2014-04-16

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Nagyhét van. Ezen a héten azért nevezünk minden napot "nagy"-nak, mert Jézus halálára emlékezünk. De mit jelent az emlékezet? Nemrég színházban jártunk. Pilinszky János KZ oratóriumát néztük meg. Emlékezés okán tettük ezt, mert valamikor a nyolcvanas években, gimnáziumban nekünk kellett egyszer egy árpilis 4.-i ünnepet megszervezni. Állítólag én javasoltam, hogy adjuk elő Pilinszkynek ezt a művét. Nem tudom, ki és mit értett belőle, talán én magam se sokat. Szerencsére semmi baj nem történt ebből az ötletből. Mindenesetre emlékezésünk nem volt mindennapi. Most pedig, 2014-ben ugyanaz a három lány, elmentünk megnézni a Nemzeti Színházba – emlékezve erre az emlékezésre. Összecsúsznak az idősíkok. A negyvenes évek, a nyolcvanas évek, és 2014. Nagyon nagy élmény volt. Egy olyan holocaust megemlékezés ez a darab, amely tényleg üzenet a mának. Pilinszky János a szokástól eltérően hív minket emlékezésre. Azt szoktuk mondani, hogy azért kell emlékezni, mert különben ugyanazokat a vétkeket követjük el, amiket elődeink. Így azonban könnyen abba a hibába esünk, hogy csak felkaparjuk a sebeket, és azok soha nem gyógyulnak be. Magyarország történelme sajnos bőségesen tartalmaz sebeket. Talán azt hisszük, hogy ha ezek begyógyulnának, akkor már nem is hinnénk el azt, ami megtörtént. Pilinszky azonban keresztyén módon emlékezik, és hisz abban, hogy jóvátehetjük a múltat. Ő Németországban volt, amikor felszámolták a lágereket. Ez az élmény egész életére kihatott. Így ír: "a minőség erejével olyasmibe kell behatolni, ami a valóságban réges-rég, visszavonhatatlanul és végérvényesen megtörtént. Befejeződött, megtették, bekövetkezett." (Egy lírikus naplójából. 1977) Húsz évvel később Pilinszky ismét elment Auschwitzba, és azt írja, hogy akkor meglátott egy fényképet, ami teljesen átváltoztatta gondolkodását. "Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént."
A darabban Krisztus szenvedésévé válik a földi borzalom. Radnóti Miklós kabátja és a Bori notesz egy feszületté válik, és átváltozik a múlt bennünk is. Krisztus követésére hív, valami végső együttérzésre a szegényekkel, a megkínzottakkal. Pilinszky azt írja, ha nem így alkotunk és gondolkodunk, "okosabb kihívni a Vöröskeresztet, vagy valamiféle segélykérvényt írni." (Hitünk titkairól) Nekünk épp azt kell megoldanunk, ami emberileg megoldhatatlan. De meg kell oldanunk! Hiszen mindannyian tele vagyunk gyógyíthatatlan sebekkel. Ezekre csak az a gyógyír, hogy titokzatosan, Krisztus szeretetével visszamegyünk a múltba, és jóvátesszük a jóvátehetetlent. Különben nincs kiút, különben nincs mit mondani! Nagyhét van. Nem azért emlékezem, mert egy múltbeli emléket felidézek, hanem Jézus halálát rám is érvényes módon akarom megérteni. Lélekben visszamegyünk a múltba, és magunkra vesszük a keresztet, ezáltal kicsit megváltoztatjuk azt, ami megtörtént, egyszerűen azért, mert belekerülünk az eseménybe.
Most visszamegyünk hetven évet az időben, térben pedig Budakeszire utazunk. Ugyanis az ottani gyülekezet ekkor alapult. Ez a visszaemlékezés egy másik tragédiát szeretne megoldani, ugyanis számos református gyülekezet úgy jött létre, hogy a kitelepített sváb lakosság helyére kerültek be reformátusok, és az ő házaikban kezdődött meg a hitélet. Így volt ez Budakeszin is. Császár Lajos 88 éves, talán a legmesszebb tud visszaemlékezni arra, hogyan alapult meg a gyülekezet. Elmeséli életét.

Császár Lajos: Nagyon hálás vagyon a Jóistennek, hogy erőt ad akkor is, amikor úgy érzem, hogy valami nem fog menni. Ő megerősít, és utólag látom mindig, hogy mekkora a kegyelem. Hadd mondjam el a feleségem elvesztését! December 22-én, estefelé vacsoráztattam. A szomszédok disznót vágtak és hoztak át neki friss levest. Megette a levest, ivott is, de egyszercsak olyan furcsán nézett rám. Kérdeztem tőle, hogy mi történt? Ő csak nézett, majd becsukta a szemét és elment. Hát nem kegyelem? Ha szenvedni láttam volna, az egész más lett volna. Az utolsó percig beszélgettünk.
Az egész életem folyamán azt tapasztaltam, hogy voltak nehézségek, nehéz idők, de mindig úgy érzem, hogy szolgálatra hívott az Isten. 1962-től a gyülekezet presbiteri jegyzője lettem. Görög Sándor bácsi volt elődöm, neki mondtam, hogy nem vagyok jártas az efféle dolgokban, hiszen kétkezi munkás voltam és nem irodista. Sándor bácsi azt mondta: "Nem baj Lajoskám, majd én segítlek." A jegyzőkönyv fontos, hiszen az megmarad az utókornak, ezért nem mindegy, hogy hogyan írjuk. Elvállaltam és 2006-ig voltam presbiteri jegyző.
Fekete Ágnes: Ez több mint negyven év.
Császár Lajos: Valóban hosszú idő, és eleinte nem voltak mindenféle készülékek, amelyek segítették volna ezt a szolgálatot. Volt egy fényképezőgépem és lefényképeztem az akkori konfirmandusokat, a vendégeket. Igyekeztem megörökíteni a fontos eseményeket. Közel négyszázötven-ötszáz fénykép gyűlt össze az idők folyamán. Most az ünnepségre nagy kartonlapra ragasztgattam fel és többek között ebből nyílt kiállítás a Kálvin-teremben. Ritka dolog az, hogy egy gyülekezet ennyi emlékképpel rendelkezik. Szépen gyarapszik az egyház. Épül. Az a fáradhatatlan energia, ami valamikor fűtött bennünket, valahogy most virágozni kezd.

Fekete Ágnes: Honnan indult Lajos bácsi?
Császár Lajos: Pátkai születésű vagyok. Ott a Kézdivásárhelyről származó dr. Nagy Gyula lelkész volt az én tanítómesterem. Huszonnégy évig volt Pátkán lelkipásztor. 1945-ben internálták. Mert jöttek a németek, és elvittek embereket. Ezek olyan emberek voltak, akikre azt mondták, hogy kommunisták. Valaki rosszindulattal azt állította, hogy ő vitette el őket. Erre őt internálták. Székesfehérváron tartották fogva a politikaiakat, és ott dolgoztak a vasúton. Én a járműjavítóban dolgoztam és láttam, amikor a kerítés mellett mentek el. Nekünk volt otthon tehenünk és mindig vittem tejet. Tudtam, hogy milyen időben jönnek a rabok, odamentem a kerítéshez föltartottam tejet, odajött és elvitte.
Fekete Ágnes: Meddig tartott ez az internálás?
Császár Lajos: Egy év munkaszolgálat után elengedték, de már nem is mert hazamenni, mert megfenyegették.
Fekete Ágnes: Hogy került ide lelkésznek?
Császár Lajos: A büntetés lejárta után Ravasz László, a Dunamelléki Egyházkerület püspöke kijött, hogy adjon neki lelki szolgálatot is. Akkoriban zajlott a betelepítés ide a svábházakba Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról és a Dunántúlról. A gyár végett települtünk ide.
Fekete Ágnes: Budakeszi egy sváb falu volt?
Császár Lajos: Sváb falu volt. Kitelepítették a lakosságot és helyettük telepítették be ezeket a menekülő családokat.
1944-ben a Korányi szanatóriumban dolgoztam. Voltak ott református emberek és létrehoztak egy kis imatermet. Oda járt ki kórházi lelkészként szolgálni Tunyogi Csapó András és a pasaréti lelkipásztor. Az akkori istentiszteletekre a betegek, és a Budakeszire került reformátusok jártak föl. Deézsi János barátomék kérték a lelkészt, hogy akkor jöjjenek le Budakeszire. Aztán itt béreltek a Petőfi Sándor és az Erdő utca sarkán egy kis helységet és ott kezdődtek az istentiszteletek. Ez az úrasztala, ami most is van, onnan való.

Fekete Ágnes: Tehát ott voltak az első istentiszteletek a Petőfi utca sarkán.
Császár Lajos: Igen, oda jöttek el. Akkor Deézsi Jánoséknál voltunk.
Fekete Ágnes: Ki volt Deézsi János?
Császár Lajos: Órásmester volt, és sokáig ő volt a budakeszi református gondnok.
Császár Lajos: Amikor Dr. Nagy Gyulát idehelyezték Deézsi Jánosék adtak neki lakást.
Eljárt a jegyzőnél és akkor utalták ki ezt a régi kis templomot, ami most Kálvin-terem, meg a mögötte lévő telket.
Fekete Ágnes: Ez egy sváb ház volt?
Császár Lajos: Igen. Az itt lakó család németajkúnak vallotta magát, erre kitelepítették. Két épület volt, ami most templom, meg a parókia.
Fekete Ágnes: Aztán le lett bontva ez a ház?
Császár Lajos: Nem. A templomrész falusi ház volt. Hátrább még istálló is volt. Annak a falát a parókia felé lebontották, kiszélesítették, így lett egy nagyobb mestergerendás kis templomocska belőle. Ahogy bemegy az ember az udvarba, lehet is látni az alap részét, kiugrik egy másfél-két méterre. A parókiára beköltözött Nagy Gyula, de ő 1947-ben meghalt.
Fekete Ágnes: Utána került ide Fónagy Zoltán?
Császár Lajos: Igen, ő volt az első választott lelkipásztor. Haranglábat is építettek ott hátul. Nagyon-nagyon szorgosan összefogott az akkor idetelepült vallásos gyülekezet.
Fekete Ágnes: Lajos bácsiék hogyan kerültek ide?
Császár Lajos: 1946-ban elmentem Székesfehérvárra MÁV mozdonyjavító műhelyébe dolgozni, mert nem akartam napszámozni falun. Gyalog jártunk be a tizenkét kilométerre lévő munkahelyre. Ott B-listára kerültem, ami azt jelentette, hogy amikor lejárt az egy év próbaidő, nem véglegesítettek, hanem elküldtek. Ekkor, 1947-ben elkerültem a BSZKRT-hoz Angyalföldre kalauznak.
Fekete Ágnes: Mi volt egyébként a végzettsége?
Császár Lajos: Édesapám zsellérember volt. Bérelt földeken élt a családom. Én többet éreztem magamban. Tanulónak nem tudtam menni, mert nem volt pénzünk. Iparos tanulónak nem engedtek, mert azt mondták, szükség van rám. 1947. február 27-én egy másik barátommal eljöttünk Budapestre. Bejutottunk a BSZKRT-hoz kalauznak. De közben már elvégeztem a kocsivezetőit is. Ezután mentem el az Újpesti Fa- és Fémipari Szakiskolába, ahol műszaki rajzolói tanfolyam indult. Nem hagytam magam leállítani. Mikor elvégeztem 1951-ben, itt a PRÉKO hadiüzembe kerestek műszaki rajzolókat. Ide átkértek, és fölvettek. Politikailag elkezdték piszkálni az embernek a múltját. Édesapám Pátkán huszonnégy évig volt gondnok. Káderozták őt is, meg engem is. Akkor nagyon alkalmazkodni kellett a párthoz. Egyszer Sándor Feri mondta nekem vasárnap a templomban, hogy jobb lesz nekem, ha átmegyek dolgozni a kórházba. Végül huszonkilenc évig dolgoztam ott.

Fekete Ágnes: Akkor még nem tetszett itt lenni, amikor a kitelepítések voltak?
Császár Lajos: Én 1952-ben jöttem ide. Addig Budakesziről nem is hallottam. Amikor idejöttem, már kiszemeltek, hogy jó leszek presbiterjelöltnek, mert rendesen járok templomba.1954-ben választottak meg presbiternek, mikor a gyerekemet megkereszteltük. Az körülményes volt, mert nem mertük elhívni a keresztszülőket mindet, mert nem lehetett feltűnést csinálni. Öcsém, meg a sógornőm lettek a keresztszülők. Akkor kaptam egy olyan Igét, hogy "Neveden szólítottalak, enyém vagy". Erre elfogadtam a presbiteri szolgálatot. Amikor Fónagy Zoltán fölesküdtetett, kaptam azt, hogy "Légy bátor és erős…" és "…néked adom az élet koronáját". Még most is megmarkolja a szívemet. Ezek az Igék mindig megerősítettek, amikor valami baj volt. Mert azért a politika mindig belepiszkált a kórházon belül is a dolgokba, de ott is az orvosok egy része vallásos volt és segített az emberen.
A gyülekezet szépen fejlődött. Mindig csináltunk valamit, javítottuk az épületeket, villamosítottuk a harangokat, vettünk harmóniumot, aztán később orgonát. Ezután 1990-ben volt egy ünnepség. Zsúfolásig tele volt a templom, nem fértek a terembe, még az utcán is álltak. Nem jutott hely az idősebbeknek, na de kit szólítson föl az ember, hogy álljon föl? Betereltük a népet a kis terembe, hogy ott van ülőhely, ott is elfér ötven-hatvan ember. Akkor vetődött föl az új templom építése, 1990-ben. Olyan gyönyörű dolog volt. De jött az újabb gond, hogy hová épüljön a templom? Az önkormányzathoz fordultunk. A barackosba akartak helyet adni. Ezt nem fogadta el a presbitérium. Többször is elmentünk az önkormányzati ülésre is. Ott elutasítottak több lehetőséget is. Azután felmerült, hogy a régi templom előtt is van egy terület. Az utcán csak egy pár száraz diófa volt a hősi emlékműig. Szégyene volt a községnek. Megkérdeztük, hogy miért nem lehet megkapni ezt a templom helyéül? Végülis megszavazták. Boldogan jöttünk haza, hogy megkaptuk a helyet. Ekkor kezdődött a szervezés. Akkor már gyűjtöttünk is egy kis pénzt is. Az ünnepségen eszembe jutott, hogy mennyi nyugtalan éjszakánk volt! Ezer köbméter fa van ebben a templomban! Mindig volt gond, de mindig volt segítség is. Most úgy elgondolkodom, hogy a Jóisten milyen bölcsen tudja irányítani az embereket! Sok fellázadt emberrel beszélgettem, sokan zúgolódnak a lét és életkörülmények miatt, de most megint igazolódott az, hogy a Jóisten nem engedi, hogy gyűlöletes állapot jöjjön létre.
Fekete Ágnes: Hogyan alakult a hite az élete során?
Császár Lajos: Jó magot, a gyökereket is hoztam magammal otthonról. Gyermekkoromban jó alapot kaptam.
Fekete Ágnes: Mely Igék segítették az életben?
Császár Lajos: "Légy bátor és erős…" és "…néked adom az élet koronáját". Amikor elkeseredtem és gyötrődtem, ezek az Igék nem hagyták, hogy más irányba terelődjek. Sokat jelentettek mindig az énekek is: az Úr Isten az én reménységem. A hitnek vannak ilyen kis mezejei, amikor az ember odamegy, ott mindig más és más van, és máshonnan kap erőt. Mindig kaptam indíttatást arra, hogy ne adjam fel. Isten azt mondta: Ne add fel, veled vagyok! Az életben fogaskerékrendszer működik, ami hozza is, meg viszi is a jót is, meg a rosszat is.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg a Nagyhét református eseményeit!
A Protestáns Tavasz május végéig tartó programsorozatban az idén is számos előadás, hangverseny és istentisztelet lesz. Többek között április 18-án, 18 órakor Nagypénteki zenés elmélkedés lesz a Hylarion Énekegyüttes közreműködésével, nagyszombaton 20 órakor húsvét éjszakai ökumenikus német-magyar liturgiát és tűzgyújtást tartanak, valamint húsvétvasárnap 19 órakor ünnepi hangversenyt ad a Savaria Barokk Zenekar Budapesten, a Hold utcai református templomban.

Az ősi hagyományokat felelevenítő protestáns passió-játékot mutatnak be egy teljes éjszakás vigília keretében április 19-én, nagyszombaton este 22 óra 30 perctől Budapesten, a Gyógyszertári út 3. szám alatti Reménység Szigetén.

Evangélizációs istentisztelet lesz Végh Tamás szolgálatával ma este 18 órakor Soroksáron, a Hősök tere 11. szám alatti református templomban.

Húsvétvasárnaptól rendszeresen lesznek istentiszteletek Zalakaroson a gyógyfürdőben. Az első istentiszteletet április 20-án 10 órakor tartják. Ugyancsak evangélizációs estéket tartanak ezen a héten péntekig esténként 18 órakor Boldván.

Jézus szenvedésének 16-17. századi liturgiája szerinti lamentációt tartanak április 16-án, azaz ma este 20 órakor a Debreceni-Kistemplomban, ugyanott 20-án, húsvét hajnalban 5 órakor lesz istentisztelet.

Az idén is lesz húsvét hajnali istentisztelet a fancsikai Árpád-kori romtemplomnál. Április 20-án hajnalban 4 óra 40 perckor indulnak a résztvevők a debreceni Nagytemplom elől.

Ady Endre istenes verseiről tart előadást Brassai Zoltán irodalmár április 16-án, azaz ma délután 17 órától Lovason, a református templomban.

A Presto Kamaraegyüttes húsvéti hangversenyt ad április 19-én, szombaton 16 órakor a Pestújhelyi református templomban, a Sztárai Mihály tér 3. szám alatt.

Kórusénekes, úrvacsorai istentiszteletet tartanak április 18-án, nagypénteken 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Mózes ötödik könyve 8. részéből!

"Emlékezz meg az egész útról, amelyen hordozott az ÚR, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a szívedben: vajon megtartod-e parancsolatait, vagy sem?" (5Mózes 8,2)

Mit jelent emlékezni? Nem is gondolnánk, mennyire fontos kérdés ez. Van Makkai Sándornak egy különleges novellája. Az a címe: Az egyéniség vára. Egy tanmesének is mondhatnánk. Öntudat és Hit, mint király és királyné uralkodnak az úgynevezett Egyéniség várban. Ez a vár a Világ, az óriások háborújával szemben egyedül képes az ellenállásra. A vár mégis elveszett, és a tragédia úgy kezdődött, hogy Hit királyné elaludt. Az egyik királylány, akinek Emlékezet volt a neve, és a mellészegődött Képzelet királyfi elkezdtek beszélgetni Öntudat királlyal. Együttes erővel meggyőzték őt, hogy felesleges ehhez az ócska kőrakáshoz ragaszkodniuk, adják át a várat az óriásoknak, a Világ hadseregének.
Az emlékezet ebben a mesében, mint valami rossz tanú szerepel jelképesen. A jelen döntései helyett a múlt torzképei és révedezései jönnek elő vele. Valóban így van. Sok emlékezés éppen az ember hite ellen dolgozik. Fölhánytorgatunk dolgokat. A sok elszalasztott örömöt és lehetőséget látjuk, se magunknak se másnak nem tudjuk megbocsátani a veszteségeket. Ennek az emlékezetnek a lényege az, hogy nem tudjuk elfogadni az elmúlást. Ez az emlékezés inkább vájkálás. Isten úgy adta nekünk az időt, hogy állandóan átdobjon minket a múltból a jövőbe. Minden pillanat elmúlik, és a földi lét egy állandó temetés, ha innen nézzük, de egy állandó menetelés is valami felé, ha onnan nézzük.
Az az emlékezés, amire Isten hív, furcsa módon a jövő felé néz. Isten nem azért mondja népének, hogy emlékezz meg az egész útról, amikor negyven évig sanyargatott a pusztában, mert egy régi történés számára valamiféle lelki kőtáblát szeretne állítani, hanem a ma emberének a szíve miatt kéri: nézzetek hátra! Az emlékezés kulcsa az, hogy mit teszünk most és mit teszünk majd? Azért emlékezek, mert Isten felé tartok. Emlékezzünk ezen a héten Krisztus halálára és feltámadására, és tegyük ezt azért, mert Krisztus felé megyünk, és ő van jelen az életünkben!
Ha ez ember nem jól emlékezik, akkor két veszélybe szokott beleesni. Vagy túlságosan elbizakodott, vagy reményvesztett lesz. Mert valami ezt súgja nekünk: minden el van veszve! Ezt már nem lehet helyrehozni! Esetleg, ha nagyon-nagyon megtartóztatjuk magunkat, ha szentet faragunk magunkból, akkor van egy halvány remény, de valójában csak az ítélet szavát hallom: elhagyott Isten! Elpusztul a világ! Máskor pedig valami azt súgja nekünk: Nincs olyan nagy baj! Hát az Isten kegyelmes! Nem hagyja elsodródni ezt a világot, hisz szeret minket! Borítsunk fátylat a múltra, hiszen ő is ezt teszi. Ezekkel a mondatokkal szép lassan elaltatjuk lelkiismeretünket, szélsőséges esetben megöljük, és a kegyelmet úgy fogjuk fel, mint ami szinte feljogosít a rosszra.
A Biblia válasza mindkét esetben az, hogy figyelj a történet végére! Jézusban láthatjuk a dolgok kimenetelét. Ami vele történt, az történik az egész világgal, és mindenkivel. Jézus feltámadása miatt nincs ok se a reménytelenségre, se az elbizakodásra!
A mi világunk nagyon beteg. A betegség legfőbb tünete megváltozott időszemléletünk. Mint valami gyorsvonat zakatol minden, és egyre nyilvánvalóbban felfaljuk a jövőt. De erre nincs más megoldás, minthogy a jövő felől értelmezzük, a múltat és azt, amit látunk. Nekünk a jövőnk Krisztus! Ezért emlékezünk rá, ezért reménykedünk benne, és kérjük, gyógyítson meg minket! Ámen.