2012-02-01

Dani Eszter – Cigánymisszió a Kárpátalján
Cseri Kálmán, Tímár Ágnes – diakonisszákról szóló emlékek

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, mai adásunk szerkesztője.
Nemrég egy református lelkipásztor kapott Raoul Wallenberg díjat. Dani Eszter a kitüntetést, a korábban Kárpátalján végzett cigánymissziós munkájáért kapta. Kiss Sándornak először azt mondta el, mennyire meglepődött, amikor a díjat megkapta.

Dani Eszter: Több okból is meglepett. Valamikor nagyon aktív cigánymissziós munkát végeztem Kárpátalján, de az utóbbi években csak próbálkozom és küzdök itt a budapesti telepen azzal, hogy cigányokat elérjek, megszólítsak, és az evangéliumot elvigyem nekik. Ez messze nem nevezhető sikertörténetnek. Az lepett meg, hogy hogyan is jutottam bárkinek az eszébe.
Kiss Sándor: Hogy kerültél a kilencvenes években Kárpátaljára?
Dani Eszter: Debrecenben néhány barátommal szerveztünk egy kis KIE csoportot és úgy döntöttünk, hogy a kárpátaljai ifjúsági munkát segítjük. Láttam azt a hatalmas éhséget, ami az emberekben volt az evangélium iránt. Végre mehettek templomba szabadon, viszont a nagyon kevés lelkész eléggé túlterhelt és ráadásul körülbelül a fele hetven év feletti volt. Harmadéves voltam, amikor a Reformátusok Lapjában olvastam egy felhívást, amiben kérték, hogy Magyarországról menjenek segíteni lelkészek. Akkor nagyon egyértelmű volt nekem, hogy ha ötödéves leszek és még mindig lesz igény erre, akkor én megyek. 1993-ban a segédlelkészi évemet már Munkácson töltöttem. Egy nehéz napom és éjszakám volt, amikor januárban a vizsgaidőszak után kimentünk egy ifjúsági találkozóra. Nem volt fűtés a hálószobában és áram sem volt aznap este és a lelkész nagyon keserű volt és az egyházzal és a kollégákkal való keserűségét mind rám öntötte. Akkor megtorpantam egy kicsit és belegondoltam, hogy ha engem kihelyeznek egy bármilyen kis faluba, fűthetek cserépkályhával és vagy lesz áram vagy nem és ki tudja, hogy is lesz ez. Istenhez kiáltottam, hogy valahogy adjon egy megerősítést. A maffia nagyon erős volt Munkácson a kilencvenes években. Volt olyan év, hogy karácsonykor a polgármesterünket lelőtték. Máshol is voltak lövöldözések. Nem volt gyógyszer, kenyér és benzin, de egy mély közösség volt. Az egymással való törődésnek olyan szintjét tapasztaltam meg, amit előtte nem. A külső körülmények nehezek voltak, de mindig azt mondtam: kiváltság, hogy itt lehetek. Nagy szegénységben ragyogott a tekintetük. Egy pillanatig nem volt kérdés, hogy jó helyen vagyok-e? Nem éreztem úgy, hogy áldozatot hozok. Úgy éreztem, hogy én kapom a legjobbat, amit lehet, és még ezért tisztelnek is. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy hetven-nyolcvan éves nénik teszik le az életüket és mondják el életük terheit, gyónják meg azokat a bűnöket, amik évtizedeken keresztül terhelték őket és változik meg az életük. Beszéltem olyan tanárral, aki oda volt állítva az utca sarkára és néznie kellett, ki megy a templomba és azt jelentenie kellett. Ez az ellenőrzés megszűnt és az emberek kíváncsiak voltak arra, hogy mi volt tőlük ennyire eltiltva. Osztottunk gyógyszert, vittünk élelmiszercsomagokat, segítettünk a betegeknek, hogy orvosi ellátást kapjanak, mert a kórházban is csak azzal kezelték őket, amit az ember bevitt. Ez az emberi része. De az Isten kegyelme, hogy az emberekben a lelkiséget felébresztette.
Kiss Sándor: Ez a lendület mára már megszűnt?
Dani Eszter: Az az első nagy lendület az alábbhagyott. A kárpátaljai gyülekezetek a mai napig nagyon élők. Nagyon sokan komolyan veszik a Krisztus követését az életükben és nemcsak vallásos, templomjáró emberek. Az a nagy lendület, ami a kilencvenes években berobbant az ilyen erővel már nincsen jelen. Az élet normális kerékvágásban megy tovább.
Kiss Sándor: A szüleid, hogyan fogadták, hogy Kárpátaljára mégy?
Dani Eszter: Nem volt nekik könnyű elengedni engem. Akkor még nem volt telefon és internet. Támogattak, minden egyes lépésemben. Emlékszem, hogy aznap, amikor költöztem Kárpátaljára, akkor reggel Édesapának az arca nagyon megtört, megviselt volt. Édesanyámat kérdeztem, hogy csak nincs valami betegség? Ő akkor azt mondta: nem könnyű az embernek a lányát elengedni Kárpátaljára, ilyen körülmények közé. De mindig mellettem voltak, támogattak és bátorítottak, és amikor ők is meglátogattak és látták, hogy mekkora szeretettel vesznek körül ott engem, akkor megnyugodtak. Munkácsra kerültem Gulácsi Lajos bácsi mellé, aki akkor főjegyző volt, majd püspök lett. Lajos bácsi a nagymamám öccse, így volt egy rokoni kapcsolat is. Munkács központjában éltem. A központban pont mielőtt szeptemberben odaköltöztem, augusztusban volt a cigánytáborok között egy háború, ahol emberek haltak meg. Az egyik tábort felszámolták és a központban kisebb cselédházakba vagy ólakból kialakított házakba költöztették be őket. A hálószobám ablaka alatt is egy cigánycsalád élt. Egy apa a lányával. Bort árultak. Éjszaka két és három óra között jöttek a részeg cigányok és verték az ajtaját és követelték vagy a bort, vagy a lányt. Volt olyan, hogy egy órán keresztül ott kiabáltak egymással. Akkor úgy határoztam, hogy átmegyek a nappaliba aludni, hogy nyugodtabb legyen az éjszakám. Ott viszont éjfél és egy óra között volt a maffiának a találkozóhelye. Autóajtókat csapkodtak és ukránul beszéltek. Aztán úgy döntöttem, hogy inkább hallgatom a cigányokat, mint az ukrán maffia vezetőit, mert legalább értem, hogy miről van szó. A kocsit nem hagyhattuk az utcán, így egy udvarban raktam le a és utána úgy kellett hazasétálnom. Volt egy nagyon sötét szakasz a Kórház utca, ott egyszer lövöldöztek, de elszaladt az az illető, akit le akartak lőni, a másik meg ottmaradt. Én is megtorpantam egy pillanatra, Lajos bácsi sofőrje azt kérdezte, hogy csak nem megijedtem? De menni kéne tovább, mert haza kellene érnie. Úgyhogy nagyon nem volt időm és lehetőségem válaszolni, hanem továbblépkedtünk. A fickó elrakta a pisztolyát, végülis nem velünk volt baja, bennünket nem bántott így szépen továbbmentünk. Az első év így volt. Mire letelt az egy év be volt vezetve a parókiára a telefon, ami nekem egy nagy ajándék volt.
1996-ban került hozzám az első kislány. Tizenhárom évesen megbetegedett, gyomorfekélye volt. A nagyapját egy évvel előbb temettük el. A nagymama helyett ő járt dolgozni. Kikerült a kórházból hat hét után, ahol patkányok voltak éjszakánként és nem lett jobban a gyomorfekélye. Aznap combnyaktöréssel a nagymama kórházba került. Akkor azt mondtam neki, hogy ne menj haza egyedül egy szintén belvárosi pici lakásba, hanem gyere hozzám. Akkor ő már nálam lakott, amikor az utcáról egy másik lány, akinek szintén volt némi kapcsolata a gyülekezettel, bezörgetett hozzám, hogy az édesanyja prostitúcióra akarja kényszeríteni és senki nem fogadja be, az utcán van és nincs hova mennie. Akkor őt is befogadtam. Gyomorgiliszták, tetvek és a többi, ezeken, amikor túl voltunk, volt két lányom, tizenhárom és tizenhat évesek. Ahogy ezt az utcagyerekek valahogy meghallották egyre többen álltak meg a küszöbömön és kopogtak, hogy hallották, itt gyerekeket fogadnak be és ők is szeretnének jönni, mert nincsenek szüleik, mert lehetetlen körülmények között élnek, nem járnak iskolába. Másfél szobában éltünk akkor öten. A lelkigondozói szobám, az irodám, minden itt történt, plusz öten laktunk.
Kiss Sándor: A gyerekekben volt meg az az igény, hogy kitörjenek abból a nyomorúságos helyzetből?
Dani Eszter: Akkor éreztem azt, hogy erre az igényre válaszolnunk kellene. De én lelkészként három gyülekezetet láttam el és elkezdtem a cigányok közé is menni, úgy éreztem, hogy nem tudom azt a stabilitást biztosítani a gyerekeknek, amit egy utcai élet után kellene. Így kerestem meg először a bátyámat, aki igent mondott és 1996-ban kijött. Egy évig szerveztük, pályáztunk, kijártuk, hogy hogyan lehet egy ilyen otthont beindítani. Akkor jött egy új ukrán törvény, ami ezt lehetővé tette. Kárpátalján miénk volt az első ilyen családi típusú gyerekotthon. És ez a gyermekotthon ma is működik. Már sokan felnőttek, megházasodtak, gyerekeik vannak. Amikor ilyen kihívásokkal nézel szembe, meg csodákat élsz át, akkor nem azon gondolkodsz, hogy milyenek a körülmények. Teljesen máson van a hangsúly.

Kiss Sándor: Elkezdtél belefolyni a Munkácsi gyülekezet életébe, de hogyan kerültél kapcsolatba a cigányokkal?
Dani Eszter: Az első találkozásom a cigányokkal, azon túl, hogy ők voltak a szomszédaim ott a városközpontban és a gyerekekkel ott hamar jóba lettem – az volt, amikor temetni mentem be a munkácsi cigánytáborba. Engem nagyon-nagyon megrázott az a nyomor, amivel ott találkoztam. Nem gondoltam, hogy Európában élnek emberek ilyen körülmények között. Deszkákból összerakott házak, sár, szemét, nincsenek mellékhelyiségek, az áram, úgy van, hogy lógnak a vezetékek. Egyszerre lehetett látni az embereken a hihetetlen nagy szegénységet, nyomorúságot, ugyanakkor a tekintetükben azt a szomjúságot, ahogy itták az Isten Igéjét, és figyeltek az igehirdetés minden egyes szavára. A temetés után odajött hozzám két fiatalember, tizenhat-tizenhét éves fiatalok, hogy nincs-e nálunk valamilyen ifjúsági munka, mert ők járnak egy ukrán gyülekezetbe, de szívesebben mennének magyar gyülekezetbe. Azóta az Amaro Del együttesnek a vezetői. A másik kapcsolódásom az volt, hogy volt egy falu, ahol egy kedves asszony kilenc évig járt le a cigánytáborba és ünnepeken vitt nekik süteményt és imádkozott értük. Kilenc év után az egyik cigányasszony megnézte a Jézus-filmet és az egész valósága rászakadt. Akkor elment ehhez az asszonyhoz, hogy ő megértette, Jézus őérte halt meg és most mit tegyen? Meghívta bibliaórára. Az első bibliaórára három cigányasszony jött, aztán hat, kilenc. Egyre többen jöttek és nagyon gyorsan egy erős cigánygyülekezet alakult. S ők hívtak. Aztán felfedeztem, hogy más falvakban is vannak általában laikusok által kezdett kis cigánygyülekezetek. A Kárpátaljai Református Egyház is segítette ezt a missziót és a hollandok és más külföldiek is. Nagyon sok cigánytáborban templom épült. Igazán missziós összefogás nem volt. Szerveztünk egy munkatársi találkozót először a cigánygyülekezetek cigányvezetőinek. Az egyik dolog, amit kértek, hogy legyen munkatársképzés cigányok számára, a másik pedig, hogy szervezzünk egynapos cigánytalálkozókat, csendesnapokat, ahova buszokkal jöttek a különböző gyülekezetekből. Ez nagyon megerősítő volt nekik.

Kiss Sándor: Wallenberg egy svéd diplomata volt. Mit tud nekünk tanítani ma Wallenberg?
Dani Eszter: Engem az ragadott meg benne, hogy Wallenberg egy nagyon jó családból származó, útkereső fiatalember volt. Szerette az életet és kereste a helyét, ő belecseppent ebbe a helyzetbe, hogy Magyarországra jött és a magyar kapcsolatokkal rendelkező főnökének a családját szerette volna megmenteni. Amikor itt volt és találkozott a zsidókkal, találkozott ezzel a helyzettel, akkor mert nagyot tenni. Ott már nem azt nézte, hogy hogyan kockáztatja az életét. Isten az életünkben hoz olyan helyzeteket, amiben hogyha merünk engedelmesen ráhagyatkozni, akkor nagy dolgokat hoz ki ebből. Egyszerűen csak mindig teszed a következő lépést, amit tenned kell. S az, hogy ebből nagydolog lesz, az Istennek az ajándéka. Nagyon szeretem a munkácsi református gyülekezetet, ők féltettek, amikor befogadtam a lányokat, hogy ezzel mit veszek a nyakamba. Ezek utcagyerekek maffiaháttérrel és ezt kellett megmagyarázni. Nyitottak voltak és elfogadták, hogy azok a gyerekek, akik árvák, azok Istennek különösen szeretett gyermekei és nem azt kell néznünk, hogy az édesanyja prostituált, hanem azt, hogy ő az Isten gyermeke, és éppen ezért a lehető legtöbbet adjuk neki, ami az ő gyógyulásában, helyreállásában lehetséges. Az furcsa volt, hogy mi miért öltöztetjük ilyen szépen a gyermekeinket. Ugyanígy a cigányokkal kapcsolatban is, hogy miért éppen nekik és miért ennyi? Nagy a sötétség a cigánytáborokban, de Jézus azért jött, hogy elhozza a világosságot és Jézus ma rajtunk keresztül tudja elvinni az Ő világosságát. Én komolyan hiszem azt, hogy az igazi megoldás a cigánykérdésben az, hogy elvigyük nekik az Isten országának evangéliumát, mert ez az evangélium tudja őket megváltoztatni, új identitást adni, abban, hogy ők Isten gyermekei, ami utána tartást és célt ad nekik. Ami most a romastratégiában megfogalmazódott, hogy a lakhatásban, az iskolázásban kell segíteni, munkahelyteremtő programot kell csinálni. Ez hihetetlenül fontos, viszont igazán akkor lesz gyümölcsöző, ha belülről kapnak egy olyan célt, amivel aztán ezekkel a lehetőségekkel jól tudnak élni.

Fekete Ágnes: Ez a vasárnap a szeretetszolgálat vasárnapja a magyarországi Református Egyházban. Ebből az alkalomból egy nemrég megtartott konferencia hangképeit hallgassuk meg. 60 éve zárták be a diakonissza anyaházakat. Ez a protestáns, szerzetesrendhez hasonló elkötelezett szolgáló közösség hihetetlen erőt jelentett a háború előtt. Halljuk majd Cseri Kálmán lelkipásztor visszaemlékezésének egy részletét, idős diakonissza testvéreket és Tímár Ágnes cisztercita szerzetesnőt.
Cseri Kálmán: Amikor életemben először kiengedtek külföldre, az NDK-ban részt vehettem egy egyházi konferencián. A vonaton a német határ után fölszállt egy nagyon alacsony, nagyon sovány, nagyon ráncos diakonissza testvér. Csodálkoztam, hogy itt megmaradt az egyenruha. De jó lenne szóba elegyedni vele! Ő szólított meg, hogy honnan jövök? Mondom. Erre fölugrik a pici néni: "Hollalá! Hollalá!" Neki rengeteg testvére van Magyarországon. És hova megyek? Mondom, hogy hova. Még hangosabb hollalá, mert kiderült, hogy egy helyre megyünk. Nos, akkor elkezdtünk beszélgetni, ami nem ment könnyen, mert ő szásznak született, én meg kiskunsági dialektusban próbáltam törni a németet. De azért belejöttünk. Egyszercsak azt mondja: "a következő állomáson le kell szállnunk, imádkozzunk addig, hogy áldja meg az Úr ezt a konferenciát és legyen ez az ő dicsőségére!" Ott tapasztaltam meg, hogy milyen a Bibliaszerinti, igazi ökumené. Egy nyolcvanöt éves, meg egy huszonegynehány éves, egy nő és egy férfi, német és magyar, evangélikus és református most találkoznak életükben először, közben zakatol a vonat, de olyan lelki egységben tudnak imádkozni, amit nem lehet megszervezni. Majdnem minden ebédre és vacsorára vízben főtt karfiolt és krumplit kaptunk. Az első vacsora után odajön az én kedves testvérem és a fülembe súgja, hogy "jóllakott?", mondom: nem. "Jöjjön a konyhába, maradt egy kevés, lakjon jól!" Ez a lelkülete volt tanulságos.

Tímár Ágnes: Amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, az elöljárók jórésze börtönökben kötött ki, vagy visszahúzódott egészen. Eltelt néhány év és megbénult egészen az egyháznak ez a belső vonala. Nem mertek az emberek, a nővérek félelmükben semmit sem tenni. Akkor, 1955-ben Budapesten éltem egyedül és egymás után kerestek meg engem fiatal lányok és kérdezték, hogy ha hív az Úristen, ha szólít, akkor mit kell tenni? Csak azt tudtam mondani, hogy ha az Úristen szól, akkor arra felelni kell az egész életünkkel. Hát hogyan? Hogy volt ez akkor a Genezáreti-tó partján, amikor Jézus szólt Péternek, Andrásnak, Jakabnak, Jánosnak, ők letették a hálót. Otthagyták a csónakot, az apjukat, a munkatársakat és mentek a bizonytalan semmibe. Jézus Krisztus mögött nem voltak intézmények, házak, bebiztosított szolgálatok, hanem mentek és követték Jézust. Amikor azt néztük valamikor 1955-ben, hogy mit lehetne tenni, akkor ezt kellett néznünk, hogy ha szólít, akkor elindulunk és megyünk. Dolgoztunk az emberek között, mint a többiek és imádkoztunk együtt és éltünk együtt, ahogy lehetett. Amikor 1961-ben egy éjszaka letartóztattak bennünket és elvittek négyünket, akik ott maradtak fiatalok tovább éltek úgy, mint addig. 1963-ban hazajöttünk és 1966-ban újra letartóztattak engem. A többiek kinn maradtak. Amikor 1968 novemberében hazajöttem, akkor azzal fogadtak a többiek, hogy ismerünk mi református diakonissza nővéreket, akik Debrecenben vannak. Először egy sírnál találkoztam Irma testvérrel a Farkasréti temetőben, ott álltunk egy egyszerű sírhant mellett és imádkoztunk. Ez valami nagyon mély és elmondhatatlanul igaz testvéri találkozás volt. Aztán lementünk Debrecenbe meglátogatni őket. Irma testvér és Mária testvér ott éltek, nagyon szép emlék maradt, ahogy elmondták, hogyan foglalkoznak a gyerekekkel, akik a betegszobába jönnek. Ha beteg, akkor ápolják, ha meg egy dolgozatírás elől menekülne, akkor meg visszaküldik az osztályba. Kialakult köztünk egy nagyon szép emberi barátság, amit nem választott el, az a különbség, hogy mi katolikusok vagyunk és ők reformátusok. Abban az időben az egyik oldalon állt a hitetlenség, amelyiknek egyetlen igazi ellenfele volt, az Isten országa, és az abban hívők emberserege. Irma testvér egy kicsit katonás, kemény és mély meleg szeretetének, Mária testvér lágyabb, anyásabb magatartásának és az egész együtt ugyannak az Isten országának építése és hitvallása, az Istenben való találkozásnak egy igaz mélysége. Az intézmények nagyon fontosak, kellenek, de a szeretetünk nem lehet intézményes. S ezt az éltető szeretetet mélyen, hálával őrzöm a szívemben, amit én akkor a börtönből kijőve megkaptam a diakonissza testvérektől.
Diakonissza: A következő Igét kaptam akkor: "A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki." (És 42:3.) Én ezt annyiszor átéltem akkor is, amikor az évek alatt ott voltam az anyaházban és ezt továbbvittem magammal a civil életembe is és igyekeztem megtartani.
Diakonissza: Húsz éves voltam és nagyon megható ünnepség volt, hogy eljegyezhettem magam az Úr Jézus szolgálatára. Az én Igém: "Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik el." (II. Kor 12:9.)

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

"Miért vagyunk a világban?" címmel tart előadást Balczó András február 3-án, pénteken 18 órakor Budapesten a Torockó tér 1. szám alatt.

Dr. Benkő József csillagász tart előadást február 3-án, pénteken 14 órakor a Pápai Református Kollégium Gimnáziumában.

Nyílt nap lesz a Károli Gáspár Református Egyetem Állam és Jogtudományi Karán február 3-án, pénteken 10 órától.

Önkéntes segítőket keresnek az Egyházak Világtanácsa nyár végén tartandó ülésére. 18 és 30 év közötti, angolul beszélő fiatalok jelentkezhetnek március 5-ig. ([email protected]) Ugyancsak önkéntességre nyílik lehetőség Németországban a Magyarországi Keresztyén Egyesület szervezésében. Információs napot február 4-én, szombaton 14 órától tartanak Budapesten a IX. kerületi Angyal utca 30. szám alatt. (Magyar Csaba 20/824-9627, [email protected] http://www.kie.hu/portal/index.php?option=com_content&task=view&id=438&Itemid=1 )

Joó Sándor néhai pasaréti lelkipásztor igehirdetéseit tartalmazó könyvek folyamatosan kaphatók Budapesten a Csaba utcai imaházban.

Az amerikai "Southminster Ringers" elnevezésű csengettyűkórus június végén Közép-Európai koncertsorozaton vesz részt. Február 10-ig jelentkezhetnek azok a gyülekezetek, akik szívesen látnák vendégül a 25 tagú kórust. (Visontai Dóra, külügyi referens: [email protected])

Kalocsai Richárd református sajtófotós kiállítása február 20-ig látható Budapesten, a Ráday utca 19. szám alatti kávézóban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 25. fejezetéből!

"Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután." (Máté 25:23.)

Van manapság használt két szó, ami két világot választ el egymástól: a szolgálat és szolgáltatás. Ma még az egyházat is megkísérti, hogy nem tudja megkülönböztetni e kettőt. Az egyiket azért teszem, mert kizárólag a bensőm diktálja, legfeljebb mellesleg vannak külső tényezők is, a másikat a külső tényezők diktálják, és mellesleg van belső elhívásom is. Az egyik még nyelvtanilag is egy cselekvés: szolgálat, a másik műveltető ige: szolgáltatás, egy megrendelés, egy feladat. Az egyiknek oka van, a másiknak célja. Az egyik kinyitja a szívet, mert eleve önzetlenségre szólít, a másik bezárja, mert eleve vár és elvár valamit. Feltételeket szab, kér és kap.
Nemrég megjelent egy német hír. Az egyik repülőtéren felfújható templomot állítottak fel. Korábban egy brit feltaláló állított fel egy gótikus, boltíves gumitemplomot. Ennek két ablaka, felfújható orgonája és oltára is van. Impozáns méretű, 14 méter magas. A feltaláló azt hangoztatta, hogy "ha az emberek nem mennek templomba, akkor a templomnak kell menni az emberekhez". Micsoda kifacsarása ez a gondolatoknak? Ha nem megy a szolgálat, akkor szolgáltassunk legalább. Gondoljuk el, régen mennyi szellemi munka volt egy-egy templom mögött. Pontosan megfigyelték a nap járását. Minden egyes ablakot a csillagok irányának megfelelően helyeztek el, ott semmi nem volt véletlen. Most pedig, fogunk egy gumipumpát, és a strandon szent szolgáltatást végzünk. Végül is mindenkinek jó! Mi azt érezzük, hogy fontosak vagyunk, az emberek pedig vallásos igényeiket kiélhetik. Ha ingyenesen tesszük, még azt gondoljuk, hogy ez szolgálat, és nem szolgáltatás. Csakhogy nagyon kevés ez ahhoz képest, amit Isten elénk állított. Az Isten szolgálata valami tökéletes rendet és egységet feltételez.
Régen volt egy ilyen mondás: a hold egész éjjel szolgált. Vagy ezt is mondták: A nap sugara beszolgál az ablakon. Ez azt jelentette, hogy létével, azzal, amit egyébként is tesz, szolgál. A szolgálat nem egy cselekvési kényszer. Nem azért szolgálok valamivel, mert mindenképpen meg akarom mutatni, mennyire jó vagyok. Sőt ezek az érzések térítenek el minket szép lassan és észrevétlenül a szolgálatból a szolgáltatásba. Mert akkor már elvárásaim vannak: a jó érzésre, a sikerre, de legalább egy jó szóra várok. Aki szolgál, az egyszerűen a jóban létezik. Van. Ahogyan Wesselényi mondta a rendeknek, annak idején: "Utolsó pihenésemig kész vagyok tehetségem szerént szolgálnom a hazát." Nem nagy dolgokra gondolt, hanem hűségre. Persze ma, ebben a látványkultúrában nehéz még elmagyaráznunk is, hogy a szolgálat lényegileg nem lehet a plakátokon. Mint ahogyan egészen más a most elhangzott beszámoló alapján egy diakonissza testvér hűsége, mint egy felhívás cipős-doboz akcióra. A szolgálat lényege ugyanaz kétezer éve: Jézus Krisztus hív és én követem őt. Igyekszem teljes valómmal a nyomába szegődni. Persze vannak szolgáltatások, bizonyára a mai kor szükséges kellékei ezek, de legalább az egyházban ne tévesszük össze ezt a "mindenáron csináljunk valami jót" létérzést a valódi és hűséges szolgálattal. Mert Isten a szolgát áldja meg. "Jól van jó és hű szolgám, a kevesen hű voltál, sokra bízlak ezután".
Leírhatatlan az az érzés, amikor az ember Isten hűségéből él. Nem az emberek dicsérő szavából, nem a sikerből, hanem Isten mosolyából. Ezt adja meg a Mindenható. Ámen.

Similar Posts