2014-06-04

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Vannak dolgok, amiket nem tudunk szóval elmondani. Sokszor egy hangszeren eljátszott dallam pontosabban fejez ki valamit, mint a szánk. Ugyanakkor a hangulatok be is csapnak bennünket. Talán ez a dilemma vezetett el oda, hogy a reformáció első évtizedeiben nemigen használtak hangszereket a templomokban. Mára viszont az orgona szinte elengedhetetlenné vált az istentiszteleteken. Az elmúlt hétvégén szervezték meg először az OrgonaPont Fesztivált az országban. Református részről Bódiss Tamás orgonaművész, kántor volt az egyik szervező. Vele beszélgettünk az orgonáról.

Bódiss Tamás: Az orgonát már a régi római korban házi hangszerként használták. Ennek tanúja az aquincumi orgona. Régen fejedelmi, királyi hangszer volt, amelyet egymásnak ajándékoztak az urak. A középkor második felében már a szertartásokon is használták. A mai formája a reformáció után alakult ki. A barokk kor vívmánya az orgona mai alakja. Gyakran két manuálja, pedálja, és több sípsora van, amelyeken különböző hangszíneken lehet játszani. Az észak-német lutheránus hanzavárosoknak köszönhető, hogy az orgona bekerült az egyházba, és az istentisztelet része lett. Az orgona nagyon dekoratív hangszer, amely betölti a teret nemcsak a hangjával, hanem a felépítésével is, ezért a város főtemplomában jelképezte a város jólétét, és egyfajta státuszszimbólum volt.
Fekete Ágnes: A reformáció előtt hogy nézett ki a katolikus orgonahasználat?
Bódiss Tamás: A cselekményeket kísérte a hangszer. A katolikus liturgiában nagyon sokáig nem volt népének, magában a szertartásban gregorián ének hangzott el, amelyet a kórus énekelt, és nem kísérte az orgona.
Fekete Ágnes: Amíg a pap csinált valamit, azalatt szólt az orgona, hogy ne legyen addig csend?
Bódiss Tamás: Igen. Azt tudjuk, hogy a gyülekezeti éneket, népéneket, az anyanyelvű templomi éneket tulajdonképpen a reformáció teremtette meg.
Fekete Ágnes: És innen vették át a katolikusok?
Bódiss Tamás: Igen. A középkorban is templomon kívüli használatban voltak csak népénekek.
Fekete Ágnes: Viszont maga a református egyház – különösen kezdetben – nagyon elutasító volt az orgonával kapcsolatban.
Bódiss Tamás: Ez így nem egészen egyértelmű. Luther egy helyen úgy nyilatkozik az orgonáról, hogy az orgonazenét azért tartsuk meg a gyengébbek kedvéért, mint kis "körtécskéket", vagy "díszecskéket". Az orgonazene a középkorban valóban dísz volt, és nem volt a liturgia elengedhetetlen feltétele. Egyébként ma sem elengedhetetlen. Az evangélikusok is tartózkodóak voltak az orgonával kapcsolatban. A gyülekezeti éneklés a kulturális igényekhez igazodott, így a magyar református vidékeken, a paraszti mezővárosokban megmaradt az egyszerű, egyszólamú gyülekezetei éneklés, míg a polgárosultabb, lutheránus városokban kialakult az egyházzenének az az összetettebb formája, amely a kóruséneket és az orgonazenét is igényelte a templomi istentiszteleten is.
Fekete Ágnes: Azonban az orgonával szembeni elutasítás mégiscsak jelen volt a reformációban.
Bódiss Tamás: Az 1636-os középkori énekek anyanyelvű formáját tartalmazó gyűjteményben, az Öreg Graduál előszavában olvashatunk az orgonáról. A kódex szerint "jobb volna azokat a fuvolákat kihányni a templomból és a kovácsok műhelyébe adni". Gellei Katona István ebben akkor elsősorban az antikrisztus, vagyis – akkor így gondolták – a pápaság jelképét látta. Az orgonát a szertartáshoz és a díszes ruhákhoz sorolta. Ugyanis azt tapasztalta, hogy az orgonazene a szertartásokhoz és azokhoz a titkos dolgokhoz tartozik, amik csak latinul hangozhatnak el a templomban, és ha azok elvetendők, akkor ez is. Tehát az orgona elvetése tulajdonképpen egy "árukapcsolás" volt. Ezzel együtt a többszólamú zenét is elutasította az Öreg Graduál, amiről azt mondja, hogy olyan, mint amikor az ember érzi egy jó pecsenye illatát, de soha nem lehet benne része. Csiklandozzák az ember érzékeit, de mégsem élhet vele. Hallja az éneket, de nem énekelheti azt, hiszen nem is érti annak a szövegét, merthogy polifon módon énekelnek, többszólamban, és ráadásul latinul. Azt akarták elődeink, hogy maradjon meg csak az egyszólamú ének – a szertartási énekek és az egyszerű gyülekezeti ének!
Fekete Ágnes: Kálvin is hasonló módon gondolkodott?
Bódiss Tamás: Kálvin úgy gondolkodott, hogy a világi zenét ne vigyük be a templomba. Azokat a műfajokat, amikkel az asztal mellett élünk, jól érezzük magunkat, énekelünk, azokat ne vigyük be a szent helyre, mert az egy egészen más dolog. Mik voltak ezek a műfajok? Az asztali éneklés és a madrigálok, a villanellák. A párizsi sanzon akkoriban igen elterjedt műfaj volt. Kálvin azt mondta, hogy ezt a zeneiséget ne vigyük be a templomba, mert ne keverjük össze a szórakozást az istentisztelettel. Nem azért, mintha az asztalhoz ne várnánk Istent, vagy akkor Ő nem volna jelen, hanem azért, mert meg kell különböztetnünk az életünkben, a napjaink folyamán bizonyos perceket, amelyek elkülönülnek a többitől.
Fekete Ágnes: Ez az orgonához is kapcsolódik?
Bódiss Tamás: Nem. Egyszerűen nem volt szükség rá. Az éneket nem kísérte orgonazene. Régi értelemben vett szertartás nem volt a genfi templomban, tehát akkor nincs szükség arra, ami a szertartást kíséri.
Fekete Ágnes: Akkor még lehetőségként sem merült fel, hogy az éneket orgonával kísérjék?
Bódiss Tamás: Az 1650-es évekből, tehát a tizenhetedik század derekáról vannak egyáltalán forrásaink arról, hogy hangszer kíséri a gyülekezet énekét. Középkori szokásból eredően a templomi éneket mindig kórus vezette, egy olyan társaság, közösség, akik megtanulták a szertartás énekeit és abba aztán bekapcsolódott a gyülekezet is. A genfi zsoltárokat Loys Bourgeois tanította meg az iskolás gyerekeknek, akik előénekelték azokat a templomban. Azaz ők elénekelték és a gyülekezet követte őket az énekével. Nem bizonyítható, hogy Bourgeois elítélte volna az orgonát. Egyszerűen nem volt rá szükség.
Fekete Ágnes: A Bourgeois zsoltárok is profán énekekre íródtak.
Bódiss Tamás: Éppen ezért ragaszkodtak az egyszólamúsághoz. Mert az egyszólamúságban már nem jelenik meg az a fajta reneszánsz hangzási világ, hangulat, amely a négyszólamban.
Fekete Ágnes: Kevésbé kellemes, nem annyira az érzékeknek szól?
Bódiss Tamás: Igen, ezt is lehet mondani. A cél az, hogy jobban figyeljünk oda a lényegre, a szövegre, amit közvetíteni akar és ne a közvetítőeszköz legyen a fontos. A lényeg az egyszólamú éneklésnél sokkal jobban tetten érhető, mint a többszólamúságnál.

Fekete Ágnes: Később az orgona szép lassan teljesen átvette az uralkodó szerepet az egyházban.
Bódiss Tamás: Valóban.
Fekete Ágnes: Ebben van jó is meg rossz is.
Bódiss Tamás: Igen. Az orgona használatának vannak veszélyei, mert sokan úgy gondolják, hogy ha az orgona úgyis szól, akkor nem fontos annyira az éneklés. Ma már szinte nélkülözhetetlennek vesszük azt, hogy egy istentiszteleten orgona, vagy valamiféle hangszer szóljon, amely gyakran csak egy hangszerpótlék. Ezeknek a pótlékoknak az igénytelen, valóságidegen hangja nem segíti, hanem inkább akadályozza a gyülekezeti éneklést. Inkább csak énekelni kellene azokon a helyeken, ahol nincs megfelelő hangszer. Viszont énekvezetőre meg mindenhol szükség van, hiszen valakinek el kell kezdeni az éneket, és vezetnie kell.
Fekete Ágnes: De azért, ha jól sejtem, mint orgonista, nem vagy orgonaellenes!
Bódiss Tamás: Nem vagyok. Bár az orgona valamikor világi hangszer volt, ma mégis szakrális hangszernek érezzük. Amikor megszólal egy orgona, azonnal egy templomra gondolunk, vagy valami olyanra, amivel ott találkozunk. Ez egy asszociáció, de valamiért az orgona hangját ilyennek érezzük, mert alkalmas arra, hogy egy kicsit eltávolítson bennünket a mindennapi gondolatainktól, a gondjainktól. Egy pár perces orgonaszó elválasztja az életünket attól a világtól, ami utána következik. Már ez önmagában is magyarázhatja, hogy az orgonahang egy kicsit közelebb vihet bennünket Istenhez. Nem önmagában, hanem egy eszköz lehet erre. Természetesen utána következni kell a szónak, az Igének, az imádságnak. Egy orgonahangverseny nem lehet istentisztelet, mert csak az lehet istentisztelet, amiben megszólal az Ige, az imádság, megtörténik a közösség és az úrvacsora is.
Fekete Ágnes: Nagyon jó gyakorlat némely gyülekezetben, hogy az orgona valóban liturgiai eszköz, ugyanis egy orgonadarab segít abban, hogy az emberek gondolkodjanak, vagy imádkozzanak.
Bódiss Tamás: Az orgona nemcsak az istentisztelet elején, vagy a végén, hanem közben is segíthet az Isten közelébe kerülni. Az orgonaszó lehet az imádság olyan műfaja, ahol a ki nem mondott szavak szerepelnek.

Fekete Ágnes: Ahogyan a zene, szavak nélkül beszél, úgy beszélnek tárgyaink is. Templomaink nagyon beszédesek. A fehér fal beszél a tisztaságról, a magasság az Isten kereséséről, a fény a Krisztustól érkező életről és így tovább. Most a kömlődi református templomba látogatunk el, ahol a már nem használatos karzatokon egy kiállítást rendeztek be a falu és a gyülekezet életéről, múltjáról. Az egyházközség csökkenő létszáma sok helyen nehéz helyzetet okoz. Itt azt a megoldást találták, hogy számos intézményt is létrehoztak, fogyatékkal élő fiatalokat segítenek, és legutóbb egy ifjúsági tábort is elindítottak. Kerényi Béla Református Diakóniai Központ intézményrendszerük neve. Bogáth Istvánt, a gyülekezet gondnokát, és Szemeti Ferenc lelkipásztor hallják, amint először a templomba nyitunk.

Szemeti Ferenc: A templomajtón lehet látni ezt a nyílást. Az orosz katonák mozinak használták a templomot a második világháború alatt, és valamelyik katonának befele jövet véletlenül elsült a géppisztolya. Szegény nagymamámék vasárnap hajnalban már fél négykor jöttek, mert vékával hordták ki a szotyolahéjat, hogy mire istentisztelet lesz, ki legyen takarítva. Százhetven évre visszamenőleg, egyházfi és harangozó volt a családom. Én is mind a három haranggal tudtam harangozni.
Fekete Ágnes: Egyszerre? Hogyan?
Szemeti Ferenc: Hát úgy hogy a két kisebbet a jobb kezembe fogtam, a nagyot meg a ballal húztam, hol jobbra, hol balra.
Fekete Ágnes: Hogy ne egyszerre szóljon?
Szemeti Ferenc: Így van. 1959-ben megalakult a téesz a faluban, és az egész család ott dolgozott, nem tudtak hazajönni édesapámék délben harangozni. Én akkor általános iskolába jártam. A tanító néni férjének zsebórája kint volt a katedrán, és amikor ő rám nézett, nem is kellett semmit mondania, hazamentem, kivettem a nagykulcsot, elharangoztam a delet, és mentem vissza az iskolába. De már ötévesen is harangoztam. Aratás kellős közepén volt, meghúztam a harangot az emberek meg szaladtak, hogy hol van tűz? Hiába szaladtam el édesanyám helybehagyott rendesen, de nem baj.
Fekete Ágnes: Ezek az úrvacsorai edények?
Szemeti Ferenc: Így van. Ezt például a Varjú család adta.
Fekete Ágnes: Ma is ezeket használják?
Szemeti Ferenc: Igen.
Bogáth István: Az úrasztali terítőre magyarul van írva, csak egy kissé régies…
Fekete Ágnes: "Valamennyiszer ejenditek e kenyeret és ijándátok e pohárt…
Bogáth István: …az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövendi. Ha mi magunk ítélnénk meg magunkat, nem büntettetnénk Istentől."
Szemeti Ferenc: Itt van az a levél, megmaradt, pedig jóformán semmi nem maradt meg abból, amivel elvették az iskolát.
Fekete Ágnes: 1950. november 21-én kelt, és Ingatlan felajánlás a címe.
Szemeti Ferenc: Hát, annak hívták.
Bogáth István: Levélben szólították föl a gyülekezetet, hogy a gyülekezeti teremben lévő három széket is, adják oda.
Fekete Ágnes: Ez a levél arról szól, hogy vigyék el a székeket?
Bogáth István: Igen, arról, hogy adják vissza, mert az az iskola tartozéka, és nem az egyházé.

Fekete Ágnes: Ezen a parókián született Pálóczi Horváth Ádám.
Szemeti Ferenc: Korának egyik kiemelkedő, földmérője, népdalgyűjtője volt. Kazinczynak volt a barátja, és több megyében volt képviselő, tehát egy meghatározó személyiség volt abban az időben. Több éneke benne van az Énekeskönyvünkben is, például a "Nagy király jön, hozsánna, hozsánna…"
Bogáth István: A régi énekeskönyveket kinyitottuk azokon a helyeken, ahol az ő énekei vannak. Tankönyvet is írt, és Pápa város térképésze volt.
Fekete Ágnes: Az őrségi egyházakat erősen támogatta.
Szemeti Ferenc: Igen. Az Őrség jótevőjeként tartják őt nyilván.
Fekete Ágnes: Felvilágosodás korabeli polihisztor volt.
Bogáth István: Ez az ő anyakönyvi bejegyzése.
Szemeti Ferenc: Olyan sok földje volt a gyülekezetnek, hogy ha ugyanúgy kapnánk a föld után a bérleti díjat, ahogy például, a fiatalabbik fiam, aki gazdálkodik, és fizeti a földért aranykoronánként, akkor a kömlődi gyülekezet a tavalyi évben egymillió hétszázezer forint fölött kapott volna bérleti díjat.
Kiss Lászlót, amikor a húszas években megválasztották ide kántortanítónak, akkor kilenc jelentkező közül választották ki.
Fekete Ágnes: És nem kellett orgonálnia.
Szemeti Ferenc: Nem.
Fekete Ágnes: Énekelnie kellett.
Szemeti Ferenc: Azt mondták, hogy mindenkinek kívülről kell tudni az éneket. Tudták is az emberek. Három egyházkerületi főgondnok került ki ebből a faluból.
Fekete Ágnes: Ebből a községből?
Szemeti Ferenc: Igen, ebből a faluból. Két Pázmándy és Sárközy József.
Bogáth István: Ez az a bizonyos Sárközy féle temető, ami máig is magántulajdonban van, mert nem tudtuk visszaszerezni.
Szemeti Ferenc: Ez Sárközy József sírja. Bekerült a téesz telepébe, ahol a tehénistállók és disznóólak vannak. Megszüntették a temető helyrajzi számát, vagyis egybeírták más területtel. Ez akkor arra volt jó, hogy nem történt exhumálás. Viszont mi most ezért nem kaptuk vissza.
Sárközy József sírja még megvan a régi temetőben, de a többit lerombolták. Amikor az ötvenes években megalakult a téesz, disznóólat építettek, és hogy kevesebb beton kelljen, összetörték a sírköveket és berakták az alapba. Aki nem hiszi, az bontsa ki, és megtalálja.
Fekete Ágnes: De hogyan találtak a faluban olyan embereket, akik ezt megcsinálták?
Szemeti Ferenc: Ahogy egy régi bölcs mondta, a söprű került felülre. Olyan is előfordult, hogy valakit december 24-én délelőtt felszólítottak, hogy délután négy órára hagyják el a házukat. A diktatúra mindig megtalálja az embereit.
Fekete Ágnes: De ilyen drámák nem mindenütt történtek.
Szemeti Ferenc: A két legtisztább református falu volt Csépe és Kömlőd. Ennek a két falunak vették el a temetőjét. Azért, mert az akkori tanácselnök apósának kellett a temetőből a széna.
Bogáth István: Amikor szétesett a téesz, egy magánszemély vásárolta meg temetőstől, mindenestül. Ő református kötődésű, és azt mondta, hogy kaszálni fogja. Ezek a sírkövek azért vannak még meg a mai napig is. Az iskolát is elvették annakidején és 1994-ben kaptuk csak vissza, de akkor is csak a tulajdonjogát, a használati jogot azt nem, mert továbbra is benne volt az önkormányzati iskola. Majd hét éven keresztül teljesen üresen állt ez az épület. 2004-ben a használati jogot is visszaadta az önkormányzat, de addigra már teljesen lepusztult. Gyakorlatilag ennek az intézménynek a léte onnan indult, hogy éppen akkor írtak ki egy olyan pályázatot, amelyben értelmi fogyatékos felnőtteknek lehetett nappali intézményre pályázni.
Szemeti Ferenc: Azon a presbiteri gyűlésen én föltettem a kérdést, hogy akkor most mi legyen? Lehet járadékot kapni, lehet visszakérni. Teljes egyhangúsággal azt mondták: "lopott holmi visszajár". Ide jártak iskolába, ragaszkodtak az épülethez, felidézték a régi időket, még a tanító teheneinek a nevét is fölsorolták.
Bogáth István: Hála a jó Istennek kiírtak egy pályázatot, amit sikerült megvalósítani!
Fekete Ágnes: Milyen intézmények tartoznak a gyülekezethez?
Bogáth István: Van egy nappali foglalkoztató és egy lakóotthon középsúlyos értelmi fogyatékosok részére. Van a támogató szolgálat és most a negyedik, az ifjúsági tábor.
Fekete Ágnes: Honnan jött az ötlet, hogy ifjúsági tábor is legyen?
Szemeti Ferenc: Már amikor elkezdődött az építkezés, akkor az úgy terveztük, hogy egy méter húsz centivel magasabb legyen a padlástér, hogy be lehessen majd építeni. Aztán ismét találtunk egy pályázatot, amely segítségével meg tudtuk valósítani.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Isten előtti csönddel, igehallgatással, imádsággal, énekkel, bizonyságtétellel készülnek a pünkösdi úrvacsorás közösségre a Budai gyülekezet MegbékélŐ alkalmán június 7-én, szombaton 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Károlyi Sándor születésének 345. évfordulóján istentisztelettel, előadásokkal és kiállítással tartanak ökumenikus megemlékezést június 5-én, csütörtökön 17 órától Hódmezővásárhelyen, az Ótemplomban.

Dr. Magay Tamás nyelvész tart előadást a bibliai eredetű szólásmondásokról Mifántológia címmel június 6-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatt.

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Ifjúsági Bizottsága pünkösdi zenés vigíliát tart több gyülekezeti dicsőítő csapat szolgálatával június 6-án, pénteken 18 órától Budapesten, a Magyar Tudósok körútja 3. szám alatt.

A Debrecen-Nagyerdei Református Gyülekezet Kamarakórusa szolgálatával tartanak évzáró istentiszteletet június 8-án, pünkösdvasárnap 17 órakor Debrecenben, a Bólyai utcai református templomban.

Pünkösdi evangélizációs sorozat lesz június 5-én, 6-án és 7-én, csütörtöktől szombatig esténként 18 órától Boldván, a református templomban.

Missziói napot tartanak a Református Missziói Központ szolgálatával június 9-én, pünkösdhétfőn 10 órától Sárszentmiklóson a református gyülekezeti házban.

Jubileumi konfirmáció ünnepséget rendeznek június 9-én, pünkösdhétfőn 10 órától Debrecenben, a Nagytemplomban.

Hálaadó istentiszteletet tartanak Miskolc-Perecesen pünkösdhétfőn 11 órakor. Az ünnepi alkalmon a gyülekezet első lelkészének unokája, Kolumbán Gábor hirdeti az Igét.

Trianonra emlékeznek ma 17 óra 30 perckor Bodajkon, a református templom kertjében, ahol megkoszorúzzák az emlékművet.

A reformátusság és a Debreceni Nagytemplom címmel hirdetnek képzőművészeti pályázatot óvodás, általános és középiskolás korosztály részére az alkotások beadási határideje: június 13. (Kiss Emese 06-70-4579367)

Idén is megrendezik a Bach Hetet Budapesten, a Deák téri templomban. Június 9-én, hétfőn Bach H-moll miséjét adják elő. Kedden orgonaest lesz, majd kamaraestek, kantátaestek. A koncertek, zenés áhítatok este 7 órakor kezdődnek.

Rab-Kováts Éva festményeiből nyílik jótékonysági kiállítás június 6-án, pénteken 18 órakor, az Óbudai Kulturális Központban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét Mózes első könyvéből és Máté evangéliumából!

"Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekhért." (I. Mózes 4,24)
"Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? Még hétszer is? Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is." (Máté 18,22)

A hetvenhét egy olyan szám, amely jelképesen a legeslegtöbbet jelenti. Szoktuk mondani, hogy valaki hetvenkedik, és azt állítja, még a hetvenhetedik apád sem látott ilyet. Aki pedig hetedhét országra megy, az elképzelhetetlenül messzire került el.
Jézus, amikor azt mondja Péternek, hogy még hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani, ahogyan az új fordítás mondja, egyrészt visszautal a bosszú mértékére. Az ember önpusztító folyamatának csak az vet véget, ha a mértéktelen harag helyére a mértéktelen megbocsátás kerül.
Nehezen bocsátunk meg. Eseteket látunk, megmagyarázzuk a dolgokat, vagy éppen vádolunk, a másik véglet, hogy pszichologizálunk és mindent megértünk. Úgy gondolom a szégyen az, ami bennünk a megbocsátás lelkét igazán ledugózza. Az ősszégyen állandóan azt súgja nekünk, ez nem történhet meg, nem lehetek ilyen, nem szabad így mutatkoznom! A megbocsátás igazi ellentéte a szégyenkezés. De egyben ez a szégyen a jelzőberendezés is bennünk, hogy valami nincsen rendben. Sok esetben valami drámának kell megtörténnie ahhoz, hogy rájöjjek, megbántottam valakit, valamilyen lelki szálat elvágtam, és ha ezt nem hozom helyre, végtelenül magányos maradok. A megbocsátás ilyen hálókötözgetés. Itt is – ott is elszakadnak emberek, megbántok, megbántanak, de minket csak az összekötözött háló tart fenn. Hetvenszer hét csomót kell kötnünk egy életben ahhoz, hogy a hálónak legalább az a része megjavuljon, ahol mi élünk. Talán azért is ez a nagy szám, hogy megmutassa, a megbocsátás egyrészt elengedés, de másrészt gyakorlás kérdése.
Látok embereket, akik szabályosan edzik magukat a bosszúra. Nem lehet velük másról beszélni, mint arról, hogy ki, mikor, mit tett rosszul. Ez is egy gyakorlat. Jézus arra hív bennünket, hogy azon járjon az eszünk, kinek tudunk bocsánatot adni. Mert amikor egy embernek feltétel nélkül bocsánatot adok, ezzel az egész teremtett világ rendjében is valami helyreáll. Egy másfajta vonatkoztatási rendszerbe kerülünk, másként fogjuk látni az életet. Más lesz a fontos, és kiderül, hogy saját magunk rabja voltunk a bocsánat ajándékozása előtt.
Aki négyszázkilencvenszer megbocsátott, az annyira begyakorolta magát ebbe a folyamatba, hogy tudja már: ő az elengedés művészetét gyakorolja. Talán egymásnak megbocsátva tanulunk meg magunknak is megbocsátani.
Pilinszky János írja: "Aki nem tud magának megbocsátani, hallgatólagosan önmaga egyetlen és föltétel nélküli bírájának tartja saját magát, mintegy beöltözik bűntudatába és vétkébe. Az ilyen szív nem érti, hogy a teremtés az isteni szeretet műve. Az ilyen szív mindenben az idő és a tények sivár terrorját látja csak. Pedig bánata és gyötrődése után még egy lépést kellene tennie csupán, hogy elérkezzék a dolgok valódi természetéig. Megsejteni Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez. Találkozni végre a tökéletes szeretettel…"
A Vigasztaló Lélek ajándékozza nekünk a bocsánat lelkét! Ámen.