2014-03-19

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Általában megriadunk attól, aki ártás szándékával közeledik felénk. Ez természetes. Félünk. Borsos Miklós pedig ezt írta: "Legtöbbször az ártó erők löktek előre, azok emeltek. A vesztes ember áll hozzám közelebb." Borsos Miklós szobrász, grafikus valami nagyon nagy hittel és erkölcsi magassággal alkotott. Most nyílt meg tárlata Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt. Tímár Gabriella mutatja be az általa rendezett kiállítást. Közben hallhatjuk majd Szabó István püspök megnyitó beszédének részletét.

Tímár Gabriella: Talán azzal a szóval lehetne leginkább jellemezni ezt a kiállítást, hogy "sűrű". Olyan ez a tárlat, mint amilyen Borsos Miklós volt. Mindig alkotott, sok művet készített.
Fekete Ágnes: A kiállított képek keretei nagyon különbözőek, azt mondhatnám, hogy nagyon tarka ez a fal. Ez azért van, mert a képek magángyűjteményekből kerültek a kiállításra?
Tímár Gabriella: Valóban magánemberektől kaptuk ezt az anyagot, hogy kiállíthassuk. Nagyobb része igazi személyes kapcsolatból van, és néhány tárgy ismertebb múzeumokból való. Láthatunk itt olyan képet is, amelyet maga Borsos Miklós keretezett be. Hagy kívánnivalót maga után, de pont ezért szép.
Számomra az egyik legkedvesebb az a Firenzében készült önarckép, amely 1929-ből való. Akkoriban azon vívódott: merre tovább? Ezt jelzi A keresztútnál című alkotása is, amelyet a győri Borsos Miklós Emlékmúzeumból kaptunk. Azon tépelődött, hogy szobrász, festő vagy grafikus legyen. Érezte magában a tehetséget, de nem tudta az irányt. Végül eldöntötte, hogy szobrász lesz, mégis rengeteg grafikai alkotása született. Nagyon sok grafikája és plakettje látható itt a kiállításon. Többek között készített plakettet Kós Károly, Albert Schweitzer, Luther Márton, és Bach emlékére. A győri múzeumból van itt egy teremtéssorozat.
Nagyon szeretem azt a személyességet, ami a kiállításon megjelenik. Például vannak olyan tárlók, amelyekben Maros Éva személyes anyagai, neki címzett levelek, cetlik találhatók. Maros Éva a megnyitón elmondta, hogy amikor tizenöt évesen találkozott Borsos Miklóssal, még bizonytalan volt, hogy hárfás legyen-e. Azonban Borsos Miklós segítette őt az útkeresésében például azzal a cetlivel, amit elé tett. Ez az írás arról szólt, hogy Szókratész a halála előtt a börtönben fogott a hárfázáshoz, tehát soha nem késő. Így lett Maros Éva hárfaművész.

Fekete Ágnes: Miért éppen kottatartókon állították ki a képek egyik részét?
Tímár Gabriella: A kiállítás a zene körül forog. Tematikájában is nagyon sok zenei témájú képet választottunk és sokat vívódtunk, hogy hogyan mutassunk meg minél több anyagot. És egyszercsak beugrott a kottatartó, amely megfogalmazza a kiállítás üzenetét. A kottatartók láttán sokan kérdezték, hogy milyen koncert lesz itt? Hát, Borsos Miklós grafikai alkotásaiból van itt egy koncert.

Szabó István: Amit itt látunk, nem önmegvalósítási curriculum vitae, hanem a teremtés szépségében elmerülő szemlélet tükre, régi szép szóval kontempláció, amely Borsos Miklós művészetének nagy ereje is. Nem akar rám tukmálni semmit, nem magakellető. Bibliai egyszerűséggel: nem kiált, és nem lármáz, hanem csak hív, invitál: ülj mellém! Nézzük együtt a vizeket, a hegyeket, az alakokat, az arcokat, a sorsokat! Aki Borsos Miklós invitálását elfogadja, annak nem kell feszengenie, mert az itt feltáruló világ nem ismeretlen, nem útvesztő vagy csapda, ahol a forma, az alak, a tér és a szín harmóniája csak játék és felszín volna, mint keserű pirulán a cukormáz. Valami őssejtés ébred bennünk, hogy hiszen ezt a világot láttuk, emlékezetünkben megébred valami igazi tudás és ismeret.
Tímár Gabriella: Borsos Miklós illusztrálja hitünket, képben akarta megfogalmazni, hogy ő mit hisz.
Fekete Ágnes: Vannak dolgok, amik jobban megfogalmazhatók, ha nem szavakat használunk?
Tímár Gabriella: Igen. Persze nem véletlenül hagyta ránk Isten az írott Igét, a szóban való hirdetést, de én úgy érzem, hogy sokkal teljesebbé alkotott minket. Más eszközeink is kell, hogy legyenek. Ajándék például a képzőművészet. Az, hogy valaki a hitét le tudja festeni. Ezek körül tudják ölelni szerintem az isteni Igét, az üzenethordozást.

Fekete Ágnes: A széppel üzen az ember. Magyar református eleink, bár "puritánok" voltak, de nagy gonddal munkálták meg azt a kevés tárgyat, amit használtak. S. Lackovits Emőke néprajzkutatóval a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek Múzeumában jártam, Pápán. Szeretnénk őt egy sorozatban faggatni arról, mik is azok a tárgyak, amelyek elengedhetetlenek egy református templomban, amik ennek a helynek az identitását adják. A pápai múzeum vitrinjei előtt beszélgettünk. Először a kehelyről lesz szó, hiszen ez a magyar reformátusok jelképe még a sírokon is.

S. Lackovits Emőke: Itt van a cápás pohár, amely a megmunkálás technikája alapján kapta a nevét. Ez egy ezüstből készült, trébelt, poncolt pohár.
Fekete Ágnes: Ez egy hagyományos pohárforma, tehát nem kehely.
S. Lackovits Emőke: Mindkettőt említik a leltárak. Volt kehelyforma és pohár is. A kereszteléshez is kelyheket használtak. Ez egy református sajátosság, hogy nem volt külön keresztelői edény, hanem a kehelyből kereszteltek. Egy gyülekezet vagy egy ajándékozó nem mindig tudott nemesfémből készült kelyhet vagy kenyérosztó tányért adományozni. A szegények ezüstje volt az ón. Pont azért, mert nem volt kegyúr, nem mindig volt lehetőség drága tárgyakat vásárolni. Berhidán fából készült kehely is volt. Ehhez társult az a tizenkilencedik századi megjegyzés, hogy "valamikor fakelyhek voltak és aranyszájú papok, most pedig aranykelyhek vannak és fapapok". A korai kelyhek katolikus használatban voltak, azonban a tizenhetedik században már készültek kelyhek kifejezetten református közösségek számára is. Voltak akkoriban ónkelyhek, és aranyozott ezüst vagy aranyozott réz kelyhek. A kehelyszár lehet orsós, növényi ornamentikával ellátott.
Fekete Ágnes: Mintha egy virág lenne?
S. Lackovits Emőke: Igen. Egyik gyülekezetben például leírták, hogy amikor az úrvacsora maradékát elfogyasztották, egyszerűen egymásra koccintottak a kehellyel. Ezen én nem tudok megbotránkozni, hiszen a vendégségben ráköszöntöm a másikra a poharat. Az úrvacsora pedig az Úrral való vendégség. A kehelybe azonban csak az úrvacsorai bor kerülhetett, amelyet az úrvacsoraosztás után kimostak és külön törlővel eltöröltek. Legtöbbször csak a bortartó kannát vitték be és a bortartó kannából öntötték a bort.

Itt a rendkívül változatos, finoman megmunkált és legdíszesebb barokk kelyhek láthatók.
A tizenkilencedik század kelyhei a legkevésbé díszítettek. Ezek között van fakehely is. Annyira szegény volt a gyülekezet, hogy nem tellett másra.
Fekete Ágnes: Hogyan vált a reformátusok jelképévé a kehely?
S. Lackovits Emőke: Mindenképp kifejezésre akarták juttatni a katolikusoktól és az evangélikusoktól való különbözőséget. Az evangélikusnál a kereszt, a római katolikusoknál a feszület utal a Krisztussal való közösségre és a krisztuskövetésre, úgy nálunk az úrvacsora kelyhe utal a Krisztussal való szövetségre. Ez az új szövetség kelyhe. Erre a szövetségre utal az is, hogy a gyászjelentésre kelyhet nyomtatnak.
Fekete Ágnes: A síron lévő kehely nagyon régi motívum?
S. Lackovits Emőke: Nem olyan régi. Ha a köveskáli régi sírjeleiket felidézem, akkor bizony ott a legrégebbi sírjel az alfa és az ómega: Krisztus a kezdet és a vég. A szomorúfűz is elég korai sírjel.

S. Lackovits Emőke: Komoly, felkészült ötvösmesterek munkáit láthatjuk itt a tárlókban. A tizenhetedik századból az ötvösbélyegek alapján ismerjük Szentjóbi Györgyöt, aki komáromi ötvösmester volt; Eötvös Jánost, aki Váradi Eötvös Jánosként jelzi magát; valamint Szívós János deákot.
Fekete Ágnes: Messzire elmentek egy-egy kelyhet elkészíttetni?
S. Lackovits Emőke: Igen, vagy megvásárolták. Tizennyolcadik század híres ötvösmestere volt a veszprémi Nánási Mihály. Nemcsak reformátusoknak dolgozott, hanem a római katolikusoknak is, és nagyon jellegzetes, gyönyörű barokk kelyheket készített.
A komáromiak őriznek egy kelyhet, ami komáromi rabok számára, az úrvacsora kiszolgáltatására készült.
Fekete Ágnes: Azonban nemcsak a rabok számára készítettek úrvacsorai edényeket, hanem beindult a kórház- és a belmisszió is, amely során egészségügyi okból kialakultak a kiskelyhek.
S. Lackovits Emőke: Igen. Az elsők között volt a győri gyülekezet, ahol a kiskelyhekből való úrvacsoraosztást bevezették. Háborús időkben vihető volt, és a betegek úrvacsoráztatására is szolgált. Volt olyan, ami szétnyitható volt. Ez már egy új fejezet. A rangos ötvöstárgyak már háttérbe szorulnak, és sorozatgyártásban készített úrasztali edényeket használnak. Bár a bortartó kannák azért megmaradnak. Ónkannát már nem lehet használni, mert az ónból olyan anyag válik ki, ami mérgező.

Fekete Ágnes: Most figyeljünk egy másik sajátos református templomi tárgyra, az úrasztalára!
S. Lackovits Emőke: A református templomban nem az úrasztala a központ, holott mind a két szentség kiszolgáltatása hozzá kapcsolódik. A településeken a piac mindig a központban helyezkedett el, és vannak közösségek, ahol az úrasztalát a templom piacának mondják. Azt is megfigyelhetjük, hogy az úrasztalát fölemelték, valamilyen emelvényre helyezték. Az úrasztalát le is terítik, mintegy fölkészítik az úrvacsorára, amelynek a kehely a központi tárgya. Az az érdekes, hogy míg az úrasztali terítők között vannak olyanok, amelyek más célra készültek és kivonva ebből a világi használatból kerültek templomi használatra, addig a kelyhek, mindig liturgikus célra készültek.
Fekete Ágnes: Abban az időben az oltár még nem középen volt a katolikus templomban?
S. Lackovits Emőke: Nem, nem. Amikor átvették őseink magát a katolikus templomot, az oltárt, ki kellett hozni, mert az nem volt középen. Hisz csak a nagy liturgiai reform után került szembe, addig az áldozat bemutatása háttal történt. Az iratokban találunk pontos időpontokat: "ekkor tették ki az oltárt a templomból és helyezték el az úrasztalát". A lelkész már ott áll szemben a gyülekezettel és úgy olvassa föl a szereztetési Igét, tehát nem fordít hátat. Ez egy óriási reformnak számított a templom berendezésében.
Milyenek voltak ezek az úrasztalok? A legrégebbi úrasztala az úgynevezett kamarásasztal. Megvan az asztallap, alatta egy kis szekrényke, és a szekrénykének van egy ajtaja, belül van egy polc, vagy nincs is polc. Voltak olyan polcos kamarásasztalok, ahol az úrasztali terítőket ide helyezték el. Szentantalfán az 1860-as években a templomban lévő kamarásasztalban őrzött úrasztali terítőket ellopták.
Később ezeket a kamarásasztalokat négyzetalaprajzú asztalok váltották fel, de ezeknek középen volt már egy vaskos oszloplába. Később ezeket kiszorították a köralaprajzú úrasztalák, amelyeknek szintén középen volt egy vaskos lába. Amikor valaki egy nagyobb adományt akart adni a templomnak, az egyházközségének, sok esetben nem elégedett meg azzal, hogy egy kelyhet vagy úrasztali terítőt csináltat, hanem az úrasztalát akarta megújítani. Ezek a megújítási törekvések hozták el azt az időszakot, hogy ezek a régi típusú úrasztalok kikerültek a templomokból. Jöttek a márványlapú úrasztalok és itt jött be az a felfogás, hogy mégiscsak az a legfontosabb, mert az közvetlen kapcsolatban van az úrvacsorával, úrvacsorai edényekkel, tehát az úrasztalának kell a legszebbnek lennie. Én nem vonom kétségbe az adományozók őszinteségét, csak azt mondták ki a zsinatok mindig, hogy a tárgyaknak egyszerűeknek kell lennie és a liturgiát kell szolgálnia. Úrasztalát adományoztak a hűség kifejezésére, az Isten dicsőségére vagy valakinek az emlékére. Ezeket is mindig egy dobogóra helyezték el, sőt több esetben körülkerítették az úrasztalát, mellyel kifejezték, hogy azt el kell különíteni, létre kell hozni egy szent teret.

Fekete Ágnes: A kamarásasztal, vagyis kamrás, szekrénykés asztal a szövetségládára utalhat?
S. Lackovits Emőke: Feltételezések vannak, de sokkal földhöz ragadtabb módon arra gondolok, hogy a magyar lakáskultúrából származik. Ha megnézzük, ott is találkozunk a kamarásasztallal, amiben a legféltettebb dolgokat, a kenyeret tartották. A kenyér, – amit sok helyen életnek mondanak – az asztalhoz kötődik, és az asztal a közösségnek is a kifejezője. Ha valakit az asztalomhoz hívok, akkor közösséget vállalok vele. Az egy asztalnál étkeznek, azt jelenti, hogy egy közösséghez tartoznak. Én rá szoktam kérdezni a nagygazdáknál, hogy az alkalmazottai külön asztalnál ettek vagy vele egy asztalnál? Olyan szép példáival találkoztam annak, hogy aki ott dolgozott abban a gazdaságban valamennyien egy asztalhoz ültek le, egy közösségbe tartoztak.
A lakásokban volt egy szent sarok az asztal környékén. A római katolikusoknál odakerült a feszület, a szentképek, a reformátusoknál pedig a házi áldás, az imádkozó kéz, az obsitos levelek, vagy a családi kép, tehát mindaz, ami féltve őrzött, a család közösségét hivatott jelképezni. Az étkezés szent dolog volt. Nem volt olyan, hogy ki, amikor akar, akkor eszik. Több helyen az asztalnál kötött ülésrend volt. Akik az úrasztala közösségébe kerülnek, mert együtt veszik az úrvacsorát, egy nagyobb családi közösséget alkotnak. Ezért nagyon furcsa az, amikor úrvacsoraosztásnál kimennek az emberek a templomból. Ez azt jelenti, hogy "nem vállalok veled közösséget". Nem vállal az Úr Jézussal se közösséget, mert hiszen vele vagyunk ott. Az egy közösséghez tartozás és az asztalhoz kötődés ezen keresztül nagyon fontos és ugyanakkor ősi dolog is.

Fekete Ágnes: Zászlót adott át a sepsiszentgyörgyi református líceum a budafoki Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskolának. Ezt jelképesen Bencze Péter igazgató tűzte ki.

Csurulya Edit: A háromszéki Sepsiszentgyörgyről jöttünk, ahol Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium igazgatója vagyok.
Fekete Ágnes: Milyen tantárgyat tanít?
Csurulya Edit: Matematikát.
Both Mihály-Gábor: Igazgatóhelyettes és szintén matematika tanár vagyok.
Fekete Ágnes: Hogyan jött a testvériskolai kapcsolat ötlete?
Bencze Péter: A Határtalanul pályázaton nyertünk egy utazást, amelynek keretében egy hetet töltöttek a hetedikeseink Erdélyben. Többek között három napot Sepsiszentgyörgyön, ahol az ottani líceum volt a gyerekeink szállásadója. Úgy gondoltuk, hogy ezt a kapcsolatot érdemes egy kicsit elmélyíteni. Most eljöttek, és kaptunk egy gyönyörű székelyzászlót, amit most testvériskolai kapcsolatot létesítve, ünnepségünk keretében kitűztünk.
Csurulya Edit: Már. Líceum vagyunk, és már régóta vannak testvériskolai kapcsolataink. Többnyire erdélyi líceumokkal, de a miskolci református iskolával is van kapcsolatunk. Nagyon jó érzés azt tudni, hogy az anyaországiak nem feledkeznek meg rólunk. Jó, hogy nem vagyunk egyedül a világban. Gondolnak még ránk.
Fekete Ágnes: Mi volt a legszebb pillanat ezen a mostani ünnepségen?
Both Mihály-Gábor: A székelyzászló kitűzése szívemhez szóló esemény volt.
Csurulya Edit: Nekem nagyon tetszett, amikor egy székely verbunkost, egy legényest táncoltak.

Fekete Ágnes: Híreink következnek:
Az emberi különlegességek, alkotó erő, gondolkodás, képzelet és akarat lesz a témája az EDUVITAL sorozat következő összejövetelének. A beszélgetést Pál Ferenc és Csépe Valéria fogja vezetni március 25-én, kedden, 17 óra 30 perctől Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Newton és Leibnitz vitájáról tartanak kerekasztal-beszélgetést Vassányi Miklós és Kodácsy Tamás részvételével március 20-án, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Múzeum utca 7. szám alatt.

Szakmai napot rendez a kontextuális lelkigondozásról a Gyökössy Intézet március 21-én, pénteken 9 óra 30 perctől Budapesten, az Abonyi utca 21. szám alatt.

A II. Helvét Hitvallás első két részéről tart előadást Balla Péter a presbiterképzés következő összejövetelén, március 22-én, szombaton 10 órakor Budapesten, a Nagyvárad téri református templomban.

Böjti evangélizációs estét tartanak ma este 18 órakor Debrecenben, a Széchenyi-kerti gyülekezetben Bódis Miklós erdélyi lelkipásztor szolgálatával. Ugyancsak evangélizációs esték lesznek a héten Kispesten a Rózsatéri gyülekezetben is. A 18 órakor kezdődő istentiszteleteken ma este Nagy István, 20-án, csütörtökön Végh Tamás, pénteken Szabó István hirdet Igét.

Író-olvasó találkozót tartanak Jókai Anna részvételével március 23-án, vasárnap 15 órakor, Budapesten, a soroksári Hősök tere 11. szám alatti református templomban.

Keszi Krisztina zambiai szolgálatáról tart vetített képes előadást március 22-én, szombaton a debreceni Nagytemplom gyülekezeti termében, majd vasárnap 17 órakor a Mester utcai gyülekezetben.

A Templomok, tornyok, harangok Zuglóban című kiállítás megnyitó ünnepségét március 21-én, pénteken 18 órakor tartják, Budapesten, a Hermina út 3. szám alatti Lipták Villában. A tárlat április 20-ig látogatható.

Esti énekes istentisztelet, úgynevezett vespera lesz a 16. századi nagy litániával nagyböjt 3. vasárnapján, március 23-án, 17 órakor Debrecenben, a Kistemplomban.

Pálhegyi Ferenc párkapcsolat-ápoló kurzusának következő témája: amire minden férfinak szüksége van: bizalom, elismerés, megerősítés. Az előadás március 24-én, hétfőn 18 órakor kezdődik Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetéből!

"Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön." (Zsid 11,13)

Egy francia gondolkodó Paul Virillio úgy nevezi a mai korszakunkat, hogy hadtáptársadalom. Nagyon találó kifejezés. A legjobb példa talán a gyorséttermek autós kiszolgálása, a katona sebtiben magához veszi az ételt, és megy dolgára. Virillio szerint pontosan meghatározható, éspedig 1916 volt az az év, amikor ez a társadalom megszületett, mert világossá vált, hogy a háború elhúzódik, és az egész lakosságot annak a szolgálatába kell állítani, hogy nyerjenek. Az egész civil társadalmat militarizálni kellett. A férfiak mentek a frontra, a nők a gyárakba, a gyerekek az óvodákba, egyfajta állandó mozgósítottság lett úrrá mindenen.
Bele sem gondolunk, ma is hány eszközünk van, amelyet a katonaságtól vettünk át, és jelképezi, de hordozza is a katonai eszmét: a konzerv, a rádió, magnó, tévé, számítógép, internet, ezek mind katonai találmányok. Virillio szerint 1916 óta folyamatos háború van, mert mozgósítva vagyunk, mert városaink olyanok, mint egy megtámadott hangyaboly, nem normális menetben, hanem mintegy hadiállapotban élünk. Azt hiszem, sajnos nincs messze az igazságtól ez a megállapítás. Csakhogy ma az ember leginkább önmaga ellen visel hadat. Magunkat öldököljük, amikor mint a katona, állandóan változtatjuk megfigyelőállásainkat: minden változik, semmit nem lehet megtalálni, összezavarodunk. Tegnap itt fűszeres volt, ma szálloda áll a helyén. A városok ellátmányozási központok egy önmagának hadat üzenő civilizációban.
De a sebtiben étkező katona világa mellé hadd állítsam a vándor képét most: A vándornak sincs nyugta, állandó kiszolgáltatottságban él. Neki is meg kell szoknia a változékony világot. A túlélés művésze egy vándorló nép. Több óriási különbség is van azonban. A vándornak egyáltalán nincs menedéke. Nincs hadtápközpont, mint a katonáknál, nincs anyahajó, nincs központi egység. Csak azt tudja, hogy mit hagyott el, és hogy hova megy. A lelkében él csak a biztonság. Azt hiszem, itt ebben a hadtáptársadalomban a lelkünket át kell rendezni, hogy amikor minden bizonytalan, ami körülvesz, ez földi vándorlásunk jele legyen, és ne hadiállapot. Nincs a földön maradandó, mert egy nagy átmenetben vagyunk. Sajnos mindenkit belevonnak ebbe az ostromállapotba, de mi vándorlásként élhetjük ezt meg! A mi vándorlásunk Isten kezében van. Napról napra vezet, és jeleket ad magáról.
Mi, akik a hadtáptársadalom tagjai vagyunk, mindig a nagy győzelmeket, a nyereményeket, a megoldásokat várjuk. A vándor jeleket vár, és kap mannát. Kap világosságot. Annyit, amivel éppen a következő szakaszt meg tudja tenni. Ez a vándorlét egyfajta kettős figyelmet ad nekünk. Nem úgy van, hogy katona módján szinte a hátunkon is szemeket kell növesztenünk, mert örök támadásban élünk, hanem a láthatón túl a láthatatlant is látjuk. Egy másik világ az irány, a célba vett város jelzései adnak biztonságot. Most böjt van. A visszavonultság ideje. Elégedjünk meg a mindennapi mannánkkal. Legyünk vándorok, és kérdezzük meg naponta: Merre menjek? Istenem, mit tegyek? Krisztusom, hogyan szerethetnék ma jobban? Ámen.