2015-01-07

Jánosi Sándorné portré

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Bizonyára mindenki átélte már, hogy egyszerre több helyre kellett volna elmennie, és azon tépelődött, melyiket vagy milyen sorrendben csinálja. Az ember annyi mindent szeretne – mintha egy zsák lenne – beleszuszakolni az életbe. Így jártunk mi is a téli szünetben. Utána jönnek a kellemetlen telefonok, az ember igyekszik udvariasan addig pakolgatni a programokat, amíg ki nem jön életünk puzzle játéka. Ebben a szünetben valahogy erővel tört rám az az érzés: nem jó, hogy ilyen kirakós játék az életünk, mert így valahogy elvész az értelme. Ezért is szeretném, ha most együtt ellátogatnánk egy idős nénihez, akitől megtanulhatjuk, hogy az életben valami sokkal mélyebb erő a lényeg. Mert hogyanlehet az, hogy valaki kilencvenkilenc évesen süssön-főzzön, hímezzen és valami megdöbbentő szeretettel vegyen körül. Remélem, mindenki hozzám hasonlóan derűsen erőt kap majd ehhez az új évhez Jánosi Sándorné, Nelli nénitől! Most az ő élettörténetét hallhatják.

Jánosi Sándorné, Nelli néni

Jánosi Sándorné: Most léptem be a kilencvenkilencedik évembe. Reggel mindig úgy ébredek, mintha egész éjszaka bányában dolgoztam volna. Irtózatosan fáradt vagyok állandóan, de sütök, főzök, kézimunkázom. Most karácsonyra például hét kilogramm mézből sütöttem süteményt. Ez nagyon-nagyon jó, mert eltereli az ember figyelmét és a végeredmény nagyon finom sütemény, amelyet nagyon szeretnek az unokák, és a dédunokák is.
Fekete Ágnes: Hányan vannak?
Jánosi Sándorné: Hat unokán és öt dédunokám van. Tehát van feladatom. Lényeges dolog, hogy ezt érezze az ember! Huszonkilenc éve teljesen egyedül vagyok, mert az uram 1985-ben meghalt. Nagy cserkészvezető volt. Ő szervezte újjá 1945-ben a cserkészetet. Csodálatos volt a regöscserkészet. Sándor bácsival együtt csinálták. Én is, Sándor bácsi bibliakörébe jártam gimnazista korom óta. Most is minden évben itt nálam megcsináljuk az évi bibliaolvasó kalauzt. Amióta van számítógép ez persze egészen röhejes, mert ott már előre megvan minden. Azelőtt órákig tartott, amíg egyeztettünk. Ezzel a kalauzzal három évenként végigolvassuk a Bibliát.
Fekete Ágnes: Hol tetszett születni?
Jánosi Sándorné: Kispesten, a Wekerle-telepen. Az Édesapám műasztalos volt a Ganz gyárban. Gyönyörűszép bútorokat tudott csinálni. Nem volt azért olyan egyszerű az életük. Két gyermekük meghalt, de kilencen felnőttünk. Én a tizenegyedik gyerek voltam, amikor 1916-ban megszülettem.
Fekete Ágnes: Az a háború közepe volt.
Jánosi Sándorné: Pont a közepe. Azután 1921-ben elvittek Svájcba.
Fekete Ágnes: Ez az a bizonyos svájci akció, amikor gyerekeket vittek ki?
Jánosi Sándorné: Igen. Egészen 1928-ig kértek a svájciak gyerekeket. Nagycsaládosok, és hadirokkantak gyerekeit vitték ki, hogy ott rendbe jöjjenek.
Fekete Ágnes: Ki szervezte ezt?
Jánosi Sándorné: A Vöröskereszt. 1921-ben kerültem ki. Az ötödik születésnapomat már ott töltöttem, és tizenkét éves koromig voltam ott. 1928-ban jöttem haza. Úgy megtanultam németül, hogy felvehettem a németet is tanári szaknak, így magyar-angol-német szakos lettem.
Fekete Ágnes: A szülők könnyen elengedték a gyerekeket?
Jánosi Sándorné: Nem volt könnyű! Édesapám sírt. Édesanyám egy nagyon egyszerű, de okos asszony volt. Előre próbálta elmagyarázni nekem, hogy ott egy kedves néninél leszek majd, aki ugyanúgy gondoskodik majd rólam, mintha az édesanyám lenne.

Winterthur az 1920-as években

Fekete Ágnes: Hét évig haza se tetszett jönni?
Jánosi Sándorné: Egyetlen egyszer még az elején egy hónapra azért jöttem haza, mert a svájci anyámat meg kellett operálni. Nem volt gyerekük, és ez volt a legnagyobb bánatuk. Örökbe is szerettek volna fogadni. Amikor 1928-ba hazamentem, apám már nem élt, anyám egyedül maradt otthon hat lánnyal. A fiúk gyorsan kirepültek. Megnősültek, és nem lehetett már visszajönni.A kommunista rendszerben hiába kértünk, nem kaptunk útlevelet, így nem mehettem el meglátogatni a svájci anyámékat. Ők egyszer eljöttek egészen a magyar-osztrák határig, azt remélve, hátha ott sétálgatunk mi is.
Fekete Ágnes: Naivitás.
Jánosi Sándorné: Hát igen. Amikor Winterthurba kerültem, akkor a svájci apámat kiengedték a gyárból, hogy megnézze, milyen gyereket kap. Műszaki rajzoló volt a Sulzer gyárnál, amely az első fogaskerekű kocsikat készítette nekünk. Az első találkozásnál a svájci apám azt gondolta, hogy majd sírni fogok, de én nem sírtam, hanem hangosan énekeltem. (Később is sokat énekeltem és táncoltam.) A kezem, lábam majd lefagyott, de volt egy remek, jó, zöld cserépkályha, ott melengethettem a lábamat is, meg a kezemet is, és énekeltem vidáman. Ezért később egyszer azt gondolták, hogy cigánygyerek vagyok, még utána is jártak a származásomnak! A magyar gyerekben is benne van a vidámság és az éneklési vágy. Csodálatos az élet! Nem is tudom megérteni azokat az embereket, akik mindig el vannak keseredve, mert minden ember életében vannak ilyen-olyan periódusok, és összességében csak hálát adhat érte az ember.
Amikor hazajöttem semmit nem tudtam magyarul. Pontosabban egyetlen szót tudtam, azt, hogy kutya, de azt is rosszul, mert a svájci apám úgy emlékezett rá, hogy kutsa. Ezért vissza kellett mennem a negyedik elemibe, hogy magyarul megtanuljak. Két hét alatt újra tudtam magyarul beszélni. Amikor a negyediket elvégeztem nagyon-nagyon vágytam a gimnáziumba. Anyámmal el is mentünk a Baár-Madas Gimnáziumba, ahova csak polgári, úrilányok jártak, de ők azt mondták, azért nem jöhetek, mert túlkoros vagyok. Túlkoros is voltam, mert negyedikes elemista voltam Svájcban, amikor kitört az a nyavalyás spanyolnátha, amely nagyon kellemetlen volt. Olyan plakát volt, hogy egy csontváza sötét utcán keresgél, tekereg, és az volt kiírva: Die Grippe schleicht in durch die Strasse.
Fekete Ágnes: Az utcán keresztül surran be a nátha.
Jánosi Sándorné: Igen, ott settenkedik. Télen jött a járvány, és nemmehettem ki, pedig rettentően szerettem a havat, és szerettem a hóban hemperegni. Az orvos azt mondta, hogy addig nem mehetek ki, amíg le nem megy a lázam. Pimasz kölyökként gondoskodtam róla, hogy lemenjen. De aztán fel is ment a lázam és annyira elhúzódott a betegségem, hogy osztály kellett ismételnem. Így lettem túlkoros.
Fekete Ágnes: Mikor jelentkezett a Baár-Madasba?
Jánosi Sándorné: 1930-ban. Mindenképpen tovább akartam tanulni, ezért polgáriba mentem. Jó iskola volt ez a polgári, de nem tanultunk például matematikát és nyelveket sem.
Fekete Ágnes: Ez melyik polgári volt?
Jánosi Sándorné: A Böszörményi úton volt, ahol most a templom van. A negyedik év végén egy dolgozatot kellett írni arról, hogy Mi szeretnék lenni? Én bizony megírtam, hogy egész gyerekkorom óta mindig nyelvtanár szerettem volna lenni, de szegények vagyunk, ezért nem tudok továbbtanulni. Az Böszörményi úti iskola igazgatója (Böszörményi nevű!) remek ember volt. Az igazgatói ülésen elmondta, hogy van neki egy olyan tanítványa, aki nagyon szeretne tanulni, de szegény és emiatt nem mehet tovább. Akkor a legelőkelőbb iskola igazgatónője, dr. Domokos Lászlóné, a Nagy László féle modern iskola megalapítója, meghívott tandíjmentesnek. Abba az iskolába tényleg csak nagyon gazdag lányok jártak.
Fekete Ágnes: Ez az Új Iskola?
Jánosi Sándorné: Az Új Iskola volt, igen. Az Alma utca és Bíró utca sarkán, egy villában volt. Szóval, meghívott. Igen ám, de különbözeti vizsgát kellett tenni matematikából, történelemből és angolból. Az első kettővel nem volt gond, no de az angol! A nyelvtanuláshoz akkor voltak füzetek, de a kiejtést azokból nem tudtam megtanulni. Ezért ősszel nagy búsan mentünk az iskolába, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok levizsgázni. Az igazgatónő erre azt mondta, hogy nem baj, majd levizsgázom karácsonykor, csak kezdjem el a tanulást. Igazán nagyvonalú volt, hogy felvett. Négy év anyagából jelesen vizsgáztam karácsony előtt, mert annyira akartam. Sőt a végén a tanárok összeadtak száz pengőt és azzal mehettem az egyetemre. Szóval, ilyen csodák voltak.
Fekete Ágnes: Megérezték, hogy tehetséges?
Jánosi Sándorné: Nem tudom, hogy ők mit gondoltak, de azt tudom, hogy az Úr Isten útjai kiismerhetetlenek. És Ő fantasztikus szervező! Mindig volt olyan, akit korrepetálni kellett, amivel egy pár fillért kerestem. Anyám meghalt, és nem akartam senkinek a terhére lenni. A legidősebb nénémnél voltam, és az ő gyermekével is foglalkoztam. Tizenhárman végeztünk akkor, és közülünk heten jelesre. Cserkész is voltam én is. Aztán jött az egyetem. Felvettem a görög nyelvet is, mert nagyon tetszett. Az angoltanszéket akkor Arthur Battishill Yolland, egy focista vezette, aki itt rekedt Magyarországon. 1944-ben szakvizsgáztam. Akkoriban úgy volt, hogy egy teljes évig kellett a tanárjelöltnek tanítani. Én ezt a gyakorlóévet Kolozsvárra kértem, mert ez éppen az az időszak volt, amikor egy kis ideig Erdélyt visszacsatolták. Át is helyeztek Kolozsvárra, hogy a gyakorlóévemet ott csinálhassam. A Farkas utcában, a gyakorlógimnáziumban voltam, de a Sétatéren volt egy polgári iskola, és ott is kellett tanítanom. Gyakran csak tíz percem volt, hogy futólépésben átérjek oda. Kolozsváron véletlenül se volt egy angol nyelvű könyv! Úgyhogy diktáltam a gimnáziumban. Volt olyan, hogy az egész osztály illetve az egész iskola kiment az erdőre és húztunk haza nagy rönköket, hogy be lehessen fűteni az iskolában.
A vőlegényemről sokáig nem tudtam semmit, hogy mi van vele, hogy van? Majd március elején, hallottam, hogy él. Akkor aztán már nem volt tovább maradásom, szóltam az igazgatónak, hogy hazamegyek.
Fekete Ágnes: Jó volt Erdélyben?
Jánosi Sándorné: Hát persze! Nagyon, nagyon szép. Erdély olyan volt, mint Svájc. Nagyon szeretem a csudálatos hegyeket. 1945. május elsején el is jöttem Kolozsvárról és május 31-én meg is esküdtünk a Kálvin téri templomban. Nem mertem otthon felöltözni, mert akkoriban divat volt egy menyasszonyt elkapni, ezért a lelkészi hivatalban vettem fel a menyasszonyi ruhát.
Fekete Ágnes: Oroszok járkáltak?
Jánosi Sándorné: Az oroszok, igen. Az uram a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a KIE tanoncházának volt a vezetője a Horánszky utcában. Ott egyszer keresték a nyilasok. Ott állt az előtérben és ő kiabált föl: "Fiúk! Nem láttátok Jánosit?" A fiúk kapcsoltak, és azt mondták, hogy nincs itt. Különben elvitték volna.
Fekete Ágnes: Miért? Azért mert németellenes volt?
Jánosi Sándorné: Elsősorban azért, mert cserkész volt. Már az rossz volt. Akkor volt Franciaországban, Moissonban a dzsembori. Ő ötszáz gyereket akart elvinni. Nagy kegyesen kétszázat engedélyeztek. Közben itt a kommunisták feloszlatták a cserkészetet. Amikor hazajött és ezt megtudta, azonnal lemondott. Ettől dühükben a kommunisták félévenként kirúgták az állásából, azért, hogy nem ők rúghatták ki. Fura világot éltünk. Ezen most már csak nevetni lehet.
Fekete Ágnes: Hogyan tetszettek megismerkedni?
Jánosi Sándorné: Ő is Karácsony Sándor bibliaköréhez tartozott. Bácskossuthfalván született. A Lónyayba járt gimnáziumba, de nem tudta befejezni, mert szegény volt ő is. Asztalos lett belőle, és azt gyönyörűen tudta csinálni. Nagyon értett a kamaszkölykökhöz, és remek jó ifjúsági vezető volt. A Holdvilág-árokban Árpádkori sírokat ástak ki a cserkészeivel a Nemzeti Múzeum számára. Nem hiába töltötte az időt, mindig kitalált valamit. Ő volt az első, aki az óvodásokat is kezdte táncoltatni.
Mikor Bácskából felhozta a nénje, aki már ismerte Karácsony Sándort, vitte rögtön hozzá és segítőtársa volt végig. Természetesen eljárt a bibliaórára is, és ott találkoztunk.
Fekete Ágnes: Hogyan tetszett odakerülni a Karácsony Sándor bibliakörébe?
Jánosi Sándorné: Az Új Iskolába jártam, ahol Barczáné Huszti Aranka volt a hitoktatóm, aki nagyon remek, igaz hívő lélek volt. Egyedül voltam református az osztályban, a felettem járók között is talán hármanvoltak.

Karácsony Sándor

Fekete Ágnes: Karácsony Sándor bibliakörén Bibliát olvastak és arról beszélgettek?
Jánosi Sándorné: Mindenki magára vonatkoztatta, hogy hogyan értse, és mit ajánl az Úristen neki.Elhittük, hogy az Úristen nemcsak ígérget, hanem teljesíti is az ígéretét. Van egy olyan ének: Hinni taníts Uram… A hitet nem lehet megjátszani. Vagy tényleg tud az ember hinni, vagy könyörög érte, hogy adja meg ezt az Isten.
Fekete Ágnes: Karácsony Sándor által a hit ereje volt jelen?
Jánosi Sándorné: Hát, persze! Ő is mindenüvé, akárhová hívták ment, előadott. Nem kért sose pénzt. A másik ember volt fontos a számára.
Fekete Ágnes: Amikor beszüntették a cserkészetet, mi lett a férjével?
Jánosi Sándorné: Az úttörők akarták mindenképpen bekebelezni. Segített összeállítani egy úttörőknek való könyvet, de aztán azt nem folytatta. Elment a Közlekedési Múzeumba, amelyet lebombáztak, rendbe kellett hozni. Mészáros Vince volt az igazgatója, aki jó barátja volt az uramnak. Ez az igazgató még egy Zichy grófot is foglalkoztatott, pedig azt akkor nem lehetett.
Fekete Ágnes: Karbantartóként dolgozott a Közlekedési Múzeumban?
Jánosi Sándorné: Igen, igen. Rendbe hozta például a hercegprímás hintaját…
Fekete Ágnes: Ezek még most is láthatók a múzeumban?
Jánosi Sándorné: Természetesen. Mikor mindent kész volt, és látogatható volt a múzeum, akkor kirúgták az igazgatót. Olyannak adták az állását, aki párttag és "megérdemli a pénzt".

Fekete Ágnes: Hova tudott ezután elhelyezkedni?
Jánosi Sándorné: Akkor már nyugdíjba mehetett ő is és a férjem is. Ezután utazgatott, és ment falura, gyűjtött, meg az óvodásokat tanította táncolni és mesélni. Nagyon szép és teljes élete volt, mert végülis azt csinálta, amit szeretett.
Fekete Ágnes: A kommunizmusban nem bántották azért, mert a fiatalokkal foglalkozik?
Jánosi Sándorné: Ügyes volt! Csak a halála után tudtuk meg, hogy volt olyan időszak, amikor mindennap jelentkeznie kellett a rendőrségen, de ezt nem árulta el nekünk. Nem is tudtuk. Sok mindent kitaláltak, nagyon fifikás az emberi elme. Sok mindent végigcsinált ez a szegény magyar ember.
Fekete Ágnes: Mit tetszett csinálni 1945 után?
Jánosi Sándorné: Tanítottam. 1951-ben kerültem a József Attila Gimnáziumba, vagyis a ciszterekhez. 1951-ben született a kisebbik fiam, akkoriban csak három hónap szabadság volt. Egy hónapra bezártak minket a Belvedere-be, amely a Budagyöngyével szemben lévő nagy sárga ház. Reggel héttől este kilencig orosszal tömték a fejünket, mert nem volt szabad tovább angolt tanítani. Egy hónapi tanulás után tanítani kellett. A szülési szabadságom alatt Hegyi Gyuláné, aki iparbárónő volt korábban, de nagy kommunista lett, elhelyezett a Trefortba. Azt mondta, ha ilyen burzsuj nyelven tanítok, csak hallgassak. Így oroszt kellett tanítanom. Egyszer gyakorlott, orosz születésű tanárjelölteket küldtek be hozzám. Nagyon féltem, hogy mi lesz. A nyelvtan mindig érdekelt, hogy hogyan kell hangsúlyozni a szavakat, így azzal foglalkoztunk egész órán. A végén pedig egyik diák, akinek ott volt a gitárja, eljátszott egy orosz népdalt. Nagyon meg voltak elégedve a tanárjelöltek, hogy milyen jó óra volt, ezt el is mondták, én meg egy szót sem értettem abból, amit mondtak. Később otthagytam az iskolát, és otthon maradtam, mert beteg lett a gyerek. 1956 után rehabilitáltak, akkor idehelyeztek az Áldás utcába, ami nekem nagyon jó volt, mert oda gyalog mehettem. Napközibe kértem magamat, nem voltam hajlandó oroszt tanítani. De a Szulikót megtanultam.
Fekete Ágnes: Az micsoda?
Jánosi Sándorné: Sztálin kedves nótája, egy grúz népdal, amelyben a szerelmét elveszítő ember kesereg. (Fájó szívem majd meghasad… – énekli oroszul)
Ha nagyon nyugtalanok voltak a diákok, elővettem Jókait, és olvastam nekik.
Fekete Ágnes: Közben Karácsony Sándor is visszavonult, vele már nem is tetszett találkozni?
Jánosi Sándorné: Andrásfiam keresztelőjére eljött.
Fekete Ágnes: Igen, igen. Őt ismerjük a Jánosi együttesből.
Fekete Ágnes: Az ötvenes-hatvanas években végig tetszett templomba járni?
Jánosi Sándorné: Jártunk.
Fekete Ágnes: Hova?
Jánosi Sándorné: Néha Ürömre.
Fekete Ágnes: Azért, hogy ne lássák, hogy hova?
Jánosi Sándorné: Igen. A tanárokat különben kirúgták. Ami benne van az emberben azt azért az Úristen megőrzi.
Fekete Ágnes: Ezekben a nehéz időkben azért tetszett követni a Karácsony Sándor Bibliaolvasó Kalauzát?
Jánosi Sándorné: Persze. Minden nap olvasok Bibliát ma is. Ez állandóan elöl van. Rossz állapotban is van ez a Bibliám, de van másik is.
Fekete Ágnes: Van egy meghatározott ideje annak, hogy mikor tetszik olvasni a Bibliát?
Jánosi Sándorné: Este olvasom el a következő szakaszt, és reggel még egyszer átolvasom, mert az ad irányt az élethez. Sokszor aggodalmaskodik az ember, még ha fölösleges is, de mégis bennünk van.
Fekete Ágnes: Nagyon kemény időszak volt, amit végig tetszett élni. Egyik háborúban születni, a második háború, az ötvenes évek. Mindig úgy elgondolkodom, hogy az előttünk lévő nemzedék, olyan sokat élt meg, hogy mi a felétől is kidőlnénk.
Mindig is tetszett hímezni?
Jánosi Sándorné: Mindig nagyon szerettem. Legelőször még a vőlegényem Bibliájára hímeztem egy borítót. Azt akarom megmutatni. Ezeket én csináltam. Ez is jópofa. Ez a két kakas. Tamási Áron egy falvédőjének a mintája. Na, most a négyéves Artúrnak kell,egy ilyen szarvast varrjak. Majd kéket varrok neki. Ezek mind erdélyi minták.
Fekete Ágnes: Ez csodálatos.
Fekete Ágnes: Gyakorlatilag a cserkészet az eredője a családban a népi kultúra iránti szeretetnek?
Jánosi Sándorné: Igen, feltétlen. A magyarságot rögzíteni mindenkinek a szíve közepébe! Amíg még a szemem bírja, addig csinálom. Az uram ugye, hát huszonkilenc, most már harminc éve, hogy meghalt. Borzasztó! Azóta teljesen egyedül vagyok. Ha valami nem sikerül, nem jó, nem kell elkeseredni, mert az Úristen tudja, hogy mi miért van.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Imahetet tartanak ezen a héten péntekig esténként 18 órai kezdettel Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

A Pesti Református Egyetemi Missziókövetkező istentiszteletén Jónás történetével foglalkoznak majd január 13-án, kedden 19 órakor Budapesten, a Gyulai Pál utca 9. szám alatt.

Kétnapos élettörténeti műhelyt rendez a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervíziói Intézet január 10-én és 11-én Máriabesnyőn.

Bach Karácsonyi oratóriumának második részét mutatja be a Lutheránia Énekkar január 11-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

Az Ország Lili és Bálint Endre barátságának emléket állító kiállítás április 10-ig látogatható hétköznapokon 10 és 19 óra között Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatti Biblia Múzeumban.

A Magyar Református Szeretetszolgálat Önkéntes Diakóniai Év programja január 31-ig fogadja azon fiatalok jelentkezését, akik egy évet szeretnének önkéntes szolgálatban tölteni.

Vida Gábor biológus, botanikus és genetikus tart előadást a fenntartható fejlődés lehetséges útjairól január 15-én, csütörtökön 19 órakor Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatti Kálvin teremben.

Fekete Ágnes:

Fénykép: Sereg Krisztián

"De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket." I.Thesszalonika 5,4

Tegnap este leültem, és egy órán át néztem, ahogyan lemegy a nap, és besötétedik a világ. Csak néztem, néztem a meggyfát az udvarunkban. Először minden olyan szürkés lett. Elvesztek a fa részletei. Nem lehetett pontosan látni, melyik ág honnan hajtott ki egykor. Mindent eluralt a szürkeség. Valahogy ezt érzem, sokszor ez van az életben is. Nem látni a dolgok mögé, elvész a világos felismerés: csak úgy vagyunk. Fájdalmasan látom, ahogyan emberek szívéből kivesznek a színek. Egy mindent átható szürkeség lesz úrrá. Már nincsen világosság, de sötétség sincsen, hiszen akkor tudnák, hogy kell keresni egy fényforrást. Talán mindennél szorongatóbb ez a mákonya, se ilyen – se olyan fénytelenség. Látunk, de nem értünk, semmi nem világos.
Aztán ahogyan telt az idő, egyre kevésbé lehetett látni a fát, teljesen elvesztek már a kontúrok. Már nem láttam biztosan, hol van a fa határa: mi az, ami kitapintható és mikor nyúlok a semmibe? Egyre világosabb volt ebben a szemlélődésben, hogy most ezt a világot látom. Pontosan ez folyik körülöttünk. És sajnos ez folyik az én szívemben, a mi szívünkben is. Hiszen hányszor érzem azt, hogy valami nincs rendjén. Valamit elrontottam, elvesztettem régi álmaimat, de amikor megkérdezem magamtól: Hol? Mikor? – nem tudom rá a választ. Egy homályos kutyulék van az ember lelkében sokszor, valami megnevezhetetlenség. De talán éppen ebben a kimondhatatlanságban találja a sötétség az erejét! Milyen jó hasonlat a tolvaj! Akkor jön, amikor nem látjuk a kontúrokat, amikor a megnevezhetetlenség az úr. Amikor nem ismerjük fel azt, amiben vagyunk.
Végül, ahogyan néztem a meggyfánkat, egyszerre egészen furcsa színek jelentek meg rajta. Ugyanis nemrég egy hatalmas neonlámpát szereltek fel az utcánkban, és szép lassan átvette az uralmat ez a műfény. Valami egészen fals, nem szokásos megvilágításba került az élet. A műfény. Látom, de valami lidércfényben. Azt hiszem, hogy a valóság, de nem az, csak műanyag. Ha meg kellene nevezni a pokolt, hát ehhez hasonlítanám. Ilyen lidérces hamisítás, amikor az ember azt hiszi, hogy lát, közben teljesen elterelik a valóságtól.
Ez a fájdalmas, sötétségben végigélt imádság mégis világosságot hozott el a lelkembe. Hiszen amikor megnevez az ember valamit, amikor kimondjuk azt, ami fáj, félig meg is gyógyulunk. Tudom, mi az, amikor az ember vágyódik a világosság, az igazi fény után. Remélem, hogy ezt a vágyat semmi nem veheti ki az emberi szívből. Bárcsak meg tudnánk fogalmazni, ki tudnánk mondani lelkünk igazi, mély vágyát, és nem a sötétségben való társalkodásban lelnénk örömünket! Adja Isten nekünk az Ő tiszta fényét! Ámen.

Similar Posts