg nem jó, hogy az emberek életük nagyrészét az interneten töltik, és hogy ott jobban érzik magukat, mint a való életben. Ezzel is biztos kellene kezdeni valamit, de most mi ezt adott helyzetnek vettük és alkalmazkodtunk hozzá.
Fekete Ágnes: De fontos ezeket az alapkérdéseket feltenni. Nem? Ezeket a kérdéseket te nem teszed föl?
Dányi-Nagy Márió: Nem. Te most föltetted, majd elgondolkozom rajta, de nem tudom, hogy az mennyire vinne előre bármilyen módon is, ha az internet ellen hadjáratot indítanánk?
Fekete Ágnes: Mi volt az alapötlet?
Dányi-Nagy Márió: Azt vettük észre, hogy a keresztyén élet és a diákkör szinte csak magával foglalkozik, elvonul, és csak azt keresi, hogy neki jó legyen. Szerettük volna bátorítani a fiatalokat arra, hogy nyissanak az egyetemen lévő nem keresztyének felé. Ahol vannak, ott legyenek láthatóvá és legyenek só és világosság a saját karukon!
Fekete Ágnes: Ha osztják a szórólapokat, akkor megtudják róluk, hogy ők keresztyének?
Dányi-Nagy Márió: Igen. Az adott karokon szerveztek programokat. Például nagyon sokan csináltak négyérzék színházat. Ennek az a lényege, hogy az egyik érzékünket, a látást kikapcsolják és végigvisznek egy úton a születéstől a halálig. Ezáltal elgondolkodik az ember az életen, hogy mi is az valójában. Elhívnak nem keresztény fiatalokat egy koncertre, az nem azért jó, mert csalfa módon, a háta mögé kerülve majd egy óvatlan pillanatban megtérítjük őket, hanem a keresztyéneknek is nagyon szükségük van arra, hogy ne szakadjanak el attól a világtól, amiben élnek.

Dányi-Nagy Márió: Az internetes kérdésfeltevésnek az volt a lényege, hogy ha feltehetnénk egy kérdést Istennek, mi lenne az? Ezt láthatja mindenki, aki felmegy az egykerdes.hu-ra. Ott bárki feltehette a kérdését, és a már meglévő kérdésekre is lehetett szavazni, ha az nekünk is kérdés volt. Így a végén a három legtöbb szavazatot kapott kérdésről szóltak az előadások.
Fekete Ágnes: Hány kérdés érkezett?
Dányi-Nagy Márió: Sokkal népszerűbb lett a honlap, mint azt előre gondoltuk volna. A két hónap alatt tizenkétezer különböző látogatója volt. Naponta négyszázan mentek föl, és körülbelül hétszáz önálló kérdés érkezett. Voltak kérdések, amiket moderáltunk, mert túlzottan rasszisták voltak. De nagyon durva kérdéseket is bennhagytunk. Összesen kétezer hétszáz szavazás érkezett. Az első kérdés, amin mi is meglepődtünk, az volt, hogy honnan tudom, hogy ha téged kérdezlek, akkor valóban te válaszolsz és nem a saját agyam?
Fekete Ágnes: Tehát saját gondolataim nem azonosak-e Isten szavával?
Dányi-Nagy Márió: Ezelőtt még nem találkoztam ezzel a kérdéssel. Nem számítottam arra, hogy ez lesz az első. A második kérdés az volt, hogy nem hiszek benned, (pontosabban nem hiszek egyetlen vallásnak sem, mert mindegyiket kirekesztőnek, dilettánsnak, gyilkosnak, pénzéhesnek gondolom), ha valóban létezel, miért nem úgy irányítod a földi képviseletedet, hogy hinni tudjak benned? A harmadik pedig úgy szólt, hogy "Meleg fiú vagyok, normális, kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek. Tényleg utál engem az egész civilizált keresztény társadalom?" Ez a három kérdés lett a győztes. Eldöntöttük, hogy az első este a harmadik kérdésről fogunk beszélni, második este a másodikról, harmadik este pedig az elsőről.
Fekete Ágnes: Ez a legfontosabb kérdés, hogy emberi gondolat, vagy pedig az Isten szava? Elválaszthatjuk-e vagy honnan tudhatjuk? A beszélgetésekben hogyan reagáltak erre az emberek?
Dányi-Nagy Márió: Fontosnak éreztem, hogy ne akarjunk Istent játszani. Ha az emberek Istentől kérdeztek, akkor nem léphetünk fel azzal az igénnyel, hogy mi fogunk rá tökéletes választ adni, hanem inkább újabb kérdéseket kell feltennünk. Legalábbis nekem ez volt a célom. Tegnap este az első kérdésre azt mondtam, hogy egyrészt a válasz az, hogy nem tudjuk. A saját agyunkat nem tudjuk kikerülni semmilyen más érzékelésben sem. Valamennyi kétsége mindig ott lehet az embernek, hogy ezt most csak az agya hiteti el vele, ha lát vagy hall valamit, akkor is. Ha imádkozik, és azt érzi, hogy Isten szól hozzá, akkor is előfordulhat, hogy félre érti a dolgokat és valójában nem Isten szól hozzá, hanem csak az agya. Nincs olyan biztos módszer, amivel biztosan felismerhetnénk Isten hangját. Az egyedüli mód az, hogy megpróbáljuk egyre jobban megismerni Istent és ezáltal egyre jobban halljuk, amit mond. Emögött a kérdés mögött egy másik nagyon érdekes kérdés húzódik, hogy ha szólna Isten hozzánk, akkor mit akarna mondani? Egyáltalán akar-e szólni valamit? Sok ember ilyen kérdésekkel ment el, hogy vajon Isten akar-e hozzájuk szólni, s vajon mit akar mondani?
Fekete Ágnes: Tehát inkább a kérdéseket piszkáltad föl?
Dányi-Nagy Márió: Igen. Egyébként adtam válaszokat is valamilyen szinten, de azt próbáltam minden este lerombolni.
Fekete Ágnes: Hogy látod? Mennyire szólíthatók meg a mai fiatalok? Sokszor nagyon elképedek vagy elszomorodom, hogy mennyire öreg vagyok.
Dányi-Nagy Márió: Én most végzős egyetemista vagyok, tehát én az ő korosztályukhoz tartozom. Én nem érzem, hogy nagyon más lennék, mint ők. Nyilván az értékrendem az más. Szerintem nem rosszabb a mai fiatalság sem, mint a korábbiak voltak, csak más. Belső bizonytalansága van a mai kor emberének. Annyira felpörgött az élete. Lehet erre úgy reagálni, hogy ez szörnyű, de lehet úgy is, hogy együtt keressük a megoldást. Azt gondolom, hogy aki találkozik az evangéliummal, egyre jobban megismeri Krisztust, akkor ezek a dolgok is átalakulnak benne idővel. A keresztyén gondolkodás minden korban kirivó, megbotránkoztató és furcsa. A feladatunk, hogy próbáljunk úgy beszélni, hogy érthető és elfogadható legyen. Az Isten kérdezése az egy életforma kell, hogy legyen, nem hiszem, hogy reális elképzelés lett volna az, hogy tartunk egy fesztivált és a legnagyobb kérdéseket megválaszoljuk. Nekem sokat jelent Jób könyvének utolsó fejezete. Jób okos kérdéseket tesz fel és a barátai megpróbálnak válaszolni, majd a végén megjelenik Isten és nem ad igaziból olyan választ, amire azt mondhatnánk, hogy ez a válasz. És ennek ellenére a 42. fejezetben azt olvassuk, hogy Isten jobban megáldotta Jóbot azután, mint előtte. Ez az értelme ennek kérdezésnek, hogy Isten jobban megáldja. Valami nagy áldás származik abból, ha valaki mer kérdéseket feltenni Istennek. Erre szerettük volna bátorítani az embereket, hogy mindig merjenek kérdéseket feltenni Istennek! Abból jó származik.
Fekete Ágnes: Mi ez a létforma igazából? Valami olyasmi az, hogy nyitott marad az ember?
Dányi-Nagy Márió: A sablon válaszokat próbáljuk meg elkerülni. Nyilván szükségesek, de ha túl tudunk rajtuk lépni, akkor vizsgáljuk felül, vagy személyesen próbáljuk meg kutatni az igazságot! Keressük Istent, így ismerhetjük meg Őt.

Fekete Ágnes: Számos útkeresés és elbizonytalanodás is jellemzi a mai egyházi embereket. Mi a dolgunk, merre érdemes továbblépni? Mindenfelé kezdeményezéseket látunk. Most Erdélybe látogatunk, ahol az egyházhoz kötődő alapítványokat, tevékenységeket mind egy ernyőszervezet alá vonták össze, a Lámpás Alapítvány alá. Csűry Istvánnal a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökével Benkei Ildikó beszélgetett.

Csűry István: Alapítványaink az egyházkerület kilenc egyházmegyéjében szétszórva, gyakran eredménytelenül birkóznak a helyi bürokrácia mezsgyéjén. Eljött az ideje annak, hogy létrehozzuk a Lámpás Alapítványt, amely egy ernyőszervezet. Összefogja az egyházkerület harminckét alapítványának munkáját. Egyrészt információcserét biztosít, másrészt pedig igyekszik fölhívni Európa figyelmét az összefogásra. Sajnos, itt a problémák balkáni szinten vannak és mi elhatároztuk, hogy ebbe nem nyugszunk bele.
Benkei Ildikó: Mely területen súlyos ennyire a helyzet?
Csűry István: Nagyon elkeseredem, amikor a szórványhelyzetünket nézem. Sokszor járok ezeken a vidékeken és azt látom, hogy egyre inkább romlik a helyzet. Az anyanyelv határa rohamosan közelít az anyaország jelenlegi államhatárához. Ebben a mondatban benne van, hogy a Bánság, vagy a Máramaros magyarsága kezdi elveszíteni az anyanyelvét, már sok helyen akcentussal beszéli. Amiképpen látom a kitelepedéseknek a sokaságát, nem éppen mindig csak a magyarok áttelepüléséről szól. Vannak már más nyelven beszélő iskolák az anyaország területén. Nem akarok hamis próféta lenni, de azt gondolom, hogy ha idejében kimondunk egy-két igazságot, akkor talán meg lehet állítani, ezt a rohamos határközelítést. Szórványhelyzet mellett az egyik legnagyobb problémának tartom az erdélyi magyar ember egészségügyi állapotát. Kimondom most nagyon kritikusan, hogy az erdélyi magyar ember az egészségügyi állapotok között, halálra van ítélve. Eljutottunk oda, hogy magyar többségű helyeken sem tudja már a magyar ember elmondani a baját magyarul, ugyanis az orvosok nagyrésze nem ott találja meg a helyét, hanem máshol. Szakmai fejődés alapján nem is kifogásolom ezt a helyzetet. Viszont nagyon el vagyok szomorodva, amikor látom, hogy nincs vállalkozó a magyarok között, akik odamenne és szolgálna. Persze más nyelven beszélő orvosok szívesen elfoglalják ezt a helyet. Nem arról van szó, hogy semmi nincs, de nem az, aminek lenni kellene. Egy másik fájdalmas dolog, ha bemegyünk egy kórházba, nem emberhez méltó állapotokat találunk. Nem tudom megérteni, hogy miért ne lehetne felzárkózni, akár a tizenöt kilométerre nyugatra lévő állapotokhoz. Éppen ezért én elhatároztam, hogy létrehozzuk a református, vagy ha a Jóisten megsegít minket, akkor a keresztény kórházat. Ez azt jelenti, hogy ha mi nem tudunk is segíteni, akkor átküldjük olyan helyre, ahol tudnak. Ezt a kórházat megnyitjuk azok előtt a műszerek előtt, és orvosok előtt, akik eljönnének továbbképezni a mi magyar, elsősorban fiatal orvosainkat és megteremtenénk azt, ami hozzánk illik. Lehetetlen dolog, hogy jelenleg itt Nagyváradon, egy negyedmilliós városban, ha valaki szívinfarktust kap, nincs lehetősége arra, hogy az új, katéteres módszerrel javítsanak az állapotán. Gondolom, hogy nekünk létre lehetne hozni akár egy olyan kórházláncolatot, – Nagyvárad, Szatmárnémeti, Temesvár, Zilah – amely lehetőséget adnának, olyan kiegészítő orvosi kezelésre, amit itt Romániában egyelőre nem nagyon látunk. Mindenki azt mondja, hogy ez nagyon drága. Nem is tudjuk, hogyan fogjuk ezt kivitelezni, de az az összeg, ami ebbe a kórházba, ebbe a misszióba belemenne az nagyon kevés, ahhoz képest, hogy amennyi felesleges dolgokra folyik el. Fontosnak tartjuk azt, hogy a velünk élő, még nagyobb nyomorúságban lévő polgártársainkat valamilyen formában, a diakónia segítségével segítsük. Közel tíz éve létezik az úgynevezett cigánymentő missziónk. Van egy cigányházunk is, ahol tehetséges gyermekeket igyekszünk nevelni. Azt tapasztaljuk, hogy közülük is a legtehetségesebbek keresnek más hazát. Pedig lehet, hogy idegenül fogják érezni magukat vagy elkallódnak. Jó lenne, ha közülük is meg tudnánk tartani embereket, akár a magyar nemzet támogatására is.
Benkei Ildikó: A civil szervezeteknek tehát olyan feladatokat is magukra kell vállalni, mint például az egészségügy, ami elsősorban nem a civilekre tartozik?
Csűry István: Sokan kérdezik, hogy miért kell ezt fölvállalni? A Szentírásban az van, hogy Jézus a tanítványokra bízza a betegeket és a betegek sorsát. Ma sokan sokféleképpen gyógyítanak. Szegény orvosok szenvednek is tőle. Miért ne tudnánk megmutatni, hogy az egyház az orvostársadalommal összefog. Mi mindig is úgy tekintettünk az orvosokra, mint tudós emberekre, akikkel együtt szolgálhatunk. Ma a kiszervezések világában élünk. Az állam kiszervezi a hajléktalanokat, ami azt jelenti, hogy a pénzt odautalják, azzal a reménnyel, hogy a civil szervezet hozzáteszi a magáét. Az egyházra most jelenleg úgy néznek, hogy hozzáteszi a szolgálatát, ha egyebet nem is. Az állam elkezdte ezt a kiszervezést, s ebben benne van az a ki nem mondott igazság, hogy nem bír ezekkel a kérdésekkel. Hogy miért nem bír? Vannak elképzeléseim, de nem azzal kell foglalkozni, hogy az államnál mi van, hanem hogy felismerjem azt a krisztusi parancsot, hogy ha ezt megtehetjük, akkor miért ne tennénk meg?

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Az Egyházak szerepe a társadalmi megbékélésben Közép-Kelet-Európában címmel rendez konferenciát a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa március 10. és 12 között Budapesten a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt.

Egyházi tárlatvezetésekre kerül sor Munkácsy Krisztus trilógiájánál a Magyar Nemzeti Galériában a következő hat hét szombatjain. A tárlatvezetést különböző felekezetek püspökei végzik. Szabó István április 16-án délután három órától kalauzolja majd a látogatókat.

Népfőiskolai hetet tartanak március 9. és 12. között esténként 6 órától Pócsmegyeren, a református templomban. A szeretet kommunikációjáról, Liszt Ferenc zenei hagyatékáról, a református templomépítészetről valamint a keresztyénség és a zsidóság kapcsolatáról hallhatnak előadásokat a résztvevők.

A megosztottság botránya és a sokszínűség kihívása címmel tartja következő összejövetelét a Farkasréti Ökumenikus Esték, március 14-én, hétfőn este fél hétkor, Budapesten a Németvölgyi út 138. szám alatt.

A Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egyesület újjáalakulásának huszadik évfordulóját ünnepli március 12-én, szombaton a Balatongyöröki konferenciaközpontban.

A Válaszút Iroda Imakört indít március 13-án, vasárnap fél hatkor Budapesten az Iroda melletti imateremben a Csaba utca 3. szám alatt.

Böjti úrvacsorai előkészítő istentiszteleteket tartanak ezen a héten minden nap 17 órakor a Sárospataki Teológia diákjai Karcsán.

Felsővárosi est címmel áhítattal egybekötött beszélgetést tartanak a böjtről ma este 17 órától Miskolcon a Felsővárosi gyülekezetben.

Házaspároknak szóló hétvégét rendeznek március 11. és 13. között Monoszlón, az Erdei iskolában.

A Titus Alapítvány nyári gyermektáborokat előkészítő konferenciát tart március 12-én, szombaton 14 órától Balatonszárszón.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jób könyve 42. fejezetéből!

"Hallgass hát, kérlek, én hadd beszéljek; én kérdezlek, te pedig taníts meg engem! Fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged." (Jób 42:4-5.)

Roppant elgondolkodtató volt számomra sok száz fiatalnak az a kérdése, vajon hogyan lehet a saját gondolatomat megkülönböztetni Istenétől. Ebben a kérdésben benne van az az elbizonytalanodás, amivel ma még a levegő is telített, hogy az észnek, a megérthető dolgoknak határai vannak. Bár gondolkodnunk kell, ez az a csatorna, amin átfolyik minden. Mégis alkalmatlan ez a csatorna arra, hogy hordozza a valódi tartalmat. Mint amikor egy üveghegyre kell felmászni, és csak a lábunk és a kezünk áll rendelkezésünkre, de ezek nem képesek arra, hogy odavigyenek, szárnyunk pedig nincsen. A reformáció egyházai különösen is a megérthető dolgok világában igyekeznek Isten dolgairól tájékozódni. A középkori homályos templomoknak ki akarták nyitni az ablakát, és azt hirdették, Isten világa, és a megérthető világ nem ellentétei egymásnak. Kérdezzetek, és Isten válaszol. Anélkül, hogy a reformátorok ezt akarták volna, óhatatlanul is közel kerültek a racionalizmushoz, az ész mindenhatóságának a hirdetőihez. Sokan úgy látják, hogy egy istentiszteleten az ember elgondolkodik, megérti az Igét, magára veszi, és akkor minden megtörtént, aminek meg kellett történnie. Azonban ma egyre nagyobb teret kap még a tudományban is az a felismerés, hogy az ember nem ilyen egyszerűen érti meg a dolgokat. Mert annak, amit hallunk, csak nagyon kicsi százalékát vagyunk képesek egyáltalán feldolgozni. Sokszor egy gesztus, egy mozdulat többet mond, mélyebben rögzül, mint egy okos mondat. És eleve, sok ki nem mondott, már bennünk levő kép az, ami összeáll egyszer egy mondatban, és akkor értjük meg azt, amit már ezerszer hallottunk. Mit hallunk, amikor hallunk valamit? Jórészt olyan dolgokat, amiket már eleve tudunk. Azokat a gondolatokat vagyunk képesek tovább szövögetni magunkban, amik már eleve ott voltak bennünk.
Ha ennyire kötött pályán fut az értelmünk, akkor hol van itt arra lehetőség, hogy Isten megszólaljon? Nyilván valahogy bele kell, hogy érkezzen a mi világunkba, különben nem érthetjük meg. Viszont ha valami már gondolattá alakult, akkor nem nevezhetjük isteni szónak.
Úgy látom, hogy Isten leginkább akkor érhető tetten, amikor valami minőségi ugrás van a megértésünkben. Még egy gyerek tanulásában is fellelhető, hogy bajlódunk az olvasással, és egyszer csak mintha leesne a tantusz: nekilódul, elkezd folyamatosan olvasni. Ugyanezt éltük át a nyelvtanulással: először sehogyan sem akart menni, aztán valahogy összeáll a kis agyában a lényeg. No, ez az összeáll, ez az ugrás az, ami Isten csodája. Jób ezt úgy fogalmazta Istennek: Eddig hallottalak, most már látlak. Pedig az egész könyv – itt is, eddig is – egy párbeszédből áll. Isten megszólalt a forgószélből – olvassuk. Nem látszott belőle semmi sem. Megszólalt, és egyszerre összeállt valami kép Jóbban, megértette, és látta Istent. A kérdező, figyelő, halló ember egyszer csak látni kezdett. Mert talán az igazi megértés nem is hallás, hanem látás. Ha igazán megértünk valamit, akkor véget ér eszünk képessége, akkor mintha ugranánk egyet, valami belső látással megértjük azt, ami addig csak kusza vonalakként, összevisszaságként élt bennünk.
A hit talán az, amikor a gondolatból kiindulva, mégis azokat elhagyva mintha ugranánk egyet. Adott az ember, a két keze és lába, adott az üveghegy, ahova így nem juthat fel, és egyszer csak lép egyet, talán ugrik egyet, és fent van a csúcson. A lába vitte fel, mégsem a lába erejével jutott oda. A hit sem nélkülözheti a gondolatokat, de valahogy föléjük kerül. Itt a böjt. Ez az idő talán különösen is lehetőséget ad nekünk, hogy átéljük azt a minőségi ugrást, amit Jób átélt: Eddig füleimmel hallottalak, most már szememmel látlak Téged. Ámen