2011-12-28

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok, az adás szerkesztője.
Mai adásunk az év utolsó műsora. Az elmúlt év műsoraiból adunk most részleteket. Nekem is nagy élmény volt a sok élettörténetet, visszaemlékezést, gondolatot végighallgatni újból. Fogadják szeretettel a 2011-es év műsoraiból készült összeállításunkat! Hallják majd Závodi Emesét, Mikawa Momót, Greguss Györgyöt, Szesztay Andrást Bibó Istvánról, Bánhegyi Ferencet Rákócziról, Gulácsi Lajost és dr. Bagdy Emőkét.

Mikawa Momo: Egy japán cégnél voltam tárgyalni, amikor kaptam egy sms-t, hogy Japánban most volt földrengés. Akkor visszamentem az irodába és megnéztem az internetet, mert nem tudtam semmit az egészről.
Bagdán Zsuzsanna: Kit hívtál fel először?
Mikawa Momo: A szüleimet, anyukámat. Utána próbáltam felhívni a barátnőmet, de nem sikerült, mert megszűnt az áramszolgáltatás. Ezért csak egy üzenetet tudtam küldeni. Hála a Jóistennek mindenki jól van, akit ismerek. Azóta is percről percre reng az egész fősziget és a kisebb szigetek is.

Závodi Emese: Kimutatták azt, hogy az önkéntesek boldogabbak. Tehát azok az emberek, akik valamilyen önkéntes tevékenységet végeznek a közjó érdekében, azok valamilyen szinten boldogabbak az életükben, mert ők adnak, de sok mindent vissza is kapnak. Az Önkéntes Diakóniai Év elsősorban fiatalokkal foglalkozik, bár mostanság nagyon sokan keresnek meg bennünket idősebbek is, hogy szeretnének elmenni valahová hosszú távú önkéntes szolgálatra. Sajnos mi ennek nem tudunk teret adni, pedig jó lenne! Mi 18 és 30 év közötti fiatalokkal foglalkozunk, őket buzdítjuk arra, hogy legyenek önkéntesek.

Greguss György: Minden évben elmentünk a Balatonra. Tizenkét éves koromban is mentünk. Hatalmas hiányérzetem volt, amikor leértünk, mert nem volt ott az édesapám. Most is, ahogy visszaemlékszem, ezek a gondolatok és érzések vannak bennem. Hiány, nekem ő kell és nincs. Amikor hazamentünk, nem a lakótelepi, régi közegbe mentünk, hanem a belvárosba egy teljesen új lakásba, teljesen ismeretlen környezetbe és nem volt ott az apukám. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van. Elkezdtem keresni az apukámat.
Fekete Ágnes: Elváltak?
Greguss György: Igen, elváltak. Lehet, hogy mondták. Érdekes, hogy az öcsém mindenre emlékszik, pedig sokkal kisebb volt. Ez a keresés tizennégy éves koromig tartott. Két évet csatangoltam, kerestem mindenkiben az apukámat. Ha láttam egy szakállas embert, akkor fölsóhajtottam, hogy apu!
Fekete Ágnes: Teljesen megszakította a kapcsolatot? Nem is akart találkozni hétvégente, vagy valamikor?
Greguss György: Én jóval később tudtam csak meg, hogy kettőjük közt hogy is történt. Bennem így csapódott le. Az iskolában volt egy szakállas tanárom, aki némileg hasonlított apukámra és én odavoltam érte. Az ő óráin ötösre teljesítettem. Rendszeresen lejártam a kocsmába, ahol lehetett biliárdozni, dartsozni meg autóversenyezni. Ott voltak felnőttebb emberek. Volt köztük egy olyan ember, aki elég sok mindenben hasonlított az édesapámra. Ez az ember nagyon imponált nekem. Látszott, hogy ő ott a falkavezér. Hozzácsapódtam ehhez a társasághoz.
Fekete Ágnes: Akkor még nem tudtad, hogy milyen társaság?
Greguss György: Nem is gondolkodtam ezen. Az egyik srác szívott és odamentem hozzá, hogy nekem is kell. Azt mondta, hogy ne, mert rajta fogok maradni. Tizennégy éves voltam akkor és azt gondoltam, hogy én biztosan nem maradok rajta. Beleszívtam és hirtelen kétszáz kilónak éreztem magam ugyanakkor mégis pihekönnyűnek. Hatalmas voltam, szupermennek éreztem magam. Mindentudó voltam, mint az apukám. Be is töltött egy hatalmas nagy lelki űrt ez a szer. Elhittem azt, hogy ez én vagyok. Innentől kezdődött el az anyagozásom. Nem érdekelt, hogy mit mondott az anyukám, visszagondolva ez szörnyű, de akkor nem úgy éltem meg.
Fekete Ágnes: Tehát a bűntudat kiölés az egy fontos lépcső?
Greguss György: Igen, ez így van. Ezidőtájt, sajnos az öcsémet rendszeresen megvertem, mondhatom azt, hogy rajta gyakoroltam verekedni és semmi bűntudatom nem volt. Ez neki nagyon nagy sérülés volt. Azt mondja, hogy megbocsát és akar is megbocsátani. De én nem tudom elfelejteni. Ezzel párhuzamosan belefolytam az éjszakai életbe, próbáltam érvényesülni. Huszonhárom éves koromig ment ez így, amikor megérintett Isten, rámutatott azokra a dolgokra, érzésekre, amik el voltak bennem fojtva. Egyszer egy nap diszkóban voltam, kijöttem és bár be voltam állva mégis emlékképek jöttek elő és hirtelen elkezdtem érezni. Szörnyű volt. Sírtam, bömböltem, üvöltöttem, hogy most mi történik velem? Ezt el kellett továbbra is fojtanom, mert nem tudtam, hogy mi ez? Még jobban elkezdtem anyagozni, mert ezt nekem takarnom kellett. Rettegtem. Több kórházban is voltam. Álarcok álarcok hátán. Annyi álarcom volt már, hogy azt se tudtam, ki vagyok? De azt kellett mutatnom még mindig, hogy magabiztos és erős vagyok. Éreztem azt a reményt, azt a fényt, ahogy szokták mondani mások is, hogy nem lehet ennyi az egész, létezik valami. Istenhez is imádkoztam főleg akkor, amikor rendőrségi fogdán voltam. Drága Jóistenem, vigyél ki innen még most az egyszer és nem fogok többé rosszat csinálni. És mindig bejött. Sose ültettek le. Mindig volt valami hitem. Egyszer a kórház vécéjében beleszívtam egy füves cigibe és akkor mondtam azt, hogy "Elég, ez nekem nem kell! Kész!" Odamentem az orvoshoz és elmondtam, hogy beleszívtam, de nem kell. Segítsen! És segített. Azzal, hogy nem rúgott ki, akkor édesanyámat felhívtam és életemben először tőle is segítséget kértem. Azt mondtam, olyan helyre akarok menni, ahol szeretet van. Így kerültem Ráckeresztúrra. Ez sem volt olyan könnyű. Voltak ott elég brutális külsejű, széttetovált srácok, kigyúrva, foghiányosan, és ott ölelgették egymást, mondom: micsoda? Ez most mi? Látszólag szeretik egymást.
Fekete Ágnes: Ugyanaz a bandahangulat, de most már nem azok a szabályok.
Greguss György: Igen, igen. Minden nap elmondtam a srácoknak, hogy félek, félek félni. Az első perctől kezdve Bibliát fogtam a kezembe és olvastam is. Valahová menekülni kellett és abban biztos voltam, hogy ez az, ami valami pluszt ad. Négy és fél-, öthónapos voltam a terápián, amikor mentem lefelé és a kezemet az ajtófélfának támasztottam és szinte hallottam, hogy "menjél, menjél!" Harmadikként szólaltam fel és imádkoztam: "drága Istenem, most szabadíts meg!" Elkezdett folyni a könnyem és az volt bennem, hogy én ezt nem akarom, mert ez így nem jó, de ugyanakkor akartam is. Tusakodásban volt részem, mintha a mellkasomat szaggatták volna és elkezdtem bömbölni. Sírtam és a mellettem lévő srác mondta, hogy "Gyuri, most tértél meg". Amikor sírtam vért láttam, meg a családomat. Bőgtem és bőgtem, viszont ez már felszabadító volt. Konyhás voltam aznap és volt rajtam egy konyhás kötény, amit úgy kellett kicsavarni, mert csupa könny volt. Minden, aminek ki kellett jönnie, könny formájában kijött, amitől féltem, ami bennem volt.
Fekete Ágnes: De mitől féltél?
Greguss György: Ami igazán vagyok.
Ének:
Jézus Krisztus, Téged elküldött az Atya,
Hogy gyógyítsd a megtört szívűeket,
Uram, irgalmazz nekünk!

Szesztay András: Bibó körül folyik egy örökösödési háború, egy lassan már történelmi méretű felejtési és újra megtalálási ritmus, és ezen belül egy kisajátítási háború. Ő azt mondta el, amit egy magyar mondhat el a cseheknek, lengyeleknek. Ez se kapott ezzel egyenértékű visszajelzést. Amit Bibó mondott a magyaroknak, hogy azt mondja-e a szlovák a szlovákoknak? Ez önkorlátozás és a többi partner szabadságának a megadása, amelyikkel van, aki jól él, és van, aki nem. Kezdetben csak a művein keresztül ismerkedtem meg Bibóval. Amikor megjelent a Magyarokhoz! című felhívása, ami a körtéren volt kiplakátolva november 4-én.
Fekete Ágnes: Tehát volt neki egy felhívása, amit plakátként kiragasztottak.
Szesztay András: Igen. Ezt olvastam, és szíven ütött, hogy én és a barátaim is ugyanígy gondolkodunk.
Fekete Ágnes: Mi volt a felhívás lényege?
Szesztay András: Kategorikusan tagadta, hogy itt antiszemita kilengések voltak és teljes hitellel állította, hogy szinte szakrális tisztaságú volt ez a forradalom. Életének nagy pillanata volt, amikor a rádió közvetítette Nagy Imre szózatát, hogy "a kormány a helyén van", de akkor már nem volt helyén, mert volt, aki hazament és volt aki, a jugoszláv nagykövetségre menekült. Amikor mindenki elment ő bement a parlamentbe és gépelt rendületlenül. Érvényes maradt, amit ő ott leírt. Volt egy kategorikus nagy igenje. Írt levelet Nagy Imrének, amit sose kapott meg.
Bibót bestiálisabban verték meg, mert irónia volt benne. Iróniával szemlélte őket, ami dühöt válthatott ki belőlük. Őt ez a Jézusi szellemiség a gyűlölködéstől a legextrémebb helyzetben is visszafogta. Bibóban a viszontgyűlölet iróniává szelídült, de ez az irónia a foglárokat jobban ingerelte, mint a visszaperzselő gyűlölet.
Ő amnesztiát kapott, de nem engedték ki azokat a fiatalokat, akiknél fegyvert találtak, mert azt mondták, hogy ők közönséges bűnözők, mert ellopták azokat a fegyvereket. Bibó Kádárnak írt egy levelet, hogy engedjék ki a fiatalokat, ha már őt is kiengedték. És felajánlotta, hogy akkor vigyék őt is vissza, mert erkölcsileg tarthatatlan helyzetben van azzal, hogy többek között az ő buzdítására tették, amit tettek és ők még mindig a börtönben vannak, miközben ő amnesztiát kapott.
A balatonfüredi szívkórházban volt, ahol meglátogattam és kisétáltunk a Tagore sétányra és ott beszélgettünk. Könnyekig elérzékenyülve mesélt egy betegtársáról, egy öreg, szívbetegről, ki jobb módban él, adja a pénzt az ápolóknak, de nincsen benne semmi töredelem. Akkor mondta ezt a hasonlatot, hogy az Isten belökött minket egy nagy fazékba, amiben meg akart minket, kemény magyarokat puhítani, majd belénk szurkált, elég puhák vagyunk-e, de úgy látszik, hogy nem és visszalökött. Várná, hogy nem a megtörés, hanem a töredelem és az egymással szembeni türelem termése vajon megvan-e, ha most – a hetvenes években – újra megszurkálna vajon megpuhultunk-e annyira, hogy leveheti rólunk a fedőt?

Bánhegyi Ferenc: Hatvankét általános iskolát neveztek el Rákócziról, melyek zömét bejártuk két nagyszerű előadóval. Egyikük Hidán Csaba, aki be tudja mutatni ezen korszakok ruházatát, szokásait, fegyverzetét, és minden olyan dolgot, ami a gyereket érdekelheti. A másik előadótársam Nagy Csaba tárogatóművész. Méltóképpen megünnepelte az ország egy része Rákóczit, de sajnos azt az átütő erőt, mint például a Való Világ kap a televíziótól, azt nem kapja meg egyik történelmi személyiségünk sem. Nagyon sok iskolában jártam. Voltam Nyírbátorban, Hajdúsámsonban, Vaján…
Tudni kell, hogy Rákóczi dédnagyapja, I. Rákóczi György, Erdély fejedelme, az úgynevezett Bibliás őrálló fejedelem, aki ízig-vérig református volt, de olyannyira, hogy még a rendeleteit is mind a Károli Bibliából vette. A felesége Lorántffy Zsuzsanna volt, aki Comeniust Sárospatakra hívta, és nyomdákat, iskolákat alapított. A fiuk, II. Rákóczi György is református volt. Itt kezdődött a váltás, mert az ő felesége az a Báthory Zsófia volt, aki ízig-vérig római katolikus. Az ő fiuk I. Rákóczi Ferenc, akit a főúri összeesküvésben, majdnem kivégeztek. Ha nincs az anyja és persze egy óriási vagyon, amit odaadtak Bécsnek, akkor bizony I. Rákóczit is kivégezték volna. Az mentette meg, hogy áttért anyja hatására katolikusnak.
Rákóczi fölül tudott emelkedni ezeken a nagyon éles vallási ellentéteken. Mert bizony a birtokait felprédálták egyszer a törökök, egyszer a labancok, és volt olyan, mikor a kurucok is, amikor még nem volt kurucvezér. Tudta azt, hogy Magyarországot meg kell védeni. Amit megtanult tizenkét éves koráig, abban meg is maradt, hogy ő magyar. Hiába próbálták átnevelni a különböző jezsuita iskolákban, nem tudták ezt kiverni belőle. Abban a pillanatban, amikor 1688-ban fel kellett adni Zrínyi Ilonának Munkács várát, az akkor tizenkét éves Rákóczi Ferkót (ahogy a család nevezte) és tizenhat éves nővérét, Juliannát Bécsbe vitték. Rákóczit rögtön elvitték egy jezsuita iskolába, Neuhausba, ahol szép lassan mindent elvettek tőle: a magyar ruháit, a hajviseletét, a fegyvereit. Nem egyszerre, nem durván, átnevelős módszerrel. Német ruhában járt, német frizurája volt, életének legnagyobb részében nem magyarul beszélt. De a történészek szerint magyarul álmodott és magyarul gondolkodott. És ez a lényeg. Többek között ettől nagyságos fejedelem ő. Julianna, a nővére, beszélte rá mindig, hogy a birtokokat ne hagyja, látogasson el oda az észak-magyarországi részekre. Az első találkozása félelmetes volt a számára, annyira, hogy vissza is menekült Bécsbe, mert olyan nyomort és nélkülözést látott. Később aztán találkozott Bercsényivel és visszajöttek az emlékei, akkor már nem szökött el, hanem maradt és hozzákezdtek a kurucfelkeléshez. Persze hogy? Majdnem az életét vették el. Amikor letartóztatták a sárosi várban, abba a cellába zárták, ahol annakidején a nagyapját, Zrínyi Pétert is kivégezték. Tudta, hogy nincs menekvés, a vesztét akarják. Kellenek a birtokai. Feleségének és Lehmann kapitánynak köszönhette, hogy megmenekült bécsújhelyi börtönéből. Nem is tudom, hogy miért nem filmesítik ezt meg? Túlszárnyalna minden nyugati kalandfilmet. Nemcsak a pénz számított, amit Sarolta Mária adott a kapitánynak, hanem az is, hogy ők poroszok voltak. Ekkor volt a porosz-osztrák háború és sokat beszélgetett Rákóczival és látta, hogy ez a Rákóczi nem hazudik. Beöltöztették egy börtöndolgozó ruhájába, egy szennyessel teli zsákot a nyakába vetettek mintha a szennyest vinné ki a várbörtönből, és kisétált az őrök között. Éjszaka volt. Nem ismerték fel, mert a csuklyát a fejébe húzta. Várta egy ló és az emberei. Árkon-bokron menekült Bécsújhelyből egyenesen Lengyelországba. Ott kezdődött aztán a tárgyalás főleg Bercsényivel, amiből aztán 1703-ban kibontakozott a kuruc szabadságharc.
Rákócziról tudjuk, hogy mélyen vallásos ember volt, még a legnagyobb csaták, harcok közepette is minden reggel bement a legközelebbi templomba, Nyitrán, Kassán vagy a Felvidék bármely pontján tartózkodtak is és hosszan imádkozott.

Gulácsi Lajos: Amikor letartóztattak bennünket és elítéltek az fájt, hogy tudtuk a következményeket, és mégsem csináltunk többet. A tárgyaláson a bíró azt kérdezte tőlem, hogy megbántam-e a bűnömet? Erre én azt válaszoltam: "Bíró úr! Amit én csináltam, az nem bűn. Ezért engem nem elítélni kellene, hanem kitüntetni." Erre a főügyész rám szólt, hogy ne merjek megszólalni és azt mondta, hogy ez a fiatalember nagyon sok gonoszságot csinált a Szovjetunió ellen. A legnagyobb büntetést érdemelné, de elég lesz neki tíz esztendő, hogy kigyógyuljon ebből a hazug tudományból és beálljon a kommunista pártba, ahol olyan hűséges lesz, mint most az egyházban. Így kaptam tíz évet, amiből hét év és három hónapot letöltöttem. A lágerben nagyon sok mindent megtanultam, amiket itthon nem tudtam volna megtanulni. Megtanultam, türelmesnek és teherbírónak lenni. Látja, kibírtam azt is. Nyolcvanhét év azért nem is olyan kis idő! Ahová hívnak, megyek, ahová nem hívnak, nem megyek. A jövőt meg majd látni fogjuk.
Fekete Ágnes: Mit tanult még a lágerben?
Gulácsi Lajos: Megtanultam azt, hogy mit jelent a kenyér és az, hogy lehajthatom a fejem. Betakarózhatok, nem rúgnak belém éjszaka és nem kell éheznem évekig és nem bánt a poloska meg a tetű. Nekem ezeket mind meg kellett tanulni! Nekem a Biblia nagy erőforrás volt. A rabság előtt a missziói csoportnak az öreg Simon Zsiga bácsi volt a vezetője. Zsiga bácsi mindig mondta, hogy fiúk tanuljátok a Bibliát, mert eljöhet az az idő, amikor nem lesz Bibliátok. Amit megtanultok, azt nem tudják elvenni. Az öreg minden hónapban kiadta a leckét és ki is kérdezte tőlünk. Milyen jó volt ez! Hiszen amikor a lágerbe kerültünk az volt az első, hogy elvették tőlünk a Bibliát, de amit megtanultunk, azt nem tudták elvenni.
Fekete Ágnes: Hogy volt az, mielőtt letartóztatták?
Gulácsi Lajos: Az oroszok bejöttek 1944 őszén és csak 1948-ban kezdődött az egyházak felszámolása. Eleinte kettesével tartóztattak le bennünket. Utoljára hatunkat egyszerre. Mi tudtuk azt, hogy előbb-utóbb letartóztatnak, ezért szinte készen voltunk. Nem tiltakoztunk és nem féltünk a jövendőtől, mert tudtuk, hogy Istennek van igaza. Nem lehet ezt megmagyarázni. Ez egy belső folyamat, amit Isten az Ő Lelkével munkálja az emberek szívében. Mint fiatalember kerültem be. Nem volt könnyű, de Isten javunkra fordította. Én ebből élek ma is! Ez is Isten ajándéka, hogy ebben a korban én még tudok mozogni. Gyermekkoromban sokat betegeskedtem, azt hitték, nem fogok sokáig élni. Hála az Úrnak már nyolcvanhét éves vagyok. Ez volt az Isten akarata. Ezért tudom másoknak is ajánlani, hogy ne izguljanak, amit Isten elhatározott az úgy is meglesz, többet úgy sem tudunk csinálni, csak kevesebbet.

Dr. Bagdy Emőke
Az egészséges idegrendszer fejlődésének feltétele az érintés. Egyszer ikrek születtek azonban az egyik gyerek életképtelennek bizonyult. Sehogy se tudták életre kelteni, nem jött az első felsírás, de hála Istennek volt egy nagyszívű ápolónő, aki úgy gondolta, hogy ezt a pici babát odateszi a másik mellé. Hajnalra a gyermek, akit sorsára hagytak megmenekült, mert ikertestvérének az érintése olyan hatásokat közvetített biológiailag, hogy a méhen belülinek a folytatásaként olyanfajta életadó hatás érte, hogy a gyermek életben maradt. Ekkora a jelentősége annak, hogy meg vagy érintve, vagy van kit érintened. Fizikailag a bőr találkozik a bőrfelülettel. Adtatok ma ajándékot valakinek? Ugye, milyen jó érzés? Látjuk a másik örömét. Az öröm visszacsillog rád és téged hoz jobb lelkiállapotba. A konzumkultúra azt üzeni, vásárolj, hogy jó legyen neked! Közben tudjuk, hogy a jó közérzet feltétele, hogy te a másik ember szemében visszacsillogni lásd az arcodat, ha tudtál adni valamit, amivel értéket adtál a világnak.
Ha lelkiállapotodban hordozod a sérelmet, a haragot, azt mondja József Attila:
"s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja," (Magad emésztő…)
Van egy pusztító feszültség bennünk. Mit kezdjünk ezzel a mérges, mérgezett állapottal? Például a szívnek a harag olyan ellensége, hogy a szívinfarktust előidéző tényezők között tizenhárom oki tényezőből, maga a méreg, a harag, az indulat, a legnagyobb faktorsúlyú. A méreg, a harag, amit hordozol, a szívkoszorú ereidet összehúzza. Milyen jó, hogy a hitünkben, ott van az úrvacsora és a bűnbánati hét lehetősége, hogy szánhatom-bánhatom, hogy rosszat tettem. Ha még él valaki, aki ellen tettél valamit, azt üzeni a pszichológia, hogy kérj bocsánatot, mérgeket távolítasz el azzal, hogy pszichológiai utakra tereled a megbocsátást. Belegondolsz-e, hogy milyen jelentősége van annak, hogy elmondjuk, hogy "bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". Föl tudtad oldani magadban a hordozott haragot, sérelmet? Jézust kérdezték a tanítványok, hogy "hányszor bocsássak meg az ellenem vétőnek, még hétszer is". Jézus azt feleli, hogy nem hétszer, hanem hetvenhétszer vagy hetvenszer hétszer. A lényeg az, hogy akárhányszor, mert amikor te megbocsátasz, akkor magadat is jobb állapotba helyezed.
Peterson és Bossio nevű szerzőpárosnak jutott eszébe sok-sok évvel ezelőtt egy kísérlet, hogy a Harvard összes hallgatóját megvizsgálják, hogy pesszimista, vagy optimista. A hipotézis az volt, hogy talán az optimista ember egészségesebben él és kevésbé betegszik meg. Mindenkit követtek és ötévente újból megvizsgálták őket és megnézték, hogy milyen az indítószinthez képest az egészségi állapotuk testileg, lelkileg és kapcsolatilag. Elérkeztek huszonöt, harminc, harmincöt, negyven évig és ott föl akarták adni, mert nem volt különbség. De elérsz a csúcsra és akkor mi történik? Az ifjúságnak azok az erői, amik addig mindenen keresztülvittek, úgy hogy nem volt károsodás, egyszercsak lankadni kezdenek. A negyvenöt éves kori vizsgálatban kinyílt az olló és azok, akik pesszimisták voltak betegekké váltak. Szív- és keringési zavarok, daganatos betegségek, alkoholizmus, drog és a depresszió támadta meg őket és sokan már meghaltak. Vagyis a reménységet támaszd föl magadban! Ne mulaszd el kifejezni a szeretetedet! Mert ha azt akarod, hogy egészséges legyél, – pusztán önző okból is – adj egy szeretetkapcsolatbeli ölelést, merd használni a nyelvet, amit Isten azért adott, hogy akár az érzékszervi nyelv csodálatos útjain érzelmeket tudj szállítani.
Simon András üzenetét talán tudom közvetíteni felétek:
"Ne aggódj, mert
a teremtő Isten,
aki jókedvében alkotott
– és már születésed előtt is
szeretett téged -,
örökre tenyerébe írta
sorsodat.
Most is a kezében tart,
és nem enged el soha."

Áldott, békés, boldog új esztendőt kívánunk!