2013-07-24

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Nyáron egy csöppet többet gondolunk a gyerekekre. Mindenfelé a gyerekeken keresztül igyekeznek hatást gyakorolni a felnőttekre: "Itt igazán kipihenheti magát az egész család." De valóban sokszor a gyerekek adják a legjobb irányt a felnőtteknek, főleg, ha hagyják őket valóban gyerekként élni. Ha valaki szószólója ezeknek a gondolatoknak, az Csukás István, író. Süsütől Pom Pomig az életöröm, a tiszta vidámság szólal meg műveiből. Kevesen tudják, hogy református gyökerei is milyen fontosak, és mennyire beleszívódtak alkotásaiba. Vörös Virág beszélgetett életszemléletéről, gyerekkoráról Balatonszárszón Csukás Istvánnal.

Csukás István: A kisújszállási gimnáziumban kezdtem a tanulmányaimat, amely nagyon jó és híres gimnázium volt. A Debreceni Kollégium vonzásáról tudtunk legendákat és én is Debrecen vonzásában éltem. Ott nagyon magas színvonalú oktatás volt. Örömmel mondom ezt és nem csak én vagyok erre a példa. Ami latin tudásom van, azt ott alapoztam meg. Debrecennek van egy nagyon szép református temploma, amelynek érdekessége, amit versben is megírtam, hogy annakidején, egy rendelet szerint református templomot nem építhettek utcára nyíló bejárattal. Nagy gyerekkori emlékem az is, hogy vasárnapi istentiszteleten mi gyerekek a nagy karzaton foglaltunk helyet, amit többszörösen is élveztünk. Mindig néztük az orgonistát, amint a kézzel hajtott orgonán játszott. Nagyon szépen szólt. A másik, ami nagyon jó volt gyerekként egy furcsa perspektívából, felülről nézhettünk le a gyülekezetre. Áhítatos élmény volt, ebből is nagyon sokat megőriztem. Részt vettünk gyerekként a közösség áhítatában. A református vallás ilyen értelemben demokratikus, hisz mindenkihez szól és egy picit túl is megy a vallási előírásokon. Arra gondolok, amit emlékeimből, de főleg nagyapáim elbeszéléseiből tudok, hogy a vallás egy erkölcsi összetartó erő is volt, hiszen előfordult nem egyszer, hogy a református pap a szószékről megintette a félrecsúszott hívőket, vagy megdicsérte a jól viselkedőket. Most ment nyugdíjba egy gyerekkori osztálytársam, akinek az édesapja volt a lelkész Kisújszálláson, amikor én gyermek voltam. Nagyon nagy hatású ember volt, amit ő mondott, és ahogy viselkedett az mérték és példa volt. Volt vasárnapi iskola, és a református gimnáziumban voltak vallási óráink is. Ha akarom, akkor ennek világi haszna is van, mert egy csomó olyan dolgot megtanultunk a Bibliából meg vallástörténetből, melynek a mai napig hasznát veszem. Például, hogy mi vagyunk a kunok, és a kunság akkor is meg ma is nagyon önérzetes nép volt. A magyar történelemben először és talán utoljára fordult elő, hogy a kunok megváltották magukat és erre máig büszkék. Egyetlen latin szó, amit minden kun tud az a redempció. Mária Terézia eladta a földeket meg a fél országot a német lovagrendnek és a kunok összeszedték a pénzt és kifizették az adósságot, tehát visszaváltották magukat. Nálunk nem volt olyan, hogy jobbágyság, aki amennyi pénzt beleadott, annyi földet kapott. Makacsabbak, öntudatosabbak voltunk, az istenhitünk is valahogy így volt. A hétköznapi életbe is leszivárgott. Például a hentesmester keresztapám presbiter volt, amire ő is és az egész családja is büszke volt.
Az ember életében előfordultak nehéz pillanatok és nehéz órák is. Ilyenkor mindig volt hova visszamenni, vagy valamire visszanézni, ami erőt adott. Nekem ez az áhítat, ez a gyerekkori hit erőt is adott. A templomhoz, magához az épülethez is közelebb kerültünk. Volt, amikor nagyon szegény volt az eklézsia, mint ahogy a mondás is tartja: szegény az eklézsia, maga harangoz a pap. Nálunk nem így volt Kisújszálláson. Nálunk egy hölgy volt a harangozó. Ezt elfogadta a falu, pedig ha belegondolunk ez egy férfifoglalkozás. Kalandok is voltak a templommal, mert nagyon szerettük az épületet magát. Emlékszem még gyerekkoromban, amíg nem lőtték le a tornyát. Nagyon sokáig csonkatorony volt, de ez minket, gyerekeket nem zavart. A toronynak volt még egy funkciója azontúl, hogy a harangot tartotta. Volt egy nagy erkély körben, ahol figyelték a tüzet. Amikor csak lehetett mi fölszöktünk a torony tetejébe. Azért kellett szökni, mert az anyáinknak égnek állt a haja, mikor mi rohangáltunk a magas torony erkélyén. A harangozónak is volt egy hasonló korú gyereke és így némi protekciónk is volt a szökdöséshez. A templom épületet nagyon szerettük, talán még a veszélyérzetet is megtanultuk. Ez örökké bennem lesz, amíg élek.
Vörös Virág: Azt mondta, nem ért egyet azzal, hogy a gyerekirodalomban túl sok a drámaiság. Ön szerint ezt nem bírja el még egy gyerek. Eszembe jutott az a bibliai Ige, hogy ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, akkor nem jutunk be a mennyek országába.
Csukás István: Mindenkinek van egy kincsesbányája, a gyerekírónak is: a saját gyermekkora. Nem mindenki találja meg a visszavezető ajtót, ami nagy kár, mert rengeteg kincs van ott elrejtőzve, amit nem szabadna elfelejteni, hanem föl kellene használni vagy élni vele. Kisújszálláson valóban élt egy fagylaltos, akit úgy hívtak, hogy Bagaméri és tolta a kocsiját. Nekem már csak a rímet kellett kitalálni, hogy "Itt van, megjött Bagaméri, a fagylaltját maga méri!" A gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban. Azért mert a gyerekeknek szinte végtelen a befogadó képessége, a felfogása, hiszen ők még most tanulják a világot. Még nincsen neki kontrollja, még mindent elhisz. A gyereket nem szabad megterhelni se drámával, se tragikus dolgokkal, csak annyival, amit még föl tud dolgozni és el tud viselni. Az én agyam is frissül és az ő agyukkal versenyt kell futni és ez egy nagyon jó verseny. A gyerekek, ha a Jézusi gondolatra akarunk visszatérni, akkor mindenképpen a világ tisztasága, akkor még a világ nagyon szép és nagyon tiszta és ezt is akarom mindig a gyerekekbe beletáplálni, hogy a világnak igenis vannak gyönyörű oldalai és tessék ezeket fölfedezni, megjegyezni és elrakni, hogy kitartson életük végéig. Képzelet által tudjuk birtokba venni a világot, tehát minél többet el tudok képzelni, annál nagyobb a világ. A gyerek ebbe a világba születik, neki ezt meg kell tanulni, birtokba kell venni. S ezt legjobban a mesék által tudja.
Ének:
Gyönyörűséges az Úristen,
Nála nincsen különb Isten,
jó az Úr, szent az Úr!
Csukás István: A magyar gyerekeknek magyar meséket kell írni. Nem nacionalizmusból mondom. A német gyereknek német mesét kell olvasni, a franciának meg franciát. Mégpedig pontosan azért, mert ez a világ lesz az övé, ezt kell megismernie.
Vörös Virág: Mit jelent ez a gyermeki lét, egy olyan felnőtt számára, aki azért a világban is megtalálja a helyét?
Csukás István: Mire való a művészet egyáltalán? Segít emberré lenni. Ez az értelme talán a művészetnek, hogy egy kicsit kiemel, kicsit túlmegy velünk a napi, hétköznapi gondokon, kicsit fölülemelkedhetünk rajta. Akkor szembesülhetünk olyan nagyon nagy dologgal is, amire az egyházon kívül szinte más nem is tud választ adni, hogy miért születtünk és miért halunk meg? Mindenféle dolgot csinálhatnak és gondolkozhatnak az emberek, de erre a kettőre nemigen talál máshol választ senki. Két nagy determináns között él az ember. Nem tehetünk arról, hogy megszülettünk és nem tehetünk arról, hogy meghalunk, de ami a kettő között van, arról viszont igen. Ez a mi szabadságunk is, mert ellentétben a vulgáris vallásfelfogással a hit fel is szabadít. Nem igaz, hogy nincs szabadságunk. Van szabadságunk, csak azt meg kell keresnünk, meg kell találnunk és azzal élni kell tudni. Nagyon szerettem azt a részét az áhítatnak, amit úgy szoktam megfogalmazni, hogy a hithez való út. Ez egy nagyon emberi dolog. Miért vágynak hitre, szeretetre felnőtt emberek is? Jézusnál a kulcsszó szeretet, amit csak nyitott lélekkel lehet befogadni. Ezt a nyitott lelket mindenki megkapta ajándékba, amikor megszületett. Ezt őrizni kell végig. A művészet azokat az érzéseket megfogalmazza helyettünk, amire mi egyébként nem érünk rá vagy fáradt az agyunk. Azért a befogadásra sose legyen fáradt az agyunk, annyi erőnek mindig kell lenni, mert nagy sötétség borul az ember fejére és az egész világ sötét lesz, holott nem az. A világ nem sötét, a világ gyönyörű. Van egy kedves verssorom Dsida Jenő költőtől. Neki van egy haxametere, ami így hangzik: "Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne." /Dsida Jenő: Őszintén megdicsérjük az egész világot/ Ez egy himnikus kifejezés, mert tudjuk, hogy a világ nem igazán szép, nem olyan hibátlan mindig, de azért végsősoron, mégiscsak szép a világ és gyönyörű és nincs hiba benne.
Vörös Virág: Én úgy érzem, az Ön irodalma abszolút erről szól. A felnőttek felé is próbál fordulni ezzel a gondolattal, hogy szabadnak is lehet lenni.
Csukás István: Mindenképpen. Egy gyönyörű ötlet volt a színház. Szárszó lakossága összeadta erre a pénzt és most már a harmadik évadot éljük. Volt egy kertmozi, amit tíz-húsz éve nem használtak és le akarták bontani. Ekkor jött egy nagyszerű polgármester, aki azt mondta, hogy nem kell lebontani, hanem csináljunk belőle nyári színházat. Ehhez nem sok pénzt kapott a község, viszont senki nem esett kétségbe. Felépült, megalakult a színház. Meg lehet csinálni. Elszánás és akarat kérdése. Ez a színház, nemcsak a gyerekeknek játszik délelőttönként, hanem esténként vannak felnőtteknek szóló műsorok is. Egyedülálló kísérlet. Az embereket még igenis oda lehet csábítani az élő beszédre. Az emberek lelkét is meg kell egy kicsit szólítani. A hit egyik nagy feladata, az emberek lelkét szólítsa meg. Három templom van Szárszón, református, katolikus és evangélikus. Feltétlen törekvése a templomoknak és a színháznak is: kinyitni a kaput mindenki előtt, összehozni az embereket, beengedni a koncertet. Én is járom az utcákat naponta, mindenkinek köszönök, fogadom a köszönéseket, úgy érzem, hogy haza jövök. Minden reggel a Balaton felé sétálok és megnézem, hogy megvan-e még, és mindig elámulok, hogy mennyi víz. Hetven kilométer hosszú édesvíz, ez engem lenyűgöz. Nyilván a véletlen hozta ezt, hogy mi Szárszón kötöttünk ki. Bár a véletlenben is van valami sugallat, valami magasabb szándék.
Vörös Virág: Ha mégis rossz kedve lenne, ezt hogy tudja átlépni?
Csukás István: A rosszkedvet, a depressziót, a levertséget egy kis erővel, energiával át lehet fordítani jókedvvé, örömmé. Erre mindenkinek törekedni kellene, ez még belefér az ember képességébe. A rosszkedv, a levertség, a keserűség általában kint az életben éri az embereket, igyekszem nem hazavinni azokat a gondokat, bajokat szűkebb kis otthonomba. Ez nemcsak lelki gyakorlat, hanem lehet egy szellemi gyakorlat is, az agyammal is közreműködhetek. Ezt úgy szoktam csinálni, hogy a fejemben lévő csomó aranyos verssort, meg rímjátékot előráncigálom és elmormolom magamban és akkor legalább elmosolyodom. Nem kell mindig a képernyőtől várni, hogy csiklandozzanak és fölvidítsanak, az ember belülről is csiklandozhatja önmagát. Tessék, kérem vidám dolgokat olvasni, vidám verseket megjegyezni, amiket később fel lehet idézni.
Vörös Virág: Éppen most voltam egy Süsü előadáson. Hihetetlen, hogy még mindig megy!
Csukás István: Nem kell félni, hogy a mese elmúlik, mert a mese örök. A legősibb műfaj, és ha akarom, akkor minden abból ered. Először volt a mese, aztán lett a többi. A mese az, amelyik még egészében tudja ábrázolni a világot. A gyerek meg az a közönség, aki ezt fel is tudja fogni. Sőt fel is kell, hogy fogja, mert ő arra készül, hogy ezt a világot a birtokába vegye. A mese, az mese marad.

Fekete Ágnes: A Kollégiumok világa nemcsak Csukás Istvánnak volt bölcső, de nagyon-nagyon sok ember számára Magyarországon. De miért is kaptak ezek az iskolák ilyen jelentős szerepet? Egy gyerekkönyvet jelentettek meg ezzel a címmel: Miről mesél a Debreceni Kollégium? Győri L. Jánossal a könyv szerzőjével, irodalomtanárral beszélgettünk a Debreceni Kollégium 475. évfordulója kapcsán. Először azt kérdeztem tőle, milyen kapcsolat van a régi kollégium szelleme és a mai világ között?

Győri L. János: Van egy leépülő tendencia, ami fájdalmas. Arányában megnőtt a múzeumi tér, a látogatóknak való bemutatkozás, ami nem baj, hiszen a nagyközönség ennyit lát a Kollégiumból. Lehet szép fényképeket készíteni. A régi hagyományos nagy terek is nagyobb részt múzeummá váltak. Gondolok a Nagykönyvtár dísztermére, ami valamikor olvasóterem volt. Ma már nemcsak Debrecenben, hanem a könyvtárak többségében alig van látogató, hiszen a dolgok nagyrészét interneten el lehet érni. Vagy ott van az oratórium, ami valamikor napi istentiszteleti hely volt, ma már jó esetben havonta egyszer-kétszer használják, mert a diákok gyakrabban utaznak haza. Van egy leépülő tendencia. Ugyanakkor van egy másik folyamat is a rendszerváltás óta, hogy a Debreceni Kollégium újabb és újabb intézményeket nyit meg. Most nem tudom pontosan megmondani, hogy hányan vagyunk, de körülbelül kétezer – kétezer ötszáz diák. Ez egy lehetőség is, hiszen ilyen nagyszámú embert, diákot, tanárt, leendő értelmiségit tudunk elérni.
Fekete Ágnes: Mi történt 475 éve, ami miatt megalapították a Kollégiumot?
Győri L. János: Ezeket az intézményeket nem alapították, ezek létrejöttek. Pontosan nem tudjuk, hogy hogyan. Egyik református kollégiumot sem tudjuk, hogy hogyan jött létre. Annyit tudunk, hogy a legtöbb esetben egy középkorból örökölt városi vagy szerzetesi iskola volt az előzmény. Itt Debrecen esetében egy városi iskola, amely protestánssá, később reformátussá vált. Ezek az iskolák létszámban, nagyságban növekedtek.
Fekete Ágnes: Egyszerűen azért, mert nem volt más iskola, nem volt más lehetőség?
Győri L. János: Mohács után gyakorlatilag a magyar államiság megszűnt. És az egyház, beleértve az egyházi iskolaügyet is, olyan funkciókat vett át, amelyet boldogabb, szerencsésebb nyugat-európai országokban, már akkor is az állam, vagy valamilyen közigazgatási egység végzett vagy felügyelt. Nálunk jobb híján az egyház. Talán ez az oka annak, hogy az egyházi iskoláknak olyan masszív a története és a továbbélése a későbbi századokban. Még a felvilágosodás után is, amikor a régi tizenhatodik századi alapítású egyházi iskolák Nyugat-Európában megszűntek a szekularizáció nyomán, nálunk nemcsak a nagy Kollégiumok, hanem százszámra az egyházi iskolák – nemcsak a protestánsok, hanem a katolikusokra is – egyszerűen továbbéltek. Az iskolaügyben állami feladatokat láttak el. Van egy probléma is, hiszen a rendszerváltás után az újraalakuló iskolaügy ezt a valamikori képletet másolja, amennyiben anyagi értelemben szinte százszázalékosan az állam tartja fenn ezeket az iskolákat. Ez egy súlyos örökség. Van egy másik pont is. A nyugat-európai országokban, németeknél, hollandoknál és az angolszász világban a reformáció szorgalmazta egyéni hitélet, személyes kegyesség lehatott a családokig. Nálunk, Magyarországon ez csak részben történt meg az életforma és a történelmi próbatételek miatt. Hiszen itt egy szétzúzott országot érintett meg a reformáció. Nagyobb részt egy paraszti társadalom volt, ahol a megfeszített napi munkamenet azt az egyéni, személyes, családi kegyességet nem nagyon engedte meg. Meg talán még a műveltségbeli hiányosságok is közrejátszottak, hiszen erősebb volt az analfabétizmus. Nem tudták a Bibliát saját maguk olvasni vagy netán magyarázni, ahogy azt a regényekben és filmekben látjuk, hogy a családfő Igét olvas és együtt imádkoznak. Ez a gyakorlat nálunk nem nagyon alakult ki. Talán csak egy keskeny értelmiségi közegben vagy főúri világban. Nem véletlen, hogy a nagy reformátusaink a régi századokban főurak, nagyasszonyok, fejedelmek voltak, mint például Lórántffy Zsuzsanna, Bethlen Kata. A kisember egyházi szocializációját nem a család, hanem az iskola végezte. Itt van a református iskolaügy kulcsa. Innen nézve súlyos, az iskolák államosítása 1948-52-ben. Elsősorban a kisgazdák, középbirtokosok, a paraszti társadalom, biztosította akkor a reformátusság társadalmi hátterét, azonban azt meggyötörték és ugyanakkor elvették mögüle az iskolát.
Fekete Ágnes: Mi az a szál, amit ma fel tudunk venni mindebből?
Győri L. János: A társadalmi háttér teljesen megváltozott, hiszen egy szétzilálódott társadalomban élünk. Itt, Debrecenben talán még apró nyomai vannak ennek a régi világnak. A középiskolai diákok többsége, hatvan százaléka még mindig bennlakó, vidéki falvakból jön. Nyilván a Kollégium azon iskolái (a két általános iskola és a Dóczi Gimnázium), melyek debrecenieket tanítanak, ott már helyi, városi háttér van. Ez a folyamatosság nehezebben vihető tovább. Ez egy óriási kérdés is, főleg most szeptembertől majd, amikor bejön az általános hitoktatás, erkölcstanoktatás, az egyházi iskola milyen többletet tud nyújtani a hitoktatáson túl a rendszerváltás után huszonegynéhány évvel? Sok mindent újra kell gondolni majd az egyházi iskolák vonatkozásában. A Debreceni Kollégium azért nem mintaértékű az országos képletre nézve, mert ez egy folyamatosan működő iskola volt a kommunizmus idején is.
Fekete Ágnes: Az egyetlen református iskola.
Győri L. János: Az egyetlen iskola volt, sőt kevesen tudják azt, hogy 1948 után volt egy rövid időszak, amikor Magyarországon a katolikus iskolák mind megszűntek, államosították őket, amíg a katolikus egyház alá nem írta az Egyezményt. A sokat kárhoztatott Egyezménynek ez volt az ára, hogy a református egyház megtarthatott négy középiskolát. Óriási helyzeti előnyben vagyunk. Azt hiszem, hogy az iskolának a kulcsa a tanár. Egy-egy fénykor, nagy teljesítmény mögött egy-két nagy, tanári személyiség áll. Vannak-e ma és lesznek-e a jövőben nagy tanárszemélyiségek? Nem tudom. Ha nem lesznek, akkor nem lesz jó iskola és nem fognak jól működni az iskolák. Az a baj, hogy minden mai iskolai gyakorlat, előírás, kényszerek, azok az ellenkező irányba mutatnak. Vélhetően személytelen és gyenge a tanárképzés Magyarországon. Ezt az oktatási kormányzat is érzi, amikor ezen a téren is reformokat sürget. Ahogy az egyház intézménye, úgy az egyházi iskola sem csak az embereken múlik és emberi tényező. Csak az lehet a reménységünk, akkor támadtak fiak a reformáció korában és a későbbi századokban is. Nekem az a reménységem, hogy támadnak majd fiak és támadnak majd tanárok, és pedagógusok és diákok is lesznek anélkül, hogy nagyon kegyesre vennénk a végét, de azért talán többet kellene imádkozni ezért az egész kérdésért. Ez hitbeli kérdés is.
Ének:
Teveled, Teveled, csak Veled, csak Veled,
Veled járok, Jézus Krisztus, végy a tenyeredbe.
Formáljál, neveljél, utamon segítsél,
én Megváltóm, hű Barátom, mindig Te vezessél.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Tegnap kezdődött Mezőtúron a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó, melyről a következő heti műsorunkban részletesen beszámolunk majd.

A Sukorói Zenei Nyár programsorozat következő hangversenyén az orgonazene évszázadait mutatják be július 27-én, szombaton 19 órakor Sukorón, a református templomban.

Bach és a modernek címmel tart orgonakoncertet Balog Norbert július 28-án, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

Sepsy Károly orgonaművész ad jótékonysági hangversenyt július 28-án, vasárnap 18 órakor Miskolctapolcán, a református templomban.

Bojtár Imre oboa- és Gál Anikó zongorahangversenye lesz július 28-án, vasárnap 15 órakor Mályinka református templomában.

Abaújváriak Augusztusban Abaújvárért címmel kétnapos rendezvénysorozatot tartanak augusztus 3-án és 4-én a református templom rejtett freskóinak feltárásáért Abaújváron.

A Művészetek Völgye rendezvénysorozat július 26. és augusztus 4. között több református programot kínál. Többek között irodalmi kávéház, játékos belső utazás, színházi előadás várja az érdeklődőket Taliándörögdön, a református templom kertjében. A templomban Elrejtett szeretet címmel lesz olyan kiállítás, amelyet a látássérültek is látogathatnak. A református kántortanító házában Füle Tamás videoinstallációja látható.

Ifjabb Kálmán Attila jótékonysági orgonahangversenye lesz augusztus 4-én vasárnap 8 órakor Tatán, a Kossuth téri plébániatemplomban.

A Nemzetközi Vasutas Misszió konferenciát rendez augusztus 1. és 8. között Balatonszárszón, az SDG Konferenciaközpontban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg isten Igéjét Péter apostol második levele 3. fejezetéből!

"Hanem növekedjetek a kegyelemben!" (2Pt 3,18)

Kamasz gyerekeink sokszor feladják nekünk a leckét. Nagyon szeretnének saját korosztályuk ízléséhez hasonulni, szembefordulnak a felnőttek elgondolásaival, és az ember törheti a fejét, hogy hogyan hagyja őket kibontakozni, ugyanakkor segítsen abban, hogy előre menjen ne pedig, mint a rák, hátrafelé. Nagyfiunk is abban a korszakban van, hogy a márkák, a divat, a technikai eszközök kerülnek az értékrendje csúcsára. Igyekszünk néha viccesen rámutatni ennek az értékrendnek a kifordított voltára. Egyszer egy feliratozó filctollat kapott, gyorsan kikeresett egy idézetet, és a következő írás került az ablakára: "Ha többet akarunk, mint amivel most rendelkezünk, váljunk többé, mint amik most vagyunk." No, mondom, mintha nem ezt a gondolatot hallanám, amikor erővel kapcsolom ki a számítógépet, és nevelési küzdelmeink tárgya mindenféle technikai vívmány nap nap után Ebből a mondatból kiderült, hogy a mélyen ő pontosan jól tudja a megfelelő értékrendet, csak éppen most a nehézkedés erősebb a lelkében. Aztán ezen a héten egy még különösebb kép fogadott a gyerekszobában. A falunk mellé ültetett szőlő indái egészen felfutottak, és éppen ezt a szöveget körbe nőtték szinte maguktól az emeleten. Mintha a Jó Isten egy élő képet ajándékozott volna Neki és nekem. Válj többé magad! Növekedj, mondja most már a szőlő is.
Manapság annyi szülőtől hallom, de hát a gyerek nem akarja, nem lehet, a mai fiatalok ezt szeretik, ez a látványosságok korszaka és így tovább. De nem tesszük fel az igazi kérdést, hogy növekszik e a kegyelem vagy csökken? Lehet a gyereknek ezer mindent tennie, az egyházban is bevezethetünk új formákat, százféle hangszeren dicsérhetjük az Urat, de tegyük fel a kérdést, mindez hova vezet: felfelé vagy lefelé? A gyermek több lesz? Műveltebb, erősebb, udvariasabb, egészségesebb? Mintha ezeket a kérdéseket nem is tennénk föl. Sok olyan fiatalt ismerek, aki például azért jött el a templomba, mert ott pingpongozni lehetett, meg ott gitároztak, ott jól érezték magukat. Ezek mind nagyon örvendetes dolgok. De vajon hova vezet tovább az út? Ha felfelé, akkor rendben. Az az élet jele. Ha viszont pingpong klubbá alakulunk, akkor nincsen rendben. Az Úr Isten úgy adta, hogy minden növény a szemünket gyönyörködtetve növekszik, tör az ég felé, néha ilyen gyönyörű látványosságként, mint a mi szőlőnk. A mi utunk is ez a világban, növekedni a kegyelemben. Növekedni Istenben.
Simone Weil volt az a gondolkozó, aki ezt a képet használta. Hadd idézzem őt: "Lelki életünk minden természetes folyamata az anyag nehézkedéséhez hasonló törvényeknek enged. Egyedül a kegyelem ismer kivétel. Két erő uralkodik a mindenségen: a nehézkedés törvénye és a világosság. Az általános módot, ahogy másokra számítunk, a bennünk ható nehézkedés szabja meg; ahogy ezt mások fogadják az a bennük ható nehézkedés következménye. Különben miként is adódhatna, hogy amikor egyik ember bizonygatja, hogy szüksége van a másikra, az eltávolodik tőle? Nehézkedés. Lehetséges olyan alászállás, melyben a nehézkedésnek nincs része. A súly lenyom, a szárny felemel: miféle szárny képes alászállani nehézkedés nélkül? A teremtés képes a nehézkedés alászálló, a kegyelem felemelő és a kegyelem alámerülő mozgására. Leereszkedni, a nehézkedés erkölcsi világában az emelkedést jelenti. Felzuhanást."
S ma Simone Weil után félévszázaddal mit mondhatunk: Nincs másra szükségünk, mint arra, hogy a kegyelem erejéből felzuhanjunk. Ámen.